Part 3

Bramante Michelangelo számára állványt emelt a kápolnában és Firenzéből elhozattak nehány festőt, akiknek a freskófestésben gyakorlatuk volt, hogy legyenek segitségére. De Michelangelo semmiféle segítséggel sem boldogulhatott. Azzal kezdte, hogy használhatatlannak jelentette ki Bramante állványát és újat emelt helyébe. Ami a firenzei festőket illeti, ezek nem voltak kedvére valók és minden magyarázat nélkül kitette őket. „Egy reggel elhatározta, hogy mindent leveret, amit festettek és bezárkózván a kápolnába, többé nem akart nekik ajtót nyitni, de még házában sem mutatkozott nekik. Mikor azután úgy találták, hogy a tréfa már túlságos hosszú ideig tart, elszánták magukat és szégyenkezve tértek vissza Firenzébe.“[100]

Michelangelo egyedül maradt nehány munkással,[101] de ahelyett, hogy a fokozott nehézség fékezte volna merészségét, még kibővitette tervét és elhatározta, hogy nemcsak a boltozatot festi ki, amiről eleve szó volt, hanem a falakat is.

Az óriási munka 1508 május 10.-én kezdődött. Komor évek, – a legkomorabbak és legmagasztosabbak ebben az egész életben! Ez a legendai Michelangelo, a Sistina hőse, kinek nagyszerű képe bele van vésve az emberiség emlékezetébe és kell is, hogy ott maradjon.

Szörnyen szenvedett. Akkori levelei szenvedélyes csüggedésről tesznek tanúságot, amely nem elégíthette ki magát isteni gondolataival:

„Nagy felindulásban vagyok, mert már egy éve, hogy egy garast sem kaptam a pápától és nem is kérek, mert munkám nem halad úgy, hogy megérdemelném. És ennek a munka nehézsége az oka, meg az is, hogy nem az én mesterségem. Igy csak eredmény nélkül vesztegetem időmet. Isten segéljen meg.“[102]

Alig fejezte be a _Vizözön_ festményét, midőn ez penészedni kezdett: az alakok már nem voltak megkülönböztethetők. Nem akarta folytatni. De a pápa nem fogadott el semmi kifogást. Újból munkához kellett látnia.

Fáradalmaihoz és nyugtalanságaihoz még övéinek ocsmány alkalmatlankodásai is járultak. Az egész család reá nehezedett, visszaélt vele, halálra szorongatta. Atyja szüntelen jajgatott, nyugtalankodott pénzdolgok miatt. Még neki kellett azzal töltenie idejét, hogy bátorítsa az öreget, holott maga is nyomott hangulatban volt.

„Ne féljen semmit, mert ezek épen nem életbevágó dolgok… A szükséges pénzben sohasem lesz hiányuk, amíg csak nekem lesz… Még ha mindenét a világon elvennék is, akkor se hiányoznék semmijök, míg csak élek… Inkább vagyok szegény és látom magát életben, mert ha meghalna, a világ minden aranya mitsem érne nekem… Ha nem lehet része a világ oly tisztességeiben, mint más polgároknak, érje be azzal, hogy van kenyere és éljen Krisztussal jól és szegényesen, mint én itt; mert bizony nyomorúságosan élek és nem törődöm sem az élettel, sem a világ megtiszteltetéseivel és nagy bajok között, ezer gyanúban élek. És már körülbelül tizenöt éve, hogy nem volt egy jó órám sem és mindent megtettem, csakhogy segítsem magukat, pedig sohasem ismerték és hitték el. Isten bocsásson meg mindnyájunknak! Kész vagyok ugyanígy cselekedni, míg élek, csak legyen módom reá.“[103]

Három öccse kizsákmányolta. Tőle vártak pénzt, elhelyezkedést; lelkifurdalás nélkül merítettek a kis tőkéből, amelyet Firenzében összegyűjtött volt; nála szállásolták be magukat Rómában; vele vásároltatott magának Buonarroto és Giovan Simone üzletet, Gismondo földbirtokot Firenze mellett. És még csak nem is voltak hálásak iránta: mintha mindezzel tartozott volna nekik. De ő sokkal büszkébb volt, semhogy rá ne hagyta volna őket. A fickók azonban nem érték be ezzel. Rosszúl viselték magukat, Michelangelo távollétében rosszúl bántak atyjukkal. Akkor dühös fenyegetésben tört ki. Ostorral vezette öccseit, mint vásott suhancokat. Szükség esetén meg is ölte volna őket.

„Giovan Simone,[104]

Azt mondják, hogy ha jó emberrel cselekszünk jót, jobbá tesszük őt, de ha rosszal, ez még rosszabb lesz. Már több év óta szép szóval és jó tettekkel igyekeztem, hogy helyes életre térítselek és békére atyáddal és mivelünk: te pedig csak mindig rosszabb vagy… Hosszasan beszélhetnék neked a te dolgaidról, de csak szavak maradnának, mint mindaz, amit már mondtam neked. Csak röviden akarom neked megmondani, hogy nincs semmid a világon és hogy én adom neked háztartásod költségeit és adtam már egy idő óta Isten nevében, mert azt hittem, hogy testvérem vagy mint a többiek. Most már azonban bizonyos vagyok benne, hogy nem vagy testvérem, mert ha az volnál, nem fenyegetnéd meg atyámat. Állat vagy és én úgy fogok veled bánni, mint állattal. Tudd meg, hogy aki atyját fenyegetni vagy bántani látja, az köteles életét kockáztatni érte. De elég! Azt mondom neked, hogy nincs semmid a világon és ha csak legcsekélyebbet is hallok a te dolgaidról, azonnal odamegyek, megmutatom neked hibádat és majd megtanítlak elpocsékolni vagyonodat és felgyújtani a házat és birtokot, amelyeket nem te szereztél. Nem vagy ott, ahol gondolod. Majd ha odamegyek, olyat mutatok neked, hogy véres könnyeket fogsz sírni és megtudod, mire alapítod elbizakodottságodat.

Újból mondom neked: hogy ha igyekezni fogsz jól viselni magad és megbecsülni s tisztelni atyádat, én úgy foglak segíteni, mint a többit és rövid időn belül jó boltot szerzek neked. De ha nem így cselekszel, én majd ott leszek és olyan módon intézem el dolgaidat, hogy jobban megtudod mint valaha, hogy ki vagy és hogy mid van a világon… Elég ebből ennyi. Ha nem győzöm szóval, majd kipótolom tettekkel.

Michelangelo Rómában.

Kénytelen vagyok még két verset írni neked. Tizenkét év óta járom keservesen egész Itáliát, elviseltem minden szégyent, elszenvedtem minden szenvedést, testemet mindenféle fáradalommal sanyargattam, még életemet is ezer veszélynek kitettem, csak hogy segítsem családomat. Most pedig, midőn magam kissé összeszedni kezdtem, te magad akarod szétszedni és ledönteni mindazt, amit annyi év fáradságával építettem. De Krisztus testére mondom, ebből nem lesz semmi! Mert, ha szükséges, magam szét tudok szedni tizezer hozzád hasonlót. Légy tehát okos és ne tedd próbára azt, akinek úgyis elég baja van.“[105]

Azután Gismondóra kerül a sor:

„Nagy nyugtalanság és óriási fáradalmak közepette élek itt. Semmiféle barátom nincs, de nem is akarok. Nincs annyi időm, hogy lenyelhessem falatomat, ne bosszantsatok tehát, mert egy szemernyit sem vagyok képes eltűrni.“[106]

Végül harmadik öccse, Buanarroto, aki a Strozziak kereskedő házában volt alkalmazva, mindazon pénzelőlegek után, amelyekben Michelangelo részesítette, arcátlanul zaklatja őt és azzal dicsekszik, hogy többet költött számára, mint amennyit kapott:

„Hálátlanságodtól kérdezném meg“ – írja neki Michelangelo – „hogyan szerezted pénzedet. Azt is szeretném tudni, számon tartod-e azt a 228 aranyat, amit a Santa Maria Nuova bankjából vettetek ki és még sok százat, amit a házra és reátok költöttem és azt a sok kellemetlenséget és gondot, amelyben részem volt, hogy rajtatok segíthessek. Szeretném tudni, számolsz-e mindezzel. Ha annyi eszed volna, hogy az igazságot megértsd, nem mondanád: Ennyit költöttem a magaméból és nem is jöttél volna ide, hogy ügyeddel zaklass, tekintve azt az elbánást, amelyben benneteket a multban részesítettelek, sőt azt mondtad volna: Michelagniolo tudja, mit írt nekünk és ha most nem tesz úgy, bizonyára akadályozza valami, amiről mi nem tudunk. Legyetek türelemmel, mert nem jó megsarkantyúzni azt a lovat, amely úgy fut, ahogy csak bir és jobban amúgy sem bir. De ti sohasem ismertetek engem és ma sem ismertek. Isten bocsássa meg nektek! mert ő részesített abban a kegyelemben, hogy rendelkezzem azzal, amivel rendelkezem, illetőleg amivel rendelkeztem, hogy segíthessek rajtatok. Majd rájöttök, ha én már nem leszek.“[107]

Ilyen volt a hálátlanságnak és irigységnek az a légköre, melynek közepette Michelangelo vergődött. Egyfelől méltatlan családja, mely zaklatta, másfelől elkeseredett ellenségei, akik kikémlelték és bukására számítottak. Ő pedig ez alatt az idő alatt befejezte a Sistina heroikus munkáját. De mily kétségbeesett erőlködés árán! Kevés híja, hogy mindent ott nem hagyott és újból el nem menekült. Azt hitte, hogy meg fog halni.[108] Talán akarta is.

A pápa haragudott reá lassúságáért és azért, hogy rejtegeti előle munkáját. Büszke jellemeik viharfelhők gyanánt ütköztek egymásba. „Egy nap“ – írja Condivi – „a pápa faggatta Michelangelót, mikor készül el a kápolnával. Michelangelo a maga módján így válaszolt: „Majd ha lehet.“ A pápa, aki hirtelen természetű volt, megütötte botjával, amelyet kezében tartott és így szólt: „Majd ha lehet! Majd ha lehet!“ Erre Michelangelo hazament és fölkészült, hogy szó nélkül Firenzébe utazzék, midőn megjelent nála a pápa küldötte és ötszáz aranyat adott át neki, kiengesztelvén, ahogy lehetett és mentegetvén a pápát.“

Másnap azonban már újra kezdték. A pápa végre is dühösen így szólt hozzá: „Azt akarod, hogy ledobassalak arról az állványról?“ Michelangelónak engednie kellett, leszedette az állványt és az 1512. év Mindszentek napján leleplezte művét.

A ragyogó és komor ünnepnap, amelyre reáesnek a Halottak napjának gyászos sugarai, jól megfelelt a rettenetes mű felavatásának. Tele van az annak az Istennek szellemével, aki teremt, öl és elnyel. Az élet egész ereje szélviharként zúg benne.[109]

II. AZ ERŐ, MELY MEGTÖRIK

_Rocte’ e l’alta cholonna._[110]

Herakles dicsőségesen és megtörten került ki e heraklesi munkából. A Sixtus-kápolna boltozatának festése közben hónapokig hátraszegett fejjel kellett dolgoznia és „ez által annyira megromlott látása, hogy még sokáig nem volt képes levelet olvasni vagy valamit megnézni, csak ha feje fölé tartotta, hogy jobban lásson.“[111]

Maga is tréfálkozott fogyatkozásai fölött:

Golyvás vagyok, mint viztől ittasan A macskák a nedves Lombardiában, Vagy mit tudom, még hol a nagy világban, – Hogy már tokámat éri a hasam.

A koponyám a hátamat veri, S büszkén az égre meredez szakállam, Ecsetemet se tartom föl hiában, Orcámat tarkára csöpögteti.

A két csipőm a bendőmbe szorult, Hátam helyett szolgál az ülepem, S nem látom azt se, lábam hol mozog.

Elől a bőröm hosszúra kinyult, Hátul meg nagyon rövid lett nekem: Most, mint feszült íj, oly görbe vagyok.

Természetes dolog, Hogy ferde minden, amit képzelek: Találni görbült csőből nem lehet.

A munkám halva született, Védd meg, Giovanni, a becsületem: Én festő nem vagyok, s nem vagyok jó helyen![112]

De ne üljünk fel e vidám hangnak. Michelangelo szenvedett csunyasága miatt. Az olyan ember szemében, aki, mint ő, mindenkinél jobban rajong a fizikai szépségért, a csunyaság szégyen.[113] Megaláztatásának nyoma egyik-másik madrigaljában is felfedezhető.[114] Fájdalma annál mélyebb volt, mert egész életén át szerelem emésztette, anélkül, hogy – úgy látszik – valaha is viszonzásban részesült volna. Akkor saját magába vonult vissza és a költészetbe öntötte ki gyengéd és fájdalmas érzelmeit.

Gyermekkora óta verselt: ez parancsoló szükséglet volt neki. Rajzaira, leveleire, elszórt feljegyzéseire kerültek gondolatainak kifejezései, melyeket utóbb újból elővett és szüntelen átdolgozott. Fájdalom, 1518-ban ifjúkori költeményeinek legnagyobb részét elégettette, mások halála előtt semmisültek meg. Az a kevés is azonban, ami reánk maradt, elénk idézi szenvedélyeit.[115]

Úgy látszik, hogy Firenzében, 1504 körül írta a legrégibb költeményt:[116]

Boldog valék, mig annyi támadásnak Helytálltam és te nem birtál velem; Legyőzve most, hatalmad érezem S orcáim sűrű könnyeimtől áznak.

Mert nyílaid eleddig nem találtak A célba és nem sérték meg szivem, Boszúd halálra váltja életem S a fegyvered: sugára szép szempárnak.

Miként madárka nem kerül a lépre Sok évig bár, de végre fennakad S annál keservesebb a szörnyü vége,

Úgy engem is sokáig megkíméle Kegyetlen Ámor, éltem megmaradt. Most elvevé: könyörtelen kivégze.[117]

Két madrigal, amelyeket 1504 és 1511 között valószínűleg ugyanahhoz a nőhöz intézett, megkapó kifejezésű:

Ki az, aki tehozzád kényszerít – Jaj, ó jaj énnekem – Bilincsbe verve, bár szabad vagyok?…[118]

Miért, hogy már enyém se lehetek? Ó Isten, ó Egek! Ki az, ki már fölöttem ily erős, Ugyan ki az, aki engem legyőz, Hogy ellenébe mitse tehetek? Ó Isten, ó Egek!…[119]

Egy Bolognából, 1507 decemberében írott levelének hátlapján maradt fenn ez az ifjúkori szonett, amelynek érzéki finomsága Botticelli valamelyik látomását idézi fel:

Vidám virágok, kötve koszorúba Örülve díszitik hölgyem fejét, S aranyhaját csókolni mind elébb Igyekszik, – hátra egyik sem szorulna.

Bizony ruhája naphosszat sem únja Feszülni keblén, bár bővebb odébb S aranyfonál belé nem fáradt még, Arcán, nyakán fátylát hogy végighúzza.

Legboldogabb ám a szalag talán, Csokorba kötve amely ott pihen Aranyvégével épp’ a kebelén.

És az övecske karcsu derekán Rebegni látszik: „Mindig ölelem.“ Mit tennének még karjaim helyén![120]

Egy bizalmas jellegű, hosszú költeményben – mintegy vallomásban –[121] amely alig idézhető szószerint, Michelangelo sajátságosan nyers kifejezésekkel írja le szerelmi gyötrelmeit:

Ha egy nap is nem látlak tégedet, Békét, nyugalmat sehol sem lelek. Viszont ha látlak, szinte megtelek, Mint koplaló, ha végre már evett… Ha kérdezel, ugy szavam elakad, Berekedek, felelni nem tudok…[122]

Majd kínos sóhajok:

… Ó mily szörnyű a gyötrelem, Melyet érez e szív, ha sejti azt, Szerelmemért hogy nem várhat vigaszt! Tovább nem birom életem![123]

A Mediciek kápolnájába szánt Madonnához való tanulmányok mellé írta a következő sorokat:

Magam gyötrődöm izzón a sötétben, Midőn a földet elhagyá a nap; Másoknak élv, nekem bánat marad S borulva földre, búsulok az éjben.[124]

Ugyanebből az időből való egy híres madrigal, amelyet Bartolommeo Tromboncino zenésített meg 1518 előtt:

Hogy merjem én, ó kincsem, Tenélküled már élni éltemet, Segélyt ha kérnem válva sem lehet? A sóhajok s panaszló sok sírások Szegény szivem, tehozzád elvivék, Ó úrnőm, s nékik bizton elhivéd Gyötrelmeim és oly közel halálom. De ha igaz, hogy tőled messze bár, Szolgád hűségét sohse feleded, Szivem mi nem enyém, hagyom neked.

(_Költemények_, XI.)

Michelangelo hatalmas szobraiban és festményeiben a szerelem nem jut szóhoz: csak legheroikusabb gondolatait szólaltatta meg bennök. Úgy látszik, mintha szégyelte volna, hogy szívének gyöngeségeit beléjök vegyítse. Csak a költészethez volt bizalommal. Itt kell keresnünk a kérges felülete alatt oly félős és gyengéd szív titkát:

Szeretve, mért születtem?[125]

Hasonlítsuk össze e szerelmi költeményeket, amelyekben a szerelem és bánat úgyszólván egyértelműek, azoknak a fiatalos és ügyetlen szonetteknek kéjes rajongásával, amelyeket Ráfael írt a _Disputá_-hoz való rajzok hátlapjára.

* * *

A Sixtus-kápolna mennyezetfestményének befejezése és II. Julius halála után[126] Michelangelo visszatért Firenzébe és ahhoz a tervhez, amely annyira szívéhez nőtt: II. Julius síremlékéhez. Szerződéssel kötelezte magát, hogy hét év alatt elkészíti.[127] Három éven át majdnem kizárólag ennek a munkának szentelte magát.[128] Ebben az aránylag nyugodt korszakban, – a melankolikus és derült érettség korszakában, midőn a Sixtus-kápolna lázas háborgása lecsillapodik, mint ahogy a felkorbácsolt tenger visszatér medrébe, – Michelangelo legtökéletesebb műveit alkotja, azokat, amelyek a legjobban valósítják meg szenvedélyeinek és akaratának egyensúlyát: a _Mózest_[129] és a Louvre _Rabszolgáit_.[130]

De ez csak egy pillanatig tartott; életének viharos rohanása majdnem azonnal újból megkezdődik: visszahanyatlik az éjbe.

Az új pápa, X. Leó, el akarta szakítani Michelangelót elődjének dicsőitésétől, hogy saját családja diadalához kösse le. Ez inkább hiúság mint rokonérzés kérdése volt reá nézve, mert epikurosi szelleme nem érthette meg Michelangelo szomorú géniuszát:[131] minden kegye Ráfael felé fordult. De a Sixtus-kápolna mestere Itália dicsősége volt: X. Leó magához akarta édesgetni.

Felajánlotta Michelangelónak, hogy építse fel a firenzei San Lorenzo-templom, a Mediciek templomának homlokzatát. Michelangelót ösztönözte a Ráfaellel való vetélkedés, mert távozása után az lett a római művészet feje.[132] Elvállalta tehát ezt az újabb feladatot, amelyet a korábbinak elhanyagolása nélkül lehetetlen volt teljesítenie és amely végnélküli gyötrelmek forrása lett számára. Igyekezett saját magával elhitetni, hogy egymással párhuzamosan folytathatja II. Julius síremlékét és a San Lorenzo-templom homlokzatát is. Arra számított, hogy a munka zömét valamelyik segédjére háríthatja és maga csak a fő szobrokat készíti el. De szokása szerint lassankint megmámorosodott tervétől és csakhamar nem tűrhette, hogy annak dicsőségét mással megoszsza. Végre is remegett, hogy a pápa majd megvonja tőle a megbízást és még ő könyörgött X. Leónak, hogy kösse le ezzel az újabb lánccal.[133]

Természetes, hogy II. Julius síremlékét lehetetlen volt folytatnia. A legszomorúbb azonban, hogy époly kevéssé építette fel a San Lorenzo homlokzatát. Nemcsak nem akart maga mellett munkatársat megtűrni: szörnyű mániája volt, hogy mindent egymaga csináljon. Ahelyett, tehát, hogy Firenzében maradt és művein dolgozott volna, Carrarába ment, hogy a márványtömbök fejtését ellenőrizze. Mindenféle nehézséggel kellett itt megküzdenie. A Mediciek inkább a pietrasantai kőbányákat akarták volna kiaknázni, mint a carraraiakat, mert amazokat nemrég vásárolta meg Firenze városa. Michelangelót, mert a carraraiak pártjára állott, azzal a becsületbevágó váddal illette a pápa, hogy megvesztegették,[134] midőn pedig engedelmeskednie kellett a pápának, a carraraiak üldözték, akik összejátszottak a liguriai tengerészekkel: nem kapott egyetlen bárkát sem, amely Génuából Pisába szállította volna márványait.[135] Hegyeken, mocsaras síkságokon át utat kellett építenie, részben cölöpökre. A vidék lakói nem akartak az út költségeihez hozzájárulni. A munkások nem értettek feladatukhoz. A kőbányák is, a kőfaragók is újak voltak. Michelangelo panaszkodott:

„Arra vállalkoztam, hogy halottakat támaszszak fel, midőn a hegyeket megfékezni és a művészetet ilyen helyre bevinni igyekeztem.“[136]

Mégis kitartott:

„Amit megigértem, mindenképpen meg fogom tartani és Isten segítségével a legszebb munkát fogom készíteni, amilyent valaha Itáliában csináltak.“

Mennyi erőt, lelkesedést, lángészt vesztegetett el hiába! 1518 szeptemberének végén a túlerőltetés és kellemetlenségek következtében megbetegedett. Maga is tudta, hogy ez a napszámosnak való élet megemészti egészségét és álmait. Súlyosan nehezedett reá a vágy, hogy végre hozzálásson munkájához és a szorongás, hogy nem tehette meg. Egyéb kötelezettségei, amelyeknek nem volt képes eleget tenni, egyre sarkalták.[137]

„Meghalok kínomban, hogy balsorsom miatt nem csinálhattam azt, amit akarnék… Meghalok bánatomban és úgy tünök fel magam előtt, mintha akaratom ellenére csalóvá lettem volna.“[138]

Firenzébe visszatérve, emésztő türelmetlenséggel várta a márványszállítmányok megérkezését, de az Arno kiszáradt és a márványtömbökkel megrakott bárkák nem voltak képesek felfelé haladni.

Végre megérkeztek: most csak hozzálát a munkához? Nem. Visszatér a kőbányákba. Ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem kezdi el, míg csak egész márványhegyet nem gyűjt össze, – mint egykor II. Julius síremléke számára. Mindegyre halogatja a kezdet pillanatát; talán fél tőle. Nem igért-e túlságos sokat? Nem volt-e vakmerőség, hogy erre a nagy építészeti munkára vállalkozott? Ez nem az ő mestersége: hol is tanulta volna? Most pedig nem képes sem előre menni, sem hátra.

Ennyi fáradsággal még azt sem érte el, hogy a márványok szállítását biztosítsa. A Firenzébe küldött hat monolith oszlop közül négy útközben tört el, egy már Firenzében. Munkásai felültették.

Végre is a pápa és Medici biboros türelmetlenkedni kezdtek a sok drága idő miatt, amelyet hasztalanúl vesztegetett el a kőbányákban és sáros utakon. 1510 márciusának 10.-én a pápa brevéje felmenti Michelangelót a San Lorenzo homlokzatának elkészítésére kötött szerződés alól. Michelangelo csak akkor értesült erről, midőn a felváltása céljából Pietrasantába küldött munkáscsapatok odaérkeztek. Súlyosan megsértődött:

„Nem írom a biboros számlájára a szóban levő homlokzat famintáját, amelyet Rómába küldtem neki; nem írom számlájára azt a három esztendőt sem, amelyet ezzel a dologgal elvesztettem; nem írom számlájára, hogy a San Lorenzo munkája tönkretett; nem írom számlájára azt a gyalázatot, hogy megbíztak ezzel a munkával, majd elvették tőlem, azt sem tudom miért!… Most így egyezhetünk meg: Leó pápa tartsa meg a kibányászott köveket, én pedig a kezeim közt levő pénzt – és hadd szabaduljak!“[139]

Nem pártfogóit kellett volna Michelangelónak vádolnia, hanem saját magát. Jól tudta ezt és ez volt legnagyobb bánata. Küzdött magával. 1515-től 1520-ig, erejének teljében, mit alkotott túláradó géniusza? – A Santa Maria sopra Minerva-templom unalmas _Krisztusát_, – Michelangelónak oly művét, amelyben nem találjuk meg Michelangelót! – És még ezt sem fejezte be.[140]

1515-től 1520-ig, a nagy renaissance ez utolsó éveiben, azok előtt az elemi csapások előtt, amelyek Itália tavaszának véget vetettek, Ráfael kifestette a Vatikán loggiáit, a Stanza dell’ Incendiót, a Farnesinát, minden nemben remekműveket alkotott, felépítette a villa Madamát, vezette a Szent Péter-templom építkezését, az ásatásokat, az ünnepségeket, a műemlékeket, kormányozta a művészetet, óriási iskolát alapított és diadalmas munkája közepette halt meg.[141]

* * *

Csalódásainak keserűsége, az elveszett napok, tönkrement remények, megtört akarat fölött való kétségbeesés visszatükröződik a következő korszak komor műveiben: a Mediciek síremlékeiben és II. Julius síremléke új szobraiban.[142]

A szabad Michelangelo, aki egész életében egyik iga alól a másik alá hajtotta fejét, gazdát változtatott. Giulio de’ Medici biboros, aki VII. Kelemen néven csakhamar pápa lett, 1520-tól 1534-ig uralkodott fölötte.

Nagyon szigorúak voltak VII. Kelemennel szemben. Kétségtelen, hogy – mint mindegyik pápa – ő is családi büszkeségének szolgálatába akarta hajtani a művészetet és a művészeket. De Michelangelónak nem sok panasza lehet reá. Egyik pápa sem szerette annyira. Egyikök sem tett tanúságot müvei iránt táplált állandóbb és mélyebb érdeklődésről.[143] Egyikök sem értette meg jobban akaratának gyengeségét, szükség esetén saját maga ellen védelmébe vette őt és megakadályozta abban, hogy szétforgácsolja erejét. Még a firenzei felkelés és Michelangelo lázadása után sem változtak meg Kelemennek iránta való érzelmei.[144] De nem függött tőle, hogy lecsillapítsa a nyugtalanságot, lázt, pesszimizmust, halálos búskomorságot, amely e nagy szívet emésztette. Mit használhatott neki gazdája személyes jósága? Mégis csak gazdája volt!…

„Három pápát szolgáltam“ – mondá Michelangelo utóbb – „de kényszerűségből.[145]

Mit jelentett számára egy kis dicsőség és egy-két szép mű? Oly távol volt ez mindattól, amiről álmodott… És az öregség közeledett. És minden elsötétedett körülötte. A renaissance haldoklott. Rómát csakhamar a barbárok fosztják ki. Egy szomorú Isten fenyegető árnyéka ereszkedett le Itália gondolatára. Michelangelo érezte a tragikus óra eljövetelét és fojtó aggodalmat szenvedett.

Miután Michelangelót kiragadta annak a vállalkozásnak szövevényéből, amelyben elmerült, VII. Kelemen elhatározta, hogy új irányba tereli géniuszát és az volt a szándéka, hogy közelről felügyel reá. Megbízta a Mediciek kápolnájának és síremlékeinek elkészítésével.[146] Teljesen a maga szolgálatának akarta lefoglalni. Még azt az ajánlatot is tette neki, hogy lépjen szerzetes rendbe[147] és egyházi javadalommal kínálta meg. Michelangelo visszautasította, de VII. Kelemen mégis havi díjat fizetett neki, a háromszorosát annak, amit kivánt és a San Lorenzo-templom szomszédságában levő házzal ajándékozta meg.