Part 2

Egy settignanói kőfaragó feleségéhez adták dajkaságba. Később, tréfálkozva, ennek a tejnek tulajdonította szobrászi hivatását. Iskolába küldték; ott azonban csak rajzolással foglalkozott. „Ezért atyja és atyjának testvérei rossz szemmel nézték és gyakran kegyetlenül megverték, mert gyülölték a művészi mesterséget és szégyennek tartották, hogy házukban művész legyen.“[54] Így már kora gyermekkorában megismerkedett az élet durvaságával és a szellem elhagyatottságával.

Csökönyössége legyőzte atyjáét. Tizenhárom éves korában mint tanuló belépett Domenico Ghirlandajo, a legnagyobb és legegészségesebb firenzei festő műhelyébe. Első munkáival annyi sikert aratott, hogy, a hagyomány szerint, a mester féltékeny lett a tanítványra.[55] Egy év letelte után megváltak egymástól.

Megutálta a festészetet. Heroikusabb művészetre törekedett. Abba a szobrásziskolába ment át, amelyet Lorenzo de’ Medici tartott fenn a San Marco kertjeiben.[56] A nagyúr érdeklődött iránta: palotájában adott neki szállást és fiai asztalánál helyet. A gyermek az olasz renaissance szivébe került be, ókori emlékek gyűjteményébe, a nagy platonikusok, Marsilio Ficino, Benivieni, Angelo Poliziano költői és tudós légkörébe. Megittasúlt szellemüktől; hogy az ókor világában éljen, lelkét klasszikussá tette: görög szobrász lett. Poliziano „nagyon szerette“, az ő vezetése alatt faragta a _Kentaurok és lapithák küzdelmét_.[57]

Ez a büszke dombormű, melyben a szenvtelen erő és szépség uralkodik, visszatükrözteti az ifju atlétai lelkét és nyers társaival űzött vad játékait.

Eljárt a Carmine-templomba, hogy Masaccio festményeit lerajzolja, Lorenzo di Credivel, Bugiardinival, Granaccival és Torrigiano dei Torrigianival együtt. Csufolódásával nem kimélte társait, akik kevésbbé voltak ügyesek mint ő. Egyszer azután a hiú Torrigianival akadt össze. Torrigiani ökölcsapással törte be ábrázatát. Utóbb még dicsekedett is vele: „Összeszorítottam öklömet“ – beszélte Benvenuto Cellininek – „és oly erővel sujtottam orrára, hogy éreztem, mint zúzódnak össze a csontok és porcok, akár valami tészta. Így egész életére megbélyegeztem.“[58]

* * *

A pogányság nem oltotta ki Michelangelo keresztény hitét. A két ellenséges világ vetélkedett lelkéért.

1490-ben Savonarola, a szerzetes megkezdte a Jelenésekről szóló lángoló szónoklatait. Harminchét éves volt. Michelangelo tizenöt. Látta a kis termetű, vézna prédikátort, akit Isten szelleme emésztett. Megdermedt a rémülettől a rettenetes hang hallatára, mely a Duomo szószékéről villámmal sujtott a pápa felé és Itália fölé Isten véres pallosát függesztette. Firenze reszketett. Az emberek az utcán futkostak, sírva és kiáltozva, mint a bolondok. A leggazdagabb polgárok, a Ruccellai, Salviati, Albizzi, Strozzi családokból, szerzetes rendekbe kivántak belépni. Még a tudósok, a filozófusok is, Pico della Mirandola, Poliziano leszálltak értelmük magaslatáról.[59] Michelangelo legidősb bátyja, Lionardo, dominikánus barát lett.[60]

Michelangelo nem maradt ment a rettegés ragályától. Midőn közelgetett az, akinek jövetelét a próféta hirdette: az új Kyros, Isten kardja, az idomtalan kis szörnyeteg: – VIII. Károly francia király, – rémület fogta el. Egy álom megzavarta.

Egyik barátja, Cardiere, költő és zenész, egy éjjel Lorenzo de’ Medicit[61] látta megjelenni álmában, rongyokba burkolva, gyászban, félig meztelenül; a halott megparancsolta neki, figyelmeztesse fiát Pierót, hogy el fogják űzni és soha sem fog visszatérni hazájába. Michelangelo, akivel Cardiere közölte látomását, rábeszélte, hogy mondjon el mindent a fejedelemnek, de Cardiere, aki félt Pierótól, nem merte megtenni. Valamelyik következő reggel ismét felkereste Michelangelót és rémülettől eltelve elmondta neki, hogy a halott ujból megjelent előtte, ugyanabban a ruhában és midőn a fekvő Cardiere csendesen reánézett, az álomkép pofonütötte, büntetésül amiért nem engedelmeskedett neki. Michelangelo heves szemrehányásokkal illette Cardieret és reávette, hogy tüstént gyalogoljon ki a Mediciek nyaralójába, Careggibe, Firenze mellett. Feleútban Cardiere találkozik Pieróval, megállítja és elmondja neki mondókáját. Piero nevetésben tört ki és lovászaival megverette. Bibbiena, a herceg kancellárja, így szólt hozzá: „Bolond vagy. Mit gondolsz, kit szeret Lorenzo jobban, fiát vagy téged? Ha mutatkoznia kellett volna, előtte jelent volna meg, nem te előtted!“ A megtépázott és kigúnyolt Cardiere visszatért Firenzébe, elmondta Michelangelónak küldetése sikertelenségét és annyira meggyőzte a Firenzét fenyegető szerencsétlenségekről, hogy Michelangelo két nap mulva megszökött.[62]

Ez volt az első ama babonás rettegések rohamai közül, amelyek utóbb nem egyszer ismétlődtek életében és amelyek levették lábáról, bármint szégyelte is.

* * *

Egész Velencéig menekült.

Alig hagyta el Firenze földjét, amely égett talpa alatt, midőn felhevültsége lelohadt. – Visszatért Bolognába és ott töltötte a telet,[63] tökéletesen megfeledkezve a prófétáról és jövendöléseiről. A világ szépsége ujból hatalmába keríti. Az 1495. év tavaszán, a farsang vallási ünnepei és a pártok elkeseredett küzdelmei közben visszatér Firenzébe, most már azonban annyira távol áll azoktól a szenvedélyektől, amelyek körülötte marcangolják egymást, hogy – mintegy kihívásképen Savonarola követőivel szemben – kifaragja híres _Alvó Cupidó_-ját, amelyet kortársai ókori műnek néztek. Egyébiránt csak néhány hónapig marad Firenzében; Rómába megy és Savonarola haláláig ő a legpogányabb a művészek között. Kifaragja a _részeg Bacchus_-t, a _haldokló Adonis_-t és a nagy _Cupidó_-t, ugyanabban az évben, midőn Savonarola elégetteti „a Hiúságokat és Anathemákat“: könyveket, ékszereket, műtárgyakat.[64] Bátyját, Lionardo szerzetest, a prófétában való hitéért üldözik. A veszedelmek tornyosulnak Savonarola feje fölött: Michelangelo nem tér vissza Firenzébe, hogy védelmére keljen. Savonarolát elégetik:[65] Michelangelo hallgat. Leveleiben nyoma sincs ennek az eseménynek.

Michelangelo hallgat, de a _Pietà_-t faragja.[66]

A halhatatlanúl fiatal Szűz térdein a halott Krisztus fekszik, aludni látszik. Az Olympos szigorúsága lebeg a tiszta istennő és a Kálvária Istenének vonásai fölött. De kimondhatatlan melankólia egyesül vele és áthatja e szép testeket. A szomorúság hatalmába kerítette Michelangelo lelkét.

* * *

Nemcsak a nyomorúságok és bűnök látása vetett reá árnyékot. Zsarnoki erő költözött beléje, hogy soha többé el ne hagyja. Áldozata lett a géniusz ama dühének, amely haláláig nem engedte többé kifujnia magát. Anélkül, hogy illuziói lettek volna a győzelemre nézve, megesküdött, hogy győzni fog, a maga és övéi dicsőségére. Súlyos családjának egész terhe csak ő reá nehezedett. Pénzkérésekkel ostromolta. Nem volt neki, de büszkeségét helyezte abba, hogy sohase útasítsa vissza őket: eladta volna saját magát, csakhogy elküldhesse övéinek a pénzt, amelyet tőle követeltek. Egészsége már hanyatlott. A rossz táplálkozás, a hideg, a nedvesség, a túlzott munka alá kezdte ásni. Fejfájásokban szenvedett és egyik oldala megdagadt.[67] Atyja szemére vetette életmódját, nem volt annak tudatával, hogy ő felelős érte.

„Minden fáradalmam, amit valaha elszenvedtem, nem kevésbbé volt magukért, mint önmagamért“ – írja neki utóbb Michelangelo.[68]

„… Minden gondomat, valamennyit a maguk iránt való szeretetemnek köszönhetem.“[69]

* * *

Az 1501. év tavaszán visszatért Firenzébe.

A székesegyház építési bizottsága _(Opera del Duomo)_ már negyven évvel azelőtt egy óriási márványtömböt bízott Agostino di Duccióra, hogy egy próféta szobrát faragja ki belőle. Az alig kinagyolt mű félbemaradt. Senki sem merte újból megkezdeni. Michelangelo vállalkozott reá[70] és ebből a márványszirtből az óriási _Dávid_-ot keltette életre.

Azt beszélik, hogy Pietro Soderini gonfaloniere elment Michelangelóhoz, hogy megnézze a szobrot, amelyet nála megrendelt és nehány megjegyzést tett reá, hogy ízléséről tanúságot tegyen: kifogásolta az orr vastagságát. Michelangelo felment az állványra, vésőt és egy kis márványport vitt magával, majd könnyedén mozgatva a vésőt, a port apránkint aláhintette, de vigyázott, hogy ne éríntse az orrot és úgy hagyta, amilyen volt. Azután a gonfalonieréhez fordult és így szólt:

„Nézze meg most.“

– „Most“ – „mondá Soderini“ – „sokkal jobb lett. Életet öntött belé.“

„Akkor Michelangelo leszállott és csöndesen nevetett.“[71]

Mintha kiolvashatnók ezt a csöndes megvetést a műből. Viharos erő nyugalom állapotában. Megvetés és melankólia feszíti. Múzeum falai között megfullad. Szabad levegőre van szüksége, „világosságra, térre“ – ahogy Michelangelo mondta.[72]

1504 január 25.-én egy müvészbizottság, amely Filippino Lippiből, Botticelliből, Peruginóból és Leonardo da Vinciből állott, tárgyalta a _Dávid_ elhelyezésének kérdését. Michelangelo kivánságára úgy határoztak, hogy a Signoria palotája előtt állítják fel.[73] A rengeteg tömeg szállítását a székesegyház építészeire bízták. Május 14.-én este a márványóriást kivitték a deszkabódéból, amelyben el volt helyezve és amelynek falát az ajtó fölött lebontották. Éjjel csőcselék kövekkel dobálta, hogy összetörje. Gondosan kellett őrizni. A szobor csak lassan haladt előre, egyenesen felfüggesztve, hogy szabadon lóghasson, anélkül, hogy a földet éríntse. Négy napra volt szükség, míg a székesegyháztól a Palazzo Vecchio elé ért. 18.-án délben megérkezett a kijelölt helyre. Éjjel még ezután is őrizték. Minden elővigyázat ellenére egy este kövekkel meghajigálták.[74]

Ilyen volt ez a firenzei nép, amelyet olykor mintának állítanak a miénk elé.[75]

* * *

1504-ben Firenze Signoriája versenyben szembe állította egymással Michelangelót és Leonardo da Vincit.

A két férfiú nem szerette egymást. Közös magányosságuk összehozhatta volna őket. De ha távol érezték is magukat a többi embertől, még messzebb voltak egymástól. Kettejök közül Leonardo volt az elszigeteltebb. Ötvenkét éves volt, – húsz évvel idősebb Michelangelónál. – Harmincéves kora óta elhagyta Firenzét, melynek szenvedélyes zordsága tűrhetetlen volt gyengéd, kissé félénk természetének és derült, kétkedő értelmének, amely minden előtt tárva volt és mindent felfogott. Ez a nagy dilettáns, ez a teljesen szabad és teljesen magányos férfiú annyira elszakadt családjától, a vallástól, az egész világtól, hogy csak zsarnokok mellett érezte jól magát, akik époly szabad szelleműek voltak, mint ő. Miután 1499-ben pártfogójának, Lodovico il Morónak bukása arra kényszerítette, hogy Milanót elhagyja, 1502-ben Cesare Borgia szolgálatába lépett, de a herceg politikai pályafutásának vége 1503-ban arra indította, hogy visszatérjen Firenzébe. Itt ironikus mosolya szemben találta magával a sötét és lázas Michelangelót, akit kihozott sodrából. Michelangelo, aki egészen szenvedélyeinek és hitének élt, gyűlölte szenvedélyei és hite ellenségeit, de még erősebben gyűlölte azokat, akiknek nem voltak szenvedélyeik és nem volt semmiféle hitük. Minél nagyobb volt Leonardo, annál nagyobb ellenszenvet érzett iránta Michelangelo és nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy azt előtte kimutassa.

„Leonardo szép megjelenésű, arányos testalkatú, megnyerő fellépésű férfiú volt. Rövid, térdig érő, rózsaszinű köntöst viselt, holott akkor hosszú öltözetek voltak divatban. Szép szakálla melle közepéig ért, göndör és gondosan ápolt vala. És a nevezett Leonardo elsétált egyszer egy barátjával a Santa Trinità-negyedbe, ahol nehány jóravaló ember épen Dante egy passzusa fölött vitatkozott. Odahivták Leonardót és felszólították, hogy magyarázza meg nekik azt a passzust. Véletlenül épen akkor ment arra Michelangelo és egyikük odahítta, Leonardo pedig így felelt: „Majd Michelangelo fogja nektek megmagyarázni.“ Michelangelo pedig, aki azt hitte, hogy csúfságból mondta, haragosan így válaszolt neki: „Magyarázd meg magad, aki elkészítetted egy lovasszobor mintáját, hogy bronzba öntsed és nem voltál képes megönteni és szégyenből otthagytad“.[76] Ezekkel a szavakkal hátat fordított nekik és elment. Leonardo ottmaradt és Michelangelo szavai miatt elpirult. És Michelangelo, hogy Leonardót még erősebben megcsipkedje, ezt is mondta: „És hogy azok a milanói kappanok bíztak benned!“[77]

Ilyen volt az a két férfiú, akiket Soderini gonfaloniere egy közös munkában, a Signoria palotájában levő tanácsterem kifestésében egymással szembeállitott. Különös párbaj volt ez a renaissance két legnagyobb ereje között. Leonardo 1504 májusában kezdte el az _Anghiari csata_ kartonját.[78] Ugyanaz év augusztus hónapjában Michelangelónál rendelték meg a _Cascinai csata_ kartonját.[79] Firenze két táborra szakadt, a vetélytársak egyike vagy másika mellé. – Az idő mindent kiegyenlített. Mindkét mű eltünt.[80]

* * *

Az 1505. év március hónapjában II. Julius pápa Rómába hítta Michelangelót. Akkor kezdődött életének heroikus korszaka.

A két heves és nagyszabású ember, a pápa és a művész, arra volt teremtve, hogy megértse egymást, ha hevükben egymásba nem ütköznek. Agyuk óriási tervektől forrott. II. Julius a régi Rómához méltó siremléket akart emeltetni magának. Michelangelo lángolt e császári dölyftől sugalt gondolatért. Valóságos bábeli tervet gondolt ki, hegymagasságú épületet több mint negyven óriási méretű szoborral. A fellelkesült pápa Carrarába küldte, hogy a kőbányákban kifejtesse az egész szükséges márványanyagot. Michelangelo nyolc hónapnál tovább maradt a hegyek között. Emberfölötti túlcsigázottság rabja volt. „Midőn egyszer azon a vidéken meglátott egy hegyet, amely a tenger fölé kiemelkedett, kedve támadt egy óriást faragni, mely távolról feltünt volna a hajósoknak… Bizonyára meg is csinálta volna, ha lett volna reá ideje és ha a feladat, amelyért odament, megengedte volna.“[81]

1505 decemberében visszatért Rómába, ahova egymásután érkeztek meg a tengeren át az általa kiválasztott márványtömbök. A Szent Péter terére szállították őket, Santa Caterina mögé, ahol Michelangelo lakott. „Oly nagy volt a kövek tömege, hogy az emberek álmélkodását és a pápa örömét keltette fel.“ Michelangelo munkához látott. A pápa, türelmetlenségében igen gyakran meglátogatta és „elbeszélgetett vele, olyan bizalmasan, mintha testvére lett volna.“ Hogy kényelmesebben odamehessen, a Vatikán folyosójáról Michelangelo házához függő hidat készíttetett, amely titkos átjárót biztosított számára.

De a pápa kegye nem volt tartós. II. Julius jelleme nem volt kevésbbé hevesvérű mint Michelangelóé. Egymásután a legkülönbözőbb tervekért lelkesedett. Úgy találta, hogy egy másik terv inkább megörökítheti dicsőségét: Újjá akarta építeni Szent Péter templomát. Michelangelo ellenségei vezették ebbe az irányba. Számosak voltak ők és hatalmasak. Élükön egy oly férfiú állott, akinek géniusza nem volt csekélyebb Michelangelóénál és akinek akarata erősebb volt: az urbinói Bramante, a pápa épitésze és Ráfael barátja. Nem lehetett rokonszenv a két nagy umbriai mesterben uralkodó értelem és a firenzei művész vad géniusza között. Az azonban, hogy elhatározták szembeszállni vele,[82] kétségkívül azért történt, mert ő hivta ki őket. Michelangelo oktalanúl bírálgatta Bramantét és azzal vádolta – okkal vagy ok nélkül – hogy munkáiban nem tiszta kezű.[83] Bramante azonnal elhatározta, hogy megbuktatja.

Elforditotta tőle a pápa kegyét. Felhasználta II. Julius babonás természetét és eszébe juttatta azt a néphitet, mely szerint rossz előjel, ha valaki életében épitteti meg síremlékét. Sikerült is elvonni őt vetélytársának terveitől és a maga terveit tette helyükbe. 1506 januárjában II. Julius elhatározta, hogy újjáépíti Szent Péter templomát. A síremlék abbamaradt és Michelangelót nemcsak megalázás érte, hanem el is adósodott ama kiadások miatt, amelyeket a munkára előlegezett.[84] Keserűen panaszkodott. A pápa elzáratta előtte ajtaját és midőn visszatért, II. Julius egyik lovászával kergettette el.

Egy luccai püspök, aki látta a dolgot, így szólt a lovászhoz:

– „Hát nem ismeri?“

A lovász így szólt Michelangelóhoz:

– „Bocsásson meg, uram, de ezt a parancsot kaptam és teljesitenem kell.“

Michelangelo hazament és a következő levelet irta a pápának: „Szent Atyám, ma reggel kikergettek a palotából Szentséged parancsára, miért is tudomására hozom, hogy mától kezdve ha szüksége lesz reám, keressen másutt, nem Rómában.“

Elküldte a levelet, magához hivatott egy asztalost és egy kőfaragót, akik nála laktak és így szólt hozzájuk:

„Híjjatok egy zsidót, adjatok el mindent, ami ebben a házban van és jöjjetek Firenzébe.“

Azután lóra ült és eltávozott.[85]

Midőn a pápa megkapta a levelet, öt lovast küldött utána, akik este tizenegy óra körül érték utól Poggibonsiban és a következő parancsot adták át neki: „A jelen írás átvétele után azonnal térj vissza Rómába, kegyvesztés terhe mellett.“ Michelangelo azt válaszolta, hogy visszatér, ha a pápa megtartja kötelezettségeit, különben ne remélje, hogy valaha viszontlátja.[86]

A következő szonettet intézte a pápához:[87]

Uram, igaz az ős példabeszéd, Hogy a hatalmas nem hajlik a jóra! Te is hallgattál léha mese szóra, S jutalmazád az igaz ellenét.

Én a te régi jó szolgád vagyok, Tiéd vagyok, mint napé sugara; De te időmet nem bánod soha, S kevésbbé tetszem, bármint fáradok.

Már azt hivém, hogy fölemelsz magadhoz, S igaz mérték, és nagy hatalmú kardod Fog dönteni s nem üres szóbeszéd.

De az Ég megvet minden hű Erényt, Ha e világra küldi, hol pedig Csak száraz fa gyümölcsét keresik![88]

A sértés, amely II. Julius részéről érte, nem volt az egyedüli ok, amely Michelangelót szökésre késztette. Giuliano da San Gallóhoz intézett egyik levelében sejteti, hogy Bramante meg akarta gyilkoltatni.[89]

Michelangelo távozása után Bramante vetélytárs nélkül maradt. Annak szökését követő napon helyezteti el a Szent Péter-templom első kövét.[90] Engesztelhetetlen boszúja Michelangelo műve ellen fordult és úgy intéződött, hogy örökre tönkretegye azt. A csőcselékkel kifosztatta a Szent Péter-téren levő munkahelyet, ahol a II. Julius síremlékéhez szánt márványtömbök össze voltak gyűjtve.[91]

Ezalatt a pápa, aki dühöngött szobrászának lázadása miatt, egyik brevét a másik után küldte a Signoriához Firenzébe, ahova Michelangelo menekült. A Signoria maga elé idézte Michelangelót és így szólt hozzá: „Úgy megtréfáltad a pápát, hogy még a francia király sem merte volna megtenni… Nem akarunk miattad Julius pápával háborúba keveredni, vissza kell tehát térned és ha visszatérsz, olyan hathatós leveleket adunk neked, hogy aki megbántana, ezt a Signoriát bántaná meg.“[92]

De Michelangelo makacskodott. Feltételeket tűzött. Azt követelte, hogy II. Julius csináltassa meg vele a síremléket, amelyen már nem Rómában, hanem Firenzében szándékozott dolgozni. Midőn II. Julius hadba vonult Perugia és Bologna ellen[93] és sürgetései mind fenyegetőbbekké váltak, Michelangelo arra gondolt, hogy Törökországba utazik, mert a szultán azt az ajánlatot tette neki a ferencrendiek útján, hogy menjen Konstantinápolyba és építse meg a perai hidat.[94]

Végre engednie kellett és az 1506. év novemberének utolsó napjaiban kelletlenül Bolognába utazott, ahova a győzedelmes II. Julius csak kevéssel előbb vonult be.

„Egy reggel, midőn Michelangelo a San Petronio-templomba ment misére, a pápa lovászai megismerik és őszentsége elé vezetik, aki asztalnál ült a Tizenhatok palotájában. Midőn a pápa maga előtt látta őt, haragos arccal így szólt: „Neked kellett volna minket felkeresnünk és te megvártad, hogy mi keressünk fel téged!“… Michelangelo letérdelt és fennszóval bocsánatot kért, azzal mentegetve magát, hogy nem rosszaságból, hanem felindulásból hibázott, mert nem bírta elviselni, hogy úgy kergessék el, ahogy megtették. A pápa lehajtotta fejét és nem felelt, látszott, hogy nagyon fel van indulva. Ekkor egy püspök, akit Soderini biboros bízott meg azzal, hogy Michelangelót kimentse és ajánlja, közbe akart lépni és így szólt: „Ne nehezteljen Szentséged hibájáért, mert tudatlanságból hibázott. A festők, művészetükön kivül, mind ilyenek.“ De a pápa haraggal válaszolt: „Te olyan gorombaságot mondasz neki, amilyent mi nem mondunk. Te vagy a tudatlan és szerencsétlen, nem ő. Hordd el magad a pokolba.“ És mert nem ment el, a pápa szolgái ütlegekkel kidobták. Miután a pápa ilyképen haragjának nagy részét a püspökre adta ki, közelébb hítta magához Michelangelót és megbocsájtott neki.“[95]

Szerencsétlenségére, hogy II. Juliussal kibéküljön, Michelangelónak bele kellett törődnie a pápa szeszélyeibe és a mindenható akarat újból másfelé fordult. Már nem volt szó a siremlékről, hanem óriási bronzszoborról, amelyet Bolognában akart állíttatni magának. Hiába tiltakozott Michelangelo, „hogy ő nem ért a bronzöntéshez“. Meg kellett tanulnia és keserves munkára vállalkoznia. Hitvány szobában lakott, amelyben csak egy ágy volt és ebben aludt két firenzei segédjével, Lapóval és Lodovicóval, valamint Bernardino nevű öntőjével. Tizenöt hónap múlt el mindenféle kellemetlenség közepette. Összeveszett Lapóval és Lodovicóval, akik meglopták.

„Két segédem, főleg az a gaz Lapo, mindenkivel el akarta hitetni, hogy ők csinálják ezt a művet, vagy hogy társas viszonyban vannak velem. Sohasem látták be, főleg Lapo, hogy nem ők a mesterek, míg csak ki nem dobtam: csak akkor tért észre, hogy az én szolgálatomban állott… Elkergettem mint egy kutyát.“[96]

Lapo és Lodovico zajosan panaszkodtak; Firenzében rágalmakat terjesztettek Michelangelo ellen és végre is pénzt zsaroltak ki atyjától, azon a címen, hogy meglopta őket.

Azután a bronzöntő tehetetlensége derült ki.

„Azt hittem volna, hogy Bernardino mester még tűz nélkül is képes lenne önteni, oly nagy hitem volt benne.“

1507 júniusában az öntés szerencsétlenül járt. Az alak csak derékig jött ki. Mindent újból kellett kezdeni. Michelangelót egész 1508 februárig foglalkoztatta ez a munka. Egészsége majdnem tönkrement.

„Alig szakíthatok időt evésre“ – írja öccsének. „… A legnagyobb nehézségek és óriási fáradalmak közepette élek és nem törődöm egyébbel, csak éjjel-nappal munkával. Annyi bajt szenvedtem és szenvedek, hogy ha még egyszer újból kellene csinálnom, nem hiszem, hogy életemből kitelnék, mert igen nagy munka volt.“[97]

Ennyi fáradsághoz képest az eredmény szánalmas lett. II. Julius szobra, melyet 1508 februárjában állítottak fel a San Petronio-templom homlokzata előtt, csak négy évig maradt ott. 1511 decemberében a Bentivogliók, II. Julius ellenségeinek pártja elpusztította és Alfonso d’Este megvásárolta töredékeit, hogy ágyút öntessen belőle.

* * *

Michelangelo visszatért Rómába. A pápa egy másik feladatot rótt rá, amely nem kevésbbé váratlan volt és még veszedelmesebb. A festőt, aki mitsem értett a freskófestés mesterségéhez, a Sixtus-kápolna boltozatának kifestésével bízta meg. Mintha csak kedve telt volna abban, hogy lehetetlent kívánjon és Michelangelónak abban, hogy teljesítse azt.

Úgy látszik, Bramante volt az, aki látván, hogy Michelangelo a pápa kegyével tér vissza, ezt a feladatot reá hárította, abban a feltevésben, hogy ez dicsőségének veszte lesz.[98] A kísérlet annál veszedelmesebb volt Michelangelóra nézve, mert ugyanabban az évben, 1508-ban, vetélytársa Ráfael hasonlíthatatlan szerencsével kezdte meg a Vatikán stanzáinak kifestését.[99] Mindent elkövetett, hogy szabaduljon a félelmes megtiszteltetéstől, még Ráfaelt is ajánlotta maga helyett: azt mondta, hogy ez nem az ő művészete és hogy nem fog neki sikerülni. De a pápa ragaszkodott hozzá és engednie kellett.