Part 4

Úgy látszott, hogy minden jó úton van és a kápolna munkálatai derekasan haladtak, midőn Michelangelo hirtelen elhagyta házát és visszautasította VII. Kelemen havi diját.[148] A csüggedés újabb válságán ment keresztül. II. Julius örökösei nem bocsájtották meg neki, hogy a vállalt munkát abbahagyta; üldözéssel fenyegették és kétségbevonták jóhiszeműségét. Michelangelo elrémült a per gondolatától; lelkiismerete igazat adott ellenfeleinek és azzal vádolta, hogy nem tett eleget kötelezettségeinek: lehetetlennek látszott előtte, hogy pénzt fogadjon el VII. Kelementől, míg vissza nem térítette azt, amelyet II. Juliustól kapott.

„Így már nem élhetek, még kevésbbé dolgozhatom“ – írja.[149] Könyörgött a pápának, hogy járjon közbe II. Julius örököseinél, hogy segítse visszatéríteni mindazt, amivel nekik tartozik:

„Majd eladok és mindent elkövetek, hogy visszatéríthessem.“

Vagy pedig engedjék meg neki, hogy teljesen II. Julius síremlékének szentelhesse magát:

„Még életemnél is jobban szeretném, ha megszabadulhatnék ettől a kötelezettségtől.“

Arra a gondolatra, hogy ha VII. Kelemen meg találna halni, ő ki lenne szolgáltatva ellenségei üldözésének, olyan volt, mint egy gyermek, sírt és kétségbeesett:

„Ha a pápa cserbenhagyna, nem tudnék tovább élni… Nem csoda, ha érthetetlenűl írok, mert teljesen elvesztettem fejemet.“[150]

VII. Kelemen nem vette nagyon komolyan a művésznek ezt a kétségbeesését és ragaszkodott ahhoz, hogy ne szakítsa félbe a Mediciek kápolnájának munkálatait. Barátai mitsem értettek aggályaiból és rábeszélték, hogy ne tegye magát nevetségessé a havi díj visszautasításával. Egyikök alaposan lehordja, hogy meggondolás nélkül cselekedett és kérte, hogy ne engedje át magát rögeszméinek.[151] Egy másik ezt írja neki:

„Azt mondják nekem, hogy visszautasította diját, elhagyta házát és abbahagyta munkáját: ezt én tiszta bolondságnak tartom. Barátom, komám, ellenségeinek malmára hajtja a vizet… Ne foglalkozzék hát többet II. Julius síremlékével és fogadja csak el a díjazást, mert jó szívvel adják.“[152]

De Michelangelo makacskodott. – A pápai kincstár erre azzal tréfálta meg, hogy szaván fogta: megszűntette díjazását. A szerencsétlen, szorongatott helyzetben, néhány hónap múlva arra kényszerűlt, hogy újból kérje azt, amit visszautasított. Először félénken, szégyenlősen:

„Kedves Giovanni, mivelhogy a toll mindig merészebb a nyelvnél, megírom azt, amit a legutóbbi napokban több ízben nem mertem élő szóval elmondani, tekintve az idők járását: nevezetesen azt, vajjon a mai viszonyok közt, amelyek, mint mondottam, nem kedveznek művészetemnek, nem tudom, számíthatok-e még díjamra. Ha bizonyos volnék benne, hogy nem kapom tovább, azért nem tenném azt, hogy ne dolgozzam tovább és mindazt meg ne tegyem a pápa kedvéért, amire képes vagyok, de… sokkal kisebb költséggel kellene kijönnöm…“[153]

Majd, a kényszerűség nyomása alatt, újból előhozakodik:

„Miután tegnap elváltunk, újból meggondoltam dolgaimat és tekintve, hogy ez a San Lorenzo-munka annyira a pápa szívéhez nőtt és hogy mennyire sürget őszentsége, miután saját jószántából díjazást engedélyezett nekem, csak hogy minél pontosabban szolgálatára lehessek, hátráltatna, ha el nem fogadnám… Megváltoztattam tehát szándékomat és míg máig nem kértem, ma kérem, mert az a véleményem, hogy az így sokkal jobban lesz, több szempontból, amiről nem írhatok… Szeretném tehát, ha kiadná nekem díjamat, amely megillet, attól a naptól kezdve, midőn engedélyezték, mai napig… Legyen szíves megizenni, mikor mehetnék érte.“[154]

De meg akarták leckéztetni és nem vettek tudomást kivánságáról. Még két hónap mulva sem kapott semmit és még több ízben meg kellett sürgetnie pénzét.

Gyötrődés közepette dolgozott; panaszkodott, hogy gondjai akadályozzák képzeletét:

„… A kellemetlenségek nagy hatást gyakorolnak reám… Nem lehet kézzel dolgozni, ha az ember esze máshol jár, főleg a szobrászatban. Itt azt mondják, hogy ez ösztökélésemre szolgál, de én azt mondom, hogy rossz sarkantyú az, amely a lovat hátrafelé indítja. Már több mint egy éve nem kaptam meg díjamat és szegénységgel küzködöm, egész egyedül vagyok bajaimmal és azok oly számosak, hogy erősebben lefoglalnak, mint a müvészet, mert nincs módom reá, hogy tartsak valakit, aki szolgálatomra lehetne“.[155]

Szenvedései olykor meghatották VII. Kelement. Szeretetreméltóan fejeztette ki rokonérzését előtte. Biztosította kegyelméről, „míg csak életben marad.“[156] De a Mediciek gyógyíthatatlan könnyűvérűsége felülkerekedett és ahelyett, hogy munkáinak egy része alól feloldta volna, még újabb megbízásokat adott neki: így egyebek között szó volt egy képtelen kolosszusról, melynek feje harangtorony lett volna, karja kémény.[157] Michelangelónak egy ideig foglalkoznia kellett ezzel a fantasztikus tervvel. Emellett állandóan résen kellett lennie munkásaival, kőmíveseivel, fuvarosaival szemben, akiket a nyolcórás munkaidő apostolainak előfutárai elrontani igyekeztek.[158]

Ugyanekkor házi bajai is megszaporodtak. Minél öregebb lett atyja, annál ingerlékenyebb és igazságtalanabb lett. Egy szép napon elszökött Firenzéből és fiát vádolta, hogy elűzte őt. Michelangelo ezt a csodálatraméltó levelet írta neki:[159]

„Édes atyám, ugyancsak csodálkoztam a minap, midőn nem találtam otthon. De most még jobban csodálkozom, mert azt hallom, hogy panaszkodik reám és azt mondja, hogy én kergettem el. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy születésem napjától mai napig soha eszem ágában sem volt akár kis, akár nagy dologban ellenére cselekedni és mindazt a fáradalmat, amit elviseltem, magukhoz való szeretetből viseltem el… Mindig pártját fogtam… Még csak néhány nap előtt is, mikor baja volt, megmondtam és megígértem, hogy teljes örömmel mindig támogatni fogom, míg csak élek. Most még egyszer ismétlem. Igen csodálkozom, hogy ilyen hamar elfelejtette mindezt. Immár harminc év óta kiismerhettek engem – maga és fiai – és tudhatják, hogy mindig magukra gondoltam és amikor csak tehettem, jót tettem magukkal. Hogyan hiresztelheti azt, hogy én kergettem el? Hát nem látja be, milyen rossz hírbe hoz, ha azt mondják, hogy én kergettem el? Még csak ez hiányzik nekem, azokon a bajokon felül, melyeket egyéb dolgok okoznak, még pedig szintén csak a maguk iránt való szeretetből! Ugyan szépen viszonozza! De bármint áll is a dolog, igyekszem elhitetni magammal, hogy mindig csak szégyent és kárt okoztam magának és bocsánatot kérek, mintha úgy tettem volna. Szánja reá magát, hogy bocsásson meg fiának, aki mindig rossz életet élt és aki mindazt a rosszat elkövette maga ellen, amit csak lehet ezen a világon. Még egyszer kérem, bocsásson meg nekem, akármilyen semmirekellő vagyok is és ne híresztelje rólam, hogy én kergettem el, mert ez erősebben érint, mintsem gondolja: hiszen mégis csak fia vagyok!“

Ez a szeretet és megalázkodás azonban csak rövid időre fegyverezte le az aggastyán keserű kedélyét. Kevéssel utóbb azzal vádolja fiát, hogy meglopja. Michelangelo, kinek türelme véget ért, ezt írja neki:[160]

„Már nem tudom, mit akar tőlem. Ha életem terhére van, megtalálta az utat, hogy megszabaduljon tőle és örökölni fogja a kincshez vezető kulcsot, amely állitása szerint nálam van. Helyesen fog cselekedni, hiszen egész Firenze tudja, milyen dúsgazdag ember volt maga és hogy én mindig mennyire kiraboltam. Megérdemlem a büntetést; dícsérni fogják érte! Csak szitkozódjék és beszéljen rólam, amit akar, de ne írjon nekem többé, mert nem hagy dolgozni. Elő kellene számlálnom mindazt, amit huszonöt év óta kapott tőlem. Nem akarnám megmondani, de végtére is meg kell mondanom. Vigyázzon magára… Az ember csak egyszer hal meg és nem tér vissza, hogy helyrehozza, amit elrontott. Haláláig várt, hogy most ilyen dolgokat csináljon! Isten segítse meg.“

Ilyen támogatásban részesítették övéi.

„Csak türelem!“ – sóhajt fel egyik barátjához intézett levelében. – „Ne akarja Isten, hogy ellenemre legyen, ami nincs az ő ellenére.“[161]

Búslakodása közepette munkája nem haladt. Midőn bekövetkeztek azok az események, amelyek 1527-ben Itáliát felforgatták, a Medici-kápolna egyetlen szobra sem készült volt el.[162] Így ez az új korszak, amely 1520-tól 1527-ig tartott, még csak tetézte az előző korszak csalódásait és fáradalmait, anélkül, hogy – több mint tiz év óta – Michelangelót egyetlen befejezett mű, egyetlen megvalósított terv örömében részesítette volna.

III. A KÉTSÉGBEESÉS

_Oilme, Oilme, ch’i’son tradito_…[163]

Az általános undor – a dolgok és saját maga iránt – Michelangelót belehajtotta annak a forradalomnak karjaiba, mely Firenzében 1527-ben tört ki.

Politikai ügyekben Michelangelo eddig ugyanarról az ingadozó felfogásról tett tanúságot, amely életére és művészetére mindig reánehezedett. Sohasem sikerült egyéni érzéseit a Mediciek iránt való lekötelezettséggel összeegyeztetnie. Ez a heves géniusz egyébiránt mindig félénk volt, ha cselekedni kellett; nem kockáztatta meg, hogy politikai és vallásos téren szembeszálljon e világ hatalmasságaival. Levelei elárulják, hogy mindig nyugtalankodik maga és övéi miatt, fél, hogy kompromittálja magát és meghazudtolja azokat a merész nyilatkozatokat, amelyeket valamely zsarnoki tett fölött való méltatlankodás első felhevülésében elejteni talált.[164] Minduntalan inti övéit, hogy vigyázzanak magukra, hogy hallgassanak és az első zajra meneküljenek:

„Viselkedjetek úgy, mint dögvész idején szokás; legyetek elsők a menekülésben… Az élet sokkal többet ér a vagyonnál… Maradjatok békén, ne lépjetek senkivel barátságos vagy bizalmas viszonyba, Istent kivéve; ne beszéljetek senkiről se jót, se rosszat, mert nem tudjuk a dolgok végét. Törődjetek csak a magatok dolgaival… Ne avatkozzatok semmibe…“[165]

Testvérei és barátai tréfálkoztak nyugtalankodása fölött és úgy bántak vele, mintha bolond lett volna.[166]

„Ne gúnyolódjál fölöttem“ – válaszolt az elszomorodott Michelangelo – „ne gúnyolódjunk senki fölött.“[167]

E nagy ember örökös remegése valóban épen nem nevetni való. Inkább sajnálatraméltó, mert nyomorúlt idegei következtében oly rettegések játékszere volt, amelyek ellen küzdött, anélkül, hogy leküzdhette volna őket. Annál nagyobb volt érdeme, hogy e megalázó hangulatok elmúltával beteg testét és gondolkodását arra kényszerítette, hogy szembeszálljanak a veszélylyel, amely elől az első pillanatban menekülni akart. Különben több oka volt a félelemre, mint másnak, mert élesebb eszű volt és pesszimizmusa nagyon is világosan előrelátta Itália szerencsétlenségeit. Az azonban, hogy természetes félénksége ellenére a firenzei forradalom magával ragadhatta, csak azért volt lehetséges, mert a kétségbeesés tetőpontján lelkének legmélye felszínre került.

Lelke, mely oly félénken húzódott vissza magába, izzó köztársasági érzelmű volt. Ez kitűnik azokból a lángoló szavakból, amelyeket olykor – a bizalom vagy felhevültség pillanataiban – elejtett, főleg ama beszélgetések során, amelyeket utóbb[168] barátaival, Luigi del Riccióval, Antonio Petreóval és Donato Giannottival[169] folytatott és amelyeket ez utóbbi Dante Divina Commediájáról szóló párbeszédeiben közölt.[170] A barátok csodálkoztak afölött, hogy Dante Brutust és Cassiust a pokol legmélyére és Caesart föléjük helyezte. Michelangelo, akit megkérdeznek, védelmébe veszi a zsarnokgyilkosságot:

„Ha figyelemmel olvastátok volna az első énekeket, észrevettétek volna, hogy Dante nagyon is ismerte a zsarnokok természetét és tudta, mily büntetéseket érdemeltek Istentől és az emberektől. Az „erőszakosak“ közé helyezi őket, akik a hetedik körben, a bugyogó vérben veszik el büntetésüket… Minthogy Dante elismerte ezt, lehetetlen feltételezni, hogy ne ismerte volna el, hogy Caesar hazájának zsarnoka volt, akit Brutus és Cassius igazságosan gyilkolt meg. Mert az, aki zsarnokot öl, nem embert öl, hanem állatot emberi alakban. A zsarnokok híjával vannak annak a szeretetnek, amelyet természettől fogva mindenkinek éreznie kell felebarátai iránt, – semmi emberi vonzalom sincs meg bennük: nem emberek többé, hanem állatok. Kétségtelen, hogy nincs bennük szeretet felebarátaik iránt: különben nem vették volna el, ami másoké és másokat eltiporva nem váltak volna zsarnokokká. … Világos tehát, hogy aki zsarnokot öl meg, az nem követ el gyilkosságot, mert nem embert öl, hanem állatot. Így Brutus és Cassius nem követtek el bűnt, midőn megölték Caesart. Először, mert olyan embert öltek meg, akit minden római polgár a törvény rendelkezése szerint tartozott megölni. Másodszor, mert nem embert öltek meg, hanem állatot emberi alakban.“[171]

Michelangelo a firenzei felkelők első sorában foglalt helyet a nemzeti és köztársasági ébredés ama napjaiban, amelyek Firenzében Róma V. Károly hadseregei által történt bevételének hírét[172] és a Mediciek elűzését[173] követték. Ő, aki nyugodalmas időkben azt ajánlotta övéinek, hogy őrizkedjenek a politikától mint a pestistől, a felhevülés oly állapotában volt, hogy sem ettől, sem attól nem félt. Firenzében maradt, ahol a pestis és forradalom dühöngött. A járvány áldozata lett öccse, Buonarroto is, aki karjaiban halt meg.[174] 1528 októberében résztvett a város védelme ügyében folytatott tanácskozásokban. 1529 január 10.-én beválasztották a _Nove di milizia_ testületébe, az erőditési munkák intézésére. Április 6.-én egy évre _governatore generale_-nak és Firenze erődítményei _procuratore_-jának nevezték ki. Június havában megvizsgálta Pisa fellegvárát és Livorno s Arezzo bástyáit. Július és augusztus hónapokban Ferrarába küldték ki, hogy tekintse meg az ottani híres védelmi műveket és hogy a herceggel, az erődítések kiváló szakértőjével, értekezzék.

Michelangelo felismerte, hogy Firenze védelmének legfontosabb pontja a San Miniato magaslata; elhatározta tehát, hogy ezt az állást bástyákkal biztosítja. De – nem tudni, miért – ebben megakadályozta Capponi gonfaloniere ellenzése, aki őt Firenzéből eltávolítani igyekezett.[175] Michelangelo, aki azzal a gyanúpörrel élt, hogy Capponi és a Mediciek pártja meg akarnak szabadulni tőle, hogy a város védelmét meggátolják, San Miniatóban rendezkedett be és nem mozdúlt ki onnan. De beteges gyanakvása árulásról szóló minden hírt felkapott; ilyenek mindig keringenek az ostromolt városokban, ez alkalommal azonban nagyon is megokoltak voltak. A gyanús Capponi helyébe Francesco Carduccit tették meg gonfalonierének, _condottieré_-nek azonban és a firenzei csapatok főparancsnokának a nyugtalanító Malatesta Baglionit nevezték ki, aki a várost utóbb átadta a pápának. Michelangelo megsejtette a bűntényt. Aggodalmait közölte a Signoriával. „De ahelyett, hogy megköszönték volna neki, Carducci gonfaloniere gorombáskodott vele és szemére hányta, hogy gyáva és túlságosan gyanakvó.“[176] Malatesta értesült Michelangelo feljelentéséről: az olyan ember mint ő, semmitől sem riadt vissza, csak hogy eltávolítson egy veszedelmes ellenfelet és Firenzében – mint főparancsnok – mindenható volt. Michelangelo elveszettnek hitte magát.

„Mégis elhatároztam“ – írja – „hogy félelem nélkül megvárom a háború végét. Kedd reggel azonban, szeptember 21.-én, kijött valaki a San Nicolo kapu elé, ahol én a bástyáknál tartózkodtam és fülembe súgta, hogy ha meg akarom menteni életemet, ne maradjak tovább. Velem együtt hazajött, itt ebédelt, lovakat hozott számomra és addig nem hagyott el, míg csak Firenzéből el nem távolított.“[177]

Varchi még azzal egészíti ki ezt a tudósitást, hogy Michelangelo „12.000 aranyforintot három, alsószoknya formára tűzött ingbe varratott be és Firenzéből nem nehézség nélkül menekült el, a Porta della Giustizián át, amelyet a legkevésbbé őriztek, Rinaldo Corsinival és tanítványával, Antonio Minivel.“

„Vajjon Isten vagy az ördög volt-e, – nem tudom“ – írja Michelangelo nehány nap múlva.

Esztelen rettegésének szokott démona volt. Milyen rémületben élhetett, ha – mint beszélik – útközben Castelnuovóban Capponinál, az előbbi gonfalonierénél megállt és elbeszéléseivel annyira megrendítette az aggastyánt, hogy ez néhány nappal utóbb belehalt.[178]

Szeptember 23.-án Michelangelo Ferrarában volt. Felindultságában visszautasítja a herceg vendégszeretetét és folytatja útját. Szeptember 25.-én Velencébe érkezik. A Signoria értesülvén erről, két nemesembert küld hozzá, hogy bocsássanak mindent rendelkezésére, amire szüksége lehetett, de ő szégyenkezve és mogorván mindent visszaútasít és a Giudeccához vonúl félre. Még most is attól félt, hogy nincs elég távol. Franciaországba akart menekülni. Ugyanaz nap, midőn Velencébe érkezett, aggodalmas és türelmetlen levelet intéz Battista della Pallához, I. Ferenc ügynökéhez, aki műtárgyak vásárlása végett tartózkodott Itáliában:

„Battista, kedves barátom, mint bizonyára tudja, – elhagytam Firenzét, hogy Franciaországba menjek és Velencébe érve tájékozódtam az út felől. Azt mondták nekem, hogy innen elindulva német földön kell keresztül utazni és hogy ez veszélyes és nehéz. Szeretném azért megtudni, nem volna-e hajlandó odautazni és kérem, értesítsen engem arról is, hol várjam meg: együtt utazhatnánk… Kérem, válaszoljon leveleim vétele után, mihelyt csak lehetséges, mert égek a vágytól, hogy elmehessek. Ha azonban már nem volna hajlandó elutazni, legyen szíves erről is értesíteni, hogy rászánjam magam egyedül elutazni, ahogy épen lehet.“[179]

Franciaország velencei követe, Lazare de Baïff azonnal írt I. Ferencnek és Montmorency connétable-nak. Sürgette őket, hogy használják fel az alkalmat és nyerjék meg Michelangelót a francia udvar számára. A király haladék nélkül évdijat és házat ajánlott fel Michelangelónak. A levélváltás azonban mégis némi időbe került és midőn I. Ferenc ajánlata megérkezett, Michelangelo már visszatért Firenzébe.

Láza lelohadt. Giudeccai magányában ráért, hogy szégyenkezzék félelme fölött. Menekülése nagy feltűnést keltett Firenzében. Szeptember 30.-án a Signoria kihirdette, hogy mindazokat, akik elmenekültek, mint lázadókat száműzik, ha október 7-ike előtt vissza nem térnek. A kitűzött határnapon az elmenekülteket lázadóknak nyilvánították és javaikat elkobozták. Michelangelo neve azonban még nem szerepelt a lajstromon. A Signoria végső haladékot engedett neki és Firenze ferrarai követe, Galeotto Giugni értesítette a köztársaságot, hogy Michelangelo, aki elkésve nyert tudomást a határozatról, kész visszatérni, ha megkegyelmeznek neki. A Signoria kegyelmet igért Michelangelónak és Bastiano di Francesco kőfaragóval menetlevelet küldött neki Velencébe. Bastiano egyúttal átadta neki barátai tiz levelét is; mindannyian sürgették, hogy térjen vissza.[180] Közülök a nemes Battista della Palla hazaszeretettől áthatott felszólítást intézett hozzá:

„Minden barátja, egyhangúan, bármely nézeteltérés vagy habozás nélkül kéri, hogy leveleik és a menetlevél átvétele után haladéktalanul térjen haza és tartsa meg hazáját, barátait, becsületét és képességeit s élvezze örömmel azokat az időket, amelyeket egykor vágyva remélt.“

Azt hitte, hogy Firenzére az aranykor következett el és nem kételkedett a jó ügy diadalában. – Pedig, a Mediciek visszatérése után, épen a szerencsétlen Palla lett a reakció első áldozatainak egyike.

Szavai elhatározásra bírták Michelangelót. Visszatért, – de lassan; Battista della Palla, aki Luccáig elébe útazott, sokáig várt ott reá és már-már kétségbeesett.[181] Végre november 20.-án, Michelangelo megérkezett Firenzébe.[182] Ugyane hónap 23.-án a Signoria megszüntette a száműzetéséről szóló itéletet, de három évre kizárták a Consiglio maggiore-ból.[183]

Ezentúl Michelangelo mindvégig derekasan teljesítette kötelességét. Újra elfoglalta helyét a San Miniatón, amelyet az ellenség egy hónap óta bombázott, újból megerősítette a magaslatot, új hadi műveket talált fel és – mint beszélik – megmentette a campanilét, amelyet kötelekre függesztett gyapjúzsákokkal és derékaljakkal védett.[184] Az ostrom idején kifejtett tevékenységének utolsó nyoma 1530 február 22.-ről szóló tudósítás, amely szerint felmászott a székesegyház kupolájára, hogy megfigyelje az ellenség mozdulatait vagy hogy megvizsgálja a kupola állapotát.

Az előrelátott szerencsétlenség azonban bekövetkezett. 1530 augusztus 2.-án Malatesta Baglioni elárulja a várost. 12.-én Firenze megadja magát és a császár átadja a várost a pápa biztosának, Baccio Valorinak. Megkezdődtek a kivégzések. Az első napokban semmi sem tartóztatta fel a győztesek bosszúját. A legelső áldozatok között voltak Michelangelo legjobb barátai, Battista della Palla is. Azt mondják, hogy Michelangelo a San Niccolò oltr’ Arno-templom tornyában bújt el. Volt is oka a félelemre: az a hir terjedt el, hogy le akarta volt rombolni a Mediciek palotáját. De VII. Kelemen nem vesztette el iránta való vonzalmát. Ha hitelt adhatunk Sebastiano del Piombónak, az, amit az ostrom alatt Michelangelóról hallott, nagyon elszomorította, de beérte azzal, hogy vállat vont és így szólt: „Michelangelo rosszúl cselekszik; én sohasem bántottam meg.“[185] Mihelyt a megtorlás első dühe lecsillapodott, VII. Kelemen Firenzébe írt, meghagyta, hogy keressék meg Michelangelót és ha hajlandó a Medici-síremlékek munkáit folytatni, bánjanak vele az őt megillető kimélettel.[186]

Michelangelo elhagyta rejtekhelyét és újból megkezdte munkáját, – azoknak dicsőségére, akik ellen küzdött. Még többet is tett a boldogtalan: beleegyezett, hogy Baccio Valori, a pápa aljas cselekedeteinek eszköze és barátjának, Battista Pallának gyilkosa számára elkészíti a _Tegzéből nyilat kihúzó Apollo szobrát_.[187] Csakhamar megtagadja a firenzei számüzötteket.[188] Szánalmas gyengeség e nagy ember részéről, aki arra vetemedett, hogy gyávaságokkal védelmezze művészi álmainak életét az anyagi erő gyilkos hatalma ellen, amely kedve szerint megfojthatta! Nem ok nélkül szentelte életének egész utolsó szakát annak, hogy Péter apostolnak emberfölötti emléket emeljen: ő is, mint az apostol, nem egyszer sírva fakadhatott a kakas szavára!

Hazugságra kényszerítve, hízelegnie kellett Valorinak, dicsőítenie Lorenzót, Urbino hercegét. Bánat és szégyen emésztette. Munkába temetkezett, abba rejtette tagadó dühét.[189] Nem a Mediciek képmásait faragta ki, hanem kétségbeesésének szobrait. Midőn arra figyelmeztették, hogy Giuliano és Lorenzo de’ Medici szobrai vajmi kevéssé hasonlók, az volt büszke válasza: „Ki látja ezt tíz évszázad múlva?“ Az egyikből a Cselekvést alkotta, a másikból a Gondolatot, a lábazat szobrai pedig, amelyek azokat magyarázzák – az _Éj_ és _Nap_, a _Hajnal_ és _Alkony_ – az élet ernyesztő szenvedéséről és a lét megvetéséről beszélnek. Az emberi fájdalom e halhatatlan jelképeit 1531-ben fejezte be.[190] A legnagyobb irónia! Senki sem értette meg őket. Giovanni Strozzi, a megdöbbentő _Éj_ láttára így elméskedett:

Az Éj, akit aludni lát szemed, Angyalnak műve. Édesen pihen. Kőből van, ám mert alszik, eleven. Keltsd fel s megszólal, hogyha nem hiszed.

Michelangelo így válaszolt:

Aludni jó, még jobb, hogy kő vagyok, Míg nem szünik a gyötrelem s a szégyen. Nem látni s hallani szerencse nékem; Ne keltsetek fel, halkan szóljatok![191]

Egy másik költeményében Michelangelo így panaszkodik:

Sok ezer szívért, kik, ó Nő, szeretnek, Él itt e földön angyalalakod; Ugy látszik, most az ég elszunnyadott, Mivel mi annyié, azt egy nyeré meg. Síró fohászink kérnek, Hadd láthassuk meg ismét szép szemed, Kik fájdalomban nyertünk itt hazát.

A rabságba ejtett Firenze így válaszol panaszaira:[192]

Őrizzétek meg tisztán szent reménytek, Mert az, ki elragadott tőletek, Elveszti félve vétkének díját; Szerelmeseknek kisebb üdvöt ád, Ha bőség közt a vágyak már enyésznek, Mint a nyomor, szülője új reménynek.[193]

Gondoljuk meg, mi volt Róma kifosztása és Firenze bukása az akkori lelkekre nézve: az értelem szörnyű csődje, összeomlás. Sokan soha többé nem tértek magukhoz.

Sebastiano del Piombo gondtalan skepticizmusba merül:

„Annyira jutottam, hogy az egész világ összedűlhetne anélkül, hogy törődném vele; mindenen csak nevetek… Mintha már nem is volnék az a Bastiano, aki Róma bevétele előtt voltam, nem tudok magamhoz térni.“[194]

Michelangelo öngyilkosságra gondol: