Part 9

– Sebaj – mondja a restebbik –, mind eladtuk legeslegutolsó cseppig. Sok szen-pénz van két zsebünkben, fele pénzünk a tiedében, másik fele az enyémben; mert tíz szennek öt a fele, poharunkat hej be sokszor töltögettük színig tele. Rakás pénzünk számláljuk meg, nagy a hasznunk, osztozzunk meg.

Zsebbe nyúlnak mind a ketten, öt-öt szen van egyben, egyben.

– Ami pénzünk, úgy-e, nálad? – kérdi bambán társ a társat.

– Öt szen bujkál bő zsebemben – mondja Gombe meghökkenten s bárhogy keres, kotor benne, bármint vájkál mély zsebébe, öt szen-pénznél nincs több benne.

– Te csented el rakás pénzünk, zsebrevágtad, azon mód elsinkófáltad nyereségünk.

Gombe koma szava csattan, egyet ugrik, talprapattan.

– Te dugtad el, te loptad el, rakás pénzünk tolvaj voltod zsebelte el.

– Tolvaj bíz a magadfajta, őseidnek leghitványabb korcs fajzatja – toporzékol két jó pajtás, gyilkos szemmel, tekintettel mérvén egymást.

Szóra szóval, ölre öllel, hol marokkal, hol ököllel; ütik verik, rúgják egymást, soha ilyen két egypajtást.

Összecsődül tenger ember, összeszalad ahány némber; nézik őket világ csúfja szégyenszemre, restelkedve szemlesütve. Gombét, Szánszkét sárga földig legyalázzák, torkon, vállon megragadják, dobják őket kalodába, vetik őket vak fogságba.

Város csúfja, utolsója lett belőlük, oltárukról eltűnt ősük s odaveszett száke-boros becsületük.

Tíz szen-pénz a halszag ára

Gyermektelen, családtalan élt egy öreg, holmi egymást ha aprított, igazándit akkor evett. Se háza, se kalyibája, korhadt fából oltárbéli bálványkája.

Lakkos háza közelében, mimózás kert közepében fukar gazda, halásztanya ütött fészket s el napestig rotyogtatott sültet, főttet, roston pirult halacskákat, olajban főtt ángolnákat.

Öreg apó, szomszédbéli, kidűlt, bedűlt viskóbéli, be szerette hal húsának ínycsiklandó párolgását, frissen fogott ángolnának illatozó sustorgását.

– Ha máskép nem, legalább a hal szagával, szétpárolgó illatával csillapítsam éh-szomjamat, mindennapi álombéli óhajomat – szól s vesz rizset egy kanálnyit, csak ép egy-két pálcikányit, sovány vízen jó puhára meg is főzi, evőtálját, pálcikáját előveszi, odaoson halászgazda haltanyája közelébe, illatozó halastálak párolatja közepébe.

Előveszi rizsestálját, kézbe kapja két kis evőpálcikáját, egyet szagol mélyet, hosszat hal szagából, nyel egy-kettőt rizsestálból. Nap nap után, hétről hétre, illatozik rizsesfőztje s hogyha rizsbor járja bentről, egyet szippant s nyel egy-kettőt odakintről.

Halászgazda sürög-forog csárdájában, pihenőre kikönyököl kunyhójában s amint nézeg s elidőzget, egyszerre csak megpillantja hal illatját szagolgatót, ángolnája párolatját habzsolgatót.

– Lám, lám – szól a halászgazda –, hogy habzsolja halam húsa párolgását, ángolnámnak illatozó sustorgását. Sort kerítek a dolgára, ne járhasson más malmára, ne akarjon ingyenpénzért hal illatját, ne szagoljon, potyázgasson hal zamatját.

Öreg apó ép javában szagolgatott, rizsestálból pálcázgatott s ijedtében majd elejti rizsestálját, félkezéből két pálcáját, megpillantván halászgazda gonosz képét, két szemének gyűlölködő ferdeségét.

– Rizsed mellé friss halszagot, hogyha akarsz halillatot, ha kívánod roston sülő ángolnáim, pirosra főtt halacskáim, tíz szen-pénz az ára neki, csengő pénzben fizessed ki; azt is, amit mostanáig felszagoltál, bűnös módra, potyázgatva felhabzsoltál.

Jámbor öreg nagy szótalan bámészkodik, halászgazda kapzsiságán, lelke sóvár fukarságán háborodik. Egyet néz a halgazdára, kettőt gondol korgó, morgó éh-gyomrára, tíz szen-pénzét zacskójából üggyel-bajjal előszedi és a kapzsi halászgazda orra előtt megcsörrenti.

Halászgazda odanyujtja nagy tenyerét, ragadná el jámbor apó több szen-pénzét; illatjáért ropogásos halacskáknak, zamatjáért roston sütött ángolnáknak.

Ám apóka szenjét, pénzét egyszer, kétszer megcsörrenti és szó nélkül mély zsebébe megint vissza besüllyeszti.

– Tiéd a hal, az ángolna, ám orromé illatozó párolatja. Enyém a pénz, az ezüstje, tiéd legyen víg csengése. Hal szagáért fogjad íme szen csengését, illatjáért pénz pengését.

Szól apóka és elindul, ráeszmélvén hal szagára; néz a gazda és szakadtig bizonykodik:

– Tíz szen-pénz a halszag ára.

Felejtető gyömbért evett

Faluvégi fogadóban, erdőszéli megszállóban, ott esett meg ez az eset, történetünk ott történt meg.

Fukar egy pár voltak nagyon, csapláros is, meg az asszony; éjjel-nappal zsugorgattak, csak pénz után áhítgattak.

Alkonyodó nyári estén, holdas este közeledtén, jön egy utas nagy útjáról, távol világ távoláról s elcsigázva, eltikkadva, betér a kis faluvégi, erdőszéli fogadóba. Kér kényelmes kamarácskát, átaludni csendes, békés éjszakáját. Módra vallott selymes, bolyhos kimonója, dagadozó dús cókmókja s rántván egyet jobbik vállán, vállon lógó bő plundráján, csengett, pengett pénz ezüstje, nagyot csörrent pénzzel tele erszénykéje.

Csaplárosék vendégüket nyájaskodva köszöntgetik, nyugodalmas kamrájába tessékelik. Torz arcukra ráül kapzsi vigyorgásuk, tettetéses mosolygásuk; pislogtatván félszemének ferdeségét, odainti szót megértő feleségét.

– Jó módra vall új vendégünk selymes, bolyhos kimonója, dagadozó dús cókmókja. Hátha mi is valamelyes hasznát látnók, erszénykéjét, csengő pénzét talán meg is dézsmálhatnók.

– Hitünk ellen cselekednénk, máséra ha vetemednénk; pedig peng a pénze neki, hátha nálunk valamikép ottfelejti.

– Nem felejt az, akinek van – szól a gazda csalódottan –, nem is oda gurul a kincs, ahol még egy árva pénz sincs.

Nagyot üt a homlokára csaplárosnak fortélykodó hitestársa.

– Vendégünket gyömbérrel ha megetetném, minden dolgát azon nyomban felejtetném.

– Tán gyömbéred ha lenyeled, minden dolgod elfelejted?

– Varázsa van gyömbéremnek, hogyha vele akárkit is megetetnek. Egyszeribe felejti el minden dolgát, tegnapját és mai napját, nem emlékszik se minapra, sem az imént látottakra, hallottakra. Pénze ha van, nem is tudja; ha leteszi, azon módon odahagyja. Semmire sem emlékezik, mindenről megfeledkezik.

Csupa öröm két egylelkük, nagyot ragyog kapzsi szemük. És anyóka máris tesz-vesz konyhájában, sürög-forog ügyeskedő munkájában; ami gyömbér, utolsóig előveszi, sokféléjét gyúrja-rántja, süti főzi. Rizs-gombócba, odángóba gyömbért gyúr be, tésztájába, olajosba gyömbért szór be s amit keze megkotyvasztott, amit összehabargatott, gyömbérszagot illatoztat, gyömbérpárát párologtat.

Félhold halad földöntúli rejtekébe, bekukkantgat erdőszéli fogadónak belsejébe, rámosolyog felterített asztalkára, kis asztalkán teli tálra.

Ül a vendég vánkoskáján és előtte alacsonyka asztalkáján kibi-dángó rizsgombócok, olajban főtt mézes fánkok, frissibe sült gesztenyécskék, madárlátta csemegécskék.

Fintorítja Hold az arcát, takargatja kerek arca mosolygását, látván szegény vendégecskét, szimatoló orra hegyét. Ételeit éhes vendég sorra, rendre szagolgatja, kelletlenül kóstolgatja, ráncba gyűri a homlokát, biggyesztgeti az ajakát.

– Gyömbérízű – kiált nagyot s kibi-dángót, rizsgombócot mind otthagyott.

Elővesz egy másik tálat, olajban sült mézes fánkot; nézegeti, szagolgatja, kelletlenül kóstolgatja.

– Gyömbérízű – kiált ismét s abbahagyja ínyeskedő ízlelését.

Elővesz egy harmadikat, roston sütött rákot, halat, szagolgatja kénytelenül, kóstolgatja kelletlenül.

– Gyömbérízű minden étel – s figyelgeti sorra, rendre gyanús szemmel. Otthagy halat, kibi-dángót, olajban főtt mézes fánkot, frissibe sült gesztenyéket, madárlátta csemegéket. Behúzódik kamrájába, nyugtot adó szobájába.

*

Nap-Istenke ébredőben, bíborszóró mosolygása derengőben; sugárkái szertefolynak, erdőszéli fogadóba besurrannak.

Csaplárosék korán reggel, óvatosan, lábujjheggyel, szívdobogva settenkednek kamarája ajtajánál, szálló vendég szobájánál. Hallgatóznak, leselkednek, megriadnak minden nesznek; csend üli meg házikójuk, vendégrejtő kamarájuk. Tolóajtót óvatosan félretolnak, szobácskába óvó szemmel pillantanak, hát bálványkák, bámuljatok, furcsa dolgot furcsáljatok. Bent a vendég kamrájában nincs egy árva fél lélek se, holmi egymás pénzecske se; sehol selymes kimonója, módra valló dús cókmókja. Hűlt a helye utasuknak, nyoma veszett minapesti vándoruknak.

– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent egyszeribe elfelejtet? – szól a gazda komor szava.

– Hogy erszényét, dús cókmókját, selymes, bolyhos kimonóját mind elvitte s mindenestül idehagyni azon mód elfelejtette, csakis az a felejtető gyömbér tette – szól anyóka.

– Hát az étel, ital ára? Kamaráért tartozása?

– Vendégünk sok gyömbért evett, mindenféle fizetséget elfelejtett.

Faluvégi fogadóban, útszéli egy megszállóban ott esett meg ez az eset, történetünk ott történt meg.

Mérget evett három kis bonc

Bonc apóka imádkozik templomában, nem zavarják áhitatos nyugalmában. Torkos öreg volt apóka s hogyha akadt valamelyes jó falatka, dehogy jutott, dehogy adott más fiának, se bálványnak, se barátnak.

Boncnövendék három legény, csak úgy tengtek, csak úgy lengtek nagyszűkecskén; ha volt mit, hát eddegéltek, sovány konyhán, rizsen, teán éldegéltek.

Ül Bonc apó bálványtele cellájában, áhítatos mormogásos imádságban; néző szeme tekintete merevedik, rá egy polcra szegeződik. Odalentről vigyáz rája, odafentről fénylik, ragyog csuporkája, tetéstele gyümölcsízzel, ínycsiklandó csemegével. Felsandítgat fel a polcra, félszem vigyáz három boncra; gyanú fészkel szent szívében, nem hisz három éhenkórász növendékben. Hívja őket bálványtele cellájába, imádságos szobájába; simogatja ezüstszálú ősz szakállát, félős szókra, riasztókra nyitja száját:

– Üljetek le, halljátok szóm, félelmetes a mondandóm. Fent a polcon van egy bögre, gyümölcsízzel teletöltve; ínycsiklandó csemegével, méznél édesb édességgel. Öreg ember öreg ajka bátran, bizton kóstolhatja, ízét, levét teletorok fogyaszthatja; nyeldesheti, hörpintheti, soha semmi baja neki. Ám ha ifjat, legényembert ejt meg leve s megtéveszti mézes nedve, veszedelme irtóztató, ízlelete menthetetlen, halálhozó. Polcon ülő bögrécskémre úgy nézzetek, szent szavamra áhítattal figyeljetek: hogyha ifjú merészkedik bögrécskémet csak éppen hogy megszagolni, halállal fog nagy bűnéért meglakolni. Belépusztul egy-kettőre, vándor lelke kárhozatos veszendőbe.

Három kis bonc alázattal tudtul vették, bonc parancsát, intő szavát megértették, ám még jobban a szándékát, szándékának ravaszkodó hamisságát. Három bonc közt idősebbik, Bundzó nevű okosabbik.

*

Elmúlt a ma, jött a holnap, valamerre dolga akadt jámbor boncnak. Ki se tette boncos papos kimonóját, el se vitte szent irháját s növendékek három boncok, máris tátva, nyitva torkuk, nem Buddhának oltárára, nem is ősi bálványára, hanem fent a cella polcán, bonc félelmes fazekára. Bundzó nevű okosabbik, tetéstele bögrécskére odasunyít és így szól két pajtásának, bajtól félő ifjabbaknak.

– Ejtsük szerét s bonc bögréjét dézsmáljuk meg egy kevéskét.

– Ép a minap szólt lelkünkre, olvasott rá szent hitünkre: – hogyha ifjú merészkedik csak éppen hogy megszagolni, halállal fog szörnyű bűnért meglakolni.

– Ó, ti balgák, együgyűek, ravasz szónak hiszékenyek. Nem méreg van a bögrében, nem hiszek én a mérgében. Mind a hárman bátran belékóstolhatunk, most ez egyszer tán csak mi is jóllakhatunk. Orrunk előtt lóg a bögre, gyümölcsízzel teletöltve, ínycsiklandó csemegével, méznél édesb édességgel.

– Ha megtudja bölcs mesterünk, jaj tenéked, jaj minékünk.

– Vállalom én nagy haragját, jól tudom én a furfangját – felel Bundzó bátor hangja s csettint egyet nyalánk ajka.

Kapja polcról le a bögrét s nézd a három hős legénykét, teletorok hogy habzsolnak, teli szájjal hogy csámcsognak. Nyelik, falják gyümölcs ízét, szürcsölgetik mézes levét s alig egy szemrebbenésre, talpig üres bonc bögréje. Észretér a két kisebbik, megriadtan hányják, vetik:

– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, ha megtudja a mesterünk?

Szemük, szájuk rémüldöző, hajuk égnek meredező. Hát még amint látják Bundzót, kézbe kapván drága korsót; bonc porcellán kannácskáját, legféltettebb szacumáját. Megragadja, irgalmatlan földhöz csapja, összetörik száz darabra. Leroskadoz tört edényhez, odaguggol dirib-darab cserepekhez, könnyet sajtol két szeméből, könny pereg le tenyeréről; mintha sírna, keseregne, bűnén mintha félelmesen rettenkedne.

*

Holttá rémül két pajtáska, boncnak jöttét amint látja. Merev szemmel, merev arccal közeledik, széjjelnéz és szinte kővé merevedik. Áll Bonc apó fakó arccal, döbbenetes ábrázattal, látván a meglátandókat, nagy károkat, kis boncokat. Nem szól, csak néz álltó helyén, bögréje hűlt helyét nézvén; nem szól, csak néz le a földre, földön szétszórt dirib-darab cserepekre. Szeme forog, ajka kékül, szeme fénye elsötétül.

– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, tökéletlen? – tör ki hangja, nagy haragja, tajtéktúró indulatja.

– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem – töri kezét erőltetett keservében bátor Bundzó, a nagy lurkó.

– Mi a bűnöd, mi a vétked?

– Szent celládat tisztogattam, drága kannád, porcellánkád porolgattam s hogy történt meg, most se értem, két kezemből kiejtettem. Összetörött dirib-darab, csak a helye hogyha maradt.

– Hát a polcról drága bögrém? Bögrebeli csemegécském?

– Rémületes borzadtamban, félig holttá fakultomban bögrécskédre esett szemem s eltünődtem minap esti intelmeden: hogyha ifjú merészkedik csak éppen hogy megszagolni, halállal fog szörnyű bűnért meglakolni. És ha legényt ejt meg leve s megtéveszti mézes nedve, veszedelme irtóztató, ízlelete menthetetlen halálhozó. Megragadtam, kézbe kaptam az edénykét, nyalni kezdtem, habzsolgatni gyilkos mérgét s holttá szántan addig nyeltem, ízlelgettem, míg fenékig, végső cseppig bögréd ki nem ürítettem. Várván várom kimúlásom, több életem, több halálom.

Így szól Bundzó siránkozván, ősök oltárképe előtt bűnbánóan sóhajtozván. S szent oltárán templomának, képe előtt bálványának, Buddha arca, képemása, mintha kissé mosolygóra állna szája, félszem szent bonc arcát lesvén, félszem Bundzót figyelgetvén.

Férfi-vásár

Mélyen hortyog férjem-uram, szájatáti jóllakottan. Közelében hamisnyelvű felesége, félálmában lefetyelő hitveskéje. Csend üli meg otthonukat, kertre néző békességes nyugalmukat. Krizántémos, lombos kertjük esthomályát Hold-Istenke derengi át. Keringőző szitakötő libben egyet, tarajkodó Tenger habja loccsan egyet; illatot szór bóbiskoló cseresznyefa, sárgán ragyog sáraranyos kis mimóza.

Ám egyszerre mintha hangok rezzennének s denevérek rebbennének; mintha lárma szakítgatna álomleplet, zaj verne fel nyugodalmas békességet.

– Ki az? Mi az? – riadoz fel s mély álmából férjem-uram ébredez fel. Figyel neszre, neszel zajra, odafülel kis zörejre, nagy robajra.

És anyóka fészkelődik, mozgolódik, félálomban szája nyílik, sugdolózik; mintha szóra, kérdezőre felelgetne s több emberrel dúrral-dérrel feleselne.

– Ébredj, némber, hogy az ember éj évadján se nyughat meg, kelepelő, pergő nyelved álmodban se pihenhet meg.

Félig ébren nagyhirtelen megébredez, álomittas tekintete elrévedez.

– Mi bujt beléd? – dörmög ura s nagyot mordul riadozó asszonyára. – Tán félőset, borzogtatót álmodoztál, mély álmomból félős mód felriasztottál.

Néz az asszony, félálomban eszmélkedik, tágra nyíló két szemével elmélyedve elmélkedik. Kelletlen a szó szólása s egyszeribe pajkossá lesz pillantása.

– Furcsa álmot, kellemeset álmodtam én, helyre legényembereket bámultam én – szól a szava hamiskásan s egyet sandít férj-urára ravaszkásan. – Kár a szót rá vesztegetni, hitelt úgyse adnál neki.

– De csak mondd el – unszolgatja s nincsen addig kelte, nyugta, addig morog, zsémbelődik, faggatódzik, zsörtölődik, míg az asszony meg nem szólal s tartja urát hamis szóval:

– Uccák hosszat jó nagyokat sétálgattam, boltból boltba kukkantgattam s amint egyre járok, kelek s jobbszem, balszem tekintgetek, cifra egy bolt nagy ajtaján ez az írás, cifra írás lóg a táblán: »Férfiember, férjnek való, bent a boltban bőves bőven található; olcsóbb, drágább, vegyes fajta, szebb növésű, hitványabbja. Mindmegannyi friss erőben, válogathatsz bennük bőven. Többért kapni szálasabbat, derekabbat, olcsóbb pénzért nyápicabbat, hitványabbat.«

Illatosztó cseresznyefa, aranyszóró kis mimóza, szemet nyitnak, szemet hunynak és egymásra édesdeden, hamiskásan egyet-egyet mosolyognak.

Férjem-uram nagyot ámul, el odáig hökkenetes bámulástól, hogy a férfi, férjnek való eladó lett és egy boltban, vásárosban, portékává át is vedlett.

– Tán a boltba be is léptél? Egyet-kettőt, helyre legényt meg is néztél?

– Be is léptem, szét is néztem, nem egyet hogy szemegyenest megszemléltem. Szép szál ifjak, sorra, rendre, mind legjava, mind legszebbje; mind kellették formájukat, illegették karcsusodó derekukat. Ezer jen-pénzt legényéért, annyit kérnek bent a boltban legszebbjéért.

Van-é vajjon olyan mint én? – kérdi fennen, büszkén, hetykén.

– Sokkal különb száz náladnál, daliább is, szálasabb is haspókká lett pocakodnál.

Egyet hümmög jámbor gazda s megvonaglik pók-pocakja.

Szunyókáló cseresznyefák, félálmukban kis mimózák szemet nyitnak, szemet hunynak és egymásra édesdeden, hamiskásan egyet-egyet mosolyognak.

– Hát a többi vásárbéli ki-micsodás? Szemük, szájuk, testformájuk milyen vágás?

– Egytől egyig sorra, rendre, mind kikenve, mind kifenve; balzsamot szór lehelletük, szívet sebez tekintetük. Ötszáz jen-pénzt darabjáért, annyit kérnek, annyit adnak legjaváért.

– Van-é vajjon olyan, mint én? – kérdi megint büszkén, hetykén.

– Sokkal különb száz náladnál, formásabb is, legényebb is haspókká lett pocakodnál – szól az asszony mosolygósan.

Kettőt hümmög jámbor gazda s másodszorra vonaglik meg pók-pocakja.

– Van-é vajjon olcsóbbfajta, legényeknek valamelyes hitványabbja?

– Olcsóbb fajtát sokat láthatsz, szépen, rendben felsorjázva rátalálhatsz; helytáll testük nyíl tartása, mindnek éget epekedő pillantása. Száz jen-pénz egy legénykéért, annyit kérnek valamelyes gyengébbjéért.

– Ezekénél jóval különb az én arcom, úgy-e szentem, úgy-e asszony?

– Alig hinném – szól a némber –, megannyija náladnál is különb ember.

Hármat hümmög jámbor gazda s harmadszorra vonaglik meg pók-pocakja.

– Silányabbját, még olcsóbbját találtál-e? Félig ingyen ringy-rongy fajtát láthattál-e?

– Magadféle silányabbja, legényfélék legolcsóbbja összerakva egy rakáson, sok százával találhatni férj-vásáron. Egy vevőnek, egy asszonynak tíz is járja, tíz jen-pénz tíz legénykének sommás ára.

*

Bólogató cseresznyefák, bóbiskoló mimózácskák, szemet nyitnak, szemet hunynak s teletorok úgy kacagnak.

Szót se szól a jámbor gazda, meg se mozdul, meg se rándul pók-pocakja.

Jobbfeléről balra fordul, nyoszolyája egyet kettőt megcsikordul, puha párnán, vánkoskáján pufók arca, úgy tesz, mintha jó régóta álmodozna.

Csend üli meg otthonukat, békességes nyugalmukat; házuk, kertjük vak homályát Nap-Istenke sugárkája derengi át. Keringőző szitakötő libben egyet, tarajkodó tenger habja loccsan egyet; illatot szór bóbiskoló cseresznyefa, sárgán ragyog sáraranyos kis mimóza.

Joritomo koponyája

Jeddó mellett, mimózák közt sétálgattak, lilaszínű krizántémok lombja alatt. Kebelbéli jóbarátok, úri fajta palotások. Szűk a szava soványabbnak, nagy a hangja vastagabbnak. Hebehurgya ostobácska volt az egyik, locsi-fecsi, szeleverdi úri másik.

– Van énnekem párja nincsen drága kincsem, Nap-Istenke ege alatt mása sincsen – szól nagybüszkén, egyet rántván kövér vemhén.

– Megnézhetném azt a kincset, kinek párja, mása sincs meg?

– Térj be hozzám, megláthatod, el napestig tátván szádat, csodálhatod.

– Buddha ősi képemása? Őseidnek ezeréves bálványkája?

– Se nem képmás, se nem bálvány, sem afféle szent faragvány, hanem igaz embercsontból koponyácska, világhíres Joritomo fejeváza.

– Joritomo koponyája? Kettőskardú szamurájnak fejeváza?

– Nem különben.

Útra kelnek, elindulnak Jeddo kertje, bokra mellől, pajkos szellők lengedeznek krizantémos parkok felől. Aranysárga mimózácskák, mosolygásos szilvafácskák virághímes rejtekében, ott rejtőzik likkes-lakkos palotácska, vélnéd márvány pagodácska.

*

Selyemszínes ajtófalak széttolódnak, zajtalanul, hangtalanul kinyílódnak; megállanak elefántcsont szekrény előtt, gyöngyös, kapcsos zárja előtt. Aranykulcsát palotásfi előveszi, závárjába beilleszti s amint nyitja, ahogy tárja, ott előttünk Nap-Istenke nagy csodája. Ámulattal nézik, lesik azt a kincset, kinek párja, mása sincs meg. Se nem képmás, se nem bálvány, sem afféle szent faragvány, hanem alig gyerekfejnyi koponyácska, kettőskardú Joritomo feje váza.

Szemlélgetik áhítattal mind a ketten, csodálattól megihletten.

– Világhíres Joritomo koponyája? Kettőskardú szamurájnak fejeváza?

– Nem különben.

– Joritomo, úgy tanultuk, ölnyi magas, csontja váza, koponyája túl hatalmas; ám a szekrény fejecskéje legfeljebb kétévesecske.

Eltünődik, tanakodik gondolatja, halkra fordul hangos szava; fürkészgeti híres hősnek gyerekkori koponyáját, Joritomo aprócsontú fejevázát.

És egyszerre egyet villan fénylő szeme, felélénkül multba néző tekintete; mosoly suhan végig arcán, szól a szava dilinósan, hebehurgyán:

– Joritomo kettőskardú szamuráj volt, koponyája, minden csontja, úgy tanultuk, hatalmas volt; ám szekrényem féltve őrzött csontocskája, leendő nagy szamurájnak gyerekkori koponyája.

Másnap megint mimózák közt sétálgattak, lilaszínű krizántémok lombja alatt. Álmodoznak szamurájról, kétrendbéli koponyáról.

Igaz neve Méz-odángó

Hirtelen a férjem-uram természete, falánk szájú, tehetetlen ehetnékje. Ennivalót mihelyt hallott, mihelyt látott, jó falatra jól kitárult torkot tátott.

Korgott megint egy nap gyomra és éhomra, találomra, fut szaladvást anyósához, füsteresztő, éteksütő konyhájához. Beállít és se szí, se szó leguggolgat, éhes szemmel lesel ínyes falatokat. Akadt bőven holmi egymás, két nyelésre egy harapás; habzsol, zabál tele szájjal, alig győzik szerrel, számmal.

– Jaj, de fínom falatocska, jaj, de pompás mézgolyócska – szól és nyeli szagát ízét, tudakolja igaz nevét.

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – szól anyósa s egyre-másra kínálgatja.

Félfüllel ha hallja a szót, egyre majszol méz-odángót.

– Ha kelleti ízét, szagát s megint akarsz mézgolyócskát, akár házi hajlokodban, ott is ehedd otthonodban. Érti lányom savát borsát, ízét mézét meg a módját.

– Ó, be jó lesz, ó, be pompás – kiált egyet éhenkórász –, süttetek én mézes fánkot, mifélének is híjátok?

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – ismétli meg jó anyóka s – no még egyet, megint egyet – szíves szókkal kínálgatja.

Füle mellett ereszt el szót, tovább majszol méz-odángót. Tövig tele bő potroha, gömbölyödik pók-pocakja; félültéből üggyel-bajjal mozgolódik és nagylomhán hazafelé kászolódik.

– Mának ma volt mai napja, holnap jön meg másik napja, megsüttetem azt a fánkot, azt a minek is híjátok?

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – mondja meg-meg jó anyósa s rámosolyog vejeura túlon teltig potrohára.

S egész úton ahogy halad s lustán, lomhán hazaballag, egyre-másra hajtogatja fánkja nevét s újrázgatja hogy s mikéntjét.

– Jaj, de fínom falatocska, méz-odángó, jaj, be pompás mézgolyócska, méz-odángó.

Teletorok odángózgat, hebehurgyán kiáltozgat; ám képzeld el férjem-uram bosszúságát, hazamenet széles árok állja útját. Siettében kézzel, lábbal nekilendül, egyet ugrik, kettőt perdül s akaratlan, önkéntelen azt kiáltja:

– Hopp (dokkájsza), hopp (dokkájsza).

Így dokkájsza, úgy dokkájsza, egyre-másra ezt az egy szót újrázgatja, odángóját elfelejti s egyhuzamban dokkájszáját ismételi. Nagyfáradtan megérkezik, térd-párnáján megtelepszik, odasandít konyhájára, rámosolyog sürgő-forgó asszonyára.

– Jaj, de fínom kis falatka, méznél mézebb méz-dokkájsza. Mindennapi tányéromon, orrom előtt illatozzék alacsonyka asztalomon.

Néz az asszony bámész szemmel, csodálkozó tekintettel:

– Méz-dokkájsza? Méznél mézebb falatocska? Teljes világéletemben ilyen nevű, ilyen ízű édességet se nem láttam, se nem ettem.

– Édesanyád szemem előtt készítette, utolsóig csak énvelem etetgette; teljes világéletemben először hogy ily jót ettem. Jaj, de fínom kis falatka, méznél mézebb méz-dokkájsza, jaj, be pompás mézgolyócska, méznél mézebb méz-dokkájsza.