Part 5

Magát megölni hogyha szabad annak, Ki mennybetérést ettől vár s remél, Bizonynyal annak is, ki hittel él És tagjai bús szolgaságban vannak.[195]

Szelleme kínok közt gyötrődött. 1531 júniusában megbetegszik. VII. Kelemen hiába igyekszik lecsillapítani. Titkárával és Sebastiano del Piombóval azt izente neki, hogy ne erőltesse túl magát, tartson mértéket, dolgozzék belátása szerint, olykor sétáljon is és ne törje magát annyit.[196] Ez év őszén életét féltették. Egyik barátja ezt írta Valorinak: „Michelangelo elgyengült és lesoványodott; a minap bizalmasan beszéltünk erről Bugiardinival és Antonio Minivel, akik állandóan mellette vannak: végül megegyeztünk abban, hogy nem sokáig él, ha nem segítenek rajta. Igen sokat dolgozik, keveset és rosszúl eszik, még kevesebbet alszik. Egy hónap óta fejfájás és szédülés gyötri…“[197] – A pápa igazán nyugtalankodott; 1531 november 21.-én kelt brévéje kiközösítés terhe alatt megtiltotta Michelangelónak, hogy más munkával foglalkozzék, mint II. Julius és a Mediciek síremlékeivel.[198] Kimélnie kell egészségét, „hogy továbbra is dicsőségére válhassék Rómának, családjának és saját magának.“

Védelmezte Valori és a gazdag koldusok alkalmatlankodásai ellen, akik – szokás szerint – műveket kunyoráltak tőle és új megrendelésekkel zaklatták. „Ha képet kívánnak tőled“ – ezt íratta neki – „kösd az ecsetet lábadra, húzz négy vonást és mondd, hogy a kép kész.“[199] A pápa járt közbe Michelangelo és II. Julius örökösei között is, mikor ezek fenyegetőzni kezdtek.[200] 1532-ben a negyedik szerződés jött létre az urbinói herceg képviselői és Michelangelo között a síremlékre nézve: Michelangelo megigérte, hogy elkészíti az emléknek újabb, erősen egyszerűsített mintáját,[201] hogy három év alatt befejezi és az összes költségeken kívül 2000 aranyat fizet, mindannak fejében, amit II. Julius pápától és örököseitől már kapott. „Elég, ha a munkán csak szaga megérzik kegyelmednek“ – _(un poco del vostro odore)_, irja Sebastiano del Piombo Michelangelónak.[202] Szomorú feltételek, – hiszen nagy tervének csődje volt, amit Michelangelo aláírt és ezért még fizetnie is kellett! De valóban, évről-évre, életének csődje volt ez, az Élet csődje, melyet Michelangelo kétségbeesett műveinek mindegyikével elismert.

II. Julius síremlékének terve után a Mediciek síremlékeié is összeomlott. VII. Kelemen 1534 szeptember 25.-én meghalt. Michelangelo akkor – szerencséjére – távol volt Firenzétől. Régóta nyugtalanságban élt ott, mert Alessandro de’ Medici herceg gyülölte.[203] Ha nem tekintette volna a pápát, meg is ölette volna. Ellenséges indulata még erősbödött, mióta Michelangelo nem volt hajlandó arra vállalkozni, hogy Firenze leigázásához a város fölött uralkodó erőd emelésével hozzájáruljon: – bátorság jele, mely a félénk ember hazaszeretetének nagyságáról tesz tanúságot. – Azóta Michelangelo a herceg részéről mindenre el volt készülve és VII. Kelemen halálakor megmenekülését csak annak a véletlennek köszönhette, hogy Firenzétől távol volt.[204] Nem tért többé vissza, – sohasem látta viszont a várost. – A Mediciek kápolnája abbamaradt, sohasem fejeződött be. Amit ezen a néven ismerünk, csak halavány mása annak, amiről Michelangelo álmodott. Alig hogy a falak díszítésének váza maradt meg belőle. Michelangelo nem készítette el a szobroknak felét sem,[205] sem a festményeket, amelyeket tervezett[206] és midőn tanítványai utóbb eredeti szándékát megtudni és kiegészíteni igyekeztek, még azt sem volt képes nekik megmondani, hogy mi volt az:[207] annyira lemondott minden vállalkozásáról, amelyekről teljesen megfeledkezett.

* * *

1534 szeptember 23.-án Michelangelo visszatért Rómába és haláláig ott maradt[208]. Huszonegy évvel azelőtt hagyta el. E huszonegy év alatt három szobrot faragott II. Julius befejezetlen síremléke, hét befejezetlen szobrot a Mediciek befejezetlen emléke számára. Nem fejezte be a Laurenziana-könyvtár előcsarnokát, a Santa Maria sopra Minerva templom _Krisztus_ szobrát és a Baccio Valorinak szánt _Apollót_. Elvesztette egészségét, energiáját, művészetében és hazájában való hitét. Elvesztette azt az öccsét, akit legjobban szeretett.[209] Elvesztette atyját, akit bálványozott.[210] Mindkettőjük emlékét fájdalomtól áthatott csodálatos költeményben örökítette meg, amely – mint minden, amit csinált, – befejezetlen maradt és a halál izzó vágyát fejezi ki:

Nyomor honából felmenél az égbe, Sajnálj, mert holtan élek itt, atyám, Hol általad születtem én a létre.

Halállal haltál s szentek oldalán Nem aggaszt többé élet változása, – Szint’ írigyellek, míg ezt leírám.

Küszöböd vaksors s az idő futása Nem lépi át, holott e földön itt Kétes gyönyör, biztos bú jár nyomába.

Tüzedre felhő árnyat nem borít, Órák sora mitsem jelent tenéked, Eset s szükség többé nem kényszerít.

Le nem lohad az éj sötétjén fényed S nem nő, akárhogy is ragyog a nap, Mikor sugára itt tüzelve éget.

Halálodból halált tanul fiad, Ó jó atyám és látlak gondolatban Ott, ahová ritkán lelünk utat.

Mondják, hogy szörnyü a halál, azonban Nem az, ha végnapunk újjá virad Urunk előtt, örökös irgalomban.

Hál’ Isten, ott vagy, sejti ezt fiad S reméli, ott talál, ha szíve végre Kihült és lelke a rögtől szabad.

S ha mindjobban szeretve, fönn az égbe Atya s fiú, erényük egyre nő, – – – – – – – – – – – –[211]

Misem tartja tehát már vissza e földön: semmiféle művészet, nagyravágyás, gyengédség, remény. Hatvan éves, élete befejezettnek látszik. Egyedül van, nem hisz már műveiben. Sóvárog a halál után, szenvedélyesen vágyódik, hogy végre megszabaduljon az „élet változásától“, az „órák kényszerétől“, az „eset és szükség“ zsarnokságától.

Ó jaj nekem, a száguldó napok És a tükör, amely nem csal soha. Belé ha nézünk, – ím elárulának! Igy járnak mind, kik túlsokára várnak. Miként magam, ki már öreg vagyok. Időm lejárt és napjaim oda! Bűnbánón mégse készülök tova, Itt a halál, magamba mégse szállok, Magammal harcban állok. Hiába sóhajtok már s könnyezek, Mind hasztalan: az élet elveszett.

Ó jaj nekem, mindegyre végigmérem Múlt napjaim sorát és nem lelek Csak egyet is, mi lett volna enyém! Sok csalfa vágy és sok botor remény Lenyűgözött és minden szenvedélyben Vivódtam, mit éreznek emberek, Szeretve, égve, ontva könnyeket. S a biztos útról hogy letértem, Vergődöm a veszélyben. Kevés időmnek immár végit járom, Fáradt vagyok, de több ha lenne, állom.

Vánszorgok, jaj, hová? alig tudom S hogy lássam, félek, megmutatja ám Éltem tünése, csukva bár szemem. S elkopva, nyűve, csak most ismerem, Hová jutottam a sötét uton. S a célnál a halál les énreám. Mi szörnyű látomány! – Való ne lenne bár, Egek! – Örökre elveszek: Szabad valék, a jót követhetém S hajlottam rosszra, – van-e hát remény?[212]

MÁSODIK RÉSZ A lemondás

I. SZERELEM

_I’me la morte, in te la vita mia_[213]

E feldúlt szívben akkor, miután mindenről le kellett mondania, ami éltette, új élet támadt, új tavasz virágzott ki és a szerelem világosabb lánggal égett benne. Ez a szerelem azonban majdnem teljesen ment volt az önzéstől és érzékiségtől. Cavalieri szépségének misztikus imádása volt. Vittoria Colonna iránt való vallásos barátság volt, – két lélek szenvedélyes egyesülése Istenben. Ehhez járult atyai gyengédsége elárvult unokaöccsei iránt és a könyörület, szent jótékonyság, amelyben a szegényeket és gyengéket részesítette. Michelangelónak Tommaso de’ Cavalieri iránt való szerelme zavarba hozhatja az átlagos szellemeket, – a tisztességeseket vagy tisztességteleneket. Még a renaissance végén és Itáliában is ferde megvilágításra adott alkalmat. Aretino gyalázatos célzásokat tett reá.[214] De az Aretinók sértései – ilyenek mindig vannak – nem érinthetnek egy Michelangelót… „Új Michelangelót csinálnak szívükben abból az anyagból, ami szívükben van.“[215]

Sohasem volt tisztább lélek a Michelangelóénál. Senkisem fogta fel a szerelmet vallásosabb mélységgel, mint ő.

„Több ízben hallottam“ – írja Condivi – „Michelangelót a szerelemről beszélgetni és okoskodni. Akik jelen voltak, azoktól azt hallottam, hogy hasonlókat beszél a szerelemről, mint ami Platónál megírva vagyon. Én a magam részéről nem tudom, miket írt róla Plato, azt azonban jól tudom, hogy miután hosszú időn át igen bizalmas érintkezésben voltam vele, sohasem hallottam szájából, csak a legtisztességesebb szavakat, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az ifjuságban kioltsanak minden rendetlen és féktelen vágyat, amely ébredhetne.“

Ez a platói idealizmus azonban korántsem volt irodalmi és hideg jellegű: a gondolatnak oly szélsőséges hajlamával egyesült, mely Michelangelót minden szépnek rabjává tette, amit látott. Maga is tudta ezt és egy alkalommal, midőn barátjának, Giannottinak meghívását visszautasította, így szólt: „Ha olyan embert látok, akinek valami különös tehetsége vagy szellemi adománya van és aki valamit jobban képes csinálni vagy mondani, mint bárki a világon, teljesen hatalmába ejt és oly tökéletesen átengedem magam neki, hogy nem vagyok már a magam ura… Ti mindannyian oly tehetségesek vagytok, hogy ha elfogadnám meghívástokat, elveszteném szabadságomat és mindegyikötök elrabolna belőlem egy-egy darabot. Még a táncos és lantos is, ha kiválnak művészetükben, azt csinálnák velem, amit akarnak. A helyett, hogy pihenést, üdülést, vidámságot találnék társaságtokban, az inkább szétszaggatná és a szelekbe szórná lelkemet, úgyannyira, hogy azután napokig azt sem tudnám, micsoda világban élek.“[216]

Ha már a gondolatok, szavak vagy hangok szépsége annyira meghóditotta, mennyivel inkább rabbá ejthette a testi szépség!

Szép arc: erő, mely egyre sarkal engem! Egyéb gyönyört világ nem tartogat…[217]

A csodálatraméltó formák e nagy alkotójának szemében, aki egyszersmind nagy hívő is, a szép test isteni volt, – a szép test maga Isten volt, aki a test leple alatt jelent meg. Csak remegve közelítette meg, mint Mózes az égő csipkebokrot. Imádásának tárgya számára valóban _bálvány_ volt, ahogy mondotta. Lábaihoz borúlt és a nagy ember ez önkéntes megalázkodása, mely magára a nemes Cavalierire nézve is kínos volt, annál különösebb, mert a bálvány szép arca mögött gyakran köznapi és hitvány lélek rejlett. Igy volt ez Febo di Poggiónál. De Michelangelo ezt nem vette észre… Valóban nem vette-e észre? Nem akarta észrevenni; szívében fejezte be a kinagyolt szobrot.

Ezek közül az ideális szeretők, az élő álmok közül Gherardo Perini volt az első, 1522 körül.[218] Michelangelo utóbb Febo di Poggiót 1533-ban és Cecchino de’ Braccit 1544-ben szerette meg.[219] Cavalieri iránt való barátsága tehát nem volt kizárólagos és egyedüli, de tartós volt és az elragadtatás oly fokára emelkedett, amelyet bizonyos mértékig barátjának nemcsak szépsége, hanem erkölcsi nemessége is igazolt.

„Valamennyinél“ – mondja Vasari – „jobban szerette Tommaso de’ Cavalierit, fiatal és a művészetért lelkesedő római nemest. Kartont készített képmásával, természetes nagyságban, – az egyetlen képmást, amelyet valaha rajzolt. Irtózott ugyanis attól, hogy élő személyt másoljon, hacsak nem volt hasonlíthatatlan szépségű.“

Vasari még ezt jegyzi meg: „Midőn Rómában Tommaso Cavalieri urat megláttam, nemcsak hasonlíthatatlan szépségű volt, hanem oly kellemes modorú, oly választékos szellemű és nemes magaviseletű is, hogy megérdemelte a szeretetet, annál inkább, minél jobban megismerték.“[220]

Michelangelo Rómában találkozott vele, 1532 őszén. Az első levél, amelylyel Cavalieri Michelangelo lángoló vallomásaira felelt, méltósággal teljes: „Megkaptam levelét, amely annál kedvesebb volt nekem, mert váratlan volt; azt mondom: váratlan, mert nem tartom magam méltónak arra, hogy olyan ember mint kegyelmed írjon nekem. Ami azt illeti, amit dícséretemre kegyelmednek mondtak és ami munkáimat illeti, amelyek miatt – mint állítja – nem csekély rokonérzés támadt kegyelmedben irántam, erre azt válaszolom, hogy nem oly természetűek, amelyek alkalmat adhattak volna, hogy az olyan lángelme, mint kegyelmed, amilyen nincs több – nem mondom, hogy hasonló, hanem második e földön – egy fiatal embernek írjon, aki épen hogy kezdő és még teljesen tudatlan. Mégsem hihetem, hogy hazudnék. Azt hiszem, sőt bizonyos vagyok benne, hogy irántam való vonzalmának csak az a szeretet az oka, amelyet az olyan embernek mint kegyelmed, aki a művészet megtestesülése, szükségképen éreznie kell azok iránt, akik a művészetnek szentelték magukat és szeretik azt. Én azok közé tartozom és ami a művészet szeretetét illeti, senki mögött sem maradok el. Igérem, hogy teljesen viszonzom vonzalmát: sohasem szerettem senkit sem úgy mint kegyelmedet, sohasem óhajtottam senkinek barátságát sem annyira, mint kegyelmedét… Kérem, rendelkezzék alkalmilag velem és örökre kegyeibe ajánlom magam.

Igaz híve, Thomao Cavaliere.“[221]

Úgy látszik, hogy Cavalieri mindvégig megőrizte a tiszteletteljes és tartózkodó vonzalom e hangját. Hű maradt Michelangelóhoz ennek utolsó órájáig; akkor is mellette volt. Megőrizte bizalmát; azt tartották, hogy ő az egyedüli, akinek befolyása van Michelangelóra és ritka érdeme volt, hogy azt mindig barátja javának és nagyságának érdekében használta fel. Ő vette reá Michelangelót, hogy fejezze be a Szent Péter-templom kupolájának famintáját. Ő volt az, aki számunkra fenntartotta azokat a terveket, amelyeket Michelangelo a Capitolium kiépítésére készített és ő munkálkodott azok megvalósításán. Végre ő volt az, aki Michelangelo halála után az ő rendelkezései megtartására felügyelt.

De Michelangelo barátsága szinte szerelmi téboly volt. Őrjöngő leveleket intézett hozzá. Porba hajtott fejjel járult eléje.[222] „Hatalmas géniusznak, … csodának,… századunk világosságának“ nevezi; könyörög neki, „hogy ne vesse meg azért, hogy nem hasonlíthatja magát őhozzá, akihez senki sem hasonló.“ Felajánlja neki egész jelenét, egész jövőjét és így folytatja: „Rendkívül sajnálom, hogy nem kaphatom vissza múltamat, amelylyel sokkal hosszabb időre szolgálhatnám, mint jövőmmel csupán, amely kevés lesz, mert már nagyon öreg vagyok…[223] Nem hiszem, hogy bármely dolog megakadályozhassa barátságunkat, noha túlságos önbizalommal beszélek, hiszen mélyen alatta állok…[224] Jól tudom, hogy csak akkor felejthetem el nevét, midőn az eledelt, amelyből élek, sőt hamarább elfelejthetem az eledelt, amelyből élek és amely csak a testet táplálja szerencsétlenűl, mint Uraságod nevét, amely a testet és lelket táplálja és ezt is, amazt is oly édességgel tölti el, hogy míg Uraságod emlékezetemben van, sem unalmat, sem halálfélelmet nem érzek…[225] Lelkem annak kezében van, akinek adtam…[226] Ha nem gondolnék reá, azt hiszem, rögtön holtan esném össze.“[227]

Remek ajándékokat adott Cavalierinek: „csodálatos rajzokat, fekete és vörös krétával rajzolt nagyszerű fejeket, amelyeket arra a célra készített, hogy rajzolni tanítsa. Azután megrajzolta neki Ganymedest, amint Zeus sasja az égbe viszi és Tityost, a keselyűvel, amely szívével táplálkozik. Phaëton bukását a Po folyóba, a Nap szekerével és gyermekek bacchanáliáját, – mindmegannyi ritka szépségű és elképzelhetetlen tökéletességű művet.“[228]

Szonetteket is küldött neki, olykor csodálatraméltókat, gyakran homályosakat. Közülök egyeseket csakhamar felolvastak az irodalmi körökben és egész Itáliában ismerték őket.[229] A következő szonettről azt mondták, hogy „Itália legszebb lírai költeménye a XVI. században:“[230]

Mily édes fénybe nézek szép szemeddel – Én vak szememmel azt nem láthatom S oly terhet könnyen hordok lábadon, Mit gyenge lábam sohse birna már el.

Te szárnyaid ragadnak a magasba, Az ég felé emel fel szellemed, Sápadt, piros vagyok, mint rendeled, Napon didergek, izzadok a fagyba.

Akarom azt, ami akaratod, Szivedből sarjad minden gondolat És minden szómat a te ajkad nyujtja.

Akár a hold, magam olyan vagyok: Az égen az is vaksetét marad, Hacsak a nap sugára fel nem gyujtja.[231]

Még híresebb egy másik szonett, a legszebb dalok egyike, amelyeket valaha a tökéletes barátság dicsőítésére írtak:

Ha szűz szerelem, ha egy égi érzet, Ha jószerencse kettőt egybeköt, Ha ép így együtt tűrnek baj között, S egy akaratban, egy szellemben élnek:

És ha két testben egy az örök lélek, Egyenlő szárnynyal szállva ég felé, S két kebel pajzsát egyben átveré Aranysugára szerelem ívének:

S egymást szeretik, s egyik sem magát, S oly egy bennük az ízlés és a vágy, Hogy éltök célja egy és ugyanaz:

Ha ily hithez, ily szerelemhez mérve Ezer s ezer más századrészt sem érne: És egy kis harag megbonthatja azt?[232]

Ez az önfeledtség, egész lényének ez az izzó odaadása, a szeretett lénybe való beolvadás nem volt mindig ily derült. A szomorúság kerekedett fölül és a lélek, a szerelem hatalmában, nyögve vergődött.

Sírok és sírva égek, – a szivem Ebből táplálkozik – – – –[233]

Vidám éltem rablója te valál,

mondja másutt Cavalierinek.[234]

E túlszenvedélyes költeményekkel szemben Cavalieri, „a szeretett drága úr,[235] hideg és nyugodt vonzalmat mutatott.[236] E barátság túlhajtása titokban bántotta is. Michelangelo mentegetődzött:

Ha legjobb részed az, mit szeretek, Ó drága jó uram, ne vedd zokon, Hisz egyik szellem másikat szeret.

És meg nem értik azt az emberek, Hogy mit csudálok bájos arcodon, – Megtudni azt élőknek nem lehet.[237]

A szépségnek ez a szenvedélyes szeretete valóban tisztességes volt,[238] de ez az izzó és zavaros, mindennek ellenére szűzies szerelem[239] sphynxe mégis csak nyugtalanító és zaklató volt.

Ezeket a beteges barátságokat, – kétségbeesett erőlködését, hogy életének ürességét megtagadja és megteremtse azt a szerelmet, amelyre szomjúhozott, szerencsére oly asszony derült vonzalma követte, aki meg tudta érteni ezt a magányos, az életben elmerült öreg gyermeket, képes volt lelkének visszaadni egy kis békét, bizalmat, józanságot, az élet és halál búskomor vállalásával együtt.

* * *

Michelangelónak Cavalieri iránt való barátsága 1533-ban és 1534-ben érte el tetőpontját.[240] 1535-ben kezdte Vittoria Colonnát megismerni.

Vittoria 1492-ben született. Atyja Fabrizio Colonna, Paliano ura, Tagliacozzo hercege volt, anyja, Agnese da Montefeltro, a nagy Federigónak, Urbino hercegének leánya. Nemzetsége a legnemesebbek egyike volt Itáliában, azoknak egyike, amelyekben leginkább megtestesült a renaissance világló szelleme. Tizenhét éves korában férjhez ment marchese di Pescarához, Ferrante Francesco d’Avaloshoz, a nagy hadvezérhez, a páviai győzőhöz. – Szerette; férje nem szerette őt. Nem volt szép.[241] Emlékérmei, amelyeket ismerünk, férfias, akaratos, kissé kemény arcot mutatnak be, magas homlokkal, hosszú, egyenes orral, rövid és mogorva felső ajkkal, kissé előreálló alsó ajkkal, összeszorított szájjal, határozott állal.[242] Filonico Alicarnasseo, aki ismerte és életrajzát megírta, kifejezéseinek óvatossága mellett is elárulja, hogy csúnya volt: „Midőn marchese di Pescarához férjhez ment, igyekezett szellemi adományait kifejleszteni, mert – minthogy szépsége nem volt nagy – a tudományokban képezte ki magát, hogy biztosítsa magának azt a halhatatlan szépséget, amely nem múlik el úgy, mint a másik.“ – A szellemi élet volt szenvedélye. Egy szonettjében maga mondja, hogy „a durva érzékek, amelyek képtelenek arra, hogy megalkossák a harmóniát, amely a nemes lelkek tiszta szerelmét hozza létre, sohasem ébresztettek benne sem gyönyört, sem szenvedést… Tiszta láng emelte szívem oly magasra, hogy alacsony gondolatok sértik.“ – Épen nem volt olyan, hogy a ragyogó és érzéki Pescara szerelmét megnyerhette volna, de a szerelem oktalansága akarta, hogy szeresse férjét és szenvedett e miatt.

Valóban kegyetlenül szenvedett férje hűtlenségei miatt, aki saját házában, egész Nápoly tudtával és szeme láttára csalta meg. Mégis, midőn 1525-ben meghalt, Vittoria nem volt képes vígasztalódni. A vallásban és költészetben keresett menedéket. Zárdai életet élt Rómában, majd Nápolyban.[243] Eleinte nem mondott le a világi gondolatokról és csak azért kereste a magányt, hogy szerelme emlékének élhessen, amelyet költeményeiben megénekelt. Itália minden nagy írójával érintkezett, Sadoletóval, Bembóval, Castiglionével, aki reábízta _Cortegianó_-jának kéziratát, Ariostóval, aki _Orlandó_-jában ünnepelte, Paolo Giovióval, Bernardo Tassóval, Lodovico Dolcéval. 1530 óta szonettjei egész Itáliában elterjedtek és korának női között páratlan dicsőséget szereztek neki. Ischia szigetére visszavonulva fáradhatatlanul énekelte meg átszellemült szerelmét, a szép sziget magányában, amelyet a tenger harmóniája vett körül.

1534-től kezdve azonban teljesen a vallás kerítette hatalmába. A katholikus reform szelleme, a vallásos szabad szellem, amely akkor az egyház megújítására törekedett, de kerülte az egyházszakadást, úrrá vált fölötte. Nem tudjuk, ismerte-e Nápolyban Juan de Valdest,[244] a sienai Bernardino Ochino szónoklatai azonban megrendítették,[245] barátnője lett Pietro Carnesecchinek,[246] Gibertinek, Sadoletónak, a nemes Reginald Polenak és a legnagyobbnak ama reformátor főpapok közül, akik 1536-ban a _Collegium de emendanda Ecclesia_-t alkották, Gaspare Contarini biborosnak,[247] aki a regensburgi birodalmi gyűlésen hiába iparkodott a protestánsokkal való egyesülést létrehozni és aki ezeket az erős szavakat merte leírni:[248] „Krisztus törvénye a szabadság törvénye… Nem nevezhető kormányzásnak az, amelynek irányítója egy ember akarata, aki természeténél fogva hajlik a rosszra és számtalan szenvedély játéka. Nem! Minden fenhatóság az értelem fenhatósága. Tárgya, hogy mindazokat, akik alája vannak vetve, igaz utakon, igaz cél felé vezesse. A pápa tekintélye nem más, mint az értelem tekintélye. A pápának tudnia kell, hogy szabad emberek fölött érvényesíti tekintélyét. Ne parancsoljon, tiltson vagy oldjon fel kénye-kedve szerint, hanem csakis az értelem, az isteni parancsolatok és a szeretet szabályai szerint: – oly szabály, amely mindent Istenhez és a közjóhoz vezet.“

Vittoria a legrajongóbbak közé tartozott az idealisták e kis csoportjában, amelyben Itália legtisztább lelkiismeretei egyesültek. Levelezett Ferrarai Renatával és Navarrai Margittal; Pier Paolo Vergerio, aki utóbb protestánssá lett, az igazság egyik „fényességének“ nevezte. Midőn azonban megkezdődött az ellenreformáció mozgalma, melyet a könyörtelen Caraffa[249] igazgatott, halálos kételybe esett. Ő is, mint Michelangelo, szenvedélyes, de gyenge lélek volt: hitre volt szüksége, képtelen volt az egyház tekintélyének ellenállni. „Bőjtökkel, szőrruhával kinozta testét, úgy hogy már csupa csont és bőr volt.[250]“ Barátja Pole biboros[251] visszaadta nyugalmát, arra kötelezvén őt, hogy vesse alá magát, alázza meg szellemének büszkeségét és feledje el magát Istenben. Az áldozat mámorával teljesitette… Ha csak magát áldozta volna fel, de magával együtt feláldozta barátait is, megtagadta Ochinót, akinek iratait a római inkviziciónak szolgáltatta ki. Mint Michelangelót, ezt a nagy lelket is a félelem törte meg. Lelkifurdalásait kétségbeesett miszticizmusba temette: „Látta a tudatlanság örvényét, amelyben voltam és a tévedések útvesztőjét, amelyben jártam. Testem örökösen mozgásban volt, hogy nyugalmat találjon, lelkem folytonos izgalomban, hogy békét találjon. Isten akaratából megmondatott nekem: _Fiat lux!_ és megmutatták nekem, hogy én semmi sem vagyok és hogy minden Krisztusban van.“[252]

Mint szabadítót hítta a halált. – 1547 február 25.-én halt meg.

* * *