Part 3

– Hangosan kél hangos szavunk, magasra tör nótánk, dalunk, égi kékség peremére, foltos felhők közelébe. Persze, ti csak sötét éjjel ha csillogtok s napról napra szemhúnytáig lustálkodtok. Álomszuszék, renyhe népség.

Egyre pattog pergő nyelvük, egyre csipog csacska csőrük, csuhajosan nótázgatnak, felhőpárnák közelében álomrontó lármát csapnak.

Csillagoknak forr a vérük, halaványul sápadt fényük, derengésük. Acsarkodnak ágyaikon, selyemsíma, bársonypuha párnáikon. Jól tudják ők, kis mihasznák, csillagoknak fittyet hányó kis szárnyaskák, hogy a csillag idő előtt fel nem kelhet s fénye nappal, fényes nappal nem derenghet. Csipogásuk, szószólásuk szeleverdi, röpködésük, szálldosásuk hányaveti; heverőknek orruk előtt suhannak el, fülük mellett röppennek el. Csillag-lelkek mély haragban dúlnak-fúlnak s egyre jobban halványulnak.

Üstökös a csillagok közt, nagyapó a gyermekek közt; borzolgatja csóvás haját, tépegeti rőt szakállát. Szűk a szava, bősz az arca, nőttön nő az indulatja. Kimonóját meglibbenti, zord homlokát ráncba szedi; mérges szókkal rivall rá kis pacsirtákra, incselkedő, dévajkodó madárkákra.

– Széllel bélelt garázda had, nem tűrhetem álomrontó lármátokat. Lóduljatok egy-kettőre, magas égről földetekre, mert különben rátok rontok, mind egy szálig elpusztultok.

Meghökkennek kis madarak, ijedtükben elhallgatnak. Ám Hajnalfi már-már dereng, ezüstleple szerteterjeng, szürkülni kezd színezüstös, fényét veszi az üstökös. Csak éppen hogy villog egyet, pirkadásos napfény mellett. Pacsirtáknak fogy a félsze, egyre jobban nő a mersze.

– Nézd a kócost, a bozontost, fülét, farkát, azt a lompost – kezdik megint a madárkák s nagyvihogva, csúfolkodva, mind egy szálig megcsúfolják.

Torzonborzos fürtös fejét, megemeli tűz üstökét; űzi őket hajkurássza, tűzszikráját szórja, rázza. Korbácsot fon tűzhajából, tűzostorkát lengedező szakálából s addig-addig kergetőznek, jobbra-balra keringőznek, míg üstöke hátrafelé tántorodik s elszédülten, elbódultan lezuhan a sárga földig.

Jaj, szegényke csillagocskák, nagyapókát de sajnálják, de siratják; összebujnak mindahányan, szívszorongó bánatukban. Pacsirták is meghökkennek; se szó, se hang, elröppennek.

*

Lent a földön, rizzsel vetett földje mellett éldegélt egy öreg szerzet. Kimegy reggel kis kertjébe, kertje kellős közepébe s amint jár-kél s szétnézdegél, krizántémok bokra mellett megpillant egy kurta-furcsa seprőnyelet. Rúdja tövig üszkösödő, seprős része sercegető. Előveszi, le is teszi s amint jobban szemre veszi, majd hanyatt dől megálltában, szájatáti bámultában. Tűzként fénylik hosszú nyele, mintha tiszta arany lenne; seprős része sziporkázik, hol sugárzik, hol szikrázik.

– Rút ördögök pokolbéli szigetjéről, annak való tűzföldjéről – szól s bámulja tüzességét, szikraszóró fényességét.

Elereszti, megintelen kézbe veszi és a seprést, sepregetést meg is kezdi. Be jól seper a seprője, be gyorsacskán végez vele, ami gyim-gyom udvarában, egyhelyt hever garmadában. Pihenni tér árnyék alá, cseresznyefa hűse alá; előszedi dohánykáját, teletömi rézpipáját, rágyujt, füstjét eregeti, félszemmel meg azt a tüzes seprőt lesi.

Véletlenül pipájából, átparázsló dohányából kipattan egy szikracsipet s valamikép rá a seprőnyélre esett. Nagyot serceg tüzesedő bűvös seprő s olyan egy láng csapott elő, hogy apónak az inába ereszkedett bátorsága. Hát még amint durran, csattan és a seprő talpra pattan, hát még amint lángralobban és a nyele nagyot dobban és egy csóva, tüzes csóva égnek repül sustorogva.

*

Szürke leple esthajnalnak, borongása komorodó alkonyatnak, végigterül víg nappalon, végigborul terpeszkedő kék égbolton. Egek felé szálló seprő villogtatja rőt üstökét, csillogtatja sziporkázó tűzsörényét. Fenn az égen settenkedő csillagocskák szemeiket elámultan pislogtatják.

Kis pacsirták kertek színe, szaga felett megriadva szökdécselnek. Látják röptét seprőnyélnek, égbeszálltát üstökösnek.

– Szikracsipet hogyha nyelét, seprőnyelét meg nem gyujtja, lent a földön kertek, házak seprőjének maradt volna – rebesgetik pacsirtácskák.

– Még pedig tenhibátokból, rendet bontó dacotokból – inti őket öregecske egy pacsirta.

Szégyenkezve súgnak össze, restelkedve bujnak össze; szánják-bánják nótázásuk, csillagsértő ugrálásuk. Meglibbentik szárnyaikat, dalra nyitják dalfakasztó szájaikat. Felpislognak magas égre, csillagokra, üstökösre; nem zavarják soha többé nyugalmukat, fénylövellő világukat.

Nap világa nótát zengő pacsirtáké, est homálya fénykerülő csillagoké; fent a csillag ott villoghat, lent pacsirta ott csattoghat. És felcsendül énekszavuk, bús danájuk, víg nótájuk, Égi-Isten imádatos szent nevére, földön lakók áhitatos örömére.

Fatálacskás Hacsibime

Messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, rizses rétség párájában, szitakötők szálldostában, békességes öreg párék vonszolgatták nehéz éltük súlyos terhét. Szegénysorban bőven részük, tellett, múlott földi éltük.

Aszó kertjük virágszála, vityillójuk földreszállott tündérálma, két öreg szív egyetlenje, leánykájuk, Hacsibime. Rengő virág a járása, napsugár a mosolygása; szülők szavát szeretettel megfogadó, bálványkáját áhitattal megimádó.

Jött egy bús nap és apóka földi éltét, két cselédjét odahagyta; úgy maradtak, mint az ujjam, elhagyottan, elárvultan. Időbe telt, míg fájdalmuk évek múltán csillapodott, míg a lelkük, vérző lelkük valamelyest megnyugodott. Ám anyóka aggodalma növekedett napról napra. Bajjal járhat Hacsibime nyugságbontó nagy szépsége, két szemének, nézésének földöntúli merengése; veszedelmek környékezik, kísértések kerülgetik. Leánykáját, egyetlenjét tanácsokkal oktatgatja, igaz szóra, szorgalomra szoktatgatja s oltáránál őseinek, elhúnytaknak, reggel-este áldozattal imádkoznak.

Évek telnek, évek múlnak s megint jön egy bánatos nap; szegény anyó nagybeteg lett, teste-lelke ággyá esett.

– Mi lesz árva leánykámmal, egyetlenke magzatkámmal? Lesz-é, aki oltalmazza, ügyét-baját szeretettel megvigyázza?

Kéri búsan kis leányát, teste-lelke virágszálát, odakintről, ládájából, hozzon be egy féltve őrzött fatálacskát. Nagysietve el-behozza, előveszi, haló anyja vánkosára szép lassacskán odateszi; odatérdel ágya mellé, édes anyja szálló lelke színe elé.

Fogja anyó a fatálat, szilvafából faragottat, két kezével ráilleszti lánykájára, lánya fürtös hajzatára. Tálka széle eltakarja Hacsibime szemét, száját, piros arca napsugaras pirulását.

Csendre halkul haló szava, fohászkodó imádságra fordul hangja. Szavát veszi, esküszavát lánykájának, fogadalmát apátlannak, anyátlannak, fatálacska se hajáról, se fejéről, míg a világ, le nem kerül. Szívét, kezét azt se adja soha másnak, hacsak hangját, megengedő akaratját az anyjának nem hallja meg vándor lelkek világából, holtak sötét országából. Oldalt hajtja őszbe borult fáradt fejét, kileheli, úttá küldi tiszta lelkét.

Bús magában bús leányka, anyátlan, apátlan árva; nincsen többé gondozója, intelmekkel ellátója. S nap nap után kora reggel, Nap-Istenke amint felkel, kiigyekszik zöld mezőre, rizses, rozsos termőföldre, magot vetni, elültetni, szomszédoknak miegymásban segítkezni. S mert fatálka fürtjeiről éjjel-nappal le nem kerül, szertehangzik szálló neve: Fatálacskás Hacsibime.

Szem nem látja tekintetét, hajnalarca felderültét, ében haját, vérszín ajkát, mosolyának édes-derüs kivirultát. Hej, pedig be környékezik, kérő szóval egyre-másra kérlelgetik, venné le fatálacskáját, lássák arca felvidító ragyogását. Ám a lányka állhatatos, mosolygása elmélázó, búbánatos; ügyet se vet kérő szóra, megkísértő gondolatra. Eléldegél bánatával, szorgos keze munkájával s szerte hangzig szálló neve: Fatálacskás Hacsibime.

Cseresznyefa kivirágzott, mimózácska kisárgállott, tálas lányka réten, mezőn két karjával, két kezének munkájával szorgoskodott. Falubéli módos gazda megfigyelte fürgeségét, két kezének ügyességét; szíves szókkal köszöntötte, bajos dolgát szíve előtt kiöntötte. Nagybeteg volt háza dísze, anyókája, nem volt aki gondot viselt volna rája; kérve kéri Hacsibimét vendéglátó hajlékába, nem cseléd-, de családszámba, beteg asszony ágya mellé ápolónak, házatáját gondozónak. És a beteg idő múltán fellélegzik, fájó teste megnyugoszik, áldásossá válik álma, szűnőfélben teste-lelke vonaglása.

*

Nyári nap hűs hajnalában, fölkelő nap bíborában, vendég állít be a házba, krizántémos udvarába. Módos gazda legénykéje, házastársak messze helyről hazakerült csemetéje. Öröm veri fel a házat, félre gondok, félre bánat. Deli legény pirosodó hajnal keltén lát egy lánykát, fején furcsa fatálacskát; mosoly derül pajkos arcán, szeme apja vendéglányán. Rejtek arcát meg nem látja, nem hat oda pillantása s egyre hallja szálló nevét: Fatálacskás Hacsibimét.

Megint hetek jöttek, mentek, hónapok is múltak, teltek. Ül a legény alkonyodó bíbor estén virágnyíló bokor alján, elbabrálgat krizántémon, kis mimózán. Amint nézeg fel az égre, ragyogásos színkékjére, ím előtte áll a lányka, arcát félig takargató fatálkája. Messze fénylik szemefénye, arcán virág derengése. Szembe veszi szemérmetes tekintetét, ében haját lótusz arcát, bűvös-bájos mosolygását.

– Holtomiglan édes párom, egyetlenegy e világon – eseng szava szüleihez, esdőn, kérőn szíveikhez. S addig-addig rimánkodik, míg a lelkük meg nem hajlik s lágyan hangzik lányka neve: Fatálacskás Hacsibime.

Ám a szívét sujtja szava, lány szavának tilossá lett fogadalma. Szívét-lelkét nem nyujthatja soha másnak, hacsak hangját holt anyjának nem hallja meg túlvilágról, lelkek árnyékországából. Vérző szívvel, összetörten vonakodik, bocsánatért, elnézésért sírton sírva rimánkodik.

Szürkül a hold halvány fénye, közelgőben sűrű éjjel sötétsége; álomosztó álomország szétteríti szürke szárnyát. Hacsibime búbánatos két szemére reáborul álom leple s ím egyszerre, félémette, hang hallatszik túlvilágról, lelkek sötét országából:

– Egyetlenem, lelkem lánya, Hacsibime, légy legényed, gazdád fia hitveskéje. Szeret téged tiszta szívvel, áldáshozó szeretettel; feloldalak ígéretes szavad alól, fogadalmas erő alól.

Megdobbanó szívecskéjén két kis keze, őseinek oltárkáján tekintete, hálát suttog szülőjének, megszólaló szellemének. Boldogságos, virradatos felkelése, szemérmetes ébredése; szeretetét, mély háláját szüleinek, szívét nyujtja szerelmének.

Közeledik lagzi napja és a falu legkicsinyje, legnagyobbja, mind ott sürög, forgolódik, lakodalom háza körül bajoskodik. S örömére boldog napnak, megszűntére búnak, bajnak, arra kérik, ösztökélik a leánykát, emelné meg fürt fejének tálacskáját. Ám a tálka se fejéről, se fürtjéről sem erővel, se szép szóval le nem kerül. Nekiesnek, megragadják, jobbról-balról, fentről, lentről ráncigálják, ám a tálka mintha oda lenne nőve, fürtjeibe erős szállal beleszőve.

– Maradjon meg nyugton rajta – szól a legény, a vőlegény bizakodva s úgy indul el rangos-gangos esküvőre, fatálacskás Hacsibime.

Lakománál szegyfőhelyen ül az új pár s jön a három lakodalmas telepohár. Száke-bor van mindegyikben, régesrégi porcellános edénykékben. Hacsibime szürcsölni kezd legelsőből, kis időre kicsit kortyint másodikból, Buddha szent parancsa szerint, ősi szokás-mondás szerint. Ám amikor felhörpinti s az utolsót, harmadikat szemlesütvést kiüríti, nagyhirtelen egyet reccsen fején bűvös fatálacska s dirib-darab hull le róla. Fürtös fejről, hajformáról le a földre egyre hulldos csillogó sok fényesecske. Szemvakító gyémántkövek, sose látott gyöngy ékszerek, aranymívű cifra násfák, karperecek, csatok övek, ritka fémek szóródnak szét mindenfelé, gurulgatnak Hacsibime lába elé.

Áll a lányka kincsek között fatál nélkül, nyíló rózsa tövis nélkül; bíbort ragyog boldogságtól fénylő arca, rózsát nyílik szemérmetes mosolygása. Most már látni felviduló tekintetét, fényes arca felderültét, ében haját, napfény arcát, nyíló lótusz virágzását.

S messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, szájról szájra szálldos neve:

– Élt egyszer egy fatálacskás Hacsibime.

Kettőt kapott egy golyváért

Aszó füvek szárazában, mezők, rétek avarában, szikkadt rizsföld mocsaránál agg apóék háza ott áll. Gond tenyészik öreg párék földje táján, rőt golyvája bíborodik agg apóka jobb tokáján. Tengődéses, verejtékes földi létük, száraz lepény, vízben főtt rizs mindennapi sovány étkük.

Őszi egy nap szed apóka száraz rőzsét, téli napnak, hónak, fagynak tüzelőjét; hajnal óta késő estig, napkeltétől, naplementig rongyos, foltos hátizsákja alig-alig ha megtelik. Mély erdőből hazafelé ballagtában, húnyó napnak sziporkázó lehúnytában, futó felhő fent az égen, széjjelterül hegyes-völgyes mindenségen. Zúgó vizét lezúdítja, esőcseppjét csapkodtatja s ami száraz, lucskossá lett, ami nedves, sikossá lett.

Agg apóka fáradt lábbal, görnyedt háttal, rőzsetele iszákjával cipekedik árkon, bokron, hegyen, völgyön, domboldalon. S amint vizslat jobbra balra, zápor elől húzódozva, meg-megakad szeme egy fán, lombtakarta sötét odván. Csúronvizes be a fába, eső elől fanyílásba; várja vihar, zápor tűntét, ítéletes idő szűntét.

Fáradt teste, fáradt lelke, járás-kelés roggyanásig megviselte s ültőhelyén, amint guggol, szemére mély álom borul. Zűrzavaros, zagyva hangok, elsikongó visongások riasztgatják fáradt álmát, zavarják meg nyugodalmát.

Félálmában odujából, ki-kipislog szűk vackából, mintha fű, fa üvöltene, ágnak-bognak lába kelne. Közelében kurjogató rémes hangok, formálódó formátlanok s hátborzongva veszi észre, kísértetek zsibonganak körülötte. Kinek fején állatszeme, kinek tűzből tekintete; fülek helyén tüskés szarvak; hörgő hangok, dörgő szavak.

Rémületes szörnyetegek futkároznak lombtakarta fája körül, jámbor apó sötéttorkú odva körül. Rikolt a szó, búg az ének, lakmároznak pokolbéli rémes rémek; bővében az eszem-iszom, duhajkodó dínom-dánom. Ricsajt csapnak, táncot ropnak, rekedteket kurjogatnak; kezük, lábuk esetlen mód illegető, púpos törzsük ügyetlen mód billegető.

Odujában agg emberke, szép lassacskán elülőben rémülete; bámészkodik esetlenek fura táncán, testetlenek idomtalan ugrálásán. S addig térül, addig fordul, míg bakancsa megcsikordul, míg meglibben keze-lába, tetté válik húzódozó akarása. Jámbor apó sötétszájú, szűk odvából, szándéktalan jóvoltából egyet perdül odva mögül s akaratlan, tudattalan nekilendül. Járja móddal lejtegetve, lágyan, ringón, lábujjhegyen lépegetve, jobbkezével, hajló fejjel jobbja felé, balkezével balja felé.

Kísértetek tátott szájjal bámészkodnak, nagyot néznek, ámuldoznak; örömükben, jókedvükben lábra kelnek, táncot ropnak.

– Ó, bocsánat – szól az öreg –, táncotokban ha zavarlak benneteket.

– Sose szabódj – mondják vígan –, járhadd akár szilajabban – s körülállják, kínálgatják rizsborukat, kedvre késztő italukat.

Egyre járják a bolondját, nézten nézik földi lélek dali táncát.

– Eső estén, sötét estén verünk tanyát vackod helyén; holnap megint mutasd arcod, hadd csodáljuk roppos táncod.

Öreg apó ímmel-ámmal, fél ígéret, félig nyitott szemmel, szájjal.

– Piros golyvád nálunk hagyod s ha igazzá lesz szándékod, féltokádra megintelen visszatesszük s holnap este, estre kelve ráillesztjük.

Kísértetek körülállják, vállát gyengén megragadják és apóka amint megint körülnézett, nincs golyvája, nincs kísértet. Fut ész nélkül otthonába, földig hajlott hajlokába. Áll anyóka, nézi urát s nem lát tokán piros golyvát. Hüledezve, rettenkedve tud meg mindent, záport, táncot, kísértetet; híre terjed nagy csodának, szegény ember ebül veszett golyvájának.

*

Másod-harmad szomszédságban, rozoga egy másik házban, irígylelkű vén agglegény, annak is volt golyvácskája, ám tokája másik felén. Megirígyli tőszomszédját, golyvavesztett golyvás társát, beállított udvarába s irígykedve néz reája, golyvátalan tokájára. Hallja, látja szomszédjától, szabadultát golyvájától, kísértetek duhaj táncát, förtelmeknek ricsajozó nótázását.

Kapja magát sötét éjjel, félőst nézvén szerteszéjjel, nekiindul éjszakai messze útnak, erdőn, mezőn, járatlannak. Vaksötétben ballagtában, húnyó napfény elhúnytában, futó felhő fent az égen, szerteterül hegyes, völgyes, erdős, rétes mindenségen. Irígy öreg fáradt lábbal, rőzsetele iszákjával, megpillantja kísértetek lombos fáját, lombtakarta sötét odvát. Bátortalan belesurran szűk oduba, óvatosan meglapulva.

És már sikolt rémes rémség és már rikolt szörnyű népség. Ordítoznak, ricsajt csapnak, táncot ropnak, éleseket kurjantanak. Kezük, lábuk illegetik, derekukat billegetik; bővében az eszem-iszom, duhajkodó dínom-dánom.

Odujából ijedelmes lesi őket, foga vacog, teste-lelke meg-megremeg. Nagylassacskán észretér és kapja magát, végigtörli izzadt arcát, óvatosan lépeget ki szűk odvából, hang se tör ki se szájából, se torkából. Nehézkesen neki-nekiemberedik, esetlenül ugrálásra kerekedik; táncra perdül bátortalan, ugra-bugrál idomtalan.

Kísértetek sanda szemmel környékezik, fejcsóválva, restelkedve figyelgetik; haragjukban felfortyannak, mind egy szálig rárontanak:

– Nem így roptál minap este, mai táncod, esetlen mód ugrálásod nem ér meg egy fabatkát se. Fogd a golyvád, nincs táncodra, se magadra semmi szükség, hordd el magad, inalj tüstént.

Fogja egyik, félkarjával egyet lódít és a golyvát, a multkori minap estit visszacsapja agg apóka tokájára, jobbról golyvás balfelőli oldalára.

Mély erdőből ki se ért még, jóformán még észre sem tért s amint nyögve, szűkölgetve, széjjelnézett szeppengetve, jobbról, balról van golyvája, két tokáján két golyvája. Kísértetnek nyoma veszett, egyszeribe hűlt helyük lett.

Bandukolgat búsan útján, szégyenszemre póruljárván, jobb golyvája jobbja felől, balfelőli balja felől s aki ránéz tokájára, bíborveres két golyvára, mókás mosoly suhangat át arcán, szemén, tekintetét ottfelejtvén. Falu csúfja lett az irígy, duplán golyvás holta napig.

Újhold és a Denevérek

Hegyek ormán fényesedik, ujjnyi Újhold félálmából ébredezik. Rizsesföldön, dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében, mély barlangok legmélyében fel-felrebben szürkeszárnyú, vaksi szemű, bőrhártyájú. Azt hinnéd, hogy repülve jár, vélnéd, apró szárnyas bogár. Földi neve Denevérke, Újhold esküdt ellensége.

Újhold ajkán mosoly derül, mihelyt szürke ellenféllel szembe kerül. Mély odvából ha kiröppen, Újhold legott szembeszökken s ha sietvést eloldalog otthonába, Újhold legott rávilágít szeme pisla világára. Kísérgeti sötét útja sűrűségét, rá-ráhinti ezüstszála színezüstjét. Hadd káprázzék vaksi szeme, hadd pislogjon fénytől félő tekintete.

Derűs egy nap, alkonyatkor, szálló napnak leszálltakor kongnak, bongnak ércharangok, kigyulladnak száz lámpások. Denevérek lustán, lomhán éledeznek, álmaikból ébredeznek.

– Leszállt napunk, libbenjünk ki, fészkeinkből röppenjünk ki – szól az egyik szürkeszárnyú.

– Csak a Sarló ne fénylene, szórójával szemünkbe ne derengene – szól egy másik, tövig szürke lebernyegű.

Újholdacska, alig-alig harmadnapos, vándorútján vigyázatos. Felhők között csuszkál, bujkál, párázatán el-eluszkál, bambuszok közt kandikál ki, hegyek mögül kukucskál ki. Rámosolyog kékbe játszó tengerekre, rákacsintgat mély vizekre.

– Álomszuszék denevérhad, kiporolom plundrátokat, mind meggyujtlak benneteket s mindenestül odaégtek.

– Ó, te nyápic Hold-Sarlócska, felhők nyakát piszkálócska; mit is árthat szűkre szabott soványságod, éhenkórász sápadtságod?

Újholdacska restelkedik, sűrű felhők rejtekébe rejtőzködik. Kisvártatva leskelődve előbukkan, pukkadásos haragjában egyet dobban, odakiált röppengető Denevérnek, fénytől félő ellenfélnek.

– Bolond fővel el ne hidd ám, soványnak hogy marad formám. Nagyot növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra; addig-addig gömbölyödök, nagy tányérrá míg nem növök. Jaj baj neked, lesz hadd el hadd, csúfos szódnak árát adhadd.

Jót nevetnek denevérek, nem hisznek ők locsi-fecsi szóbeszédnek.

– Újholdacska vézna sarló, derengése pislákoló, sápadozó – gúnyolódnak denevérkék. – Sokkal különb Nap-Istenke tüzes arca, fénylövelő ábrázata. Arra pedig példa nincsen, égen olyan mester sincsen, hogy egy sarlót, sovány sarlót tányérnyivá kerekítsen. Inkább arra legyen gondod, szél ne kapja el a kontyod.

– Hátha mégis csodamódra, egyik napról másik napra teltig telne sovány orcám, nagyra nőne két szemem, szám?

– Ha pufókra, jó vastagra dagad arcod, alázattal kérve kérjük bocsánatod.

– Nem addig a – mondja Újhold makacskodva – ha valóra válik a szóm, lesztek-é mind, egytől-egyig hűségtartó alattvalóm? Cselédeim, szolgálóim, hódolatos jobbágyaim?

– Azok leszünk – viszonozzák s esküszóval bizonyozzák.

– Jösztök ti még jobbágyszóra, köszönteni, alázkodni virradóra – s indul Újhold sértődötten kék ég felé, tornyosodó, égig futó hegyek megé.

*

Bíbor felhő kárpitjánál, mennyég fénylő kapujánál, hallgatódzik Esthajnalka, szálló estnek ragyogásos csillag-lánya.

– Denevérkék, oktalanok, szolgák lesztek megannyian, nem szabadok.

– Miért? – kérdik denevérkék megütődve.

– Nem Újholddal, a sarlóssal beszéltetek?

– Annak tettünk fogadalmat, ígéretet.

– Azok lesztek, Újhold szürke jobbágyai, Sarlócskának szófogadó szolgálói. Térdet, fejet neki hajttok, halaványka arca előtt imádkoztok.

Szót nem szólnak denevérek, nagytudatlan, gyámoltalan oduikba visszatérnek.

*

Másnap este lesvén lesték, Új-Sarlócskát nagy váratlan meglephessék. Kóbor felhő jött sietve, Újholdacskát szemük elől el-befedte.

– Nem megmondtuk, hogy Sarlócska ujjnyival se lehet többé nagyobbacska? – szól az egyik.

– Se nem nő meg, se nem hízik – hagyja helybe locsi-fecsi egy második.

Harmadnapra újfent várják, Sarlós Holdat hátha mégis megláthatják. Foszlós felleg az ég alja, Újholdacskát végig-tövig takargatja. Pedig fentről, felhők mögől türelmetlen leskelődik, napról napra egyre jobban gömbölyödik.

– Arra pedig példa sincsen, égen olyan mester nincsen, hogy egy sarlót, vékony sarlót gömbölyűre kerekítsen – ujjonganak büszkén, bátran denevérek s eresz alján, házak padján keringenek.

Jó soknál is több a hete és a szürkék estről estre egyre lesik Újhold jöttét, útrakeltét, gömbölyűre, embernyire növekedtét.

Ám egy este fent az égen csodás fényben mi villanik? Odafentről mi fény vakít?

Felleg térül Nyugat felé s amint kering Szél-Istenke parancsára Kelet felé, tejezüstszín fényessége, egyre ömlik szétragyogó fehérsége. Esthomálynak komorsága, szertefoszlik halaványra.

Denevérkék vaksi módra hunyorgatnak, pislákoló szemeikkel tétovázva pislogatnak. S amint törik kis eszüket s meresztgetik szemeiket, ím egyszerre zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek kavarodó örvényéből száll, szálldogál mosolygós egy gömbölyűcske, felvillanó fényesecske. S amint feljebb, egyre feljebb emelkedik s ezüstszínben vakítóan fényesedik, csillogásos sugárkái szétszóródnak, ezüstösszín mély vizekben hullámoznak.

– Nipponország ezüstkertje – szól az egyik pislaképű denevérke.

– Nap-Istenke szállt az égre, annak ragyog sziporkázó fényessége – szól egy másik vak szürkécske.

– Balga beszéd – ellenkedik öregebbik –, kora reggel ébred a Nap, rózsás hajnal akkor hasad.

Hol beszélnek, hol hallgatnak, tátott szájjal, bámész szemmel pislogatnak; izzó napot néznek Holdnak, hol meg Holdat néznek Napnak. S amint szemet meresztenek fel az égre, égi csodás fényességre, mintha hangját ismernék meg Holdacskának, jó minapi Sarlócskának.

– Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök úgy-e, rimánkodtok bocsánatért?

Pislaszemű denevérkék összenéznek s mintha szót se értenének. Egyre lesik pufók arcát; hol a Napot, hol pedig a Holdat látják.

Hold-Istenke egyre feljebb emelkedik, ezüstszínben, káprázatban fényeskedik.

– Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök, úgy-e, rimánkodó bocsánatért? Én vagyok ám Újholdacska, vékonypénzű kis Sarlócska. Valamelyes csoda módon, kerekre nőtt sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, míg napnyivá meg nem nőttem. Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök, úgy-e, rimánkodtok bocsánatért?

Szigorút ölt Holdnak arca, komollyá vált szóló szava. Denevérkék nagy féltükben megremegnek, bocsánatért esdekelnek. Összefogják gúnyáikat, levetik bőrsaruikat, meghajolnak, leborulnak, Hold-Istennek alázattal meghódolnak.

Cseresznyefa kivirított