Part 1

KÚNOS IGNÁC

MIMÓZÁK ÉS KRIZÁNTÉMOK

– NIPPONFÖLDI MESEVILÁG –

EREDETI JAPÁN RAJZOKKAL

KELETI MESEKÖNYVEK KIADÓHIVATALA BUDAPEST

MIKI KÖNYVE

_Ebből a könyvből 100 számozott példány készült fínom japán merített papíron, a szerző aláírásával_

VILÁGOSSÁG RT BUDAPEST. 87416. MŰSZAKI IG.: DEUTSCH D.

_Bevezetés_

_Derengőben a távol Kelet népeinek rejtekes misztériuma. Belső világát tárja elénk az óperenciák messzesége és új megismerések kápráztatják szemeinket._

_Hasadoz a homályossága annak a másszínű, másfajzatú, máshitéletű japán népfajnak, melynek örökké derűs, örökké titokzatos, mind testiekben, mind lelkiekben való megnyilatkozása. Pedig a fölkelő nap tűzsugaras országa alig egy századja, hogy ismereteink világát szokatlan színek és gondolatok eredetiségével gazdagította és sajátos világfelfogásának, különleges lelkiéletének bizarr jelenségeivel, egy eleddig rejtve maradt kultúrát tett nyilvánvalóvá. Multját alig ismerjük, jelenjét ámultan csodáljuk és jövőjét szinte szorongva sejdítjük._

_Akár a bábjátékosok szótalan árnyékalakjai, úgy suhannak át a mi kifáradóban levő világunkon és sötétesbarna színükkel, hegyesre ferdülő szemeikkel, szénfekete hajzatukkal, élesen fürkésző tekintetükkel és örökké mosolygó ajkukkal szinte nyugoti problémává,_ _egy még megfejtésre váró világkérdéssé kristályozódtak. Nyelvük zengzetes, akár az eól hárfája, énekük igézetes, akár a szférák zenéje, bensőséges életük fehéren csillogó, akár a vizek tükrein imbolygó lótuszvirágok színtisztasága._

_Történet előtti eredetük mitikus homályosságba burkolódzik. Hitté magasztosult mondájuk szerint a Nap-Istenasszonyának a kisarjadzottjai és az Isten-Anya dédunokájának Dzsimmu-nak, a japán nép első mikádójának származékai. Ebből az égiekhez vezető ősiségből alakult ki a japán nép belső életének ama mély gondolata, mely az ősök kultuszában tömjénezi az életadó Istenséget._

_A japán nép lelkivilága, hitéleti kifejlődöttsége elsősorban lakóföldjükkel, földjük éghajlati sajátosságával van okozatos összefüggésben. A japán szárazföld hosszú és keskeny szigetalakulatoknak szeszélyes csoportozata, Észak jeges Kamcsatkájától a Dél trópikus Formózájáig. A jórészt hegyes tagozottságú szigetek vulkánjai nem egyszer, hogy tőből inogtatják meg áldástosztó rizsföldjüket, mimózás és krizántémos kertjeiket, melyek balzsamos levegőjét a tenger jótékony áramlásai és a nagy passzátszelek teszik enyhén meleggé és termékenyítően nedvessé._

_A színeikben tobzódó cseresznyefák virágszemecskéi, szilvafák fehér kelyheire mosolyognak és kertek apró lugasaiban csodás illatok terjengenek. Az örökké kék égbolt vidám derűje, az enyhén domborodó hegyvidék mosolygó zöldje, a sok színvirággal teletűzdelt síkságok buja termékenysége, az életvidító tavasz hófehér virágai, a sirámos ősz bíborpiros levelei, a végtelenbe nyúló tengerpartok szeszélyes tagozódottsága, amelynek hófehér szegélyeit loccsanó habok kéksége simogatja, mindezek a festői és érzéskeltő hangulatok, mély és eltörülhetetlen nyomokat hagytak a japán néplélek derűre hajló belső életén és elzárt világuk csendes hármóniáján. Messze ködös magasságában pedig védően tündöklik a havascsúcsú Fudzsi-jama, a minden időkbeli japánságnak nemzeti szentségű és mekkai varázsú zarándokhegye._

_A japán nép érzésvilága mintha egész lelkiéletükre volna átalakító hatással. Még az indokínai buddhista tanításokat is a maga derűs felfogásához idomította és úgyszólván japánosan nemzetivé tette. Mert míg a buddhizmus az örök sötétség éjjelének és a komor halálnak lett vallásává, addig a japán sintoizmus az örök világosság nappalának és a megtisztult életét élő halálnak vált nemzeti hitévé._ _Egyben pedig annak a mélyértelmű gondolatnak vált kifejezőjévé, mely nem az öntudatlanságba, hanem az ősi tudatosságba való visszatérést hirdeti. A haláltól, lelke valójában nem fél, mert a vele járó megsemmisülésnek hitelt se tud adni. Aminthogy hitük szerint nem egyéb a halál, mint egy újból kezdődő és ugyancsak a földön folytatandó tökéletesebb és láthatatlanná vált élet. És napfény körülragyogta oltáraikon, házi bálványaik szentségén, őseik mosolygó szellemvilágát érzik és derűs áhitattal sereglenek össze, hogy földi eledellel és égi imádsággal áldozzanak el nem halványuló emlékezetének._

_Az elődök kultuszának eme meggyőződéses hite vezeti őket ahhoz a Nirvánához, mely nem buddhai sötétségben komorkodik, hanem egekbeli fényességben nyilatkozik meg előttük. Erre a szent útra pedig, a sinto útjára, a Nap-Istenasszonya vetíti az ő éltetve vidító sugarait és távoltartja tőlük mindazokat a kozmikus zordonságokat, melyek mimózásan érzékeny lelkükre ránehezedhetnének. Örökös az ő enyhén viruló tavaszuk, kevésbé tikkasztó a nyárszaki forróság és még a zordonabb északi tájak havasaiból is virágok színes szemecskéi kandikálgatnak elő. Mert lelkes énjük van a virágaiknak is és tobzódó színeikben,_ _szétáradó illataikban Isten-Atyák szellemei rejtőznek._

_De meg többet élnek az áldó természet megáldott szabadjában, mint az egyébként egykettőre megépíthető házikóikban. Üdébbet és dúsabbat érlel a nap melege, kipárolgó nedvessége és a megélhetés szorongó gondjai kevésbé zavarják az ő nyugodt és egyenletes életüket. Innen a természetnek ama rajongó imádata, mely sóvárosan egyesül bennük a tisztaság után való vágyakozással. A tisztaság ikertestvére pedig a lélek derűje és külső megnyilatkozásakép a mosoly._

_A japánságnak szinte megmerevült jellemvonása az előzékeny viselkedés, a megszabott formaságokhoz kötött udvariasság, mozdulataik kimértsége és lelki adottságuk látható megnyilvánulásakép, a hiressé vált japán mosoly. És e mosoly magvát már a gyermekélet lelkébe kezdik elültetni és tudatosan beléjük nevelni; akár csak az arra érdemesek előtt való mély meghajlást, a nagyrabecsülésből eredő arcraborulást és az örvendezés jelekép a levegőnek a szájüregbe való beszippantgatását. A mosolygó arc kelleti magát, a komorkodó arc kelletlenkedő; az előbbit mutatni, az utóbbit pedig leplezni szinte emberbaráti és társadalmi kötelesség._

_– Ha a szívünk szakad is belé – mondja Lafkadio Hearn, a japán néplélek egyik legkiválóbb és legalaposabb ismerője, a japánná és japán családapává lett angol –, ha bele is kellene pusztulnunk, emberi kötelességünk, hogy bánatunkat magunkba fojtsuk és ha hősi küzdelmek árán is, mosolyt erőszakoljunk arcunkra._

_Élénken él még emlékezetemben, hisz alig négy-öt éve hogy történt. Az én japán mesemondó barátom, Toyama Koichi, aki több éven át élt itt közöttünk és akivel hosszú hónapokon át jegyezgettük össze az emlékezetében életelevenen élő japán népmeséket, azzal állított be egy nap hozzám, hogy sürgős értesülést kapott hazulról, Japánba kell visszautaznia haladéktalanul. Közben pedig mosolygott, mint mindig, ha beszélgetésbe kezdett._

_– Mi történt? – kérdem tőle meglepődötten._

_– Legidősebb nőtestvérem meghalt és most már, mint a család legöregebb tagjának, nekem kell a helyét elfoglalnom – feleli még mindig mosolyogva és derűt mutató arccal halkan nevetgélve._

_Én néztem e mosolyt, néztem, mely bizonyára vérző szívet takart és én nem voltam az életnek oly fegyelmezettje, hogy mosolyát_ _mosollyal viszonozhattam volna. Ám megértettem az ő japánosan megedződött lelkét, amely mosolyt fagyasztott arcára, hogy mélységes bánatát mások előtt elfedje. Hogy ne okozzon felebarátjának a haláleseten való fájdalmas megilletődést és hogy a maga bajával senkinek se kelletlenkedjék. Amikor a halál különben sem egyéb, mint látszólagos kimúlás._

_És nincs az életnek oly küzdelmes vívódása, lelkek viharzásának oly bánatos keserűsége, melyet Nippon mosolyfakasztó égboltozata ne aranyozna át a maga örökös derűjével. Mosollyal az ajkán lép az élet viruló világából a halál hideg csarnokába, oda a kérdező szellemek színe elé és minden testi és lelki megrázkódtatásnak a legmélyebb nyugalommal néz a szemébe. Ez váltja ki belőle a Harakiri vérfagyasztó és egyben boldogító gondolatát. A japán néplélek egyébként is a meglevőnek, a kézzelfoghatónak az embere, imádója a ragyogó Napvilágnak, a Hold ezüstszóró fényességének és a valószínűvé tett valószínűtlenségnek._

_Ebből a japán néplélekből virult elő érzékeny eszmeviláguknak népköltésekbeli varázskertje. És a mókaszó bohókás Istenalakja, a groteszk megjelenésű bálványarc, természeti_ _jelenségeknek megannyi szellemei, apróbbrendű Istenkék, emberi gyarlóságok forgatába sodródnak, virágok pompázó kelyhei között bujkálnak, állati meg növényi palástot öltenek magukra és bűvösen bogozgatják az ezerszínű meseszálak szivárványos szövevényeit. Mimózák sárgás fejecskéi hajladoznak egymáshoz, krizántémok bársonyos sziromkái sugdolóznak össze, cseresznyevirágok hegyezgetik színes kelyheiket és szilvalombok hamvas gyümölcsein a vidámság harmatcseppjei csillámlanak. Szimbólumokká finomodnak az események és nyomukban a bűnhődés vagy a jutalom, a kijózanodó okulás és a kesernyésízű kárvallás. Akár az aesopusi mesék ostor-suhintása, olyasféle a japán osztó igazságnak bambuszcsapása. Mély sebet nem okoz, de sajog, véreset nem vérzik, de fájóra dagad. Hol mosolyognak sorsukon, hol siránkoznak rajta és a magábaszállás megbánó könnyein a megnyugvás derűje szűrődik keresztül._

_És csapongva száll a néplélek rejtekessége és virulnak rikító hajtásai. Rizsesföldek ingoványain, tengerbe dülő dombok zöldellő lankáin állati szólások kurrognak és emberivé finomodik a hangjuk. Mert a végzetes Kárma egyaránt teljesedik állaton, emberen, növényen, virágon és állati lélek emberi testben_ _magasztosodik, emberi lélek meg állati testben tisztul és bűnhődik. Szinte mosolyogva büntet és büntetve mosolyog._

_Egy-egy erkölcsi tanusággá, oktató példázattá válik minden egyes mese, mely a lélek megtisztulásához és az ősök igazi útjához, a testi és lelki tisztasághoz vezet. Virágszínné, virágillattá nemesedik minden egyes mese, harmatcseppek mosolyává, kékellő égboltozat örök derűjévé._

_És szálljanak az én meséim, messze Kelet mosolyai, távol világ könnycseppjei, ahogy japán ajkról, japán szívből följegyeztem őket és részben a magam kedvtelésére, részben mások szórakoztatására megírtam és ritmusos rímes formába átültettem._

_Budapesten, az 1930. év őszén._

_=Kúnos Ignác dr.=_

I. VARÁZSMESÉK

Hej csicsija, hej babája

Vadon erdő rejtekében, cseresznyefák sűrűjében csörgedez egy apró patak, langyos szellő lágyan ringat kékes tavat.

Faluvégi kis kunyhóból, rozogácska vityillóból előkukkan jámbor öreg Nagahide, kivánszorog ráncos arcú, petyhüdt ajkú felesége.

– Siess öreg, sűrű sötét erdőcskébe, rőzsét szedni lombos ágak legmélyébe. Fujja dalát szilaj Szellő, hűvösödik, Ősz-Istenke nagysietve közeledik.

Jámbor öreg Nagahide fogja botját, vállra veti hátizsákját, lépked lassan, óvatosan és útjában hol meginog, hol megroggyan. Lohol, baktat ágas-bogas erdő felé s odaér egy csörgedező, messze kéklő patak elé. Fáradt testtel, szomjú ajkkal, görnyedező vén vállakkal, megpihen hűs vize partján, elandalog kéklő habján.

– Fáradt csontom pihenhess meg, szomjú ajkam enyhülhess meg – szól apóka s vágyó szeme tekintése rá-rátapad lágyan ringó tó tükrére.

Edénykéjét gelebéből előszedi, tó vizébe szép lassacskán bemeríti, mohón nyeli forrás nedvét, Víz-Istenke csodatévő hűvös cseppjét. S amint habzsol, amint kortyint s amint térül s megint hörpint, egyszeribe mintha erő, varázserő szállna bele s minden íze, porcikája új erőre ébredezne. Villámfürgén talpra pattan, derekában egyet roppan, izmossá lett erős karját kifeszíti, fürtös fejét hátraszegi, lép egy-kettőt lábfeszítve, néz egy-kettőt szemmeresztve.

– Né, te legény – csodálkozik s azt hiszi, hogy állta helyén álmodozik. Belébámul kéklő patak víztükrébe, ránéz karcsú termetére, nagyot kiált ámultában, vígat kurjant bámultában:

– Né te legény – csodálkozik s azt hiszi, hogy állta helyén álmodozik. Még egy kortyot patakjából, még egyet húz hűs habjából s rápillantván tükörképre, tükörbeli termetére, nagyot kurjant ámultában, fürgét rikkant bámultában. Szálas, vállas a dereka, erőt duzzad két vaskarja, hajafürtje sötétellő, szemepárja parázstűzként fénylövellő.

– Még egy kortyot, csak azért is, ha mingyárt száz ősömért is – szól a legény szilajkodva, forrás vizét telimarok szipogatva.

S amint eszmél s gondolkodik s erejében ifjúhodik, eszébe jut anyókája, kunyhóbeli vén csonttá lett éltepárja. Kapja magát, szívig érő ifjúságát, otthon terem egy-kettőre, délidei delelőre.

– Hol vagy, anyjok? – harsog hangja és anyóka száját tátja, hallván ura érces hangját, látván legény ábrázatját.

Észbekapott Nagahide, visszaeszmél patak csodás cseppjeire, vére lángol, szíve dobban, szól a szava csengőn, vígan:

– Vadon erdő rejtekében, cseresznyefák sűrűjében csörgedez egy apró patak, langyos szellő lágyan ringat kékes tavat. Siess, anyjok, hűs patakhoz, tükröződő hegyi tóhoz, kis kortyonként ezüst vizét, szürcsölgessed csoda nedvét. Fakó hajad megfeketül, alvadt szemed kifényesül, selymest simul arcod ránca, visszaszáll rád derekadnak ingó-bingó karcsúsága.

Les a szóra, hívságosra, néz urára, szép szálasra, abbahagyja minden dolgát, apró-cseprő bajlódását. Csuprot ragad két kezébe, kibotorkál zöld mezőre, mély erdőben tócsa mellé s odaér egy csörgedező patak elé.

– Jaj, csontjaim – hippeg-huppog, egyet köhint, kettőt cuppog, odaroskad tó partjára, bűvös forrás igéretes mámorára. Sebbel-lobbal nyel egy kortyot s félrecsapott tincset kontyot. Égőn áhít másik kortyra, s tó vizében rápillant egy hajnalodó ifjú arcra. Mintha erő, ifjú erő szállna bele s minden íze, porcikája új erőre ébredezne. Fürgén-hetykén talpra szökken, lábujjhegyen lengét libben, egyre jobban karcsúsodik, halvány arca rózsaszínre pirosodik.

Né te lányka – kiált egyet s azt hiszi, hogy új életre éledezett. Még egy kortyot szénhajáért, apró kézért, apró lábért, egyet meg a szeme mián s ámul-bámul visszatérő ifjúságán. Fakó haja feketedik, borús szeme fényesedik, selymest simul arca ránca s mintha visszaszállna rája derekának ingó-ringó karcsúsága.

Megint nézeg megcsillanó tükörképre, tükörbeli termetére s ráncos álla, hegyes álla formálódik, vézna válla gömbölydedre gömbölyödik. Arcán rózsák, krizantémok nyiladoznak, szemén gyöngyök, harmatcseppek harmatoznak.

– Még egy kortyot hűs cseppjéből, bűvös forrás éltet adó nedűjéből – kurjant egyet jókedvében, nézvén arcát, virág nyíltát tó tükrében; még egy cseppet mámorító italából, egy utolsót hűs habjából. S amint habzsol, amint kortyint s ahogy térül s megint hörpint, karcsú teste hirtelenbe kisebbedik, keze, lába rövidebbre töpörödik. Egyet torpan teste hossza, puhul, gyérül sűrű haja, gyerekmódra játszadozva ugra-bugrál, majd leguggol, majd dülöngve megint megáll. El-elpiszmog patak partján, bámészkodik kékes vizek villódzásán; ha kell, ha nem, vékonyujjú kacsójából, megint habzsol kis markából. Addig-addig, míg aléltan, apródaddá zsugorodtan, gőgicsélve, motyorászva, elnyögdécsel tudattalan. Lecsukódik két petty szeme, és elpihen gyámoltalan gyerekteste.

Nagahide lesi, várja otthontalan otthonába, vágyó szíve vágyódását, virággá lett virágszálát. Nap-Istenke magas égről lemenőben, Hold-Istenke mély vizéből fölkelőben; csak nem jön meg várván vártja, régelmúltak életrekelt varázsálma. Madárhangok fönt a fákon elhalkulnak, mimózácskák lent a réten bóbiskolnak; csak nem jön meg lesten lestje, új énjének ifjúságos megsejtettje.

Dali legény Nagahide kapja magát, árkon-bokron, réteken át, futvást fut el varázsrejtő erdejéhez, rejtek erdő zöld vizéhez. S amint figyel folyójánál, amint lesel hűs habjánál, mintha kis hang panaszosan elhüppögne, kisded hangja elgügyögne.

Dali legény Nagahide odarohan, szeme mered, keze remeg, lába torpan, látván apró lehetetlent, jómagával tehetetlent. Karba kapja, átkarolja csecsemőjét, pólyássá lett, azzá vedlett hitveskéjét; babusgatja, csitítgatja, dudorászva danolgatja:

– Hej csicsija, hej babája.

Hökköm törpe

Valamerre messze, valamikor régen, boldog házaspárék éltek békességben. Amit szeme-szája megkívánt magának, minden óhajtása meglett az egy párnak. Csak egyetlen áldás kerülte ki házuk, nem zavarta lárma bús magánosságuk. Buddha bálványához imádkoznak egy nap:

– Váltsd valóra uram, titkos óhajunkat.

És amint letellett időbeli öltő, ott ringott, csikorgott egy arasznyi bölcső. Pöttömnyi volt Buddha égi ajándoka, hüvelyknyinél nem nőtt cseppel se nagyobbra. Hökköm törpe lett a cseppség csúfos neve, rajta kacarászott fél falu rossz nyelve; szíve fájdalmára anyjának, apjának, bántó bánatára félbemaradottnak.

Hónapok eltelnek, évek is elmúlnak, Hökköm törpééknél bánatba borulnak. Ráunt csúfos szóra, falu kacajára, rájabízza lelkét Buddha irgalmára. Országgá, világgá készül mehetnékje, tán útjába akad veszett szerencséje. Csak egy fatányérkát, tűt meg evőpálcát, azt kíván anyjától, apjától meg áldást.

– Minek neked tálka? Mire jó tű, pálca?

– Tálka lesz a hajóm, pálca evezőcském, acéltűt ha adtok, védő fegyverecském.

Sorra előhozzák apró mind a hármát, belé hadd ültessék, elsőnek a tálját. Pálca-evezőjét két kezébe nyomják, lándzsa-acéltűjét vállára akasztják. Búcsúszavát sírja szülei könnyére, indul ladikjával folyó sík tükrére. Úszik a tányérka napestig és másnap kékes messziségben városkára virrad.

Otthagyja ladikját, pöttömnyi tálkáját, rója a nagy város rejtek zegét-zugát. Cifra palotának áll meg ajtajánál, tornyos kapufélfa bűvös csodájánál.

– Kié ez a szép ház? Ki lakhatik benne? – kérdi, csodát keltvén egy arasz emberke.

– Mikádó vezére, a bölcs Szájso – mondják és az egyarasznyit ugyan megcsodálják.

Benyit a nagy ajtón, díszes bejáróhoz, torka szakadtából emberért kiáltoz. Épp ott áll a Szájso, rácsos kertje mellett, hall egy gyerekhangot, semerre se lelket. Mégegyszer megszólal, kérvén engedelmet, odavigyáz Szájso, se testet, se lelket.

– Itt vagyok, ragyogok, bocskorod legalján – kiáltoz a törpe, száját nagyra szabván.

Lepillant a Szájso vizsga tekintettel, meglát egy arasznyit, könyörgő kezekkel.

– Buddha bálványkája? Élő faragványa?

Tagad a fejével, búsan néz szemével.

– Magamféle cseppség nagy magadtól kérem, lehess inségemben védő segítségem.

– Honnan jöttél, miből lettél? Palotámba hogy cseppentél?

– Anyám szülöttjének, csodák csodájának jöttem e világra, emberek gúnyjának. Engedd meg, nagy uram, nálad ellehessek, teli asztalodról morzsákat szedhessek. Kevéske az étkem, bérem leszolgálom, hasznodra is válhat kelésem, járásom.

Szájso jámbor szíve megesik a cseppen:

– Maradj palotámban, ha nem csurran, cseppen.

Nekigyűri karját, úgy lát munkájához, nyájas szóbeszéde úrhoz, szolgájához. El napestig tesz-vesz, szüntelenül fárad, arca verejtéke soha le nem szárad. Mindenki szerette, mindenki kedvelte, Szájso szép leánya túlig becézgette. Piacra ha kellett, templomba ha mentek, csepp legény ott lépdelt kis úrnője mellett.

*

Buddha oltáránál áldoztak volt éppen s amint márványlépcsőn fölfelé menőben, undokarcú ördög útjukat elállja, bődületes hangon magát elkiáltja. Futni kezd a lányka, ám a bátor törpe, nekiszegzi lábát:

– Elbánok én vele.

Kapja tű-lándzsáját le a hacukáról, dobbant a talpával s ördögének fordul. Mosolyog a beste, megpillantván törpét, magabízásában nekiszegzi mellét.

– Hamm, legott bekaplak – tátja öblös száját, tűstül, mindenestül lenyeli az árvát.

Ördög mély gyomrában, amint térül-fordul: – Most meg rajtam a sor – szól a törpe zordul.

Veszi acéltűjét, megvédő lándzsáját, szurkálgatja vele ördög fene gyomrát. Fölordít az ártó, irtó fájdalmában, szorul bátorsága reszketeg inában. Eseng, rimánkodik, beléborzong bőre, jaj, csak az a rusnya bujna ki belőle.

– Ki én, akár tüstént, ha fogadod hittel, templomom, kis úrnőm soha meg nem bántod, se szóval, se tettel.

– Feléje se nézek, bálvány látja lelkem – hebeg fogvacogva undok tehetetlen.

– Torkán ha kilépek – tünődik el törpénk –, gyenge testecskémet szétdarálja lisztként. – Nagy orrán át inkább – gondolja magába s amint útra indul orra irányába, olyan egyet tüsszent ördög rút fajzatja, akár ajzott nyilat suhintattak volna.

– Hordd el magad, ördög – s úgy eliramodott, vajákos patája nyomot alig hagyott.

Szájso leánykája egymagában árván, ötölt-hatolt szegény, lent a lépcsőn állván. Irtó félelmükben félig eszméletlen, ahogy támolyognak óvatos kettesben, szíjas ostor fekszik ép a lábuk előtt, Buddha templomának bálványkája előtt. Nekikap a lányka szíjas ostorkának, boldog-vígan mondja támolygó társának:

– Ördögöd kezéből hullott ki e jószág, megládd, mi mindenre vehetjük majd hasznát.

– Ugyan mire másra, ha nem suhintásra?

– Ördög ostorának vajákos a híre, Ucsdeno-Kodzucsi pokolbéli neve. Kezedbe ha veszed s meg is suhogtatod, tetté teljesedik vágyva vágyódásod.

– Tetté teljesedik? Vágyvást ha vágyódik?

– Nyomban ha óhajtod, ahogy szód kimondod.

Nagyot néz a törpe ördög ostorára, lányka szép szemére, bambusz derekára. Tüzet villan szeme, remeg szájaszéle, szíve tájékáról siet a beszéde:

– Hát ha azt szeretném, hátha azt kívánnám, embernyivé nőjön hitvány törpe formám?

– Ha az óhajtásod az én óhajtásom, ha a kívánságod az én kívánságom, menten teljesedik szíved forró vágya, valóra is válik lelked óhajtása.

S megszólal a lányka, nyíló virágszája, szemét rászegezvén bálvány ostorára:

– Növekedj meg jó magasra, Egy araszról több araszra, Ucsdeno-Kodzucsi; Embernyivé változzék át A te gyenge, törpe formád, Ucsdeno-Kodzucsi.

S amint egyet suhog ostor csattanása, hallszik gyenge testnek meg-megroppanása. Törpe legénykéből embernyi legény lett, apró Hökkömkéből dali levente lett. Tüzes tekintete égeti a lánykát, megtalálták egymás örök boldogságát.

Vízi sellőt halászott ki

Tengerparti legénykének gondja támadt, súlyos gondja szegénykének. Asszony kéne, dolgos asszony, kunyhójába, nem élet a legényélet egymagába. Mindennapi tette-vette, hogy a horgát, halászhorgát elővette s lőn halála, pusztulása meduzáknak, töméntelen halnak, ráknak.

Horgász egy nap tenger mentén, horgát mélyre leeresztvén s ím a nyele, kampós végű horog nyele, vasmarkában meg-megrezdül, kicsi híja kezeiből ki nem perdül.

– Tán csak nem egy teknősbéka akadt horgom kampójába? – szól a legény éjnyegetve, óvó kézzel horgát meg-megemelgetve. – Ha erősen rántogatom fonalamat, megeshet, hogy egyszeribe kettészakad – s húzza horgát izmos karja kibírtáig, nagy ereje kifogytáig.

S amint húzza, húzogatja és vigyázvást vonogatja, kikukkan egy fej a habból, kibukkan egy törzs a habból. Feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne.

– Sellőt fogtam, nincs különben – hökken horgász holt-ijedten s nézi sellőt bámész szájjal, ijedelmes ámulással.

– Soha ilyet, míg a világ – s nekifeszül, húzván csínján kampós horgát. S mintha halat csodálna meg kibukkanó sellőjében, mintha lánykát sejtene meg kerekre nyílt kék szemében, két szemének rebbenéses, hökkenéses nézésében.

– Be sajnálom szegény sellőt ártatlanját, be restellem kampós horgom zsákmánykáját. Hogy tapad rám rimánkodó nézésével, hogy néz felém kékbe játszó, színt villódzó két szemével.

Kampójáról lesegíti, part füvére virágjára ráülteti s így szól hozzá emberséggel, igaz szívvel szeretettel:

– Kicsi sellő, nagy gondatlan, vakmerőcske vigyázatlan; tenger mélyén lenne helyed s ahelyett ím föld színére feltermettél, szemem elé, ember elé merészkedtél. Ezerszeres a szerencséd, jó szerencséd, hogy a sorsod nem akárki más fiához, hanem éppen hozzám sodrott.

Óvón, gyengén derekánál megragadja és a vízbe, mély habokba lassan visszausztatgatja. Sellő siklik hullám hátán, halak között bukdácsolván s messze vízen eltűnőben, tenger alá sülyedőben, megmentője két szemébe tekint vissza s félszemével mintha sírna, félszemmel meg mosolyogna.

Halászlegény fogja horgát, horgászgatja zúgó tenger falánk halát, szirtek rákját s naplementre estebédi szürkületre halas zsákja hallal tele.

*

Estidő van, sötétedik, Hold-Istenke felleg alján, bíborútján falu felé közeledik. Halászlegény tengermenti kunyhójában, viharverte, esőmosta kalibában hozzálát tűzcsiholáshoz, halat sütni, miegymáshoz. Ajtaján ám – kip-kop, kip-kop – kopogtatnak, bocsánatot kérő szóval rimánkodnak.

– Ki vagy, mi a kívánságod? Ajtóm előtt miért eseng óhajtásod?