Part 5

Több nap telt el, több hét múlt el, Félhold többször ragyogott fel, hol telided tűzgolyócska, hol színezüst láng-sarlócska. S amint ül a lányka egy nap, cseresznyefa lombja alatt, messze utak kígyózását, megpillantja hazatérő édesapját.

– Lelkem, apám – kiáltgatja, édesanyját szólongatja; virágbimbók cseresznyefán, úgy csüngenek apjuk nyakán. Hozott bábut, hullámhajút, csillagszeműt, bambuszlábút, ajándékot lánykájának, egyetlenke virágjának. Rákacsintgat anyókára, derűszóró homlokára, előszedi neki szóló ajándékát, messzeföldi vásárfiát.

– Obit hoztál? Selyemövet?

– Övnél szebbet, még különbet.

– Gyöngyös násfát, kebelemre?

– Képed mását elevenbe – szól és bontja selyemkéjét, aranyhímes keszkenőjét, benne lelke ajándékát, fényes, fémes tükör lapját. Felesége egyre nézi, nézegeti, azt se tudja, mire jó a tükör neki; csak a hírét ha hallotta, csak a nevét hogyha tudta.

– Nézz rá tükröd fémlapjára s visszanéz rád arcod mása; lelked is ott találhatod, igaz képed, való lelked ha mutatod.

Félős ujjal veszi kézbe, elhelyezi szekrényébe; rejtegeti drága kincsét, tükröződő képét, lelkét.

Több hó telt el, több év mult el, Félhold többször derengett fel; hol telided tűzgolyócska, hol színezüst lángsarlócska. Kis lánykából nagyocska lett, bimbócskából virág fejlett; tekintése elmerengő, lépkedése ringó-rengő.

Ám legalsó világ felől, parancs száll ki zord mélyekből; lelkek járnak, suhangatnak, új életre unszolgatnak. Szegény anyó ágynak esik, szálló lelke vándorútra igyekezik; ágya elé bús szülöttjét, odainti egyetlenjét.

– Szálló lelkem szállta előtt, húnyó szemem húnyta előtt keresd elő szekrénykémet, benne rejlő tükörkémet.

Szívdobogva, kézremegve, hulló könnyét félkezével rejtegetve, rejtekéből kikotorja s anyja színe elé tolja. Mohó kézzel nyúlkál, babrál szekrényében s holtra váló, hidegülő két kezében megcsillanik fémes tükre, tűnő arca tüneménye.

– Holtom után új énemet, újra élem folytatásos életemet s hogyha lelked anyád arcát megóhajtja, hogyha szíved anyád szívét megsóhajtja, pillants bele fémes-lapos tükörkémbe s megláthatod igazándi arcom benne. Arcomat is, lelkemet is, féltő, óvó szememet is.

Odanyujtja fémes tükrét, egyet sóhajt s kileheli lenge lelkét.

Hetek telnek, évek múlnak, Holdak többször megújulnak; hol telided tűzgolyócskák, hol színezüst lángsarlócskák. Ül anyjának kis árvája, elmélázgat, cseresznyefák színes-hímes lombja alatt. Szomorúság, elhagyottság száll szívére, borús bánat a lelkére. Támolygásos a járása, réveteges pillantása; anyját sírja könnyes szeme s elsötétül merengéses tekintete.

– Anyám tükre, fémes lapja – kiált egy nap s eszébe jut anyja képe, a fémes lap. Szalad érte, szívdobogva előveszi, borús arcát belészegzi.

– Lelkem, anyám – sikolt szava s látó szeme rámered a fényes lapra. Hiszi benne nem sajátját, hanem anyja képe mását; látja benne nem magáét, hanem anyja elszállt lelkét. Megnyugoszik sebzett szíve, megvigaszik fájó lelke s estre kelve, ha megpihen, pirkadatkor, ha felretten, ha elfogja mély fájdalma, szívszakító sóhajtása, fogja tükrét, nézi arcát s látja benne édesanyját.

*

Több hó mult el, több év telt el, Félhold többször ragyogott fel; hol telided tűzgolyócska, hol színezüst lángsarlócska. Őszi hajnal borzongtakor, fű, fa, virág hervadtakor mások asszony került apó új házába, elhúnyt első szent nyomába.

– Anyád helyett másik anyát, házam, kertem új hajtását, szeressed meg hű szíveddel, szófogadó szeretettel.

Bús örömben bús leányka, szívét, lelkét mostohája felé tárja; szeretgetné tiszta szívvel, szófogadó szeretettel. Ám az asszony kelletlenül, hallja, látja lelketlenül; irígykedik virágfehér jóságára, ifjúsága virágdíszes tavaszára. Ha kér, ha kérd szíves szava, ridegen szól anyja vissza s ha kelleti, ha kínálja szolgálatát, nem hallja ha ridegszavú parancsszavát.

Szegény lányka nagy búvában, ott vonul meg magánoska szobájában. Előveszi fémből tükrét, belészegzi réveteges tekintetét, hiszi benne nem sajátját, hanem anyja képe mását; látja benne nem magáét, hanem anyja elszállt lelkét.

Villám szemmel, kikelt arccal, döbbenetes vad haraggal, rivall egy nap rá urára, mit sem sejtő, mit sem tudó apókára:

– Vagy hitvesed, vagy a lányod, kettőnk között könyörtelen választásod.

Néz apóka elképedten, mérges szóra, fullánkosra meghökkenten; se lát, se hall szegény feje, búsan tekint felfortyanó hitvesére.

– Gonosz lányod szíve vágya, lelke legfőbb óhajtása, szeme elől elpusztuljak, idő előtt halált haljak.

Elhal a szó apó ajkán, hang megakad száraz torkán.

– Nyiss be hozzá, megláthatod, szándékát is megtudhatod; meg is hallod varázstévő átokszavát, meg is látod lányod boszorkányos dolgát.

Fémes tükröt tart kezében, imádságát rebegtében, amint tárul szűk ajtaja s előtte áll édesapja. Nagyot hökken, nagyot döbben szegény lányka, ajkán elhal imádsága; fémes lapját, anyja tükrét nagysebtibe odarejti ruhájába, gelebébe. Látja lánya nagy zavarát, restelkedő ábrázatát, ráncbaborul a homloka, szigorúan szól a szava:

– Mi az, amit elrejtettél? Miért hogy elveresedtél? Miket mormol vajákos szád? Miért bántod édesanyád, a mostohád?

Bús a lányka pillantása, búsan tekint rá apjára; ontja, sírja szeme könnyét s gelebéből előveszi rejtve rejtett fémes lapját, tükörkéjét.

– Jó anyádé, annak adtam; tükör lapját valamikor neki hoztam; csak a hírét ha hallotta, csak a nevét hogyha tudta. Olykor-olykor rá ha nézett fémlapjára, azt hitte hogy valósággal visszanéz rá arca mása. Abban látta, ott találta saját lelkét, ha kereste való képét. Miért hogy még előlem is rejtegetted? Miért hogy most elővetted? Mért ül bánat bús arcodon? Miért ború homlokodon?

– Ha elővesz mély bánatom, ha előtör sóhajtásom, belenézek tükörkémbe s édesanyám látom benne. Bús arcát is, bús lelkét is, féltő, óvó két szemét is.

– Tükörkédben anyád képét? Annak látod elszállt lelkét?

– Akár nézzed – mondja súgva s tükörkéjét odanyujtja. – Szülő anyám kimúltakor, szálló lelke elszálltakor odakérte ágya elé féltett, rejtett szekrénykéjét, elővette dédelgetett tükörkéjét és így hangzott haló hangja, ekkép szólott végső szava:

– Holtom után új énemet, újra élem életemet s hogyha lelked anyád arcát megóhajtja, hogyha szíved anyád szívét megsóhajtja, pillants bele tükörkémbe s megláthatod arcom benne. Arcomat is, lelkemet is, féltő, óvó szememet is.

Megindultan nézi lányát, most már érti fel-felcsukló sóhajtását.

– Ártatlanka, szegény lánykám, törékeny szál mimózácskám, most már látom fehér lelked, most már tudom, most már értem szenvedésed.

Egy-két nap is alig telt el, egy-két hét is alig mult el s újfent ragyog Félholdacska, újfent fénylik Tűz-Sarlócska. Édesapja s leánykája, egyetlenke virágszála szép kettesben, békességben éldegélik éveiket, bálványozzák ezeréves őseiket.

Urasima vízországi szelencéje

Híres halász Urasima, Nippon-világ annak tudta, annak hítta; jól ismerték párja ritka ügyességét, teste, lelke derékségét. Tajték habján tengereknek, hullám hátán mély vizeknek napestig elhalászgatott, hálót vetett, halat fogott.

Csendes őszi alkonyatkor, bíborszínű napnyugatkor, csónakjában egymagában Urasima, indul ismét partnak vissza. S amint evez messze nyúló földje felé s közeledik szigetkéje partja elé, gyereksereg éktelen mód sikoltozgat, ricsajt csap és rikoltozgat. Óvatatlan teknősbékát vettek észre, jómagával tehetetlen került kézre; szegény béka páncélhátát hol kézzel, hol bambusznáddal egyre-másra náspángolják.

Híres halász Urasima, rákiált a pulya-hadra:

– Ártatlankát mért bántjátok? Teknőjét mért paskoljátok? Engedjétek el vizébe, vízi szirtek közelébe.

– Mi fogtuk ki, mi találtuk, rejtekhelyét napok óta mi kutattuk.

– Ne bántsátok páncélhátát, megajánlom igaz árát.

Kap a pénzen gyereksereg s nagyvígan elpenderednek; jót kacagva tréfájukon, pórul járt kis békájukon.

Urasima fogja szegényt, simogatja csont teknőjét, cirókálja két kezével, mirókálja beszédével:

– Idejében közeledbe ha nem jövök, még ott találsz elpusztulni kezük között; széjjeltörik teknőcskédet, megkínozzák ártatlanka lelkecskédet. Siess vissza szirtekalji otthonodba, vízalatti kőlakodba; messze kerüld tenger partját, gyereksereg kínzó karját – és szép csinján, óvó kézzel, biztatgató becézéssel úgy csúsztatja tenger habos mély vizébe, úgy usztatja meredekes kőfészkébe. Nyugodt lélek fordul haza kunyhójába, szigetlaki, tengermenti hajlokába.

*

Jött a hajnal, derengősen, homályosan, jött a reggel bíborosan, mosolygósan; félálmukban felcikázó csillagocskák színezüstös gyöngyszemüket pislogtatják. Bíborszínt ölt Nap-Istenke, rá-ráragyog sziporkázó tengerekre. Urasima halkereső bárkájára tűz le aranyesőt szóró sugárkája; melengeti melegével, tikkasztgatja tűz lehével. Szél-Istenfi tovább űzi, tovább hajtja, beljebbfelé bátorítja; álmot hajt rá langyos szellő, takargatja puha felhő. Urasima hanyatt terül csónakjában s ím egyszerre hang hallatszik mély álmában.

– Urasima, Urasima! – azt kiáltja álom szava.

Felriadtan félálmából, kitekintget csónakjából s amint nézi, fürkészgeti tenger habját, megpillant egy közelébe úszdogáló teknősbékát.

– Urasima, Urasima – szólal meg a teknősbéka –, életemet mentetted meg, csendes álmod zavartam meg; kőfészkemből előjöttem, jóságodat szívem szerint megköszönjem.

– Nem jár érte semmiféle köszöneted, véletlen volt, az ha mentett.

– Szíved nemes jóvoltából szabadultam gyerekkezek halálából; ha nem lenne ellenedre, elvinnélek csodálatos valamerre.

– Hová vinnél? Merre mennél?

– Hallottál-e vizekbeli Hab-Sárkányról? Tenger mélyén varázslatos tündérkertről, palotáról?

– Színről színre sose láttam, hallomásból ha hallottam Tengerország Hab-Sárkányát, vízben úszó tündérkertjét, kristályból lett palotáját.

– Meg is tudhadd, meg is láthadd, páncélhátú teknőcskémre bátorságban bízhadd magad.

Urasima egy-kettőre, egyet lendül teknőjére s hullámvölgyön, hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy nap el nem jutnak kristályfényes bűvöletes palotához, halszáj öblű kapujához.

– Köszöntelek nemeslelkű Urasima – szól száz szolga nyüzsgő hada.

Kézről kézre közrefogják, kérő szóval ostromolják, úgy vezetik káprázatos palotába, kristálygyöngyöt ragyogtató csarnokába. Lába majdnem gyökérré lett, bámész szeme bámultában nekidülledt, megláttára habfehér egy leánykának, ragyogtára csillagszóró szép arcának. Világhíres Ottohime állt előtte, Hab-Sárkánynak egyetlenje, víziország tündérkéje.

– Köszöntelek, Urasima – csendül-pendül Ottohime csengő hangja. – Fürgelábú futárkámat, kengyelfutó békácskámat, annak ülted teknős hátát, annak óvtad lelke szálltát.

Urasima restelkedve szabadkozik, ajkán a szó akadozik; hebeg nyelve, nézeg szeme s elfogódik, zavarodik szíve, lelke.

– Vendégünk vagy – szól a lányka –, tiéd kertünk száz virága; otthonod lett széles, téres nagy palotánk, téged szolgál lótó-futó ahány szolgánk.

Urasima mindhiába szabadkozik, szíves szókra, marasztókra megnyugoszik. Étel-ital legjavából, tányér, serleg színaranyból; húros hárfa únos-úntig, kivilágos kivirradtig. Gyöngyös pikkely ablak, ajtó, aranyfalon gyémántkagyló, smaragdkertek, gyöngyligetek ezer színben sziporkáznak, tündökölnek.

Hab-Sárkánynak egyetlenje Ottohime, vízi világ krizántémja, kézen fogja tétovázó Urasimát, földi világ halandóját s mintha álom, amit látnak, röppenő perc, amit élnek, amit járnak. Ébren alszik, álmot ébred Urasima, rövid napnak tűnik elő számlálatlan sok hónapja.

Másnap ismét, sok ezer nap, szünettelen vigalomban mulatoznak. Halszörnyeteg emberfejjel, ember feje haltörzsökkel, testét, lelkét néha napján riogtatják, hátát, bőrét borzogtatják.

S amint telnek, múlnak hetek s perccé lesznek hosszú évek, amint futnak sok esztendők, perc módjára, pillanatra elröppenők, eszébe jut elfelejtett vityillója, szigetlaki kis otthonja, kis csónakja. Szíve forró vágyódását, bánathozó bánkódását Ottohime elé tárja, feleletét szívdobogva, lesi várja.

– Látom, érzem, nincsen többé maradásod, téres, széles palotámban megnyugvásod; térj hát vissza tengertúli otthonodba, szigetföldi hajlokodba.

És aranyból, drágakőből kristályszínes kis szelencét nyujt át neki, vízországi kis emlékét.

– Őrizzed meg, tartogassad, ám valahogy véletlenül, óvjon ősöd, ki ne nyissad. Varázserő lakik benne, idő előtt ha kinyitod, kárhozatos veszted lenne. Évek multán szíved vágya palotánkba, közelembe hogyha egyszer visszavágyna, keressed fel kunyhód mellett tenger partját, szólongassad hű cselédem, teknősbékád. S jó magaddal idők multán tehetetlen, varázslatos szelencéd ha érintetlen, teknős szolgánk, teknősbékád egyetlenke hívó szóra visszaröpít vízországi palotánkba.

Búcsút sóhajt két kezével, szóval, szívvel, szemeivel; fele arca mosolygásos, másik fele sírhatnékos.

Híres halász Urasima útnak indul és a kapun, aranykapun alig hogy túl, teknősbéka víziország ajtajánál várja urát, kis gazdáját víz partjánál; felülteti páncélhátas teknőjére, egyet lendül és előre. Hullámvölgyön, hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy nap el nem jutnak zúgó tenger zöld partjához, Urasima szigetföldi hajlokához. Teknős zokog búcsúszókat, szeldes újfent hűs habokat, sírja könnyét tengerébe, fájót sóhajt feneketlen mély vizébe.

*

Urasima siet haza, rég elhagyott, ottfelejtett kunyhójába. Útján amint figyel jobbra, figyel balra, háztól házig bandukolva, mindenfelől vadidegen arcokat lát, őt magát meg idegennek bámulgatják.

– De különös – szól ijedten meghökkenve s tovább baktat elmélázón, révedezve, anyja, apja otthonába, szerető szív tárt karjába. S amint benyit, esze mintha zavarodnék, vérző szíve fájón, bántón facsarodnék; homályosul kutatgató tekintete, könnybe lábad elboruló borús szeme. Idegenek tudakolják merre való honnan voltát s néző arcát idegennek bámulgatják.

– Híres halász Urasima az én nevem…

– Errefelé ilyen nevűt nem hallottam, nem ismertem.

Futvást rohan rokonához, rokonától ifjúkori pajtásához; mindenfelé vadidegen arcokat lát, őt magát meg idegennek bámulgatják.

– Híres halász Urasima az én nevem…

– Errefelé ilyen nevűt nem hallottam, nem ismertem.

Öreg embert lát az uccán, ezer ráncot gyűrött arcán; házát, nevét tudakolja, kérdő szókkal ostromolja.

– Urasimát ismerted-é? Hírét, nevét hallottad-é?

– Ükapámtól hallottam volt, ő is mástól, ükapjától hallotta volt, valamikor híres halász Urasimát, Nippon-szerte annak hítták. Hab-Sárkányék földön túli világába, odaveszett vízalatti országába, időtelen idők előtt, mesebeli évek előtt.

– Én volnék ám híres halász Urasima, nem vesztem én Hab-Sárkányék országába; vízországból épkézlábbal elkerültem, egészségben megkerültem.

Nézik, lesik gyanúperrel, kerülgetik ijedelmes döbbenettel; fejcsóválva figyelgetik, Urasima elmélázva révedezik. Meg-megindul s rövidesen eljut újra szigetföldi tengerpartra s amint csillan gyöngyöt habzó tenger fénye, nagyhirtelen eszébe jut Ottohime vízországi szelencéje. Ám tanácsát leánykának, intelmeit mondásának utolsóig elfelejti, szelencéjét, kárhozatját idő előtt előveszi.

– Több életem, több halálom, föld világát se nem szánom, se nem bánom – szól s kinyitja nagysebtibe, úgy sincs többé se senkije, se semmije.

Varázslatos szelencéből bíborszín köd szálldogál ki, piros pára gőzölög ki, reáborul Urasima bánatára, fájó lelke fájdalmára. S amint fogja tündérföldi szelencéjét, ím egyszerre megpillantja ráncos keze reszketését. Nagyot borzong erős karja elfonnyadtán, erőtelen elsárgultán. S amint szegzi haló szemét mély tengerbe s belepillant sík tükrébe, látja arcát elkókkadtan, vérefogyta elsárgultan. Rémültében nagyot roggyan roskadozó öreg térde s homályosul bús nézése. Két kezével fejéhez kap s amint szeme tekintése víz tükréhez ismételten odatapad, hófehér fürt fáradt fején, mély barázdák vánnyadt testén.

Ottohime bölcs intelme jut eszébe, annak hangja, szóló szava cseng fülébe:

– Évek multán szíved vágya vízországi palotánkba, közelembe hogyha egyszer visszavágyna, keressed fel kunyhód mellett tenger partját, szólongassad hű cselédem, teknősbékád.

Partja mellett szigetjének, fodra mellett tengerének hivogatja, szólongatja rég elmúltak hű pajtását, Ottohime kengyelfutó kis szolgáját. Ám vajákos, vízországi szelencéből, időtelen megérintett rejtekéből biborszín gőz szállingózik, piros párás füstfelhőcske gomolyodik.

És a bíbor beburkolja és a pára körülfonja; füle nem hal, szeme nem lát, hang nem üti át a torkát; Nirvánának, halálhozó két angyalnak közeledtét, annak érzi, annak látja lassú jöttét.

Porrá omlik Urasima, szertefoszlik a mivolta és a lelke, vándorlelke elvándorol földöntúli tengerekre. Teknősbéka formájában, lelke belé átszálltában, örökkétig kísérgeti szép úrnőjét, Sárkány lányát, vízországi Ottohimét.

II. ÁLLATMESÉK

Két kis béka

Csobogó kis csermelykéknél, ingoványos erecskéknél élt egy béka Tokióban, másik béka Kiotóban. Vígságos volt brekegésük, megnyugvásos lebzselésük; tuu… tuu… hangoskodtak, patak mentén pajkoskodtak.

Derűs egy nap mind a ketten kieszelték szépen, bölcsen, másnap bíz ők útrakelnek s hegyen túlra, rontom-bontom, merészkednek. Tokiónak kis békája Kiotót akarja tudni, Kiotónak kis békája Tokióba akar jutni. Nem ismerték soha egymást, se hallomást, se látomást, mégis egy nap egyidőben keltek útra mind a ketten.

Nap-Istenke sugarat szórt, madár füttye ébresztőt szólt; kis mimózák füves réten sárgállottak, krizántémok mezőségen illatoztak.

Kiugrálnak kátyujukból, az egyike Tokióból, másika meg Kiotóból, csetlő-botló, ugra-bugra lépkedésük, tuli-hangos vartyogásuk, brekegésük. Másnap ismét talpon vannak, hol pihennek, hol loholnak s napok teltén, hetek múltán szirt aljáig, hegy tövéig el is jutnak. Tetejére bajos út volt, fáradságos, vékony inú békalábnak nem tanácsos; ám hiába, nincs megállás, nincsen többé tétovázás, mert Tokió kis békája Kiotót akarja tudni, Kiotónak kis békája Tokióig akar jutni. Szökdécselnek, bukdácsolnak, elcuppognak, kuruttyolnak, míg egy szép nap, derűs egy nap, mind a ketten egyidőben, lihegőben, pihegőben, egyik jobbról, másik balról, egyikőjük Tokióból, másika meg Kiotóból, odaérnek hegy ormára s fölkínlódnak meredekje legcsúcsára.

Hold-Istenke dereng rájuk, pacsirtáknak eláll szájuk, álmodoznak mimózácskák, színesszirmú krizántémkák.

Szembekerül két kis béka, mérik egymást sanda módra; sunyira áll tekintetük, meg-megtorpan törpe testük. Mosolyogva köszöngetnek, szókat szókba szövögetnek s akkor néznek igaz nagyot, mikorára kitudódott, hogy egyszerre, egy időben, derűs egy nap mind a ketten keltek útra s merészkedtek meredekes hegyentúlra. Jót nevetnek nagy eseten, jót mulatnak véletlenen, hogy Tokió kis békája Kiotót akarja látni, Kiotónak kis békája Tokióra lett kíváncsi.

Sziklás csúcson leguggolnak, kényelmeset nyujtózkodnak, hallgatják a madár hangját, szívják füvek, hegyi rózsák friss illatját. Megszólal a tokiói, hallgatja a kiotói:

– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy araszról több araszra; messze túlnan jobban látnánk szívünk vágya két városát. Kiotót én, Tokiót te, gyönyörködnénk el napestig szemtől szembe, megnyugodvást visszatérnénk, könnyűszerrel, kényelemmel célt is érnénk.

– Kéne rajta valamikép segíteni – szólal meg a kiotói.

– Tuu… tuu… mi a módja?

Tokiói a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:

– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk test hosszára; magasabb lesz a mivoltunk, lábujjra ha kapaszkodunk. Te megnézhedd Tokiódat, én láthatom Kiotómat; egyik éppen velem szembe, másika meg átellenbe.

– Ó, be pompás – örvendeznek, lágy fektükből legott fel is emelkednek s hosszú lábuk nagyujjára, ágaskodnak ketten békák, testhosszára. Móddal egymást átkarolják, kurta nyakuk nyujtogatják, kidülled két bámész szemük, s kimeredez tekintetük. Így lesi a kiotói Tokiót, így kémli a tokiói Kiotót.

Csakhogy ahogy ágaskodnak s jól egymásba fogózkodnak, dülledt szemmel nem előre, hanem hátra pislogatnak. Bamba ésszel fel nem érik, szépszerivel meg nem értik, hogy a szemük, ferdén néző békaszemük nem előre egyenesen, visszánt mered tekintetük. Lesten lesik mind a ketten, látókájuk meg se rebben s tokiói váltig hiszi, Kiotót lát s kiotói váltig véli Tokiónak teljes mását.

– Nem Kiotót látja szemem? – kuruttyol a kiotói.

– Nem Tokiót látja az én tekintetem? – brekegi a tokiói.

Nap-Istenke megáll kissé le a vízbe lebuktában, Hold-Istenke szétnéz kissé fel az égbe felszálltában. Kis pacsirták nagyhirtelen elhallgatnak, mimózák és krizántémok összesúgnak, mosolyognak két békákon, nevetgélnek párja ritka furcsaságon.

Ám két béka megnyugodtan, boldog lelki nyugalomban. Kezükben kis vándorbotjuk, előttük meg távol útjuk. Egymás előtt illendően meghajolnak, nyájas szókkal, mosolygósan búcsúzkodnak. Cihelődnek ismét vissza távolukba, tokiói Tokióba, kiotói Kiotóba, csobogó kis csermelykékhez, ingoványos erecskékhez.

S mindhalálig csak úgy tudták, hátradülledt békaszemmel csak úgy látták, hogy a mása Kiotónak Tokió, hogy a párja Tokiónak Kioto.

Patkány-párék virágszála

Patkány-párék vígan élnek, száz máséval nem cserélnek; gondok nélkül, kórok nélkül, jól megvannak bánat nélkül. Egyetlenke virágszáluk takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos. Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes.

Telik, múlik patkányidő, bimbócskából virágszál nő. Hajadon lett lánykájukból, dédelgetett virágjukból. Kis úrfiak, válogatott nagy legények, messze földről, idegenből útrakelnek patkányéknál háztűznézni, kertecskéből virágtépni. Egy se kellett patkány-párnak, nagyra törnek, többre vágynak s hogyha úrfi, igazándi úrfi legyen, lánykájukhoz mindenképpen méltó legyen.

– Legelsőnek e világon, csakis ahhoz adnám lányom.

– Kit gondolsz te legelsőnek, arra való vőlegénynek? – tudakolja patkány-néne.

– Hát a Holdat, vagy a Napot, aki fénylik, aki ragyog; aki felszáll, aki leszáll, annak való patkányházi kis virágszál.

– Én a Napot választanám, leánykánkat ahhoz adnám.

– Baj eshetik Nap urával, nagyokat süt sugarával. Izzó tűz a tekintése, szikrákat szór lövellése.

– Akkor inkább Hold-úrfinak, annak adjuk leányunkat. Ezüstszínű fényessége derengéses, tekintése ábrándosan merengéses.

– Igazad van – szól az ura –, ő ha lehet lányunk ura.

Ölti díszes ünneplőjét, kiporolja szőrsüvegét, úgy indul el háztűznéző nagy útjára, Hold homályos udvarára.

– Adj Isten, te kerekarcú, nyájas, bájos mosolygású. Egy-két szóm ha lenne hozzád, mondókám ha meghallgatnád.

– Adjad elő mondókádat, szellőztethedd ünneplődet, szőrcsuhádat.

– Valójában azt se tudom, megvalljam-e titkos vágyam, gondolatom? Szóló szavam illendő-e? Leánykámat feleségnek elvennéd-e?

– Illendőnek nem illetlen, szíves szónak, gondolatnak se kelletlen. Csakhogy van ám hökkenője, nagy bibije, bökkenője.

– Mi hökkentett, mi bökkentett?

– Mért nem adod nemzetséged fajtájának? Szürkeszőrű patkánykának?

– Egyetlenke virágszálam takarékos, dolgában sem, szavában sem akadékos. Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes. Sajnálom őt egy patkánytól, saját magam fajtájától. Legelsőnek e világon, csakis ahhoz adnám lányom. Legkülönbnek téged tudlak, téged látlak, elvehetnéd ritka kincsünk, leánykánkat.

Mosolyog a szende arcú, megszólal a nyájas szavú:

– Bölcs a szavad, szép szándékod, kincseket ér kedves lányod; csakhogy hozzá méltó legény nem is voltam, ezután se lehetek én.

– Kit gondolsz hát legelsőnek, arra való vőlegénynek?

– Felleg-úrfi hegyek ormán, leglegényebb ő a talpán. Én borongok, én derengek s hogyha rámcsap fürge Felleg, azon menten eltakarja kerek arcom s elsötétül szemem, szám és nagy mivoltom. Pislogatok, kandikálok, alig-alig hogy világlok.

– Igazad van – szól a patkány, Hold bölcs szavát, nagy igazát átgondolván.

Egyet lendít ünneplőjén, végigsimít szőrsüvegén s nekiindul ködös, görcsös hegyormának, Felleg-úrfi csipkeszélű otthonának.

– Adj Isten, te bő lebernyeg, hegyek hátán, dombok ormán futó Felleg. Téged tudnak arra való legénykének, elvehetnéd egyetlenegy gyermekemet. Arca rendes, hangja csendes, kérő szóra engedelmes.

Nagyot néz a plundrás legény, széleset ránt lebernyegén.

– Arra való, hozzád méltó dehogy vagyok, rongyos ruhám, tág hacukám toldott-foldott. Hevergetek, lustálkodok egek alján, hegyet, völgyet kimonómmal takargatván.