Part 4

Messze földön, hegyeken túl, zúgó erdőn, tengeren túl élt apóka egymagában, szélkikezdte, viharverte viskójában. Jámbor szónak, gazdag szívnek szegény ura, cserje-csalit udvarában küszöb őrző komondora.

Történt egynap virradtakor, Hajnal arca rózsás színben ragyogtakor, nagyhirtelen előterem állatkája s emberszóra ekkép nyílik állatszája:

– Ahol állasz, talpad körül, ásd fel földed magad körül.

Jámbor apó előveszi vasásóját, nekigyűri öreg karját és földjéből és rögéből, áldástermő mélységéből csupa arany csillan elő, csupa ezüst villan elő.

Neszét veszi tőszomszédja, embertelen ebugatta, megirígyli szomszédbeli szerencséjét, sáraranyát, színezüstjét. Átszól álnok alázattal, képmutató ábrázattal:

– Egy-két napra komondorod, adnád ide hű állatod.

Odaadja komondorát, hadd szolgálja hamis urát. Szomszédéknál tejjel, vajjal, hússal, csonttal etetgetik, el napestig bece szókkal dédelgetik. Pedig eddig lépten-nyomon elzavarták, furkósbottal ki a házból ebrudalták.

Másnap reggel virradtakor, Hajnal arca bíborszínben ragyogtakor, szóra perdül más állatja, kelletlenül, kedvtelenül ekkép nyílik szóra szája:

– Ahol állasz talpad körül, ásd fel földed magad körül.

Kapzsi öreg előkapja vasásóját, nekigyűri mindkét karját, és földjéből és rögéből, nedvesedő mélységéből nem aranyat, ha kavicsot, nem ezüstöt, ha habarcsot kotorász ki keze, karja, kaparász ki nagy ásója. Szemet dülleszt kapzsi fajta, bosszút liheg indulatja. Kapja magát vak dühében, megcsalódó keservében, szomszéd ebét előveszi, ásójával agyonveri.

Türelmetlen vár gazdája segedelmes állatjára. Ám hiába lesi jöttét, komondora szökdécselő közeledtét. Átkiáltoz, kéri vissza hű sajátját, jóban, rosszban pajtáskáját.

– Aranyával, ezüstjével, csúffá tett a beszédjével; meg is kapta megérdemelt büntetését, kitapostam beste lelkét.

Sóhaj sajog kebelében, könnye csillog két szemében; kérve kérdi rossz szomszédját, lelketlenjét, hova dobta komondora porhadt testét.

– Szemétdombom tetejére, igazándi sírhelyére.

Odakullog, komondorát, haló porát elcipeli, szomszéd kertnek szilvafája ága alá elföldeli.

*

Telik, múlik tavaszidő, tavaszra ősz, télre nyár jő; kivirágzik ahány virág, dalra kelnek ágról ágra szökdécselő kis pacsirták.

Szomszéd kertben szilvafácska, nem virít ki kék virága; levélkéi sorra, rendre lehullanak, bimbócskái idő előtt elfonnyadnak. Jámbor öreg arra kéri tőszomszédját, adná neki tövig száradt szilvafáját.

– Ha akarod, akár mingyárt elviheted, röge alatt porladozik kincses ebed.

Fát kiásott gyökerestül, hervadozó, fonnyadozó levelestül, hazaviszi, előveszi, gondos kézzel nyesegeti s addig fúrja, farigcsálja, míg nem kész egy magot őrlő, lisztet törő mozsárkája. Benne őrli gabonáját, életadó falatkáját. S ahogy őrli, ahogy hántja, bűvös csodák nagy csodája, gabonája napként fénylett, lisztje pora arannyá lett.

Neszét veszi tőszomszédja, embertelen ebugatta, megsejtette mozsár dolgát, lisztjéből lett aranyporát és még aznap alázattal, arra kéri képmutató ábrázattal:

– Adnád kölcsön mozsárkádat, hadd őrlöm meg frissen termett gabonámat.

Mozsárkáját jámbor öreg odaadja, intéződjék dolga sora.

Hazaviszi, előveszi mozsárkáját, beleönti gabonáját s amint hántja, őrölgeti s aranylisztjét lesten lesi, gabna helyett ocsús piszok, lisztje helyett szürkés homok. Kapja magát vak dühében, megcsalódó keservében, szomszédjának famozsarát szerteszéjjel darabolja, mindenestül tűzbe dobja.

Türelmetlen vár gazdája segedelmes mozsarára. Odakiált, kéri vissza mozsárkáját, lisztet őrlő, aranyöntő malomkáját.

– Lisztjéből lett homokjával, csúffá tett csúf ocsújával. Nagymérgemben elővettem, dirib-darab összetörtem, mindenestül elégettem.

Sóhaj sajog kebelében, könnye rezzen két szemében; kérve kérdi tőszomszédját, hová dobta, hová szórta szét a hamvát?

– Szemétdombom tetejére, igazándi ő helyére.

Ami hamu, nagygondosan összeszedi, selyemrongyba göngyölgeti. Készülődik zöld mezőre, árván álló cseresznyefa környékére.

Áll a nagy fa elhagyottan, elszáradtan, elszikkadtan; se levele hajtásának, se virága, se bimbója tar ágának.

Buddha lelke, bűvössége ereszkedik jámbor öreg ősz fejére; odainti, parancsolja fel a fára, útja szélén elhagyottan kókkadozó ág-bogára. Rajta kuksol nyugalomban, békességben, hamurejtő selyemronggyal jobbkezében; sorsán el-elgondolkozik, őseinek bálványához szívvel, hittel fohászkodik.

*

Amint nézeg le a fáról, hervadt lombok ág-bogáról, harcosoknak sisakfeje, lándzsásoknak zúgó-búgó fergetege vágtat végig utak porán, hanyatt-homlok száguldozván. Díszes helyen gyaloghintó, aranylakkos, ezüstcsattos riksájában bölcs dájmió. Szolgák, kulik tengerhada fogja körül, védik, óvják naptól, széltől; elefántcsont legyezőkkel legyezgetik, megenyhítő hűsítőkkel hűsítgetik. Észreveszik az útszéli hervadó fát, kókkadozó koronáját, agg apót, az ágon ülőt, kezében egy csücskösödő selyemkendőt.

– Mit kuksolsz fenn, elszáradt fán? Mi a dolgod hervadt ágán? – hangoskodik sok levente, dárdájukat jó magasra emelgetve.

– Cseresznyefa bölcse vagyok, száraz fákon élő lombot, friss virágot fakasztgatok.

– Hallja a szót bölcs dájmió, hangzik fennen a parancsszó:

– Ha szód igaz és fakaszthatsz virágokat, ám fakasszad elevenre száraz fádat.

Előveszi kendőcskéjét, bontogatja selymes csücskét és a hamut el-kiszórja, cseresznyefa száradt, hervadt ág-bogára. És a nagy fa éledni kezd, levél rajta zöldelni kezd; rügyek, bimbók varázsosan fakadoznak, színvirágok ezerszámra nyiladoznak.

Nagyot néznek dájmióék, elképednek kettőskardú szamurájék; Buddha bűvös fája előtt meghajolnak, bálványkája oltáránál imádkoznak. Sáraranyat, drága kincset szórnak oda szent öregnek, áldott volta jutalmául, oltárának alázatos ajándékul.

Tőszomszédja megneszelte kendő csücske nagy csodáját, dájmióék, szamurájék ajándékát; átszól hozzá alázattal, szemforgató ábrázattal:

– Szent hamudból egy csipetnyit, adhatnál egy-két maroknyit.

Kendőcskéjét szomszédjának odanyujtja, folytatódjék embertelen, hamis útja.

Kapja magát, ki a rétre, erdő útja legszélére, felmászik egy másik fára, száraz fának kókkadozó ág-bogára.

Megint jönnek dájmióék, sorra, rendre hős leventék, meglátnak egy második fát, rajta ülő, szenteskedő agg apókát.

– Mit kuksolsz fönt, elszáradt fán? Minek ülsz el hervadt ágán?

– Fák agg bölcse vagyok én is, száraz fákon élő lombot, virágot fakasztok én is.

– Ha fakaszthatsz virágokat, ám fakasszad száraz fádat.

Kendőcskéjét az a kapzsi kioldozza, csücskés végét kibogozza és a hamut, bűvös hamut két kezével el-kiszórja, cseresznyefa hervadozó ág-bogára.

Ám a fája, száraz ága nem virul ki, se levele, se bimbója nem zöldel ki, virágok se nyiladoznak, illatok se illatoznak. Kendőjéből, csücsköséből csupa hamu szóródik szét és ellepi száját, szemét, orrát, fülét riksájában üldögélő dájmiónak, selyemruhás, kettőskardú szamurájnak, lovon ülő valamennyi daliának.

Megannyija szenvedelmes dühbe gurul, sok vasmarok összeszorul; száraz fáról az álszentet lelódítják, csúfságosan megcsúfítják; büntetésül, okulásul mindhalálig csak a másé, édes másé után vágyik, vágyakozván áhítozik.

Vérrózsát hajt tenger vize

Távol világ tengerére, Csin nép csodás vidékére készül Nippon mimózája, Dájmió szép leánykája.

Búcsúszavát elzokogván, cseresznyefák virágától, szilvafák hűs árnyékától elbúcsúzván, siet Buddha templomához, őseinek ezeréves bálványához. Fogadást tesz oltáránál, anyja-apja szent hamvánál, ereklyéket küld ő hármat, új hazája szentségéből volt hazája oltárának.

Csinországi otthonában, ura márvány városában addig jár be pagodákat, klastrombeli rejtekhelyű zeg-zugokat, míg rábukkan csodamódra csodálatos szentségekre, három ritka ereklyére.

Nótafácska volt az egyik, száraz fáján nyiladozó virág díszlik. Örök trilla zengett rajta, egyre szállott csengő-bongó ezüstszava; kamisa-dal, hárfahangok, víg énekek, lágy sóhajok.

Tentakő volt a második, sötét színe soha el nem halványodik. Víz se kell hogy megpuhítsa s írásait, rótt betűit egyre ontja; szentek szavát, boncz mondását, jámbor lelkek áhitatos imádságát.

Harmadik egy kristály-golyó, szembenézős, elvakító. Buddha arca ragyog benne, annak tüzel bűvös-bájos tekintete; bárki fia hivő szemmel ha ránézett, szentnek szeme szeretettel visszanézett.

Három bűvös ereklyéket, nótát, követ, kristályképet odanyujt egy dali vitéz leventének, férje-ura legbátrabbik vitézének. Nippon földjén, messze kéklő tengeren túl, kis krizántém ahol virul, ott tanyázgat sugárszóró Nap-Istenke, ereklyéknek, bűvöseknek méltó helye.

Csin levente egy-kettőre útjára kél, útján sokszor száll fel a nap, szürkül az éj; ám a szeme szünettelen szentségeken, híres három ereklyéken.

Nippon partja fel-feltűnik, hullám habja meg-megtörik; morajlik mély csobbanása, dagadozik hegynyi magas tenger háta. Szél-Istenke teletorok nekibődül, Zivatarfi toporzékol, fel-felhördül és a gályát ereklyéstül jobbra-balra veti, hányja, dobálgatja bősz haragja.

Tenger túrja habos habját, hullám hátán tarajkodó új hullámját s üvöltésén zúgó-búgó zivatarnak, rikoltásán vad viharnak, orkán járja duhajkodó veszett táncát, fergeteges szelek fujják vad nótáját. Sötét felhők vaksötétre kárpitozzák Ég-Istenke világának boltozatát, Mennydörgőnek lángot szóró Istenkéje tüzet szikráz feneketlen mély vizekbe. Végsőt torpan gangos gálya, végsőt reccsen vasbordája s íme föntről sugárt szór le Nap-Istenke mosolygása. Szélvész, vihar elkotródik, felhőfoszlány takarodik, hullámhegyek elsimulnak, forgatagos mély örvények meglapulnak.

Boldog arccal Csin-legényke kiszáll Nippon napsugaras vidékére s amint szeme, őrző szeme fürkészgeti szentségeit, csodálatos ereklyéit, hát ott zeng-bong a Nótafa, Tentakő az írást rója, ám a kristály s benne Buddha bűvös szeme, odaveszett felragyogó szeretete. Tűvé tesznek egész gályát, átkutatják zegét-zugát; ám hiába lótnak-futnak, kutatgatnak órák hosszat, kristálygolyó nem villog fel, Buddha szeme tekintése nem csillog fel.

– Vihar közben, zúgó-búgó fergetegben veszett oda, Szél-Istenke sodorhatta, Zivatarfi kapta kézbe, süllyesztette le a mélybe.

Fut a legény nipponföldi dájmióhoz, dájmiótól imádságos javas bonchoz, siránkozza veszteségét, kristálygömbnek, Buddha-képnek lába keltét.

– Zajgó tenger zordon ura, Tűzszem-Sárkány félelmetes akarata rabolta el drága kincsed, nála keresd varázslatos ereklyédet. Vihart csak ő támaszthatott, szilaj szellőt ő fujtatott s amikor a mennybolt dörgött s mennydörgések Istenkéje eldübörgött, két nagy csápját kinyujtotta, Buddha arcát, varázslatos ábrázatát elrabolta. – Így vallotta szent bonc szava.

– Akár tájfun, akár mély víz, akár vihar, ha égi tűz, meg kell lelni mindenáron, száz életen, száz halálon – hangzik szava dájmiónak.

Hírré repül óhajtása, világgá kél szómondása s aki hajós és halászik, kinek szíve kincsre vágyik, ha van mersze, bátorsága, nagy ereje, biztossága, hadd kutassa tenger mélyét, keresse meg Nipponország odaveszett ereklyéjét. S aki hajós nagy hajókon s aki halász háborgásos hűs habokon, kötelet köt derekára, úgy merül le zajgó tenger legaljára. Ám mindnyájan ahogy mentek, úgy jöttek meg, Buddha képe, ereklyéje nem került meg.

*

Mocsarain csurdogáló erecskéknek, göröngyein élesszélű göröngyeknek, lépked, roskad egy asszonyka, karjai közt szopósorban kis magzatka. Tüske tépi kezét, lábát, szél fodrozza gyűrött, tépett kimonóját; bánat borul verítékes homlokára, szomorúság búsra hajló bús arcára.

– Leszállok én, gyenge asszony – sikolt egyet elszánt hangon –, felkutatok szent ereklyét, megkeresem Buddha odaveszett képét.

– Gyenge nőcske, kisded anyja, ne merészkedj veszedelmes vízi útra.

Ám az asszony állja hitét, vallja szavát, szava szíve akaratát; tenger útját jól tudja ő, mindenféle csínja-bínját ismeri ő.

– Halljátok meg kívánságom, értsétek meg megóhajtott kimúlásom.

– Mondd el, mi a kívánságod? Mi ad néked ritka erőt, földöntúli bátorságot?

– Senkim, semmim e világon s ha meghalok, magzatomat árván hagyom. Ha mély vízben, tengeralji sötétségben elpusztulok, hullámhátas örvényekbe belefúlok, neveld fiam szamurájnak, kettőskardú daliának.

– Kristályfedte Buddha arcát odalent ha megtalálod, teljesüljön forró vágyad, kívánságod. Felnevelem dájmiói udvaromban daliának, kettőskardú szamurájnak.

Hosszú kötél gyenge asszony derekáról, nagy elszántság tűzben égő két szeméről, orcájáról, szól a szava halászokhoz, bámészkodó hajósokhoz:

– Szavam jól megfigyeljétek, szívetekbe szegezzétek: Buddha arcát mély örvényben ha megleltem s odalentről egyet rántok kötelemen, húzzatok fel egy-kettőre, mély tengerből, föld színére.

És övébe éles tőrt dug, gyermekére bánatosan rámosolyog, ölelgeti, simogatja, kebeléhez szorongatja. Fohászosan feltekint a kéklő égre, mélyet sóhajt és lemerül gémberítő mély vizekbe, hegymagasra tornyosodó kék tengerbe.

Tüskék sebzik gyenge vállát, éles kagylók hasogatják kezét, lábát. Süllyed egyre, mind mélyebbre, örvényekről örvényekre s ím egyszerre nagy irombán felviláglik fényesedő vizek alján, pagodának fényessége, palotának tükröződő tükörképe.

– Sárkány vára, nincs különben – szól riadtan, meghökkenten s amint óvást, nagyvigyázvást arra kúszik, tekergéses örvények közt odaúszik, legtetején egy toronynak, fénye fénylik, fénye ragyog kristálygömbnek, nagy golyónak. Buddha arca ragyog benne, annak tüzel bűvös-bájos tekintete s rá arcára hívő szemmel amint nézett, szetnek szeme szeretettel visszanézett.

Környöskörül undok arccal, ijedelmes ábrázattal kígyó, gyík és krokodilus, ki páncélos, ki varangyos, fenik felé éles foguk, tátják rája öblös szájuk.

– Hogyan jussak Sárkány vára golyójához, Buddha bűvös kristályához? – szól és siklik fogvacogva, szörnyek között óvatosan átosonva.

Kapuján át pagodának, lépcsőzetén kristályvárnak, magas torony legcsúcsáig, fel is jutott Buddha fényes képmásáig. Félkezében éles tőrrel, félkarjában félerővel, kézbekapja gömböcskéjét, rámosolygó Buddha képét s hanyatt-homlok habokon át, szeli vize félelmetes forgatagát. Jobbról, balról undokarcú, ijedelmes ábrázatú, tátott szájak fejek helyett, csúcsos fejek törzsek helyett, kígyó, gyík és krokodilus, ki páncélos, ki varangyos, útját állják menekülő szegénykének, mindahányan nyomában a menekvőnek.

– Szakítsuk szét féltett kincsünk elrablóját, szent ereklye tolvajlóját – rikoltoznak fogaikat csikorgatva, csápjaikat csattogtatva.

Félőst fenik fogaikat, tátvást tátják torkaikat, mind kapkodnak vízben úszó asszony után, fergeteges vizek útján. És szegényke elrémülten, rémségektől megdöbbenten: – Én gyermekem, egyetlenem! – kiált egyet, bús szívében, elméjében gondol egyet; veszi övét, fogja tőrét, belédöfi a mellébe és a golyót, kristálygolyót odarejti vérben ázó mély sebébe.

Sárkányéknál Vízországban, Tenger-Isten tengermélyi hazájában, embervértől irtózkodnak s iszonyodnak halott arcot, földi testet hogyha látnak. Úszó-kúszó vízi lélek, amint meglát vérző sebet, elrémülten megborzadnak, ijedtükben meghőkölten tántorognak. Behúnyt szemmel, torzult arccal inalnak el, oduikba bujkálnak el.

Bággyadozó erejével, egyre vérző mély sebével úszik szegény elaléltan, hovatovább lankadtabban. S míg a viz sok szörnyetegje, lábatlanja, fejetlenje riadt szemmel szirtek alá, bujkálnak el sziklák alá, úszó asszony megrázkódik, bálványához, őseihez fohászkodik, összeszedi ami erő maradt benne s nagyot rándul két kezében kötélkéje.

*

Fönt a parton szívdobogva lesik, várják forgatagos tenger árját. S ahány szempár, mind fölragyog és ahány szív, mind feldobog, ujjonganak örömükben, öröm töze ég szemükben, amint karjuk egyet lendül s kézben kötél nekifeszül. Mohó ujjal, vasmarokkal megragadják s nagy erejük kibírtáig, lélegzetük kifogytáig szegény asszonyt, kötélkéjét egyre húzzák, egyre vonják.

Habot vervén hűs hullámok, közeledvén zúgó, zajgó morajlásuk, megdermedten mered szemük, rémültté lesz tétovázó tekintetük. Tenger vize vérpirosra színesedik, hosszú csíkban, vérvonalban veresedik.

Még gyorsabban a kötéllel, erősebben mindkét kézzel; tenger vize hovatovább pirosodik, tenger habja vérpirosat, vérest habzik. Még egy nagyot, legutolsót húznak rajta, végsőt feszül valahánynak fáradt karja s ím az asszony elaléltan, elernyedten, elkábultan, halotthalvány orcájával, mellén nyíló vérrózsával karjaik közt rogyik össze, eszméletlen esik össze.

Mind sietnek, igyekeznek, dájmióhoz halálában hírt üzennek; az asszonykát ápolgatják, sajgó sebét, vérrózsáját mosogatják.

Magához tér nagysokára, alig rezzen szempillája. Sajog mellén vérző sebe, sóhajossá válik fojtott lélegzete. Végsőt rándít, nagyot lendít gyenge kezén, két kezével vérző keblén, Buddha arcát mély sebéből kiszakítja, halállávált dájmiónak odanyujtja. Arca egyre halaványul, hangja gyengül, szava halkul; végsőt rebeg haló hangja, végsőt suttog múló szava.

– Én egyetlen gyermekemet, én testemből lelkedzettet neveld hősnek, daliának, kettőskardú szamurájnak. Vándor lelkem vígasztaló örömére, Nippon földje nagy díszére.

Tündérlányka fátyolkája

Tengerparti nádövezte viskójában éldegélt egy halászlegény egymagában. Sütkérezik Nipponország tűző napján, elmélázik elmorajló tenger habján; elevezget tarka-barka bárkájával, elhalászgat halra leső hálójával.

Délidő volt, delelt a nap, Nap-Istenke túlságosat tűzött aznap; hűs hullámok elpihentek, partok szélén pajkoskodva elhevertek.

Tenger partján magánosban topolyafa, kivirított ahány gallya, ahány ága; árnyéknyujtó, dúsan hajtó lombja mellett halászlegény eldelelget. Amint nézeg fel a fára, hajladozó derekára, ágak-bogak ingva-ringva hajlonganak, zöld levélkék jobbra-balra bólonganak. Izzó napnak deleltében, sugarának szétszóródó tüzeltében, mintha illat terjengene topolyáról, mintha tűzfény villanna le ág-bogáról. Krizántémok, friss virágok lehellete, kápráztató fényességek földöntúli bűvölete.

Néz a halász, ámélkodik, virág nélkül virágillat illatozik s amint a fán bámész szeme, elkáprázik réveteges tekintete. Csilló gyöngyöt mi csillogtat? Szivárványszínt mi villogtat? Mi az, ami fentről látszik? Százszín pompát ami játszik? Fénye selyem, selyme habos, tűzdelése, színverése pettyes-babos; megérinted, bársonyruha, akár tündérkezek szőtte, varrta ruha.

Halászlegény azon sebtén fel a fára, vágyvást vágyik topolyácska csillogásos csodájára. S amint fogja s óvó karral libbentgeti, habját, babját gyengén, lengén lengetteti, mintha madár kicsi szárnya röppengetne, szálldogálna, aranysárga, aranyfényű pettyecskékkel, kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel.

– Nincs különben – szól a legény –, tündérnyomra bukkantam én. Ég tündére fátyolkája, Nap-Istenünk könyörülő adománya.

Szól a halász, kapja magát, kézbe kerít tündérruhát; siet vele viskójába s rejtegeti likkes-lakkos ládájába.

Vak éjszaka takarója álmot borít álmodóra. Halász pihen szűk vackában, aranyruhás tündérlánykát lát álmában. Álombéli szellemujjak tiltó szóval, tiltó kézzel rászóllanak s egyszerre csak egy koppanás, benyílóján halkan szóló kopogtatás.

– Ki az? – riad fel a legény, félfektére emelkedvén.

– Ó, bocsáss meg – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó –, tolóajtód ha széttárnád, kérő szóm ha meghallgatnád.

Ajtó tárul s belép rajta tündérarcú halaványka. S ím egyszerre illat terjeng viskójában, derengő fény alacsonyka kunyhójában; krizántémok, friss virágok illatárja, szemvakító fényességek varázslása.

– Ki lánya vagy, honnan jöttél? Mély álmomból, vánkosomról mért hogy megébresztettél?

– Tanyám az ég, onnan jöttem, Nap-Istenke tűzsugarán le a földre lelibbentem.

– Miért ép az én viskómba? Ütött-kopott kis kunyhómba?

– Nálad az én odaveszett tündérruhám, azt kívánnám, óhajtanám.

Kelletlenül hallja lányka síró szavát, tündérszabta, tündérvarrta viganóját; selymét, pettyét számonkéri égből cseppent kicsi lányka, tündérarcú halaványka.

– Kell is nekem cifrán szabott viseleted, viganódat azt se tudom, mi fán termett – s pislant loppal fel a fára, ágas-bogas topolyára.

– Hamis a szód, csalfán mondod, tündérruhám csak te tudod. Vízitündér testvérkémmel, tengerlaki nénécskémmel játszadoztunk habot hányó hullám mellett, idres-fodros habja mellett. Fátyolruhám levetettem, topolyafa ág-bogára terítettem s míg a mélyben lubickoltunk s medúzákkal, teknőshátú békácskákkal játszadoztunk, eltűnt lenge tündér gunyám, gyöngyös, pettyes fátyolruhám. Te jártál ott, tenálad van, add vissza, ha irgalmad van.

– Mit bánom én tündérruhád? Mit tudom én földreszállott égi fajtád? – szól és hangja bizonytalan, szóló szava bátortalan.

– Adjad vissza habos-babos fátyolkámat, tündérujjak szőtte-fonta ruhácskámat.

Néz a legény restelkedve és a lányka karját, kezét alig-alig megilletve, gyengédeden kamrájából kituszkolja, tolóajtó két szárnyékát összetolja.

Bús a lányka, bánatában siránkozik, síró szava, rívó hangja meg-megcsuklik.

– Mihez kezdjek ruhám nélkül? Nyíló virág színes-hímes szirom nélkül? Ha nincs rajtam pettyes ruhám, nincsen többé égi tanyám s ha még soká lent a földön megmaradok, tündérkertbe, lágy fészkembe soha többé el nem jutok.

Hallja halász epekedő, síró szavát, nyögdécselő zokogását; könyörület száll szívébe, irgalom kél megdobbanó kebelébe.

– Ó, bocsáss meg Isten-Atyánk földre tévedt tündérkéje – szól a halász szégyenkezve –, hamis is volt, csalfa is volt szómondásom, csúfságomat igaz szívvel szánom-bánom. Tari-tuppos tündérruhád énnálam van, habos selyme, gyöngyös pettye kamarámban. Úgy gondoltam, pénzzé teszem drága ruhád, tán megváltom szegény voltom nyomorgását. Ám átérzem szívepesztő fájdalmadat, szívfacsaró zokszavadat. Maradj annak, aki voltál, tündérkerti szép virágszál – szól s befordul kamrájába, belemarkol színehagyott ládájába, szedi elő féltve őrzött fátyolkáját, tündérlányka rejtegetett ruhácskáját. Csilló gyöngyét csillogtatja, sok száz színét szivárványmód villogtatja; fénye selyem, selyme habos, tűzdelése, színverése pettyes-babos. Megérinted, bársonypuha, akár tündérkezek szőtte-varrta ruha.

– Szállj leányka, ég tündére, levegőég peremére; bűnös voltom bocsássad meg, fájó szíved enyhüljön meg.

Apró keze szíve helyén, pergő könnye gyöngyházszemén, száll, szálldogál ég tündére, levegőég peremére. Szálldos selymes tari-tuppos fátyolkája, habos, babos ruhácskája; bontogatja szivárványszín kicsi szárnyát, tündérkerti virágokkal telehintett sziromkáját, aranysárga, aranyfényű pettyecskékkel, kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel. És szálltában, kék ég felé suhantában, szegény halász háza felé, könnyáztatta arca felé fordul szeme, könnyben égő tekintete.

– Gyöngyös ruhám, tündérgunyám visszaadtad, kinccsel tele boldogság lesz bő jutalmad.

Hajnal bíborpiros arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban; száll a tündér, libben egyre magasabbra, csitul, halkul távolodó csengő hangja. S amint nézeg kéklő égről, kékes felhők égkékjéről, varázslatos mosolyt szór le faluszéli halászára, áldást rebeg tarka-barka bárkájára, halra leső hálójára.

Áldás fakadt mosolygásán, két szemének földre néző pillantásán. Halászlegény hálójában, színig tele bárkájában, aranyhalak csillámlanak, kincset érnek, boldogságot varázsolnak.

Tükör lelke

Békességes boldogságban, virágkertes városkában élték vidám éveiket, bálványozták ezeréves őseiket. Szülők szíve szeretete, féltő gondja, lehellete lengedezik lánykájukon, egyetlen szál virágukon.

Rózsás reggel nyit az égen, aranyderűs ékességben; selyemszirmok színesednek, fényözönben fényesednek. Jámbor apó tétován áll kertes háza ajtajánál; útra készen indulóban, szeme könnybelábbadóban.

– Én asszonyom, feleségem, búban bajban fele részem, szemed csüngjön leánykánkon, egyetlenegy mimózánkon. Rövidesen megtérek én, sarlós Félhold felderültén, virágkertes városunkba, lombárnyékos udvarunkba.

Leánykájuk, egyetlenjük, ki-kitekint szobájából, krizántémos ablakából; látván apját, hallván szavát, meg is értvén messze útra szándékoztát, hozzásiet, átöleli, búcsúszavát elcsicsergi:

– Hozz kis bábut, hullámhajút, csillagszeműt, bambuszlábút, játszótársat párnácskámra, hálótársat vánkoskámra.

Útnak indul öregecske, nyomába kél Nap-Istenke, sugarával simogatja, aggó szívét nyugtatgatja.