Part 7

Rásegítik derekára, görnyedező vén vállára s amint baktat erdők hosszat, róván fákat, kaktuszokat, Sarlós Újhold fent az égen, áldás fakad ezüstszóró nézésében.

Rizsesföldjén rétségeknek, ezüstcsíkján holdas fénynek, bandukolgat otthonába, agg apóka verébtelen hajlokába. Rándít egyet öreg vállán, lendít egyet kosárkáján s nagyvigyázvást, óvakodva, kis kosárka fedélkéjét bontogatja. S ahogy nyílik kis kosárka s kandi szemmel mered belé pillantása, szeme, szája ámul-bámul, odáig a nagy csodától. Fényes arany fénylik benne, sziporkázik színezüstje, csupa selyem, bársony mása, szemet vakít igazgyöngye ragyogása.

*

Agg apóka kincse fénye rávilágít szomszéd banya rizsesére. Dörgölgeti pisla szemét, nem állja ki elvakító fényességét. Odatipeg szomszédjához, kinccsel tele kosarához s látván bársony selyem kincsét, megkívánja sáraranyát, színezüstjét.

– Hogyan, honnan került hozzád? Kitől kaptad kis kosárkád?

– Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből, nap nap után pirkadáskor, bíbor hajnalhasadáskor, vígan repdes csepp madárka, vígan csapdos kicsi szárnya. Annak kaptam drága kincsét, könyörtelen annak tépted tövig nyelvét.

Öreg agglant egyet gondol s Nap-Istenke amint fordul, szedi, veszi magát másnap, verébékhez alázattal ellátogat. Mézes-mázos minden szava, szánom-bánom kérő hangja, sóhajtozik, sopánkodik, szíve színből majd hogy el nem facsarodik. Verébéknek torkon a szó, nyájasságuk el-elhaló, tessék-lássék mosolygásuk, ímmel-ámmal szószólásuk.

– Pihenj egyet – leültetik.

– Kóstolj egyet – vendégelik.

Alkonyatkor, estre kelve, hazafelé kászolódik ravasz beste. Hideg a hang verébajkon, könny se rezdül pillájukon; szólják szíves szólásukat, ne vesse meg kínájukat:

– Nagy kosarunk, kis kosarunk, Fogadnád el ajándékunk; Nagy kosárka a nehezebb, Kis kosárka jóval könnyebb.

Kapzsi, fukar volt az asszony, sipítgatja vékony hangon:

– Teherbíró vén vállamra sokkal illőbb, megfelelőbb verébadta nagy kosárka.

Nagynehezen rásegítik, kétrét görnyedt vállaira ráemelik s amint baktat erdőkhosszat, róván fákat, kaktuszokat, Sarlós Újhold fent az égen, harag lángol nézésében.

Rizsesföldjén rétségeknek, félhomályán Hold fényének, gyorsan lohol otthonába, agg rosszcsont a hajlokába. S amint fogja nagy kosarát s próbálgatja zárját, nyitját s amint nyílik nagy fedele s belémered tekintete, hátrahőköl ijedtében, szíve eláll borzadalmas rémültében.

Kísértetek szörnyű arca meredez rá, megriadtra, dúló-fúló ábrázattal, vérfagyasztó irtózattal. Ki kéz nélkül, ki láb nélkül, ki szarvakkal, ki fej nélkül; ki félszemmel, ki hárommal, tűzlehelő tág torokkal. Kosarukból kilendülnek, dörgő hangon dübörögnek; torkon kapnak kapzsi banyát, bűnösségét beléfojtják.

Nap-Istenke egek alján elrejtőzik, Hold-Istenkét sötét felhők környékezik.

Medúza és a majom mája

Tengerlaki Rőt-Sárkánynak, mély tengerek nagyhatalmú királyának, lent a vízben kagylódíszes palotája, hullámverte pagodája. Gyöngyike volt gyöngyszépségű felesége, ringó tenger gyémántfényű ékessége. Vizeken át szikráztatja kristályszemét, szórja fénylő, szétözönlő fényességét.

Habos hajnal hasadáskor, ködmegülő pitymalláskor, Gyöngyikének teste-lelke épségébe, kórság szállott szemvakító szépségébe. Térde inog, meghanyatlik, erőtelen, tehetetlen ágynak omlik; gyöngyöt könnyez smaragdszeme, fájón nézeg réveteges tekintete. Vízországban ahány javas, kuruzslásban aki jártas, mind ott terem hívására, Sárkány király parancsára. Mind kutatja búját, baját, nem tudják meg orvosságát.

Százesztendős harcsaszájú, pikkelytestű, bőrhártyájú, nagyokat bök homlokára s ilyen szókra nyílik szája:

– Majom máját ha kaphatnék, Gyöngyikénken talán-talán segíthetnénk.

– Még csak hírből sem ismerem – szól Rőt-Sárkány bús leverten. – Víz nem tudó, víz nem lakó, mit tudom én, majom-fajta merre való.

– Tenger vizét nem is állja, szárazon van megélhető maradása. Majomsziget füves földjén háza helye, erdők fáján, lombozatán száraz fészke.

– Vízben élő rajzatomban, pikkelygazdag országomban van-é, aki tudja máját, majomsziget lombos fáját?

Megszólal a harcsaszájú, pikkelytestű, bőrhártyájú:

– Lapos, lompos Medúzánknak toppant híre ép a minap, messze tengert járván, kelvén, mélybe bukván, mélyből megint felmerülvén. Szárazföldnek zöldelő kis szigetére, annak bukkant földes, füves peremére.

Hamar a Medúzát színe elé hozzák, hallgatja királya parancsosztó szavát. Majmok szigetkéjén majom meleg mája, beteg Gyöngyikének egy az orvossága.

– Gyöngéllem én vézna erőm, kevesellem kurta időm, vízloccsantó tagjaimmal, majmot fogni erőtelen karjaimmal.

– Ne erőddel vezesd félre, ne csápoddal csaljad lépre, ha fortéllyal, szóbeszéddel, mézes-mázos, cselfogásos ígérettel.

– Mi fortélyom lehet nékem? Mi cselt szőhet szóbeszédem? – szól medúza bamba ésszel, hasmánt úszó lomha testtel.

– Dícsérgessed kristályhímes palotánkat, vízben úszó országunkat, emberfélét csigafejjel, csigafélét embertörzzsel. Szilaj kedve kerekedjék, országunkba kéredzkedjék.

– Majomféle nemzetsége nem úszik ám, tenger vizén, síma tükrén nem kúszik ám.

– Csalogasd rá csonthátadra, ugrassad rá teherbíró páncélodra.

– Értem – szól az értelmetlen, útra kél a jó magával tehetetlen.

*

Nekicsap a csápjaival, nekilendül lábaival s hullámon át, habokon át, tarajszóró tölcséren át, addig ázik, addig fázik, tenger vizén addig-addig nyargalászik, míg egy reggel, bíbor reggel, fölkelő nap Istenkéje rá nem száll egy zöldelő kis szigetkére.

Erdő alján, füves partján hajlong egy fa, vicsorgásos szőrös majom himbálgatja. Messze tenger Medúzája látván majom kezét, lábát, szőrbenőtte ábrázatát; földi sziget szőrös majma, megpillantván a medúzát, szemből fejét, csápból karját, ijedtükben megállanak és egymásra csodálkozó szájat tátnak.

– Ki ija vagy, ki fia vagy? Ki-miféle csúf szerzet vagy? – kérdi félsszel a fürgébbik.

– Tengerlaki Rőt-Sárkánynak, mély tengerek királyának volnék én a világjáró hírhozója. Nagy a híre, nagy a neve szárazhátú földeteknek, földből növő erdőtöknek, mezőtöknek. Jól megnézem, hírül viszem; ez a dolgom, ez a tisztem.

– Tifelétek nem terem fa? Gyümölcsféle nincsen rajta?

– Más a színe a miénknek, más az íze vízben növő gyümölcsének; mindennapos a termése, íze, színe ezerféle. Megnézhetnéd, ha kívánod, meg se szánod, meg se bánod – mondja mersszel a lomhábbik.

– A mi fajtánk nem úszik ám, tenger hátán nem csúszik ám.

– Bőven van hely csonthátamon, bízvást ülhetsz páncélomon; elvihetlek odaátra, vízben forgó, vízben úszó palotánkba.

Adta majma egyet ugrik medúzára, nagy vigyázvást kuporodik csonthátára; víz előtte, víz utána, vígan uszkál medúzából hajócskája.

Delet tűz a tenger napja, tajtékot túr fehér habja; hüllők, halak táncot ropnak, ficánkolnak, orruk előtt lemerülnek, fel-felbuknak.

– Majom pajtás – szól Medúza –, van-e májad, meleg májad tarsolyodba?

– Hogyne lenne – szól a majom tréfaszóra, kedvre kelve.

– Rendben az én szénám, szalmám, be boldog lesz Sárkány-gazdám.

– Mért kérdezed majom máját? Mért lesz boldog Sárkány-gazdád?

– Csak úgy mondtam – szól Medúza, szájaszélét ravaszkásan félrehúzva.

– Jó Medúza, no de mégis, hadd tudjam meg nyitját én is.

Eltünődik nagy oktalan, gondolkozik tanácstalan; kikottyantja tilos titkát, Gyöngyikének segedelmes majom máját.

Elhűl majmunk meleg vére, égnek mered ahány szőre; csupa tenger környös-körül, veszedelem mindenfelül. Előszedi nagy furfangját, ravasz esze csínja-bínját és így beszél Medúzához, elevenke hajójához:

– Be sajnálom, be restellem; mért nem szóltál szárazföldön, szigetemen?

– Hogyha májad mondtam volna, páncélomra soha rá nem ültél volna.

– Ha megtudom, ha csak sejtem szándékodat, nem egy, hanem három májat dugtam volna tág zsebembe, egyet pedig ráadásnak gelebembe.

– Egy is elég lesz belőle.

– Ott hagytam ám azt az egyet szigetemen, lombok alján, széles fényes falevelen; ne kellessen túlon túl is cipekednünk, könnyebbedjék útra való úti terhünk.

Medúzának lassú esze lassacskán jár, jobbra forog, balra uszkál; kezét töri, sopánkodik, butaságán bosszankodik.

Fákon kúszó négykézlábú, hosszúkarú, szőrcsuhájú, nagyokat bök homlokára, szóra nyílik ravasz szája:

– Térjünk vissza tengertúli szigetünkre, erdős, lombos kis fészkünkbe, három májam fa ágáról, mind leveszem leveléről, zöld lombjáról.

– Persze, persze, jó lesz bíz a – szól örömmel tökkelütött oktalanja.

S nekicsap a csápjaival, nekilendül lábaival s hullámon át, habokon át, tarajszóró tölcséren át, addig áznak, addig fáznak, míg egy reggel, rózsás reggel felkelő nap Istenkéje rá nem száll a majomlakta szigetkére.

Fürge majom toppan egyet, Medúzáról, páncéljáról pattan egyet s fája lombján leguggolva, vicsorítja hegyes fogát adta majma.

– Köszöntelek bölcs pajtáskám, tengerjáró kis bárkácskám; sajnálom sok fáradságod, tengerháti uszkálásod.

– Hát a májad? – képed, szörnyed oktalanka.

– Abba ugyan nem haraptok, hadd vássék csak halfogatok. Ahogy jöttél, úgy mehetsz el, májam nélkül úgy lehetsz el.

– Hát a gazda parancsszava?

– Várhassa meg kimúlásom, holtom után májacskámat rátestálom.

– Hát a szavad, ígéreted?

– Hát a bamba cselvetésed?

Medúzácska szörnyen búsul, leforrázva térül, fordul; nagy kelletlen hazafelé, úgy igyekszik el-kifelé.

*

Vízalatti palotában, hullámhátas pagodában egyre lesik, egyre várják Medúzácskát, szigetföldi majom máját. Szürkés egy est, szürkületkor, sápadt holdfény derengtekor, átázottan, átfázottan, elbágyadtan, csigázottan, Medúza nagy lomha teste, vizek szintjén himbálódzik esetlenje. Közrefogják, gyorsan viszik víz urához, Sárkány-király zsámolyához.

– Hol a majom? Hol a mája? Gyöngyikének, nagybetegnek szigetbeli orvossága? – ordít rémest a Rőt-Sárkány, majom máját várvást várván.

Könny üli meg Medúzának merev szemét, remegtető rettegése testét, lelkét. Mindent elmond, amit tudott, rendre sorra, Szigetország majomkáját, majom máját panaszolva.

– Lomha tested gerinc nélkül, karod, csápod egy csont nélkül, takarodj el világvízzé, színed, híred ne lássam, ne halljam többé.

Vízi vadak megragadják a Medúzát, zúzzák, törik minden ízét, minden csontját, szertetépik orrát szemét, szétverdesik lomha testét. Kristályfényes pagodából sötétellő mély vizekbe, forgatagos, bősz hullámos örvényekbe irgalmatlan lelódítják, lelketlenül letuszkolják.

És azóta bús Medúza, sok csápkarja lekonyulva, orra nem orr, szeme nem szem, prédanyelő szája sincsen; semmi feje, nyálkás teste, nyirkos, nyálas lebernyege, hullám hátán örökkétig hajszolódik, örvény alján, habok hátán hánykolódik.

Holló úszik, Gúnár kúszik

Éldegélnek egymagukban, erdőlaki odujukban, mind a hárman károgatók, családbéli három Hollók. Ha volt miből, lakmároztak; csigát-bigát, féregfélét nyalánkoltak. Szűk fészkében Holló-legény száját, csőrét tátogatja, legízesebb falatkáit öregedő szüleivel cuppogtatja. Régi szokás hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.

Három Gúnár uszkál erdő zöld tavában és javában szapulgatják, Hollóékat mérges csőrrel gágogatják.

– Nézd el, milyen nagyot nyeltek, tücsköt-prücsköt, vagy mit leltek – szól az egyik, legnagyobbik, három közt legirígyebbik.

– Ó, be csúfak, be kormosak – gágázgat el másodikja s olyat hápog vak dühében, mintha szemet kapott volna.

– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet – szisszent egyet legkisebbje.

Pedig férget esznek ők is, békát lesnek Gúnárok is s míg a másét megócsálják, veres csőrük fennen hordják.

Hollóéknál békén, nyugton gunnyasztanak, féloldalvást libák felé sandítanak. Holló-legény gondol egyet, szárnyaival rebben egyet, hozni akar holmi egymás földi férget, öregéknek puhahúsú, madárlátta csemegéket.

– Meleg van még, majd csak később – javallgatják Holló-szülők. Ám a legény rebbenőben, pedig ott fenn Nap-Istenke delelőben.

Tüzet tűzött a nap aznap, Holló-apó így károgat:

– Anyjuk, lelkem, hátha kissé lerepülnék, tó vizében tollaimmal fürödhetnék.

– Akkor én is veled tartok, baj ne essék, ne történjék valamelyes bántódásod.

Leszállanak tó tükréhez, lerepülnek fodrosodó gyűrűjéhez; belélépnek sekélyébe, csendes vize legszélébe.

– Jaj, be pompás, be kellemes – örvendezik a két hites és anyókát apókája és apókát anyókája gondos gonddal mosdatgatja, szappanozza.

Tóközépen három Ludak, szárnyaikkal csapdosgatnak; Hollóékra, fürdőzőkre nyujtott nyakkal, tátott csőrrel hápogatnak.

– Miénk a tó mind halastul s el mer jönni ébenszínű asszonyostul – berzenkedik egyik tollas.

– Szín vizünket, kristálytisztát kormos, mocskos tollaikkal bepiszkítják – fortyan egyet a lúdtollas.

– Ki vizünkből, szedte-vette – szisszen egyet legkisebbje s nyujtogatják nyakuk, csőrük, meresztgetik merev szemük.

– Csend legyen a csőrötökkel, hápogással, sziszegéssel. Jertek egész közel hozzám s a szám majd megsúgja nektek, mit is kell majd művelnetek.

Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát és megértvén bölcs beszédet, hangoskodva szétszélednek.

Holló-párék tó legszélén sütkéreznek, elhenyélnek, gyanúperrel ártatlankák dehogy élnek.

Azon nyomban jön egy Liba, három lúd legravaszabbja; mézes-mázos a beszéde, édeskés a sziszegése:

– Kicsi Hollók, jó szomszédok, sötét földről származottak, ébenfából faragottak, örvendünk a szerencsénknek, vizünk hogy megtiszteltétek. Nagy a hőség, a forróság, úgy-e, lelkem? Úgy-e pompás szép tavunkban, hűs vizünkben?

– Ó, Gúnárka, aranyoska, nem akarnánk megzavarni, tócsátokhoz tolakodni; partja szélén, legsekélyén megülhessünk, nagy melegben tisztálkodjunk, fürödhessünk.

– Beljebb tessék, arra kékebb, vize tisztább, sokkal hűsebb. Jertek velem, megmutatom – szól Gúnárka csúfondáros gúnyos hangon.

– Ó, köszönjük – válaszolja vigyázatos Holló-anya –, úszás nem a mesterségünk, mélyebb vízbe dehogy szállunk, dehogy merünk.

– Ne féljetek, itt vagyok én, ébensötét tollatokra vigyázok én; te jobbfelé, te meg balra, fogózzatok bátran az én két szárnyamba.

Kelletlenül két Hollócskák megragadják gágogó Lúd egy-egy szárnyát; cipekednek be a vízbe, kékellő tó közepébe. Alig-alig érnek oda, egyszerre csak szárnyat csapdos három Liba, nekiesnek Hollócskáknak, tehetetlen szárnyacskáknak.

– Holló úszik, jaj, be furcsa – gágog, sziszeg három rusnya. Hollók tollát tépik, rántják, jobbról balra, balról jobbra ráncigálják.

– Holló úszik, Holló úszik, ó, be furcsán fulladozik – nevetgélnek fuldoklókon, szárnyaikkal keservesen csapkodókon. S addig csípik, addig marják, addig tépik, marcangolják, míg egyszerre mind a kettőt eleresztik s be a mélybe besüllyesztik. Szegény Hollók, ártatlanok megfulladtak, tó vizében, legmélyében elpusztultak.

*

Erdő mélyén Holló-legény csigát-bigát szedegetett, válogatott jó falatkát, öregéknek friss vacsorát. Nagyvidáman, hamiskásan repdes haza s amint leszáll madárházi udvarukra, senki aki lesné jöttét, vadászásról visszatértét. Jobbra balra figyel, lesel, minden neszre odafülel s amint sorsán sopánkodik, tócsa felől fel-felhangzik három Gúnár gágogása, hápogásos nótázása:

– Holló úszott, Holló úszott, Jaj, de furcsán fulladozott; Fürtös fejét fürösztettük, Tó vizébe fullasztottuk.

Nagyot dobban Holló-legény szívecskéje, könnybelábad szénfekete szemecskéje; siet, repül víz partjához, szegény szülék tósírjához.

– Anyám, apám – szívszakítón kiáltozza, beceszókkal öregéket szólongatja. S amint szeme tó szegélyén, tócsa vize legsekélyén, ott a parton egymás mellett apó, anyó lélektelen ott heverget. Összeesik bánatában, szívszorító fájdalmában s amint felsír fájó hangja és fájdalmát elzokogja, felé repül, mind egybegyűl sok jó pajtás, búban, bajban megannyi társ. Halottjukat vállra veszik, kis fészkükbe visszaviszik s annak rendje, módja szerint egymás mellé elföldelik. Buddha szava parancsára, szálló lelkek irgalmára.

– Tó vizébe vesszek én is, hadd fulladjak belé én is – jajveszékel szegény árva.

– Anyád, apád meg nem éled, életed ha megcseréled – csitítgatják cimborái. – Rontsunk rájuk, Gúnárokra, ostobákra, hápogókra. Büntessünk meg bűnösöket, bűnükért hadd bűnhődjenek.

Árva Holló belényugszik, mély bánata lecsillapszik. S harminc ifjú Holló-pajtás, búban, bajban megannyi társ, lerepülnek tó partjára, tó partjának több fájára. Lent a vízben álnok Ludak, fent a nagy fán Holló-ifjak. Ludak lentről fákra néznek, Hollók fentről Lúdra néznek. Megszólal a harminc Holló:

– Ostobácska jámbor Libák, nem is sejtik, nem is tudják, tócsa vize hovatovább apadóban, tócsa medre egyre jobban száradóban. Tóban többé csepp víz sem lesz, ahány Gúnár, mély mocsárba mind odavesz.

Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel feljajongnak Hollóékhoz, fán gubbasztó sötétfürtű pajtásokhoz. Rémüldöznek, kérve kérdik, igaz szó-e, valóságos, ami hírlik?

– Egy-kettőre fel a fára – kiáltoznak riadozó Gúnárkákra –, apad a víz alattatok, mély mocsárban egytől-egyig ottragadtok.

Három Ludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt-kettőt visszacsúsznak. Hogy hápognak halálos nagy rémültökben, hogy ijednek jobbra-balra dülöngtükben. Nevet harminc Holló-madár, Gúnárékon most az egyszer eszük túljár; rajtuk a sor, ők mulatnak, tréfa-nótát danolgatnak:

– Gúnár kúszik, Gúnár kúszik, Egyet lépked, kettőt csúszik; Jaj, be furcsa Gúnár-kúszás, Egyet csetlés, kettőt botlás.

Libabőrt kap három nagy Lúd, menekülne, elillanna, sehogy se tud; fáknak ága, lombja közé akadoznak, gallyak közé gabalyodnak.

S amint hullnak le a fákról, ág-bogakról, lombról galyról, rövid eszük össze-vissza zavarodik, hosszú nyakuk jobbra-balra csavarodik. Magas fákról lehulltukban megfulladnak, nagy bűnükért, gazságukért meglakolnak s azóta mind mai napig szólásmondás divatozik:

– Holló úszik, Gúnár kúszik.

Legyet ölő Legyezőcske

Tikkaszt a nyár, zümmög a Légy, fényben fürdik a mindenség. Bogárkáknak rebben szárnya, hallszik szellő suhanása; dümmög dongó ágon-bogon, szitakötő árkon, bokron. Adta Legye szemtelenje, be kelletlen, zizzenése libbenése tűrhetetlen. Orrod előtt eledeled, falánk legyek rajtaesnek; italodat megdézsmálják, pihenődet megzavarják.

Nagy szerencse, vigyázgat rád fürgekezű Legyezőcske. Csontja bambusz, husa hártya; nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt verítékes orcátokra. Fagyos télen, zimankóban tüzet éleszt, alvó tüzet, pislákolót újjáébreszt; legyek raját, garmadáját ellegyezi, orrod elől, italodról, ételedről elkergeti, bambuszcsontú, hártyahúsú Legyezőcske.

Terpeszkedik verandáján s házatáján megint zümmög, füle körül megint dümmög adta Legye szemtelenje. Odaszállnak Legyezőcske orra elé, elsorjáznak szépen, rendben egymás mellé.

– Hessetek el, kotródjatok, szemem elől utolsóig pusztuljatok – rivall rájuk nagy mérgében, nagy dühében Legyezőcske.

Ám a legyek, szemtelenek, kérve kérik, nyelén fogják, kérő szóval kérlelgetik; rövidebbre szabják inkább zümmögésük, hallgassa meg nagy kérésük.

– Mit akartok? Mi jót hoztok?

– Nem nekünk jó, inkább neked – zümmögik a fürge Legyek.

– Hadd hallom hát, mi jó benne? – kérdi tőlük Legyet irtó Legyezőcske.

– Nagy a neved, becsületed, hogy a Legyet, szegény Legyet csontkaroddal egyre-másra hessegeted. Pedig immár közelgőben Őszi-Szellő s ha beáll a hűvös idő, ki törődik akkor véled? Széllé foszlik híred, neved, oda minden emberséged.

– Merről repül Őszi-Szellő? Honnan bukkan békebontó szele elő?

– Nyaratszaka bujócskázik, hegyek között szilajkodva furulyázik; ám ha torpan s elédtoppan, az áldóját, te fizeted meg az árát, drága árát.

– Jó Legyecskék, hű pajtások, ti adjatok bölcs tanácsot; Őszi-Szellőt valahogyan meg ne lássam, Őszi-Szellő valamikép meg ne lásson.

– Ismerjük mi Szél őkelmét – hitegetik könnyenhívő Legyezőcskét. – Ha egy-két szót szólunk neki, még a házad tájékát is jó messzire elkerüli. Te is kímélj ám bennünket, te se rontsd meg életünket. Ne csapj le ránk csontkaroddal, ne törjél ránk tíz karmoddal.

– Szómat állom, szent a béke – örül lenge Legyezőcske. – Rátok dehogy haragszom én, sose bántlak titeket én. Csúf szokás volt, amit tettem, eszem nélkül legyezgettem. Hej, nem egyszer de megbántam, álmotok hogy megzavartam; nem szándékos akarásból, csakis pajkos megszokásból.

Édeskedik Legyecskéknek, hamis Legyek megértően összenéznek. Kezet fognak, paroláznak, ravasz arccal odébbállnak és a Legyek, léha Legyek bizakodva békességben, csalafinta ígérésben, ételt, italt megszállanak s jóllakásig lakmároznak. És a lenge Legyezőcske, csak ne bántsa, ne zavarja hűs Szellőcske, Legyet többé karjaival nem legyezget, csontkezével soha többé nem hesseget.

*

Múlik a nyár, hűvösödik, hegyek mögül Őszi-Szellő kerekedik. Legyezőcske gyengül, satnyul, kerek feje, arca konyul; hártyabőre színét veszti, húsát, csontját megereszti. Hát még amint nagy nyargalvást, jön Szellőcske, hűs rohanvást. Legyezőcske keze, lába merevedik, teste, lelke gémberedik; lim-lom közé kamarába, odadobja a gazdája.

Amint egy nap eldidereg s minden tagja meg-megremeg, eszébe jut szép napoknak zöngicsélő Legyecskéje, álnok, hazug ígérése.

– Ha csak egyszer megfoghatnám s kezem közé kaparintnám, kitekerném álnok nyakát, kettétörném a derekát.

Lim-lom közül kivánszorog s lépést lépvén amint csoszog, ím előtte, orra előtt döngicsélget szép napoknak Legyecskéje, szembe kerül szemtelenje.

– Ó, te álnok, gaz fajzatja – fortyan egyet nagy haragja –, cudarság volt minden tetted, hazug a szód, ígéreted.

Kis legyecske holttá rémül, lába inog, feje szédül, csendes szava elhalóban, potroha megroppanóban.

– Hessegethetsz, ha akarod, most már akár agyonüthed bambuszkarod; járni való erőm sincsen, szálldogálni szárnyam sincsen. Íme, láthadd, mivé lettem, fogyton fogyik gyenge erőm, lélegzetem.

Szegzi szemét Légy szemébe, irgalom száll a szívébe. Légy két szárnya szakadozik, lágy potroha horpadozik; keze, lába szétesőben, tekintete elhalóan, révedőben.

– Mi betegség rokkantott meg? Mi baj érte szegény fejed?

– Őszi-Szellő kergetett meg, fuvallata tépázott meg.

– Valamikor, nem is oly rég, jól ismerted s jó magammal elhitetted, ha egy-két szót szólasz neki, még a házam tájékát is jó messzire elkerüli.

– Nem volt igaz, amit mondtam; féltem tőled, hát hazudtam – szól Legyecske bűnbánóan.

– Ó, mi csúfság, gaz álnokság – s nagy dühében, lendültében nekirohan, lábaival nekidobban. Ám rémséggel veszi észre, hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettőjük egészsége. Feje forog, elszédülten tántorodik s kis ereje megroppanik. Ki-kinyitja haló szemét, búsan veti pajtására tekintetét; összeroggyan s rá a Légyre erőtelen, összeroppan tehetetlen. El-kimúlott kis Legyecske, szertehullott Legyet ölő Legyezőcske.

Dali Kandúr

Nagyot bődül büszke Tigris hetykélkedvén, Kandúr előtt legénykedvén:

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.

– Hogyha vallod, akkor igaz – szól a Kandúr s félelmében elmiákol. – Ám egy felhőn, futó felhőn nagy nyargalvást, ki vágtat oly bősz rohanvást?

Ránéz Tigris a felhőre s döbbenettel veszi észre, irdatlan egy szilaj Sárkány száguldozgat felhő hátán. Minden mersze tigriskének eleblábol a nagy hősnek s elmenekül tűzokádó Sárkány elől, akár egér macska elől.

– Lám, lám – nevet égi Sárkány, repülgetvén felhő hátán –, Tigris-koma nagyféltében elvágtatott, ijedtében ugyancsak elinalgatott. Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.

Hallja Felhő Sárkány szavát, gőgösködő hiúságát; nagymérgesen lebernyegén egyet rándul s hanyatthomlok hullik Sárkány a hátáról.

– Széles e világon legeslegerősebb, nincsen Nippon földjén nálam félelmesebb.

Hallja Szellő Felhő szavát, fennhéjázó, nagyratörő nagyzolását; olyat fujtat lebernyege ringy-rongyára, darabokra oszlik-foszlik bő plundrája. Szellő dúl-fúl haragjában s nagy dúltában, nagy fúltában nagyot ijed lent a Kandúr, félelmében elmiákol, beoson egy emberlakta, biztonságos úri lakba.

Öreg párék éltek benne, csendes, rendes békességbe; bent a férfi imádságot mormolgatott, anyóka meg holmi egymást varrogatott. Mit nekik Szél sikongása, fütyörésző dúdolása.

Nézi Kandúr, ámélkodik, táti szájjal csodálkozik s kis eszével fel nem éri, Ablak-úrfi Szél ellen az egész házat mikép védi? Néz Ablakra, rámájára s amint nézeg átvilágló kristályára, Szellő-úrfi kézzel, lábbal üti, veri, síppal füttyel zörrenteti. Ablak-úrfi eldicsekszik, Szellőcskével ellenkedik: