Part 2

– Árva vagyok, én anyátlan, vad idegen, én apátlan; vízi utam valahogyan elvétettem, vityillódba betévedtem. Kérnék szállást nyugodalmas éjszakára, Hold-Istenke, Égi-Anyánk irgalmára.

S amint kérvén rimánkodik s apró keze könyörgőre kulcsolódik, bársonyszeme villanása, drágakövek fölragyogó csillanása. Halászlegény nézi könnyben ázó szemét s mintha látná tengerlaki sellőcskének tekintetét. Szegény lánykát, kérő szavát megsajnálja, szíves szókkal, szeretettel marasztalja. Teáscsészét tesz eléje, térdvánkoskát tol feléje.

– Fáradt ha vagy, vityillómban megnyugodhatsz, éhes ha vagy, asztalomnál jól is lakhatsz. Van friss halam, friss fogású, olajsültes ropogású.

Térül, fordul konyhájába, halat rakni tűzön égő bográcsába.

– Ha akarnál igazándi fínom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad énrám baját, gondját, nagyon értem útját, módját.

– Vendégem vagy, nyugodhass meg; fáradt is vagy, pihenhess meg.

– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.

Addig-addig rimánkodik, szívvel-szóval kínálkozik, míg ráhagyja halhoz értő legénykéje s vendég előtt főzni való edénykéje. Sürög-forog bogrács körül, halak java, fínomabbja tálba kerül; nekilátnak halfőzésnek, halevésnek, közbe-közbe szemlesütve összenéznek. Oly pompás a hal zamatja, színe, szaga, párolatja, szájaszélét a legényke jóízűen nyalogatja.

– Teljes világéletemben ennél jobbat se nem ettem, se nem nyeltem; mindennap ha így ehetnék, száz máséval sem cserélnék.

– Főztemet ha megszeretted, máskor is megszeretheted – szól a lányka szeméremmel.

– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban békességben ha lakhatnál.

– Senkim, semmim e világon, világomat soha többé meg nem látom. Engedd, hogy megmaradhassak, ételedért szívvel, szívből szolgálhassak.

– Már kimondom vágyódásom, légy énnekem mindhalálig hites társam. Nélküled én úgy se élek, nem élet a legényélet.

Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása.

– Tenger ölén nevekedtem, sós ízű lett lehelletem. Szívem forró vágyódása, lelkem igaz óhajtása, legalább ha kétnaponként só vízében, sós lehében fürödhetnék.

– Szíved vágyán segíthetünk, fürdőházat, takarosat építhetünk.

– Lenne még egy nagy kérésem, kár ne essék tisztességben. Bent ha fürdök sósvizemben, ne mutatkozz közelemben; meg ne pillants két szemeddel, meg ne ronts a nézéseddel.

Furcsállotta furcsa lányka kívánságát, ám szívéért, hűségéért nyujtja szívét, nagy jóságát. Rövidesen lagzit csaptak és halakból, rákfélékből olyan egy nagy traktát csaptak, halízű lett az egész ház, ahol leülsz, ahol megállsz.

*

Tellett-múlott napjuk, évük, minden jóban bőven részük. Horgászni jár házas gazda, halak hullnak feles számba, legjavából a bográcsba. Pompás volt az asszony főztje, ettek, míg a gyomruk győzte. Csak a sósvíz másodnapos fürdőjében, az motoszkált minduntalan a fejében. Sósban uszkál, sósban fürdik, ruháján is halszag érzik s míg a vízben kényelemben lubickolgat, orra előtt ablak, ajtó zárva marad.

Megint egy nap szokott módra mosdik, fürdik s bent a vízben, a sós lében mindenről megfeledkezik. Se házára, se urára, nem gondol ő semmi másra, csak a tenger tiszta halszag-párájára. Férje-ura lesten lesi, fürdőjéből mikor lép ki. Tolóajtó kis nyílásán, csak egy cseppnyi horpadásán, lesi szemmel amint rajta átnézeget, ámultában hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben, nem ő fürdik a sós ízben s amint nézi, kémlelgeti, feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne; akárcsak egy vízből fölszállt tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.

– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett, holott sellő a fajtája, sós tengerből, tündérföldi származása. Azért kellett rengeteg só, azért zárult fürdőbeli ablak, ajtó, azért sütött-főzött halat, ízeset meg ropogósat.

S mintha álom, tündérálom szállna rája, tétovázó, elmélázó lett járása; hol elindul, hol jön ismét, egyre törli, törölgeti könnyes szemét.

Neszét vette hal-menyecske, hogy a titkát, tengermélyi származását férje-ura megsejtette. Szíve bántó fájdalmában, lelke ketté szakadtában sírva néz rá hű urára, ráhanyatlik kebelére, két karjára.

– Mért sírsz, mért rísz, halhússzínű feleségem? Sósban fürdő, lubickoló ékességem?

– Nincsen többé temelletted maradásom, más világ az én világom.

– Miért nincsen maradásod? Mért más világ a világod?

– Azért – zokog az asszonyka s halkra hal el haló hangja –, mert a tenger sós párája az otthonom, mert sellőtől ered vízi származásom. Te mentettél meg halálos nagy bajomból, te engedtél szabadjára vaskampódról; földi éltet adtál nekem vízi helyett, megízleltem sose remélt üdvösséget. Le is róttam nagy hálámat, odahagytam tengermélyi, sellőbéli mivoltomat; jöttem hozzád szófogadó feleségnek, holtomiglan szerelmetes hitvesednek. Ám adott szód, ígéreted nem állottad, megsejtetted, meg is tudtad sellőbeli alakomat. Hűségedet, hozzám való vonzalmadat meghálálom, nálad hagyom földre tévedt ifjúságom. Mert így mondja ősök szava, égi hitünk, fogadalmunk parancsolja: ha a sellőt föld szülöttje feleségnek megszereti, vonzalomból el is veszi, sellő ura, földi élet halandója hamarosan meg nem halhat, több száz évig éli éltét szerencsésnek, fiatalnak.

Szól és urát, halász urát átkarolja, átöleli, tengerpárás lehelletét, sónak ízét ráleheli. Indul sellő vízhazája vízútjára, sós tengernek legaljára s amint siklik messze kéklő tengerébe s amint bukkan mély vizébe, feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne.

Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába, sós könnyet ejt síró szeme, vért csepegtet vérző lelke. És mert sellő volt hitvese s szerelmével megszerette, hamarjában meg sem halhat, több száz évig éli éltét szerencsésnek, fiatalnak.

Tél-Istenke szamócája

Falu szélén, domboldalon éldegélt egy rosszcsont asszony. Két virágszál két lánykája, más-más bokor más hajtása. Egyikének, nagyobb lánynak Hófehérke, másikának, kisebb lánynak Virágbimbó volt a neve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is bánt az anyja vele; csak a másik, a kisebbik, ő volt anyja szemefénye. Hófehérke durva vászon kimonóban sürgött-forgott, Virágbimbó talpig selyem viganóban páváskodott. Minden munkát ő végzett el, Hófehérke; minden munkát ő került el, a kisebbje.

Télidő volt, zimankózott, hullott a hó, zuzmarázott. Hó hullása, szálldosása süppedékes, erdőn, mezőn lepedékes. Térdig érőn jártak benne, fujdogált a vihar szele; Szél-Istenke viharosan fütyörészett, Vihar úrfi felhő szélén heverészett. Napkelte volt, Hófehérke kint a konyhán teát forralt, mosogatott; Virágbimbó jó melegben bábuival játszadozott. Megszólal egy kora reggel, Virágbimbó konok fejjel:

– Szamócára éheztem meg, be szeretnék egy-két szemet.

– Kerestetek, lelkem lányom – szól az anya, Hófehérkét odakintről maga elé parancsolja.

– Mit parancsol, édesanyám?

– Szamócára éhezett meg drága lánykám; egy-kettőre, láss utána, teljesedjék vágyódása.

– Édesanyám, télidő van, térdig érő hideg hóban nem terem meg kicsi bokra, nem piroslik a szamóca.

Mérges arccal, nagy haraggal:

– Pusztulj ki a hómezőre, szamócát hozz délidőre, delelőre.

Siet vissza konyhájába, konyhájából falun túlról rét útjára, rét útjáról, út végéről zöld erdőre, térdig érő süppedékes hómezőre. Hófehérke álomszemmel megy, mendegél, hideg a hó, bokán túl ér, fütyöl a szél s amint búsan eltünődik s árva sorsán emésztődik, égből hulló hirtelenbe ott terem egy agg emberke. Vállig omlik havas haja, kristálytiszta ezüstruha csillog rajta, néz a lányra szelíd szemmel, szól hozzája való szívvel, szeretettel:

– Sose búsulj, sose aggódj, balsorsodon sose bánkódj; elvezetlek szép tisztásra, tündérföldi szamócásra.

S előre megy Hóemberke, lába nyomán Hófehérke és eljutnak réten túlra, kertes helyre. Agg apóka egyet tapsol két kezével, ég felé néz imádkozó két szemével.

Villámmódra, villámfürgén pattan elő mennyég felől barna fürtű ifjú legény. Vállig omlik ében haja, csupa smaragd csillog rajta. Ámuldozik Hófehérke, tétovázik s azt se tudja, mi van vele.

– Ne ámuldozz ártatlankám, ne ijedezz földön futó én árvácskám. Én vagyok Tél hónapjának örök-ifjú szellemkéje, fiam meg Nyár hónapjának derűszóró Istenkéje. Megesett a szívem rajtad s felköltöttem téli álmú Nyár-Istenke magzatomat. Friss szamócát, vérpirosat ő szed neked, kis kosárkád színig tele megtöltheted.

Egyet int a szülöttjének, smaragd ruhás Istenkének:

– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.

Ifjú Isten egyet tapsol két kezével, ég felé néz két szemével s ím egyszerre napfény ragyog kékes égen, hó elolvad mezőn, réten, pára száll fel puha földből, fű fa sarjad, levél zöldül. Levelet hajt hajlongó ág, virulni kezd ahány virág; nyári szellő lengedezik, százszín lepke ébredezik. Döngicsélnek kis méhecskék, csattogtatnak fülemülék; réten túlról zöld kertecske, friss szamóca bíborodik közepette.

– Szedegessed szamócádat, töltsed tele kosárkádat.

Munkához fog Hófehérke, lába gyors, két keze fürge; mind leszedi szamócáját, teletölti kosárkáját. S indulóban hazafelé, amint nézeg kertje felé, volt két Isten, nincsen egy sem. Ahogy jöttek, úgy mentek el, fű fa, virág úgy virult el; sötét felhők imbolyognak, hópelyhecskék hulladoznak. Száraz fákon száraz ágak, madárkák mind elvonulnak; nyár helyébe megint tél lett, erdőn, mezőn hó fehérlett.

*

– Álmot láttam, varázsálmot – szól a lányka s ahogy ránéz kosarára, mint a kláris úgy piroslik Tél-Istenke szamócája.

Összeteszi két kis kezét, imádja két Istenkéjét, megvédőjét szükségében, segítőjét inségében. Nagy sietvést szalad haza, hó előtte, hó utána; viszi haza szamócáját, Virágbimbó szíve vágyát.

Nagyokat néz mostohája, Hófehérke szamócáját amint látja.

– Merre láttad meg az útját? Merre érik valóságos hó-szamócád?

– Valódinak valóságos, szamócának varázslatos.

– Hol találtad? Honnan hoztad?

– Réteken túl, kertecskében, ott termett egy tündérföldi gyümölcsösben.

– Mért nem hoztál sokkal többet?

– Kertecskében ennyi termett.

– Hazug a szád, hazug a szód.

– Nem hazudtam, valót mondtam, ami termett, mind elhoztam.

Odaszól a magzatjának, szamócázó lánykájának:

– Induljunk el faluvégre, falun túlról messze rétre, friss szamócát szedegetni, nagyobbacska kosarunkat színig teletöltögetni.

– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.

Mostohája kapja magát, kikeresi nagy kosarát s megy a lánnyal, kisebbikkel, faluvégre, tündérföldi gyümölcsösre.

Szíve szorul Fehérkének, bajuk eshet szegénykéknek. Kipillantgat kis ajtaján, kikukkantgat kis ablakán s aggó szívvel lesi várja, mikor jön meg mostohája. Siet ki a konyhájába, konyhájából rét útjára, út végéről zöld erdőre, térdig érő hómezőre. S amint nézeg, s amint kémlel szívdobogva szerteszéjjel, hát ó Buddha, utak szélén elterülten mostohája, oldalvást kis húgocskája. Ott nyugosznak egymás mellett megdermedten, elhagyottan, húsig, csontig megfagyottan.

Árva lányka imádkozik anyja, húga békességes elhúnytáért, vándor lelkük elszálltáért.

Hold-Istenke ünnepére

Ünnepet ül Nippon népe, Hold-Istenke örömére. Halványarcú Isten-lányka, Nap-Isten kis húgocskája, kiül kék ég peremére, langyos szellő legszélére. Ezüst tükrét előszedi, kerek arcát kendőzgeti, szeme alját, szemöldökét, derűs arca két kis gödrét.

Isten-ifjú Eső-Felhő, esőcseppet csepegtető, felhők között ólálkodik, Hold világos udvarára bámészkodik. Irígy szemmel szemlélgeti ragyogását, halvány arca színezüstös sápadtságát. Azon töri csapzott fejét s meg-megrázza csúronvizes lebernyegét, ha majd beáll vak éjszaka, Hold ünnepét valamikép megzavarja. Odacsusszan pajtásához, Vihar-Felhő odujához, könnyesővel köszöntgeti, hűs cseppekkel freccsentgeti.

– Rég ideje nem láttalak, zuhogni se hallottalak – kezdi a szót Vihar-Felhő.

– Fő a fejed, sok a dolgod, sokfelé kell lótnod-futnod. Eső kell az embereknek, öntöznöd kell töméntelen rizsföldeket. Úgy-e, hékás, úgy-e, pajtás?

– Hol esőért sopánkodnak, hol harmatért rimánkodnak – szól a szóra Eső-Felhő.

– Bősz barátunk nagy Mennydörgő, eget, földet dörögtető, egyre nógat, hogy siessek, utat neki egyengessek. Hát te, pajtás, jóban-rosszban mért sántikálsz?

– Vihar napja közelgőbe, erőt gyüjtök nagy tüdőmbe.

– Elegendő még az időd, másra fordítsd izmos erőd – pedzi a szót Eső-Felhő.

– Hogy a földre lelóduljak? Kedvem szerint, eszem vesztve dúljak-fúljak?

– Nézz csak arra a nyápicra, sápadt Holdnak haloványka orcájára, hogy kendőzi száját, orrát, hogy fésüli kenderkócát. Ünnepnapra készülődik, le a földre, emberlakta térségekre leskelődik.

– Az ám – mondja a vihar-fi –, lesz ma este se be se ki; lent a földön hejehujás eszem-iszom, kivirradtig vigadalom.

– Mink is égi lakók volnánk, nemcsak a Hold, az a falánk – panaszkodik Eső-Felhő. – Földi asszony, földi ember őt kedveli, ennivaló ajándékkal egyre csak őt embereli.

– Mit is szerethetnek rajta, mikor olyan sápadt fajta – sopánkodik Vihar-Felhő. – Tekints egyet le a földre, házról házra futkározó emberekre. Gombát főznek, friss gesztenyét, földi étkek ínycsiklandó édességét. Mind csak a Hold örömére, sápadt volta ünnepére.

– Furfangukon valamikép kifoghatnánk, szépszerével ételt-italt arathatnánk – sugdos össze két szilajfi. – Rontsunk rá a föld színére, vihar verte, eső csapta kis községre s ami gomba, főtt gesztenye, földi étkek ínycsiklandó édessége, egy-kettőre habzsoljuk fel, ünnep előtt faldossuk fel.

– Pufók Holdnak éh-kopp jusson, kerek arca pukkadozzon – kacarász a két egypajtás.

*

Sebbel-lobbal szedik-veszik cókmókjukat s rá a földre, kis községre rárontanak. Előtörnek nagy magasból, felhőbeli mély barlangból, csupa locs-pocs plundrájában Eső-Felhő, széllel bélelt gúnyájában Vihar-Felhő s amint futnak, nyargalásznak s hegyek csúcsán dudorásznak, nagy ámultan pislognak le emberlakta kis községre.

Falu népe kimonóban, csupa selyem viganóban, uccák hosszat sétálgatnak, bálvány előtt térdet hajtva hajbókolnak. Holdra lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről. Házak ahány kis ablaka, tárva-nyitva fal-ajtaja, kertes udvar csupa virág, színeset hajt zöldelő ág. Tornácokon csepp asztalok, asztalokon apró tálak, tetéstele édességgel, gombával, főtt gesztenyével; ünnepére Holdacskának, áldozásra mennyégbéli mosolyának.

– De csikolja szájam szélét – nyeldes nagyot Szél-Istenfi.

– De ingerli gyomrom éhét – cuppant egyet Vihar-úrfi.

– Rontsunk neki házaiknak, házak ahány asztalának, asztalkákon csepp tálaknak, tálon ínyes falatoknak.

Kapja magát két egylegény, mindegyike rándít egyet lebernyegén; ereszkednek le a földre iramodvást, rontom-bontom száguldozvást.

– Én hadd kezdem – szól Viharfi.

– Hát csak fujjad – mond Esőfi s fütyül a szél rettenetest, keble zihál félelmetest.

– Rajtam a sor – szól Esőfi.

– Hát csak csurgasd – mond Viharfi s omlik, zuhog rettenetest, szakad szinte félelmetest.

Föld felszínén több százával az emberek, ünneplőbe öltözöttek, amint lesik Hold-Istenkét s ünnepelnék rózsásszínű derengését, észrevesznek kettős Felhőt, megéreznek zivataros, szeles esőt. Szednek össze ételeket, áldozatos csemegéket, tetéstele csepp tálakat, tállal tele asztalokat. Mind behordják tornácukba, tornácukból szobájukba; minden ablak bezáródik, minden ajtó betolódik.

Isten-ifjú Eső-Felhő esőt zúdít hajlott hátú hajlokokra, Isten-ifjú Viharfelhő vihart fujtat virágkertes udvarokra. Csapkodnak és üvöltenek, házikókat nádszál módra rezegtetnek; fel-felsikong ablak, ajtó, zárva marad minden ajtó. Dühöngenek, tajtékoznak, dúlnak-fúlnak, csikorognak; meg-megreccsen ablak, ajtó, zárva marad minden ajtó.

Addig-addig, míg dühükben, tehetetlen küzdelmükben bárhogy fujnak és zuhognak, recsegtetnek ropogtatnak, egyszerre csak mind a ketten elaléltan, kimerülten elpetyhüdnek, ellanyhulnak, szégyenszemre, restelkedve, erőtlenül összeesve vissza felé vánszorognak.

Fent az égen derengőben a Hold képe, ezüstösszín bággyatagos derengése. Pufók arca pirosodik, virágajka mosolyodik; ezüst leplét egyre-másra bontogatja, halaványszín ezüstjével föld lakóit, hódolóit takargatja. Eső, vihar elültével, Hold világa derültével ahány ablak, mind kitárul, ahány ajtó, mind kizárul. Tornácokon csepp asztalkák, asztalkákon csepp tálacskák, telestele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel.

Áldoznak Hold-Istenkének, Nap-Istenke ezüstruhás testvérének.

Kőfejtő és Hegy-Istenke

Városvégi legénykéből nagy legény lett, hegyek megett, szirtek között követ fejtett. Rózsás reggel ahogy derül s hegy ormára mihelyt ráül, megy a legény égbe nyúló hegyek közé, égig érő sziklák mögé. Aprókat fejt nagy kövekből, sziklát hasgat kőszirtekből. Két karjával félvállára, mind rárakja teherbíró nagy hátára, kínálgatja portékáját fűnek-fának, bálványkákat farigcsáló barkácsoknak.

Hegyek mélyén ijedelmes szakadékban, sötét öblű huhogásos hasadékban, járván, hágván szirtet, sziklát, könyörülő Hegy-Istenke ütött tanyát. Utat mutat eltévelygő úttalannak, csetlő-botló, fészkét vesztett hontalannak, menedéket menekvőnek, intelmeket esendőknek. Mindenkit hall, mindenkit lát; őt nem hallják, őt nem látják.

Kőfejtőnek városbeli pagodában, dolga akadt úri egy nagy palotában; bálványkára, kőemlékre volt nagy úrnak épp szüksége. Amint belép aranyrácsos palotába, sose látott, sose hallott pompa ragyog rá arcára. Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja; cifra márvány minden köve, még az ágy is selyem benne. Bezzeg az ő városvégi vityillója, ütött-kopott szalmabélű nyugovója; kunyhójában alig fekhet, szűkös helyen, kemény aljon ha heverhet. Búsan ballag megint magas kőhegyére, ágas-bogas erdejére; sziklák alján pihen nagyot, keservében fájdalmasat sóhajtgatott.

– Hej, ha én is gazdag lennék, cifrakövű, márványművű házban laknék, piros selymes ágyban hálnék, száz másával nem cserélnék.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba s így szólal meg óvatlanba:

– Teljesüljön kívánságod, legyen házad, gazdagságod.

Kőhasító odafigyel zajra, neszre s nem lát szeme egy lelket se. Nekifekszik sziklájának, követ fejtő, követ vájó munkájának. Estefelé kézbe veszi vascsákányát, fogja fejtő kalapácsát; kullog, ballag kunyhójába, nyugtot adó szűk vackába. S közelegvén kunyhójához, messzefénylő palotához, vakul szeme kápráztató látomástól, pompázatos cifraságtól. Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja, cifra márvány minden köve, még az ágy is, párnája is selyem benne.

Kényelembe veti magát, nyujtóztatja teste hosszát s napot, hetet, sok hónapot, úgy megszokott úri módot, mintha világéletében nem zavarták volna soha kényelmében.

Virágok közt tanyáz egy nap, szagolgat szín virágokat, csipeget szép gyümölcsökben, vígat kurjant jókedvében. Nap-Istenke odapillant krizántémos udvarára, rákacsintgat aranysárga mimózára, elnyilazgat sugarával, perzsel, éget mosolyával; fülleszt, fullaszt tűzmelege, tüzet kábít forró lehe.

Kertajtón át udvarából, kitekintget lugasából, hát előtte uccák hosszat kígyózik egy szivárványos, színes csapat. Sogun ül egy hinriksában, térdig gyöngyben, sáraranyban; körülötte szolgasereg, szamurájok, fegyveresek. Sogun arcát legyezgetik, meleg ellen őrizgetik, hűsítőkkel kínálgatják, szélvihartól védik, óvják.

– Hej, ha egyszer sogun lennék, hinriksámban, gyaloghintón pompázhatnék; legyezőkkel legyeznének, szamurájok őriznének.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba, így szólal meg óvatlanba:

– Teljesedjék kívánságod, legyen meg a méltóságod.

S alig térül, alig fordul, sogun lett a dúsgazdagból. Szolganépség, lovascsapat, gyöngyös, lakkos gyalogfogat, s amit szeme, szája kíván, múlik múló kívánságán. Legyezőkkel legyezgetik, meleg ellen őrizgetik, hűsítőkkel kínálgatják, szamurájjal vigyáztatják.

Felnéz egy nap vakítóan kéklő égre, Nap-Istenke tűzszemére s hökkenettel látja, érzi, döbbenettel tudja, nézi, amerre csak sugara ér, ami zugba csak belefér, minden ég és perzselődik, tűzlehétől emésztődik. Ami fehér, mind megbarnul, ami színes, mind megfakul.

– Hej, ha egyszer Nap lehetnék, sugarammal, tűznyilammal tüzet sütnék, tüzet tűznék.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba, így szólal meg óvatlanba:

– Teljesedjék a kérésed, tüzes Nappá váljék tested.

S azon nyomban, melegében, atyák lakta magas égen, tűzként fénylő a kőfejtő; mezőt, rétet porrá éget, fát, virágot elperzselget. Forrót lehel lehellete, izzót áraszt tekintete, barnára süt sárga arcot, szénné fakaszt vetőmagot; ha soguné, ha paraszté, ha szegényé, ha gazdagé.

Felhő kerül másnap elő s fellélegzik erdő, mező. Nap tűzarcát letakarja, föld termését eltakarja, hűvös szellőt lengedeztet, madárral dalt zengedeztet.

Nagyot fortyan nap haragja, kőfejtőnek emberbéli indulatja, toporzékol vak dühében, irígykedő féltésében. Futó Felhő, a toprongyos, szembeszegül mindenható Napja ellen, az a lompos.

– Hej, ha egyszer Felhő lennék, még cifrábbat művelhetnék.

Hegy-Istenke mosolyogva, látatlanba szól a szava:

– Teljesedjék óhajtásod, Felhő legyen hivatásod.

Felhővé lett tűzszóró Nap és nem másnap, hanem aznap, odaterült Napja elé, odaborult földje elé. Nap-Istenke sugárkáit elkapdossa, foszladozó foszlányába dugdosgatja.

*

Szürke lepel, árnyék leple lopózkodik világbéli mindenségre. Földek füve zöldelőben, cserjék, bokrok, ágak, lombok rügyezőben; színeset hajt ahány virág, lombosodnak száradó fák. Felhőúrfi két szárnyéka nekilódul, eső zuhog, vihar dúl-fúl s órák hosszat, napok hosszat, csapdos, verdes, hetek hosszat. Folyó, patak mind megdagad, gát meg töltés kettészakad; rétek, mezők áradásban, tengermódra hullámzásban.

Csak a szikla, kemény szikla áll merevest, csak ő nyúlik nyílegyenest. Ránevetgél áradatra, hömpölygéses hullámokra, visszaveri vészes vizek tajtékzását, sistergéses loccsanását.

Nagyot ámul volt kőfejtő, kőfejtőből Viharfelhő.

– Hej, ha Szikla, kemény Szikla lehetnék én, ott lennék csak magam helyén.

Hegy-Istenke győzi szóval, hamarosan meg is szólal:

– Teljesedjék óhajtásos kívánságod, Kősziklává váljék teljes valóságod.

S ím a Felhő mint Kőszikla, csak úgy harsog szava vissza. Tűzhet a Nap parázstűzként, zuhoghat is fergetegként, zápor verhet, vihar dúlhat, meg se mozdít sziklafalat. Áll erős szirt nyílegyenest, kimagaslik kőmerevest.

Tarkóját ép kapargatja viharverte gőgös szikla s odalentről talpa alját mintha kissé birizgálnák. Mélyre hajtja kemény fejét, kidülleszti két kőszemét, hát odalent, lába tövén, munkában egy követ fejtő kemény legény. Vascsákányt vesz vasmarkába, nagyokat csap Kősziklába; szertetörik, szétgurulgat, nagy darabból sok száz darab. Gőgös szikla megütődik, kemény szíve rőkönyödik, kitör rajta indulatja, hördül egyet nagy bánatja:

– Hát nagy erőm, indulatom? Mindentudó akaratom? Hogy egy legény pehelykönnyű csákányával, többet tehet két karjával? Legény lennék akkor inkább, én csapdosnám azt a Sziklát.

Újfent figyel Hegy-Istenke, újfent helyén felelete:

– Teljesedjék legénykének, volt Sogunnak, volt Felhőnek, volt Sziklának, volt Napfénynek még utószor a kérése.

Kőfejtő lett megintelen, sziklákat fejt szünettelen; meg elkezdi megszokásos mesterségét, megtalálja megnyugvásos emberségét.

Pacsirták és Csillag-lelkek

Csillag-lelkek kék ég alján, kékes égbolt kék palástján, derengtére rózsaszínű virradatnak, elaléltan, elernyedten bóbiskolnak. Felleg ölén puha fészkük, bársonypárnán pihenőjük. Álmos szemük pislogtatják és a nappalt húnyó szemmel átálmodják.

Piros reggel pirkadóban, gyöngyös szemük csukódóban s alig hogy elheveredtek, alig hogy elszenderedtek, mintha füttyszó füttyentene, csicsergő hang csicseregne. Tágra ébred riadozó látókájuk, tátva marad csodálkozó szemük, szájuk. Kandikálva kihajolnak, párnák mögül kikukkannak, hát pacsirták, kis madárkák csiripelő csipogását, annak hallják csattogását.

– Szedte-vedte arcátlanja – kiáltoznak háborogva –, ki-micsodás a fajtátok, hogy ily lármát, ricsajt csaptok?

– Hangosan kél hangos szavunk, énekelünk, ricsajt csapunk – felelik a kotnyelesek és megint csak csirip-csirip, csiripelnek.

– Egy-kettőre pusztuljatok, irhátokat elhordjátok. Lent a földön, domboldalon a helyetek, ott füttyenjen a füttyetek, nem Nap-Isten kéklő egén, csillag-lelkek nyugvóhelyén.