Part 6

Vittoria Colonna életének abban a korszakában ismerkedett meg Michelangelóval, midőn a legerősebben át volt hatva Valdes és Ochino szabad miszticizmusától. Ennek a szomorú és elgyötört asszonynak, akinek mindig szüksége volt biztos vezetőre, hogy reátámaszkodhassék, nem kevésbbé volt szüksége valakire, aki még gyengébb és szerencsétlenebb volt, mint ő, hogy reá áraszsza mindazt az anyai szeretet, amely lelkét eltöltötte. Belső harcát elrejteni igyekezett Michelangelo előtt. Látszólag derűlten, tartózkodón, kissé hidegen nyújtotta neki azt a békét, amelyet ő maga másoktól várt. Barátságuk, mely 1535 körül kezdődött, 1538 őszétől kezdve vált meghittebbé és teljesen Istenben gyökerezett. Vittoria negyvenhat éves volt, Michelangelo hatvanhárom. Vittoria Rómában a San Silvestro in Capite-kolostorban lakott, a Monte Pincio alatt, Michelangelo a Monte Cavallo közelében. Vasárnaponkint a Monte Cavallón levő San Silvestro-templomban jöttek össze. Fra Ambrogio Caterino Politi Szent Pál leveleit olvasta fel nekik, amelyeket azután megbeszéltek. E beszélgetések emlékét Francisco d’ Ollanda portugal festő őrizte meg számunkra. A _Négy beszélgetés a festészetről_ e komoly és gyengéd barátság eleven képe.[253]

Az első alkalommal, midőn Francisco d’ Ollanda a San Silvestro-templomba ellátogatott, a marchesa di Pescarát találta ott, amint néhány barátjával a vallásos felolvasást hallgatta. Michelangelo nem volt ott. Midőn a Levél olvasása véget ért, a szeretetreméltó hölgy mosolyogva szólt az idegenhez:

– „Francisco d’ Ollanda bizonyára szívesebben hallgatná meg Michelangelo beszédét a festészetről, mint Frate Ambrogio szentbeszédét.“

Erre Francisco, együgyű sértődöttséggel így válaszolt:

– „Hogyan, asszonyom, talán azt hiszi kegyelmességed, hogy én semmi iránt sem érdeklődöm és egyébhez sem értek a festészeten kívül?“

– „Ne haragudjék, Francisco úr“ – szólt közbe Lattanzio Tolomei – „a marchesa tudja, hogy az a férfi, aki a festészethez ért, ért mindenhez. Ennyire becsüljük mi a festészetet Itáliában. Talán csak azért mondta azt, hogy még más élvezetet adjon ahhoz, amelyben már része volt, vagyis Michelangelót.“

Francisco mentegetőzik, a marchesa pedig így szólt egyik szolgájához:

– „Eredj Michelangelo házába és mondd meg neki, hogy én és Lattanzio úr itt vagyunk a templomban, istentisztelet után, a hűvös és kellemes kápolnában. Ha idejéből hajlandó volna feláldozni valamit, mi csak nyernénk vele. De ne mondd meg neki, hogy Francisco d’Ollanda, a spanyol is itt van“ – toldotta hozzá, ismerve Michelangelo emberkerülő természetét.

Míg a szolga visszaérkezésére vártak, arról beszélgettek, hogy milyen módon fogják Michelangelót reávenni arra, hogy a festészetről beszéljen, anélkül, hogy az szándékukat észrevenné, mert különben azonnal félbeszakítaná a beszélgetést.

„Miután rövid ideig szó nélkül voltunk, ajtókopogtatást hallottunk és mindnyájan féltünk már, hogy Michelangelo nem jön, oly hamar jött meg a válasz. De jó szerencsém azt akarta, hogy Michelangelo, aki a Monte Cavallo alján lakott és épen San Silvestro irányában sétált a thermák felé, az Esquilinus útján, Urbinójával filozofálva, küldöncünkkel találkozott és így nem menekülhetett. Ő volt az tehát, aki az ajtón kopogtatott. Fogadtatására felemelkedett a marchesa és jó darabig állva maradt, mielőtt maga és Lattanzio úr közé leültette volna őt.“

Francisco d’Ollanda Michelangelo közelébe ült le, de ez nem vetett ügyet reá. Ez bántotta Franciscót, aki végül sértődötten megszólalt:

– „A legjobb szer, hogy valakit észre ne vegyünk, az, ha közvetlenül szemünk előtt van.“

Michelangelo meglepődve nézett reá és azonnal igen udvariasan mentegetődzött:

– „Bocsásson meg, Francisco úr, hogy nem láttam meg kegyelmedet, mert a marchesára figyeltem.“

„A marchesa pedig rövid hallgatás után leírhatatlan ügyességgel kezdett mindenféle dologról helyesen és szellemesen beszélni, előkelő kifejezésekkel, de nem érintette a festészetet. Olyanhoz hasonlíthatnám, aki egy, csak furfanggal és fáradsággal meghódítható várost ostromol, a festő pedig óvatosságával és éberségével hasonlóképen úgy tűnt fel előttünk, mint az ostromlott, aki itt előörsöket állít fel, ott hidakat veret, aknákat készít és valamennyi falat és tornyot megszállja, végre azonban a marchesa győzedelmeskedett, nem lévén senki, aki neki ellenállhatott volna.“

A marchesa így szólt:

– „Ismeretes, hogy aki Michelangelót az ő saját fegyverével, az eszélyességgel támadja meg, végre is csak vesztes marad. Szükséges, Lattanzio úr, ha el akarjuk hallgattatni vagy szóval legyőzni, hogy vagy a brévékről, vagy a festészetről intézzünk hozzá kérdéseket.“

Ez az elmés fordulat a művészetre vezette a beszélgetést. Vittoria egy apácakolostorról tesz említést Michelangelo előtt, amelyet építtetni szándékszik és Michelangelo azonnal felajánlja, hogy megnézi a hely színét, az épület fő vonásainak megállapítása céljából.

– „Nem mertem volna ily nagy dologra kérni kegyelmedet“ – válaszolt a marchesa – „bár tudom, hogy mindenben követi az Úr tanítását: Deposuit potentes, exaltavit humiles… Épen azért Rómában mindazok, akik ismerik kegyelmedet, még többre becsülik személyét, mint műveit, akik pedig nem ismerik, kegyelmednek csak legkisebb részét méltányolják, vagyis kezének műveit. És bizonyára nem kevésbbé kell dícsérnem azért, hogy vissza tud vonulni, tartózkodván haszontalan társalgásainktól és azért, hogy nem festi le mindazokat a fejedelmeket, akik felkérik reá, hanem egy művét festi egész életén át.“

Michelangelo szerényen elhárítja ezeket a bókokat és ellenszenvét fejezi ki a fecsegők és naplopók iránt – még ha nagyurak és pápák is, – akik megengedhetőnek vélik, hogy társaságukat a művészekre reákényszerítsék, holott életük amúgy is rövid arra, hogy feladatukat teljesítsék.

Ezután a társalgás a művészet legmagasabb kérdéseire tér át. A marchesa vallásos komolysággal nézi a művészetet. Előtte, mint Michelangelo előtt is, a művészi alkotás a hit folyománya.

– „A jó festmény“ – mondá Michelangelo – „nem egyéb, mint Isten tökéletességének visszfénye és az ő festésének hasonlatossága, olyan zene és dallam, amelyet csak a nagy szellemek értenek meg… Az sem elég, ha a festő csak nagy és ügyes mester, hanem életének tisztának és szentnek kell lennie, amennyire lehetséges, hogy a Szentlélek igazgassa gondolatait…“[254]

E valóban fenkölt, derült méltóságú beszélgetésekkel telik el a nap, a San Silvestro-templomban, ha ugyan a barátok nem választják inkább a kertet, amelyet Francisco d’Ollanda ír le, „a kút közelében, babérbokrok árnyékában, kőpadon ülve, amely mögött borostyánnal befuttatott fal emelkedik“, – ahonnan lenéztek Rómára, mely alattuk terült el.[255]

Sajnos, e szép beszélgetések nem tartottak soká. A vallásos válság, amelyen a marchesa di Pescara keresztülment, hirtelen megszakította azokat. 1541-ben elhagyta Rómát és Orvietóban, majd Viterbóban kolostorba vonúlt vissza.

„De több ízben eltávozott Viterbóból és Rómába jött, semmi egyéb okból, csak azért, hogy Michelangelót lássa… Ez pedig szerelmes volt az ő isteni szellemébe és Vittoria is viszont szerette őt. Michelangelo sok levelet kapott tőle, amelyek telve voltak tisztességes és édes szerelemmel. Csak ily lélekből fakadhattak.[256]… E hölgy kivánságára a keresztről levett Krisztus meztelen alakját alkotta meg. Az erőtlen holttest szent anyjának lábaihoz esnék, ha két angyal karjainál fogva nem támogatná. Mária a kereszt tövében ül, könnyes és fájdalmas arccal és mindkét karját égnek emeli, e szavakkal, amelyek a kereszt fájára vannak írva: _Non vi si pensa quanto sangue costa_…[257] Vittoria kedvéért elkészítette még a kereszten függő Krisztus rajzát is. Krisztus nem halott, ahogy rendesen ábrázolják, hanem isteni mozdulattal az Atya felé emeli arcát, mintha az Eli, Eli! szavakat ejtené ki. Teste nem ereszkedik meg hulla gyanánt, hanem élve érzi a kínokat, amelyekben vonaglik.“

Talán Vittoria adott ihletet a _Feltámadást_ ábrázoló két nagyszerű rajzhoz is, amelyek a Louvreban és a British Museumban vannak. A Louvreban levő rajz heraklesi testű Krisztusa ledobta magáról a sír nehéz fedőkövét. Egyik lába még a sírban van. Emelt fővel, fölfelé kitárt karokkal emelkedik az ég felé, hatalmas lendülettel, amely a Louvreban levő _Rabszolgák_ egyikére emlékeztet. Visszatérni Istenhez! Elhagyni ezt a világot, ezeket az embereket, akikre nem is néz reá és akik bárgyún, elszörnyűlködve kúsznak lábainál! Elszakadni e világ undorától, végre, végre!… A British Museumban levő rajz derültebb. Krisztus kikelt sírjából és erőteljes teste a levegőben lebeg, amely hízelegve veszi körül; karjai keresztbe vannak téve, feje hátraszegve, szemeit elragadtatásában lezárta, – mint a napsugár úgy emelkedik fényben fölfelé.

Vittoria így újból feltárta Michelangelo művészete előtt a hit világát. Még többet is tett: lendületet adott költői géniuszának, amelyet már a Cavalieri iránt táplált szerelme ébresztett fel.[258] Nemcsak a vallásos kinyilatkoztatásokról világosította fel, amelyeket homályosan sejtett, hanem – mint Thode kimutatta – példát adott arra, miképen énekelje meg azokat költeményeiben. Barátságuk első idejében jelentek meg az elsők Vittoria _Sonetti spirituali_jai közül.[259] Egymásután, ahogy írta őket, elküldte azokat barátjának.[260]

Michelangelo vígasztaló édességet, új életet merített belőlük. Egy szép szonett, amelyet válaszúl intézett Vittoriához, gyengéd hálájáról tesz tanúságot:

Ó boldog szellem, aki hév tüzeddel Öreg szivembe életet sugárzol És hódolóid számtalan sorából Nemesb helyett csak engemet keressz fel,

Elmémmel látlak, mint ahogy szememmel Ismertelek, nekem vigaszt hozol És lelkemet, hol csak bánat honol S emésztő vágy, enyhíted új reménynyel.

Benned találom szószólómat végre, Sok gondod közt felém fordul kegyed, Irásban ím hálám kegyelmedért!

Mert rút fogás, ha néked most cserébe Ajánlanék fel hitvány képeket Uzsoraként, élő szépségekért.[261]

Az 1544. év nyarán Vittoria ismét Rómába ment lakni, a Szent Anna-kolostorba, hol haláláig maradt. Michelangelo meg szokta látogatni. Vittoria szeretettel gondolt reá, igyekezett életét kellemesebbé és kényelmesebbé tenni és titokban apró ajándékokat juttatott neki. De a csökönyös aggastyán, aki „senkitől sem akart ajándékot elfogadni,“[262] még azoktól sem, akiket legjobban szeretett, neki sem okozta ezt az örömet.

Vittoria meghalt. Michelangelo látta meghalni és gyengéd szóval juttatta kifejezésre azt a szűzies tartózkodást, amelyet nagy szerelmük megőrzött volt:

„Leginkább azon bánkódott, hogy midőn halála előtt meglátogatta, nem csókolta meg homlokát vagy arcát is, mint ahogy kezét megcsókolta.“[263]

„Halála miatt“ – mondá Condivi – „gyakran egészen odavolt, mintha eszét vesztette volna.“

„Igen jó szívvel volt irántam – mondá utóbb szomorúan – és én nem kevésbbé ő iránta. _(Mi voleva grandissimo bene, e io non meno a lei.)_ A halál igaz barátot ragadott el tőlem.“

Vittoria halálára két szonettet írt Michelangelo. Az egyiket, amely telítve van plátói szellemmel, zord játsziság, fantasztikus idealizmus tölti el: olyan, mint az éj, amelyen villámok cikáznak át. Michelangelo Vittoriát az isteni szobrász kalapácsához hasonlítja, aki az anyagból életre kelti a magasztos gondolatokat:

Ha kalapácsom súlyos lendüléssel Farag a kőből emberalakot, Mozgást, erőt vezérétől kapott, S engedve néki, nyomdokába lépdel.

De a dicső, mely az egekbe ért fel, Másnak s magának szépséget ad ott S ha kalapácsot más nem alkotott, Csak kalapács, – az éltet életével.

S mivel annál hatalmasabb csapása, Üllő fölé minél magasbra száll, Fölöttem az egekbe felrepül.

Munkámnak így nagy lesz fogyatkozása, Ha égi műhelyében nem talál Segélyt: e földön ő volt egyedűl.[264]

Gyöngédebb a másik szonett, amely a szerelem győzelmét a halál fölött hirdeti:

Midőn kiért epedtem, már a lélek Testet, világot, engem itt hagyott, A Természet, melynek kegyeltje volt, Megszégyenűlt s utána sírva néztek.

Ám a Halál, lementén e nagy Napnak Ne örvendezzen, ahogyan szokott; Legyőzte Ámor s a dicső halott Él itt s az égbe, hol a szentek laknak.

Gonosz Halál, hiába gondolod, Hogy hírnevét már elhallgattatád S a legszebb lélek hogy már a tiéd,

Mert amit írt, az mindegyre nagyobb, Életnél néki élőbb éltet ád S éltén mit nem bírt, már övé az ég.[265]

* * *

E komoly és derült barátság idején[266] készültek Michelangelo utolsó nagy festészeti és szobrászati művei: az _Utolsó itélet_, a Cappella Paolina freskói és végül II. Julius pápa siremléke.

Midőn Michelangelo 1534-ben elhagyta Firenzét és Rómában telepedett le, azt hitte, hogy VII. Kelemen halála által minden más munkától megszabadulva nyugodtan fejezheti majd be II. Julius síremlékét és hogy halála előtt legördül lelkiismeretéről az a teher, amely egész életén át reá nehezedett. De alig érkezett Rómába, eltűrte, hogy új láncokat rakjanak reá.

„Alig hogy trónra lépett, III. Pál pápa magához hívatta, nyájasságokkal és ajánlatokkal halmozta el s felkérte, hogy szolgálja őt… Michelangelo vonakodott és azt mondta, hogy nem teheti, mert az urbinói hercegnek szerződéssel le van kötve, míg csak be nem fejezi Julius síremlékét. A pápa megharagudott efölött és így szólt: Harminc év óta ez a vágyam és most, hogy pápa vagyok, ne elégítsem ki? Össze fogom tépni a szerződést és kívánom, hogy mindenkép engem szolgálj.“[267]

Michelangelo közel volt ahhoz, hogy elmeneküljön.

„Arra gondolt, hogy génuai területre menekül, az aleriai püspök apátságába, aki Julius pápa kegyeltje volt és Michelangelo jó barátja. Ott akarta befejezni művét, mert onnan könnyen megközelíthette Carrarát… Arra is gondolt, hogy elmegy Urbinóba, hol – mint nyugodalmas helyen – már korábban letelepedni szándékozott abban a reményben, hogy Julius pápa emlékére való tekintettel szivesen fogják ott látni: azért már néhány hónappal azelőtt elküldte oda egy emberét, hogy házat vásároljon számára.“[268]

Midőn azonban határoznia kellett volna, akarata – mint mindig – cserben hagyta. Félt cselekedeteinek következményeitől és azzal az örökös reménynyel áltatta magát, noha örökösen csalódott benne, hogy valami megalkuvással majd csak megoldódik a helyzet. Ujból lekötötték tehát és bilincseitől többé nem szabadult.

1535 szeptember 1.-én Pál pápa brévével az apostoli palota vezérépítészévé, szobrászává és festőjévé nevezte ki. Az előző év április hónapja óta Michelangelo elvállalta az _Utolsó itélet_ festését.[269] 1536 április hónapjától 1546 novemberéig, vagyis Vittoria római tartózkodása idején, teljesen ez a feladat foglalta le. Ez óriási munka közben – kétségkívűl 1539-ben – az aggastyán leesett az állványról és súlyosan megsértette lábát. „Fájdalmában és dühében nem engedte, hogy bárki is gyógyítsa.“[270] Ki nem állhatta az orvosokat és leveleiben komikus nyugtalanságot nyilvánított, ha arról értesűlt, hogy családjának valamelyik tagja könnyelműen gondjaikra bízta magát. „Történetesen azonban egyik barátja, Baccio Rontini, igen szellemes firenzei orvos, akire művészete nagy hatást gyakorolt, megsajnálta őt és bekopogtatott hozzá. Miután senki sem válaszolt, sem ő, sem szomszédai, titkos úton fölmászott és végre, szobáról szobára menve eljutott Michelangelóhoz. Ez kétségbe volt esve. Baccio mester azonban nem akarta elhagyni és mellőle távozni, míg csak meg nem gyógyult.“[271]

Mint egykor II. Julius, most III. Pál pápa is elment megnézni, hogyan fest Michelangelo és véleményt mondott a munkáról. Szertartásmestere, Biagio da Cesena kísérte, akitől egy alkalommal megkérdezte a pápa, mint vélekedik a műről. Biagio, aki – Vasari szerint – igen akadékoskodó ember volt, kijelentette, hogy rendkívül illetlen dolog, hogy Michelangelo ilyen szent helyre oly sok megbotránkoztató meztelenséget festett. Az ilyen festmény – jegyezte meg – jó lehet arra, hogy fürdőszobát vagy korcsmát diszítsenek vele. Miután Biagio távozott, a méltatlankodó Michelangelo emlékezetből megfestette képmását, még pedig a pokolban, Minos alakjában, amint ördögök kegyétől körülvéve nagy kígyó csavarodik lábaira. Biagio panaszt emelt a pápánál, aki kigúnyolta: „Ha Michelangelo csak a Purgatoriumba helyezett volna, még segíthettem volna rajtad, de mivel a pokolba száműzött, nincs hatalmam, hogy kiszabadítsalak, mert onnan _nulla est redemptio_.“[272]

Biagio nem volt az egyetlen, aki Michelangelo festményein megbotránkozott. Itália szemérmeskedett és már nem volt távol az idő, midőn Paolo Veronese az inkvizició elé kerül a _Lakoma Simon házában_ című képének illetlensége miatt.[273] Akadtak olyanok, akik botránynyá igyekeztek felfújni az _Utolsó ítélet_ esetét. Pietro Aretino kiabált a legerősebben. A pornografia e mestere arra vállalkozott, hogy illendőségből megleckéztesse a tiszta életű Michelangelót.[274] Tartuffe szemérmetlenségére emlékeztető levelet írt neki.[275] Azzal vádolta, hogy olyan dolgokat festett, „amelyek még egy rossz házat is elpirítanának“ és az akkor keletkezőfélben levő inkviziciónak istentelenségért panaszolta be, mert, mint mondá, „kisebb bűn az, ha valaki nem hisz, mint ha ily módon másnak hitét támadja meg.“ Felszólította a pápát, hogy semmisítse meg a festményt. Protestáns érzésre irányuló vádaskodások mellett aljas gyanúsításokkal illette Michelangelo erkölcseit,[276] betetőzésül pedig még azzal is megvádolta, hogy meglopta II. Julius pápát. E gyalázatos zsaroló levélre,[277] mely sárba rántotta mindazt, ami Michelangelo lelkének legmélyén gyökerezett – jámborságát, barátságát, becsületérzését, – e levélre, melyet Michelangelo nem olvashatott anélkül, hogy megvetésében ne nevessen és szégyenében ne sírjon, mitsem válaszolt. Kétségkívül reá is vonatkoztatta azt, amit némely ellenségéről lesujtó kicsinyléssel mondott: „hogy nem érdemes ellenük hadakozni, mert legyőzésüknek semmi jelentősége sincs.“ – Midőn azután Aretinónak és Biagiónak az _Utolsó ítélet_-ről táplált felfogása tért hódított, semmit sem tett, hogy megcáfolja, hogy útját állja. Nem szólt semmit, midőn művét „lutheránus piszoknak“ minősítették.[278] Nem szólt semmit, midőn III. Pál le akarta veretni a freskót.[279] Nem szólt semmit, midőn a pápa parancsára Daniele da Volterra nadrágba bújtatta hőseit.[280] – Midőn véleményét kérdezték, harag nélkül, szánalommal vegyes iróniával így szólt: „Mondják meg a pápának, hogy ez nem nagy dolog, amelyet ugyan könnyű elintézni. Ő szentsége iparkodjék csak a világot rendbe hozni: egy festmény ráncbaszedése nem kerül nagy fáradságba.“ – Tudta, mily izzó hittel festette meg művét, Vittoria Colonnával folytatott vallásos beszélgetései idején és e szeplőtlen lélek ihlete alatt. Pirult volna heroikus gondolatainak szűzies meztelenségét megvédelmezni a képmutatók és aljas szívek piszkos gyanúsításai és kétértelműségei ellenében.

Midőn a Sixtus-kápolna freskója elkészült,[281] Michelangelo azt hitte, hogy végre van joga II. Julius síremlékét befejezni. De a telhetetlen pápa azt követelte, hogy a hetvenéves aggastyán fesse meg a Cappella Paolina freskóit.[282] Kevés híja, hogy nem tette reá kezét a II. Julius síremlékére szánt egynémely szoborra, hogy saját kápolnájának diszítésére vegye igénybe azokat. Michelangelo még szerencsésnek tarthatta magát, mert megengedték neki, hogy II. Julius örököseivel az ötödik és utolsó szerződést megköthesse. E szerződés értelmében átadta befejezett szobrait[283] és vállalta két szobrász fizetését, akiknek az emléket be kellett fejezniök. Ezáltal örökre fel volt mentve minden kötelezettség alól.

De bajai még nem értek véget. II. Julius örökösei továbbra is zaklatták a pénzért, amelyet állításuk szerint valamikor neki előlegeztek. A pápa azt izente neki, hogy ne törődjék vele és szentelje magát teljesen a Cappella Paolinának. Michelangelo így válaszolt: „Az ember agyával fest, nem kezével és aki nem ura agyának, az szégyenben marad. Ezért míg csak ügyem rendbe nem jön, nem csinálhatok jó dolgot… Úgy állok itt, hogy egész ifjúságomat elvesztettem, hozzáláncolva ehhez a síremlékhez és folyton igazolnom kellett magam Leo és Kelemen pápák előtt. Túlságos jóhiszeműségem, melyet nem akartak elismerni, tett tönkre! Ilyen az én sorsom! Sok embert ismerek, akiknek két- és háromezer tallér jövedelmük van, pedig csak hevernek, én pedig a legnagyobb fáradsággal is koldusbotra juttatom magam… És még úgy bánnak velem, mint valami gazemberrel!… Az emberek előtt – nem mondom, hogy Isten előtt is – jóravaló embernek tartom magam, mert sohasem csaltam meg senkit, de hogyha alávalók ellen kell védekeznem, még megbolondulok… Nem vagyok uzsorás gazember, hanem firenzei nemes polgár, jóravaló ember fia…“[284]

Hogy kielégítse ellenfeleit, saját kezével fejezte be a _Tevékeny élet_ és _Szemlélődő élet_ szobrait, noha a szerződés erre nem kötelezte.

Végre, 1545 januárjában, II. Julius pápa síremlékét felavatták a San Pietro in Vincoli-templomban. Mi maradt meg az eredeti szép tervből? – Csak a _Mózes_, amely immár az emlék középpontjává vált, holott egykor annak csak részlete volt. A nagy tervnek valóságos torzképe!

Legalább véget ért. Michelangelo megszabadult egész élete lidércnyomásától.

II. HIT

_Signior mie caro, i’te sol chiamo e’nvoco_ _Contra l’inutil mie cieco tormento._[285]

Vittoria Colonna halála után Michelangelónak az lett volna vágya, hogy visszatérhessen Firenzébe és „atyja sírja mellett pihentesse meg fáradt csontjait.“[286] Miután azonban egész életén át a pápák szolgálatában állott, utolsó éveit Istennek akarta szentelni. Talán barátnője ösztönözte volt erre és az ő utolsó akaratát teljesítette ezzel. Egy hónappal Vittoria halála előtt, 1547 január 1.-én kelt brevéjével III. Pál pápa a Szent Péter-templom vezérépítészévé nevezte ki Michelangelót és az építkezésre korlátlan hatalmat adott neki. Michelangelo nem könnyen fogadta el és nem is a pápa rábeszélése indította arra, hogy hetvenéves vállaira vegye a legsúlyosabb terhet, amelyet valaha hordott. Kötelességet látott benne, isteni küldetést:

„Sokan azt hiszik – magam is azt hiszem, – hogy Isten állitott erre a helyre… Mert már öreg vagyok és nincs más, akire hagyhatnám, nem akartam otthagyni, hiszen Isten iránt való szeretetből szolgálok és benne van minden reményem.“[287]

E szent feladatért semmi fizetést sem fogadott el.

Sok ellenséget talált magával szemben: „Sangallo pártját,“[288] mint Vasari mondja és mindazokat az intézőket, szállítókat, vállalkozókat, akiknek csalásait leleplezte, holott Sangallo szemet húnyt fölöttük. „Michelangelo megszabadította a Szent Péter-templomot a tolvajoktól és rablóktól“ – mondja Vasari.

Valóságos szövetség alakult ellene. Élén az orcátlan Nanni di Baccio Bigi építész állott, akit Vasari azzal vádol, hogy meg akarta lopni Michelangelót és aki arra törekedett, hogy kitúrja őt. Elhiresztelték, hogy Michelangelo mitsem ért az építészethez, csak fecsérli a pénzt és nem tesz egyebet, csak lerombolja előde művét. Maga az építőbizottság is építésze ellen foglal állást és 1551-ben ünnepélyes vizsgálatot eszközölt ki, amelyen a pápa elnökölt. Ekkor a felügyelők és munkások Michelangelo ellen vallottak, Salviati és Cervini[289] biborosok támogatásával. Michelangelo alig tartotta érdemesnek, hogy igazolja magát: minden vitát elutasított. – „Nem vagyok köteles“ – mondá Cervini biborosnak – „hogy eminenciáddal, vagy bárki mással közöljem, mit kell tennem, vagy mit akarok tenni. Csak az a teendőjük, hogy a kiadásokat ellenőrizzék. A többi az én dolgom.“[290] – Hajlíthatatlan büszkesége sohasem engedte meg, hogy terveit másoknak bemutassa. Munkásainak, midőn panaszkodtak, így válaszolt: „A ti dolgotok, hogy falazzatok, faragjatok, ácsoljatok, folytassátok mesterségteket és teljesítsétek parancsaimat. Hogy mi az én gondolatom, azt sohasem fogjátok megtudni, mert méltóságom ellen való lenne.“[291]