Part 6

– Kit gondolsz hát legelsőnek, arra való, hozzám méltó legénykének?

– El-elsuhan hegyek, völgyek szakadékán, pagodáknak nyargalászik omladékán. Szél-úrfi ő, szilajkedvű, méreg-duda, tágtüdejű. Nem egyszer hogy üstökömbe beléragad s foszlányomból, lebernyegem rongyaiból cafat marad.

– Igazad van – szól a patkány, Felleg szavát azon módon megfogadván.

Szorosabbra fogja össze ünneplőjét, fülig nyomja szőrsüvegét; nekivágtat széllel szembe, szélellenbe.

– Adj Isten, te hajszra-csára nyargalászó, hegyen, völgyön kézzel, lábbal hadonászó. Legelsőnek fellegék is téged tudnak, elvehetnéd úri módban éldegélő leányomat. Egyetlenke virágszálunk takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos.

– Jó nagyot fuj Szél-legényke, piros arcát pirosabbra, pufókabbra kerekítve.

– Jócska erő dagadozik tág tüdőmben, nagyot fúvok, furulyázok bősz dühömben; csak egy legény, Fal-legényke állja utam, ő töri meg tele tüdőm, nagy hatalmam. Sokkal különb legény nálam, igaz legény csak ő lehet a csárdában.

– Igazad van – szól a patkány, Szél-fi szavát jól megvetvén, jól meghányván.

Begombolja ünneplőjét, kontyra csapja szőrsüvegét, eloldalog magasra nőtt Fal aljához, Fal-úrfinak gyökeret vert két lábához.

– Adj Isten, te szálegyenes, kívül-belül sziklás, köves. Legelsőnek Szél-úrfiék téged tudnak, elvehetnéd egyetlenegy leányomat. Kis kertemnek virágszála, messze földön sincsen párja.

Meg se moccan kőből Falnak rideg arca, sziklakemény, vihardúlta ábrázata.

– Megbirkózom én a Széllel, meg én akár Hold fényével, sápatagos ezüstjével, meg én akár lótó-futó Felleg-néppel. Csak egy legény állja sarát, annak félem igazándi nagy hatalmát.

– Ki lehet ő? Mi a neve? Merről való eredete?

– Ki lenne más – szól kemény Fal meglapulván –, mint a követ porrá rágó Pocfi-patkány.

– Pocfi-patkány? Azt mondja szád?

– Patkány, biz ám, az angyalát.

– Patkányéknak nemzetsége, patkányéknak legénykéje lenne világ legeleje?

– Úgy bizony, ti rágós fajta, erre-arra kurta farka. Ha tik is úgy akarjátok, kezem, lábam kemény kövét megrágjátok s olyan nyílást nyittok rajtam, hogy a föld is nagyot inog énalattam. Ti vagytok a legkülönbek, száz másoknál erősebbek.

Ámul, bámul patkány-apó pisla szeme, száját tátja, hunyorog a tekintete.

– Igaz lehet, amit mondasz; való beszéd, amit vallasz.

Panyókára ünneplőjét, félrecsapja szőrsüvegét; bőrderekát, kezét, lábát megfeszíti, gőgös fejét, nagy üstökét hátraveti, úgy fut haza nemzetséges családjához, hírre váró, szomjúhozó asszonyához.

– Mit végeztél Hold-úrfival? Mi történik egyetlenke leányunkkal?

– Nem kellünk mi Hold-úrfinak, mert Felleg-fi különb nála; nem kellünk mi Fellegnek se, mert Szél-úrfi különb nála; nem kellünk mi Szél-úrfinak, mert Fal-úrfi különb nála s nem kellünk mi Fal-finak se, mert még különb is van nála.

– Kicsoda ő, mi a neve? Merről való messzeföldi eredete?

– Ki lenne más – mondja sandán mosolyogván –, mint a sziklát porrá rágó izmos patkány.

– Izmos patkány?

– Patkány, biz ám.

– A bizony, mi rágós fajta, erre-arra, kurta farka. Mi lennénk a legelsőbbek, száz másoknál ezerszerte erősebbek.

Sorsa fordult csendes, rendes leánykának, eljegyződött fajtabéli patkánykának. Boldog pár lett kettejéből, boldog férfi legények legelejéből.

Majom- meg rák-háborúság

Mesebeli földjén élő állatkáknak, esett meg esetje majomnak meg ráknak. Tükrös tócsa partján bukkantak egymásra, ugrifüles majom hátra járó rákra. Ravasz derű játszik majom sunyi arcán, visszázó járását, lassudad mozgását ráknak megpillantván.

– Hátha verset futnánk – mondja hamiskásan, vigyorogván egyet páncélhátú rákon. Jámborlelkű ollós nem lát át a szitán, jobbja, balja táján ollóját megnyitván.

Nyomban elindulnak s előre az egyik, hátrafelé kullog topalábú másik. Botlik majom lába datolya magvába, rák is ráhibázott puffadó gombára. S amint verset futva megint visszatértek, jobb- meg balfelőlről megint szembe értek, mutogatja majom datolyája magját, nézegeti másik útszéli gombáját.

– Hadd cserélek veled – szól ebadta majma –, neked jusson magja, nekem pedig gomba.

Bamba szemmel bámul s nem éri fel ésszel, mit akarhat vajjon cifra cseréjével.

– Gombád ha megrágod, vége a gombádnak – magyarázgat majom szája-táti ráknak.

– Ám ha elülteted ezt az apró magot, növesztvén belőle datolyafát, nagyot, ehetsz gyümölcsében nem egyig, de tízig, élhettek belőle harmad-negyedízig.

Gombáját a kis rák legott át is adja, hitvány magvacskával hátrálgat el haza. Ravasz majom-ifjú nyalja szájaszélét, uccu, vesd el magad, cipeli ebédjét. Rák-legény a magvát otthon előveszi, kertes udvarába legott elülteti.

– Kelj ki gyorsan, én magvacskám, Magvacskából sudár fácskám; Ha nem kelsz ki sebbel-lobbal, Kettészellek két ollómmal.

Csoda kicsi magból gyenge hajtás bujt ki, gyenge hajtás helyén datolyafa nőtt ki.

– Virulj gyorsan, én kis fácskám, Sudár fából virágocskám; Ha nem virítsz sebbel-lobbal, Kettészellek két ollómmal.

Csoda gyenge fácska bimbócskákat nyitott, minden ágán-bogán virágja virított.

– Datolyákat, sudár fácskám, Gyümölcsöt hajts, virágocskám; Ha nem hajtasz sebbel-lobbal, Kettészellek két ollómmal.

Csoda datolyafa gyümölcsöket hajtott, minden ága-boga csemegéket adott. Nyujtja két ollóját, ehetnékje támad, ám nem ér fel kézzel lógó datolyákat.

Váltig vakargatja fületövét, szegény, ott a fája mellett ravasz majom-legény. Falánk szemmel nézi majmunk a rák fáját, levelek közt lógó drága datolyáját. Odaalázkodik nagy ehetnékjével, kikezdi a dőrét mázos beszédjével.

– Mire pislogsz, hékás? Mire bámulsz, pajtás?

– Csoda datolyafán ringó csemegéje, éhkoppot meg szomjat oltó üdvössége, orrom előtt ott lógnak le, szájam előtt ott csüngnek le. Ám két ollócskámmal nem érek odáig, szemem majd kinézem látó kifogytáig.

Nagyot ugrik majmunk:

– Megtaláltam módját – pislog fel a fára, feni lapátfogát.

Szól és szökken egyet, neki sudár fának, ága-bogán lógó ízes datolyának. Egyre pofázgatja s dehogy jut eszébe, éhes gazdájának adni kén belőle. Hej, pedig be vásik rája ahány foga, hej, pedig be korog ehetnékes gyomra.

– Datolyácskát, hékás, dobj egy-kettőt pajtás.

– Nézem színét-javát, azt dobom le néked, legjava, legszépe legyen méltó részed.

Szól és szed egy-kettőt, ha zöld, ha éretlen, dobja rá a rákra, erejétől telten. Nagyot nyekken kis rák, fájót nyilal háta, megsérült a vállán csontból páncélkája. Megdöbben a majom, le a fáról gyorsan, ereje bírtáig irhástul elillan.

Nyögdécsel a kis rák, fájlalja csonthátát, vonszolja nagy kínnal megrepedt páncélját.

*

Megesik a szíve szomszédnak, pajtásnak, kérdik okát, fokát bújának, bajának. Poszméhecske, Hinár, Mozsár meg Tojácska, mind ott sürög-forog, ahány cimborája, segedelmes társa. Sírván panaszolja fáját, datolyáját, ríván fájlalgatja sebzett páncélhátát.

Összesúgnak-búgnak s legott útra készen, annak a majomnak, adta gonosz csontnak, bűnhődése lészen. Loholgat a négy-egy, nyomukban a kis rák, ám ravasz majomnak hűlt helyét ha látják.

– Majd csak előkerül – gondolják magukban, sorra elrejtőznek rejtekekben, zugban. Tojás parázstűznek hamva közé fekszik, Mozsár gerendának fáján letelepszik. Poszméhecske rászáll fazék fedelére, Hinárka lesimul síkos, csúszós földre. Vizesrocska állott mosóteknő mellett, Rák-legényke menten beléereszkedett.

Fürge szellő fürdik hűvös esthomályban, didereg a majom szőrös gunyájában. Szedi veszi lábát, siet vacka felé, tartja fagyos markát égő parázs elé. S amint tárja kezét s amint melengeti, Tojás nagyot pukkan és a majom arcát égvést elégeti. Sajogtatja tüze csupaseb pofáját, rohan a rocskához, dugja belé orrát. Rocskából ollóját kis rák nekiszegzi, szegény majom orrát, arcát, szemét, száját csupa vérré sebzi. Rohan esze nélkül s amint csetlik-botlik, fazék fedelébe orral belébotlik. Résen Poszméhecske s olyat szúr arcába, hogy mély fájdalmában, kíntól kábultában reátántorodik csuszamlós Hinárra. Hinár háta lucskos, hanyatt csúszik rajta, gerendán mozsárka legott célba kapja. Nagy erővel magát le a földre veti és a kapzsi majmot, azt a gonosz csontot, darabokra szedi.

Sose járj túl mások eszén, túljárhatnak a tiédén; meg ne kívánd édes másét, odaveszhet, ami tiéd.

Világító Tűzbogárka

Erdők, hegyek homályában, sziklák, bércek vadonában áll egyháza szent Buddhának, csodatévő hatalmának. Világító volt a templom Nipponszerte híres neve, fénylövellő Tűzbogárkák Istenkéje lakott benne. Homályosban röppenőknek templombonca osztogatott villogtatót, sűrű, sötét éjszakákon mezőszerte villogtatót.

Loccsanó víz csobogott lent, száz madárka csattogott fent, hírül hordván Világító szent hatalmát, Tűz-Istenke csodálatos akaratát. Nyári estén, nap letűntén ezerszámra elzümmögnek, templom körül röpdécselve eldümmögnek. Aszó fűből bukkannak fel, patak mellől röppennek el, megannyija imádságos szent templomhoz, Világító tüzes-fényes világához. Ki szen-pénzzel, ki rizsborral, harmatízű hűs itallal, mind ott áldoz oltár előtt, Nap-Isten szent bonca előtt.

Tavasz enyhe fuvallata tűnőfélben, nyáréj izzó lehellete közelgőben. Szálldogál sok száz bogárka, ki dümmögve, ki meg dongva; pirosas szín vékony nyakuk, barnásszürke apró szárnyuk. Vaksötétben templom felé igyekeznek, világadó fényességért könyörögnek.

Áll a szent bonc templomának oltáránál, világító, áldásosztó csarnokánál. Obi-öve bíborodik pókderekán, acélkova lóg le karján; várván várja szent egyháza röpdécselő bogárkáját, bogárkáknak oltárra szánt adományát. Buddha után szent bonc elé, lépvést lépnek színe elé. Szól az egyik potrohoska:

– Jó reggelt, szent bonc-apóka.

– Ne reggelt mondj, este van most – inti rendre bonc a pohost.

– Vak szemünkkel este látunk, estre kelve, naplementre fénylik a mi napvilágunk.

– Mit szorongatsz két karodban?

– Világítód kéne nyomban.

– Hoztál italt? Szen-pénzecskét?

– Száke-borból egy pintecskét.

– Szűkre szabtad adományod, no, de nyujtsad, világtalan vak potrohod.

Egyet perdül, egyet fordul esti élet bogárkája, vak potrohát, világító fényességért odatárja. Veszi a bonc kis táskáját, kis táskából acélkáját, csihol egyet kovácskáján, szikra villan taplócskáján és alig hogy odatartja, máris csillog, máris villog tűzbogárka vak potroha.

Hess… elrepül szép vidáman, irígykedve csodálgatják mindahányan.

Jön egy másik vak bogárka, rőt a nyaka, szürkeszínű apró szárnya; ő is akar csillogtatót, vak éjszakán villogtatót.

– Hoztál rizsbort? Szen-pénzecskét?

– Hoztam jen-pénzt, ezüstöcskét.

– Szép a fénye – mondja a pap –, nyujtsad felém világtalan potrohodat.

Egyet csihol acél-kován, bogár repül nagyboldogan, szép vígacskán. Harmadik se állított be üres kézzel, negyedik is megjelenik aprópénzzel; hoznak rizsbort, mérőt hetet, hoznak szen-pénzt, többször hetet. Acél-kován csihol újra, fel-felvillog sok bogárka sok potroha; repked ezer tüzi lidérc, fénylik útjuk amerre jársz, amerre kélsz.

*

Esthomályban egymagában kis bogárka, sehol sincsen megállása, megnyugvása. Se rizsbora, se szen-pénze, nincs egy árva fillérkéje. Szomorúan nézegeti, ajkát amint nagykényesen biggyesztgeti, csillogó sok potrohocska, fényeresztő pohosocska. Áldozni ő nem áldozhat, világítót nem is kaphat; fénye nélkül világtalan, vak sötétben egyre csetlik, egyre botlik nyomorultan. Felemel egy fenyőtüskét, hadd segítse, támogassa tapogató vézna kezét; úgy loholgat, bandukolgat putrijába, patakparti, bokoralji tanyájába.

Amint lépked nagyvigyázást, óvakodvást, tüskebotra támaszkodvást, éjnek sűrű sötétjébe, belébotlik, beütődik valamibe.

– Világtalan vaksi pila – dümmög egyet döngicsélő rőt bogárka. – Kissé jobban vigyázhatnál, nyitott szemmel járkálhatnál.

– Magadfajta volnék én is, Tűzbogárnak lettem én is; csakhogy nincsen világítóm, sűrű, sötét éjszakákon utamat megvilágítóm.

– Hát a templom? Hát a bonca?

– Nincsen pénzem, se itókám, száke-borom, világítót ingyen nem kap vak potrohom.

– Mért nincs pénzed? Mért nincs borod? Miért koldus a mivoltod? Lám, én bőven áldozgattam, világítóm meg is kaptam.

– Ha van bőven világítód, adhatnál vagy egy csipetnyi villogtatót; csak egy máknyit, hogy láthassak, kis vackomra találhassak.

– Világítót dehogy adok, vakulj ha nincs pénzed, borod. Vityillódba, ha akarod, elvezetlek; itt a karom, nyujtsd a kezed.

– Két bogárka kéz a kézben, vak homályos sötétségben loholgatnak árkon bokron, patak mentén, sötétellő viráglombon.

– Itt egy árok, ugorjuk át.

– Itt egy ember, repüljük át.

– Itt egy fahíd, lépjünk rája.

– Korhadozik lakkos fája.

Rőt bogárka kapja magát, megragadja vaksi társát, egyet lendít félkezével, hunyorítgat rőt szemével és sebtibe és vaktába, belódítja hídalatti mély tócsába.

– Világítód, hozzávalód hogyha nincsen, világító bogárkák közt helyed sincsen – szól nagybüszkén, irgalmatlan s lohol tovább fáradatlan.

Jó szerencse, hogy szegényke nem fulladt víz sötétjébe. Tutaj úszott tócsa hátán, rizses terhét húzván, vonván; vízbe hulló vak bogárka, arra esett ártatlanka. Jómagával tehetetlen, úgy terült el eszméletlen.

Hold-Istenke le a mélybe letűnőben, Nap-Istenke fel magasba felkelőben; széledezik sötét esti homályosság, éledezik napra leső világosság. Égi útról szájára száll hűs csepp harmat, életrekelt elaléltan heverésző tűzbogarat. Tágra nyitja tétovázva néző szemét s ijedezve tekintget szét. Sütkérez rá Nap-Istenke napvilága, apró száján játszadozik sugárkája s amint szeme ott pihen meg tócsa tükrén, hát egy árva kis bogárka rúg-kapálgat partja szélén.

– Szerencsétlen kis pajtáskám, vízbe hullott aranyoskám.

Odarepül, megragadja, ki a vízből kivonszolja; ápolgatja teste-lelke melegével, babusgatja szárnyaival, két kezével. Rőt bogárka új életre éledezik, halottjából ébredezik. Tutajbeli tűzbogárka, társát amint megvigyázza s jól szemügyre ahogy veszi, minapesti lelketlenjét egyszeribe megismeri.

Úgy esett meg a baj vele, hogy a vaksit amint abba a tócsába nagylelketlen bevetette, vígan tovább reppengetett, nagyvillogva, nagycsillogva tovább lejtett. Két leányka járt a réten, legyezőjük kezeikben, mimózákat szedegettek, krizántémot nézegettek. Arrafelé begyeskedett rőt bogárka, virágszálról virágszálra; hol szirmokat szakítgatott, hol levelet rántogatott. Nézik lánykák görbe szemmel s felécsapnak hártyabőrű, bambusznyelű legyezővel. Így esett az eset vele, tó vizébe így pottyant be.

Amint nyitja révedező apró szemét, amint veti mentőjére tekintetét, reáismert minapesti kis társára, szegény vaksi bogárkára; eszébe jut gonosz tette, fájót remeg gyenge lelke. Rőt orcája halványodik, dölyfös szíve elfogódik; ajka rezzen, szeme rebben, bűnbánóan rebesgeti:

– Be szégyellem, be restellem.

Nyúl félfüle, Kócsag lába

Telel élet, nagy mindenség, telel a föld és a kék ég. Hópehelykék hulldogálnak, eget, földet mindenestül bepólyálnak. Rétek, mezők, tócsa vizek, házak, hidak, erdős hegyek csillogtatják hóleplüket, szikráztatják sziporkázó ezüstjüket.

Hegyek alján Nyúl-anyóka kis tanyája, nyúlkunyhónak fürgelábú, két egytestvér nyuszikája. Egyikének szőre fehér, Habfehérnek, másikának szőre tarka, Tarituppnak.

Ölnyi mély hó kősziklákon, rizset termő síkságokon. Hol kaphatna Nyúl-anyóka ennivalót, Habfehérnek, Tarituppnak rágnivalót? Fejebúbját búban, gondban vakargatja, fületövét két kezével kapargatja. Mondja egy nap nyuszikáknak, tapsifüles fiókáknak:

– Ma lesz napja, útrakelek, holmi egymást hátha lelek.

Fehérszőrű Habfehérke talpraugrik, kérő szóval rimánkodik:

– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be messze földet, havas hegyet.

Tarituppos talpraugrik, ő is bízvást bizonkodik:

– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.

– Hűvös, fagyos télhó lehe – inti őket a bölcs szüle –, maradjatok szép nyugodtan, puhán bélelt vackotokban. Hozok nektek édességet, madárlátta csemegéket.

Ott elindul Nyúl-anyóka, havat kapál lábanyoma. Hegyeket lép, völgyeket jár, csemegére, édességre csak nem talál.

Sötét erdő legmélyében lótván futván sűrűjében, félős fejjel, riadt szemmel hátrafordul s tapsi füle amint hajlik, amint konyul, vándor vadász rettenetes tűzpuskája, nyílegyenest céloz rája. Nyúl-anyóka iramodvást iramodik, majd jobbfelé, majd meg balra futván futvást kanyarodik.

Ám egyszerre rettenetes egy pukkanás, szaladj pajtás, nyuszi pajtás. Szőreszála borzoltában, erejének kifogytában, hetet havat elfelejtve, apró lábát nekivetve, nagy fáradtan, elaléltan visszaugrat tanyájába, puhán bélelt otthonába.

– Farkas koma kergetett meg? Róka néne ijesztett meg? – kérdi két kis ölbelije.

– Jaj, a vadász, jaj puskája, hegyet völgyet dörögtető durranása. Jaj, be sajog fülem fele, jaj, hogy nem hall másik fele.

– Hol a füled? Hová tetted?

Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elszörnyedve veszi észre, nincs a helyén balról füle.

– Nincsen fülem balfelőlről, fele maradt jobbfelőlről – töri térdét, marja kezét. – Szegény fejem mától fogva, színek-szónak csak a felét hogyha fogja.

*

Nagy sírásnak, nagy rívásnak neszét veszi áldottlelkű fehér kócsag, szomszédbeli.

– Mi van veled kis pajtáskám? Miért sírsz rísz én szomszédkám? Miért fogod, nyomod fejed? Mi baj érte balról füled?

– Erdő mélyén járt anyóka, térdig fagyba, nyakig hóba, keresgélni rágnivaló édességet, madárlátta csemegéket. Amint egyre bejjebbfelé bátorkodott, rémületes vándor vadász orvul, rútul rátámadott. Eltalálta balról fülét, lepuskázta egyik felét.

– Hol veszett el? Hol maradt el?

– Feleúton veszthettem el, hófuvásban hullattam el. Ha valaki megtalálná, hó alól ha kikaparná.

Áldott kócsag egyet gondol, nekiperdül, fülkeresni azon nyomban nekilendül.

– Kócsag-apó félfüledet megtalálja – szól Nyúl-anyó reménykedő nyuszikája.

– Hideg hóból, legmélyéből kikaparja – bizakodik Nyúl-anyóka Tarituppja.

Órákon át, napokon át vigasztalják, Kócsag jöttét szívdobogva lesik, várják. Harmadik még el se múlott s ím a Kócsag nagybicegve, sántikálva előugrott. Feje kókkadt, torka szikkadt; szárnya tolla tépett, csapzott, nagyot nyögött és loholván orrabukott.

– Jaj, a lábam, fele lábam – siránkozik szívettépő fájdalmában s erőtelen odaroskad anyó mellé, búban, bajban félfületlen társa mellé.

– Farkas-koma kergetett meg, Róka-néne ijesztett meg?

– Mély erdőben, térdig hóban félfüledet megtaláltam; levegőben rettenetes egy pukkanás, féllábamban fájó sajgás.

– Ó, szegényke, ártatlanka – siránkoznak, sóhajtoznak mindhármasba.

– Jaj, a vadász, jaj, puskája, hegyet-völgyet dörögtető durranása. Jaj, be sajog lábam fele, jaj, nem léphet másik fele.

– Hol a lábad? Hová raktad?

Lábához kap szegény kócsag s elszörnyedten nézi, látja, nincs a helyén balról való fele lába.

– Nincsen lábam balfelőlről, fele maradt jobbfelőlről – töri szárnyát, marja karját. – Szegény lábam mától fogva, erdők útját csak a felét hogyha rója.

– Hol félfülem baloldalról? – sopánkodik félfületlen Nyúl-anyóka.

– Hol féllábam balfelőlről? – sopánkodik féllábatlan Kócsag-bátya.

Előugrik, neki-nekibátorodik két fióka, Tarituppos és Habocska; megszólalnak bátor szóval, emberséges indulattal:

– Elindulunk, útrakelünk, fület lábat, ha addig is, megkeresünk.

*

Ásó, lapát nyúl-kezükben, nagy elszántság kebelükben, elindulnak mély erdőbe, erdő kellős közepébe. Orr irányban szimatolnak, térdig havat kapargatnak, közbe-közbe pajkos nótát nótázgatnak:

– Nagy hómező, kis hómező, Fület, lábat el-befedő; Félfülecske Nyúl-anyóé, Félláb Kócsag-apókáé.

– Nagy ásócskánk, kis ásócskánk, Nyúl félfülét egyre ássák; Nagy lapátkánk, kis lapátkánk, Kócsag lábát lapátolják.

Ám Nyúl-anyó félfülére, Kócsag-apó féllábára nem akadnak sehol sehogy a nyomára. Két egytestvér legjavában tanakodnak, egyre ásnak, lapátolnak, amint ág-bog nagyhirtelen nagyot roppan és egy vadász, lesipuskás előtoppan. Két nyulacska alig-alig fordul, perdül s mind a kettő kézrekerül.

– Minap nem foghattam kettőt, megkaptam most mindakettőt – ugra-bugrál lesipuskás. Örömében rizsbort iszik, jókedvében így nótázik:

– Nagy puskámat, kis puskámat, Elpuskáztam fület, lábat; Két kis nyulat puska nélkül, Fogtam őket fegyver nélkül.

Fülön fog két apró nyulat s bármennyire rugdalóznak, elkerülnek vadászházba, lesipuskás erdőmenti otthonába. Félszem néznek jobbra balra, félfül lesnek neszre, hangra, hát egy falon két szegecske, az egyiken Nyuszi füle, a másikon Kócsag lába, egymás mellett elsorjázva. Összenéznek, összesúgnak, nagysuttyomban, jó javában tanakodnak s hirtelenbe észreveszi a két tapsi, hogy a puskás, lesipuskás jobbszem vaksi.

– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert félszemmel csakis balról, balfelől lát – súgja loppal a nagyobbik.

– Nosza gyorsan jobbja felé, meg ne lássa valamikép merrefelé. Te lekapod anyó fülét, én féllábát a Kócsagét – súgja loppal a kisebbik.

Kapja magát Habfehérke, egyet ugrik, falról anyó félfülével erdő felé iramodik; kapja magát Tarituppos, egyet ugrik, Kócsag-apó féllábával erdő felé kanyarodik.

Félszemére vaksi vadász, félszemével balra vigyáz. Kapkod jobbra, ugrat balra, futkos erre, nyargal arra s addig lohol, addig vizslat, míg megbotlik, bukfencezik s összeroskad.

Nyúl testvérkék szélvészmódra lótnak-futnak, lágy fészkükbe egy-kettőre nagy lihegve el is jutnak. Lábat kapott, féllábacskát fehértollú Kócsag-apó, fület kapott, félfülecskét villámlábú Nyuszi-anyó. Öröm veri fel a házat, nincs többé baj, nincsen bánat.

Páros füllel most már hallhat Nyúl-anyóka, páros lábbal most már futhat fehértollú Kócsagocska. Boldog nyulak táncot ropnak, jókedvükben nótázgatnak:

– Nagy mihaszna, kis mihaszna, Félszemére vak vadászka; Fület, lábat lepuskázott, Két kis nyulat elhibázott.

Tövig tépték Veréb nyelvét

Nipponország rizsesföldjén, bambuszerdő dombos szélén, szegénysorban megnyugodtan élt apóka, elhagyottan.

Lombos ágak sötétjéből, cserje, csalit sűrűjéből száll a Veréb fáról fára, öreg apó kunyhójára. Kunyhójáról küszöbére, küszöbéről tenyerére, morzsát, magot csipegetni, harmatcseppet hörpintgetni. Nap nap után pirkadáskor, bíbor hajnalhasadáskor vígan repdes csepp madárka, vígan csapdos kicsi szárnya, féloldalvást apókáját, félszem lesi mindennapi adományát. Szép kettesben, békességben barátkoznak s napok telnek, hetek múlnak.

Agg apóka szomszédsága, zsémbes asszony féregfúrta kalyibája. Morcos, mérges természetű, két-ág villa tekintetű. Rizset cipelt egy nap haza s amint főzte, amint mosta, arra röpdös kicsi veréb s azt se tudni, hogy és mikép, belékóstol friss főztjébe, rizzsel tele edényébe. Nagymérgesen, kíméletlen megragadja, kicsi nyelvét tövig tépi, marcangolja. Vérző szájjal, fájó szívvel szegény veréb úgy hessen el, el-elcsipog fájdalmában, holtra sebzett bánatában.

Öreg apó, mit sem tudó, lesi jöttét, mindennapos, drágalátos kis vendégét; várja maggal, friss morzsával, Buddha adta adománnyal. Ám hajnali pirkadáskor, pirosodó hasadáskor nem szálldogál madárkája, nem is csapdos kicsi szárnya. S amint erdők füvesére sugarat vet felkelő nap Istenkéje, kapja magát jámbor öreg, keresni kél odamaradt kis verebet. Cserjések és csalitok közt, lombos ágak sűrűje közt szólongatja madárkáját, füttyentgeti mindennapos pajtáskáját. S ahogy figyel madárhangra, zúgó zajra, zizzenéses lombhajlatra, mintha lelke megsejtené messze helyről felcsicsergő csipogását, sebzett szíve, tépett szája síró, rívó panaszlását.

Verébcsalád virágok közt csalitosban, üldögélnek, tanyázgatnak békességes magánosban. Ápolgatják, ápolgatják testvérüket, irral, fűvel gyógyítgatják betegüket. Szívrepesve veszik észre apó jöttét, fészkük felé közeledtét; örömükben lába elé sereglenek, ágról ágra ugrándozva csicseregnek. Hivogatják hívó szókkal, tessékelik csőreikkel, tátogókkal.

– Pihenj egyet – leültetik.

– Kóstolj egyet – vendégelik; madárlátta ételüket kínálgatják friss főztjüket. Közbe-közbe panaszolják panaszukat, csiripelik bánatukat.

Napestig elszófiáznak, búnak, bajnak fittyet hánynak s alkonyatkor, estre kelve, hazafelé kászolódik az emberke. Hálás hang kél verébajkon, könny rezdül meg szempillákon; szépen kérik irgalmatos gazdájukat, ne vesse meg szívből jövő kínájukat.

– Nagy kosarunk, kis kosarunk, Fogadjad el ajándékunk; Nagy kosárka a nehezebb, Kis kosárka jóval könnyebb.

– Görnyedt hátra, vénhedt vállra sokkal illőbb, megfelelőbb verébadta kis kosárka.