Part 5

Hűbéres birodalmi hercegek között a császár koronája fénylett a templomi homályban. A pannóniai követek feje felett, vezetőjüknek, a keresztelő Adalbertus püspöknek kincses pásztorbotja csillant. Vajk kedves mestere: a sanseverinói gróf és wasserburgi Wencelin úr, Tibold, a tannenburgi és a svábországi két egytestvér páncélos vitézek: Hunt és Pazman lovag… ott álltak tanuskodni mind.

Mire pedig kialudtak a viaszgyertyák az oltáron és elmult a menyegzői vígság és elhallgattak a sípok és hegedűk, megélénkült az ősi dunai rév. Panaszkodó búcsúzással siránkozott a part. A borus éjben felzokogtak a regensburgi harangok.

Gyzla hajóra szállt. Szigonyos csáklyák taszították a partot. Vitorlák szárnya bomlott. Vízbe merültek a hosszú evezők. És a Duna mentén útnak eredt a gálya fegyveres kísérete. Negyven tegzes lovaggal a vildonai Wolfger és Hedrich úr; páncélosaival a norinbergi Hermann. Míg lenn, a víz barázdájában, a tajtékzó hajónyomon, temérdek bárkán, hű bavariai kézművesek, ötvöskovácsok, aranyhímzők, kötélfonók, takácsok követték hercegnőjüket az új hazába, napkelet felé.

Regensburg falai elmerültek a fák mögött. Az úszó gálya mellett a partokon erdős hegyek, városok, bástyás monostorok, vad sziklavárak őrtornyai mentek lassan visszafelé nyugatnak…

Gyzla könnyes szemmel üzent a tájnak. De semmi sem állt meg. Minden vissza ment, egyedül ő nem térhetett többé haza.

A szilaj Duna vitte, mint ellenállhatatlan, titokzatos erő. És a hosszú út alatt a magyarok fiatal fejedelemasszonya egyre halaványabb, egyre szótlanabb lett.

Eső verte a hajósátrat. Felhők görögtek le a hegyek éléről a megvakult, párás folyóra. Gyzla keserves bús nászútján nem látta viszont többé Bavariában a napot, nem látta többé a csillagokat.

Sötét, nedves éjszakák kísérték az álmatlan asszony hajóját, az alvó országokon át.

– Ők alszanak és én virrasztok. Én, a zálog a kezes… Fejedelemasszonyok végzete.

Tizenegy nappalon és tizenegy éjtszakán át tartott az út. A gálya már elhagyta az ostermarki őrgrófság hináros vizét. Langyos szél kúszálta a nádast a morva mezőn. Az eső elállt. És mikor Gyzla hajója a dacos dévényi sziklavár alatt járt a zátonyos Dunán, egyszerre, mintha sok apró szövétnekkel küldöttség jött volna eléje az égen, kibukkantak a felhők között a csillagok.

A derengésben rorátéra gyülekeztek a hajósátor előtt Gyzla asszonyai és a lovagok. A gálya kis harangja csengett. A kapellanus énekelni kezdte a hajnali misét.

Gyzla kezében megremegett az imádságos könyv.

„Uram, de szabadíts meg a gonosztól és minden démonoktól és minden magyaroktól.“

A hajó előtt a távol messzeségben felkelt a nap. Gyzla az arcán és lesütött szempilláin érezte a nyarat. Ez a nyár forróbb és naposabb volt, mint otthon, a régi bavariai nyarak. A melege megérintette fiatal mellét. Áthatott köntösén és feloldotta szívében a zsibbadt vért. De az imádságoskönyvből azért még mindig nem tekintett fel. Ekkor történt, hogy a part felől rejtélyes szép kiáltás hangzott a napsütésen át. A magas hegyen egy hang kiáltott ki a rengetegből. És a szomszéd hegyorom felkapta a kiáltást s mint zengő kincset hajította tovább az ősi szűz erdők felett. Tovább keletnek, amerre a gálya haladt.

Gyzla halkan szólt fel az imádságából:

– Mi az, amit Vajk országában kiáltanak hozzám a magyarok?

Pazman lovag felelt:

– Gyzla, regina mater nostra, – azt kiáltják: Anyánk királyné…

A kiáltás kiért a hegyek közül és szétáradt, mintha síkra jutott volna, ömlött, terjedt, zengett szemhatártól szemhatárig. És Gyzla ellenállhatatlan vágyban felvetette a homlokát. Kék tekintete káprázva itta fel a soha nem látott róna merengő végtelenjét.

– Te vagy hát, te, te magyarok országa…

A dunai füzes irányába hajlékony testű lovasok jöttek nyargalva a síkon át és mintha lángot hoztak volna a kezükben, fejük felett magasan lobogott az emelt süveg. A buja réteken nyájak, gulyák, ménesek legeltek. Egy pásztor kürtjébe fújt. Túl búzát arattak énekelve. A kicsiny szállások táján leányok zöld gallyakat lengettek a víz tükrén. A part felett, gyermeküket emelve karjukon, magyar anyák köszöntötték a fejedelmi hajót.

És Gyzla kinyujtotta feléjük a kezét, mintha adni akart volna valamit nekik.

A hajóharang halkan csengett a ringástól. Odalenn, mint lantverés játszott a víz a gálya testén. Az evezők csapásától, mint az ezüst rokka kereke, pergett, surrogott a kerengő hab.

Harangok csengése, lantok pengése, rokkák perdülése… Ezt adja ő majd magyarok népének. S tekintete legyőzhetetlen mosolyban szállt ki új országába.

A láthatáron, mintha álomból merült volna elő, egyszerre feltünt Esztergom uralkodó vára a hegyen. A Duna partján hirtelen, égigérő ezüst oszlop közeledett. Csavarodva sziporkázó, örvénylő por csapott a boltozatra egy beláthatatlan, vágtató erdő felett…

Háromezer kopjás lovasa élén, nagy távolságban seregei előtt, magányosan léptetett fehér lován a fiatal király.

Fedetlen fővel jött, ragyogó sötét haját csak aranyabroncs szorította le. És amint a fény cikázott a koronáján, szinte világos volt tőle homloka körül a levegő. Szép, merész arca barna volt a naptól. Nyulánk ifjú testéhez sodrott ezüst símult. Kezében, a fejedelmi lándzsa helyett, keresztet emelt.

– Stephanus… – suttogta Gyzla megilletődve és elpirult, most, hogy először szólította így őt, akit eddig irtózatában a pogány Vajknak nevezett.

Kürtök harsantak, örömet fújtak a trombiták és a rivalgó partok között, a bavariai hajók élén, lassan, méltóságteljesen úszott a fejedelmi gálya a magyar rév felé. A Duna vitte a frigykötéshez, az a fenséges sorsfolyó, mely kanyargó ezüstírással írja, csak egyre írja germán és magyar földekbe két faj végzetét.

A SIKER

A kútból lassan szállt felfelé a rézveder. És amint emelkedett, neki-nekikondult a megzöldült köveknek. Kiloccsanó vize hosszú csurranással hullott alá a hűvös, visszhangos mélybe és az ég összetört odalenn.

Glaukos a lengő ércveder után kapott. Két kezével emelte ki a nedves homályból a napra. Föléhajolt. A víz hidege megcsapta az arcát. Szép, fiatal feje a vágy mozdulatával nézett rá vissza és mégis tiltón ingott a nyugtalan tükörben. Mit bánta… Szomjas volt, inni akart hosszasan, féktelen ivással és a kút kőkáváján megbillentette a vedret, mintha csókra asszonyi fejet billentene magához. Egyszerre megrettent a saját mozdulatától. Dacosan visszakapta kinyíló száját és eltaszította a vedret.

A víz loccsanva ömlött ki a hideg ércből és szétfutott a forró, fehér kövezeten. Egy pillanatig még terjedt, látszott, mintha felhő kúszna a földön. Majd beitták nedves nyomát a kövek és az ifjú ember lába előtt ismét vakító és izzó volt a tér.

Szomjúság… Glaukos gyötrődve nyújtózott a magasba. Aztán, mintha halk kiáltásban elpattant volna a nyújtózás, teste szinte összetorpant és égő tekintete gyűlölettel nézett bele a korinthosi nyárba. Ellenségesen nézett bele, ökölbe szorított kézzel, mintha mindent le akart volna ütni, ami ifjúságának kínzón odakínálta magát, a kutat is, a nyarat is, a gyepes lankát is, amelyen jó lett volna hanyatt heverni az olajfák árnyékában.

Csak a vágy volt az övé, semmi más. A nyár sem, a kút sem, a fák árnyéka sem, csak a vágy… a lányok sem, a bor sem…

Még kicsiny fiú volt, mikor egyszer anyja mellett botorkált a porban, a fehér argolisi úton. Szemközt, napkelte óta jött már felé az út, egyre jött, kecskerágta bokrok, törtlevelű, vén aloék mentén, görbe fügefák alatt, tikkadtan, porosan jött és nem fogyott el mezítelen kis lába elől.

Belekapaszkodott az anyja lecsüngő chitonába. Panaszosan nyöszörgött:

– Fáradt vagyok… nagyon fáradt vagyok.

Két vándorló ember érte őket utol. Az egyik mondott valamit és nevetett. A másik elhaladóban visszanézett. Borostás, kék állú, hegyesorrú ember volt. Apró, gyulladt szeme gúnyosan hunyorgott.

– Valóban nyomorult kis féreg. Hitvány semmirevaló. És milyen lustán vonszoltatja magát…

Az emberek odébb mentek. A borostás kék arc már jó ideje eltünt, de azért csodálatosan mégis ott maradt a poros napsütésben. Gyulladt, kicsiny szeme, mint két gonosz seb, hunyorgott Glaukosra, hegyes orra tovább csúfolódott.

A fiú hirtelen eleresztette az anyja köntösét és gyorsabban kezdte szedegetni a lábát.

Sötét, nagy ciprusok árnyéka vetődött elé. A súlyos zöld lombok között egy bronzszobor állt. Homlokán olajágból font koszorú volt. Ki ez? Az olympiai győző, Lysias? A halhatatlan diskosvető?…

Glaukos ettől a naptól kezdve gyakran gondolt a gyulladtszemű, vigyorgó kék arcra és a bronz athlétára is sokszor gondolt. Valamikor Lysias is lehetett fáradt, kicsiny fiú… És most mégis ott áll a szobra az út mentén. A porból felnéznek rá a vándorlók és megkoszorúzzák és akkor is él, mikor már nincs többé.

Minden olympiai győző kapaszkodott hajdan egyszer az anyja köntösébe… Az ő homlokán is lehet koszorú és a szobra is állhat még az utak mentén és lenn a porban a kék borostás arcú ember leveszi a kalapját.

Névtelen vágyódások derengtek fel benne. Nyugtalan sóvárgás kínozta valami után, amiről nem sejtette, hogy mi, nem sejtette, hogy hol van.

Éjjenkint sokszor felriadt. Ilyenkor bódult sietség volt a belsejében, melynek kezdete még öntudatlanságában fogant. A lélekzete zihált, kapkodni kezdett, mintha valami hajszolta volna és a homloka mögött ijesztő birkózást érezett.

Már nem nevetett úgy, mint régen. Az anyjának nem panaszkodott, ha fájt valami. Kék szeme sötétebb lett és régi játszótársait elkerülte.

Egy alkonyaton azután, a kraneioni kapu előtt, egy ifjú embert látott, akit lármás, rivalgó tömeg sodra vitt a ciprusligeten át, Herakles temploma felé. Vállán vitte a nép, mint egy istenszobrot. És az erőnek és szépségnek élő istenszobra diadalmasan mosolygott.

– Győzött!… – kiáltozták körülte eszeveszetten a férfiak. Az asszonyok pedig virágokat dobtak elé.

– Győzött… – suttogta Glaukos elragadtatottan. Ragyogó nagy tekintettel nézett fel az idegen athlétára és egyszerre világosan érezte, hogy a győztes és az ujjongó tömeg… ez volt az, aminek a vágya régóta babonázza őt.

A kép belevésődött a szemébe. Ezt akarta, ez után sóvárgott… Siker… mindenható siker. És többé nem volt az övé a nyár, a kút és az árnyék hűvöse a puha fűben, az olajfák alatt. És nem lehettek övé a leányok és nem lehetett övé az agyag-amphorák mámora.

A győzelem és a siker kegyetlen istenek. Oltáruk ott áll minden út fordulójánál és minden áldozatot magának követel.

Glaukos már rádobta az oltárra a suhancévek vad féktelenségeit, rádobta fiatal tavaszát, holdas, szerelmes éjszakák kerítő mámorát, nótás csapszékek részegségeit, kifestett leányok hívó mosolyát, az anyja könnyeit.

Sikert akart, ujjongó tömeget, szobrot, koszorút, templomot. És ha szomjas ifjúsága égő kínban kiáltott enyhülés után, visszakapta a fejét és kiöntötte a vederből a vizet.

– Glaukos, hát nem látod, ha esténkint a palestra felől hazatérsz? Nem látod, hogy mindig várakozom reád a kertek alatt, a fal tövén?

Phyllis hátraeresztette könnyű peplosát és mintha kis testét oda akarta volna vetni elé, elállta az útját:

– Ó, Glaukos, hát nem tudsz szeretni engem?

Az ifjú ember megremegett, mint a tenger szelében a ciprusok. Olyan közel volt hozzá a leány és olyan szép volt.

De a siker kegyetlen isten és oltára ott áll minden út fordulójánál… A szemöldöke összeszökött és durván eltaszította magától a leányt.

– Eredj, a kikötőben elég hajós van, akinek kellenél.

Aztán futni kezdett és a két kezében, mint forró élő kínt, vitte a leány megérintett testének a melegét. El szerette volna dobni, ki szerette volna harapni a tenyeréből ezt a gyönyörű forróságot. Felnyögött és a szájára szorította a kezét és… kicsókolta belőle, ami a leányból ott maradt.

Soká futott. Szűk sikátorok magas, meleg falai között rohant előre. Kétoldalt lihegtek a kövek, rálihegték a napsütés beszívott melegét. A kertek bódult szaga az arcához ért, elkábította a halk virágmenyegzők mámora. Leányokra gondolt, akik mindig elhaladnak, soha meg nem állnak. Kupákra, melyekből nem ő iszik. Menekülni akart és futtában a kőfalakon törölte le a kezét. A tenyere vérzett, a lába botladozott, a haja lobogott, a melle zihált. Nagy, tántorgó szökkenésekkel, meredek sikátorok lépcsőin ugrált le. Asszonyok hívták, asszonyok nevettek utána.

A barátságtalan, szegényutcák mind mélyebbre süllyedtek. A házak egyre magasabbak és keskenyebbek lettek. Falaik között színes rongyok száradtak a szélben. A tenger szaga érzett.

Gaukos már a kikötőben járt. Az ingó árbocok között, mint duzzadt, fekete erek feszültek a kötelek a zöldes alkonyati égen. A hajók sötét teste mellett itt-ott csillant a mozgolódó víz. A tenger élt, de hangja nem volt az emberi zsivajban. A part felett tüzek égtek. Felborított kosarak között hálók, döglött halak, rothadt gyümölcsök hevertek a földön. A tengerész-csapszékekből izgatott zene tódult ki a szabadba.

Glaukos megint érezte, hogy szomjas. Az ajka sós volt a tenger lehelletétől. A torka kiszáradt. Innen is, onnan is utánakapott a csapszékek zenéje. Hirtelen megállt.

Odabenn rhodusi emberek mulattak a peleponnesusi hajósok között. A szurtos olajosmécs világában egy miletosi leány táncolt, lassan forogva az asztal tetején. Vörös haja meggyulladt és kialudt a feje körül, aszerint, ahogy a fény érte és elhagyta. A tánca ígért és tiltott, mint a csábítás.

A csapszék sötét mélyében valaki felnyögött:

– Bacchis rossz vagy… szép vagy…

– Szép vagy… – dadogta Glaukos és babonázottan nézte őt. A homályból nekivadult durva arcok tolúltak bele a mécsvilágba. Nehéz tengerészkezek kapkodtak a levegőbe, mintha a leány után kapkodnának.

Egy részeg hajós tántorogva, borral telt kantharust emelt felé. A leány kikapta kezéből és ledéren himbálni kezdte a karcsú kancsót a teste mozgása szerint. Kínálta, visszavette és közben táncolt és minden forduló után, mintha a tánchoz tartoznék, hátraeresztett fejjel ingerlőn ivott.

– Evoe… hörgött felé az egész csapszék.

– Evoe… Glaukos megrázkódott ettől a kiáltástól, mintha belőle egy másik kiáltás, egy másik kép nyilalt volna az eszébe. Ujjongó tömegeket látott és egy koszorús ifjút és Herakles templomát… Hátrálni kezdett. A felhabzott vér visszafele szaladt az ereiben és régi mozdulatával ökölbeszorította két kezét, mintha le akarta volna ütni a leányt, a boros kantharust, a csábítást. Most… éppen most, mikor a miletosi Bacchis magátkínálón előre hajlott. Szép égő sörénye az arcába lógott. Kifestett ajka között mint egy harapni készülő ragadozónak, megcsillantak a fogai. Egyszerre beárnyékolta a szemét… Há!… Veséket tépő madárvijjogást hallatott:

– Te vagy! Hahó, emberek, Glaukos van itt! Az asszonykerülő! Fogjátok meg! Hozzátok be nekem…

Vad röhögés üvöltött ki a csapszékből. Gonosz csúfolódás visított át a levegőn. A részeg hajósok Glaukosra rohantak. Izzadt kezek kaptak hozzá. Már gúnyolódva vonszolták befelé. A sötétben lompos, céda asszonyok vihogtak.

Egy pillanatig tartott. Glaukos felegyenesedett, karcsún, félelmesen, mint egy fiatal párduc és elhasználatlan, rettentő erejével lerázta magáról a belecsimpaszkodó tivornyázókat.

Öklök suhogtak felé, elhajított kancsók repültek át a zsivajon. Valami keményen, élesen a homlokát érte. Felordított… Tört agyagcserepek hullottak vissza. Meleg vörös fátyol csapott a szemére és a vörös fátyolban kegyetlenül nevetett a miletosi leány.

Glaukos izmai kilendültek a helyükből, mint az íjjak elpendített idegei. Két karjával maga köré suhintott. Támadói egymásrabukva estek lába elé a bortól lucskos földre. Átugrott felettük. És mire a csapszékben feleszmélt a rémület, már nem volt ott. Futott magányosan, sötéten, szomjasan, kanyargó, szűk sikátorok homályán át. Futott az anyja háza felé.

A hegyoldalon, a köves út mentén szegényesen, némán álltak a világtalan ház falai és felettük, a mély égből, kicsordultak az első csillagok. Valamelyik ligetben még nyílhattak Korinthos ibolyái. Nem látszottak a sötétben, csak bódító lélekzésükről lehetett tudni, hogy ott vannak. Glaukos sarúja egyre vontatottabb neszt ütött a meredek úton.

Odabenn a házban mégis meghallották a jöttét. Valaki napszállta óta figyelt a falak között, valaki régóta várt. Az alacsony ajtóban egy ingó mécs jelent meg és világa tétován kifaragta a kék éjszakából Glaukos anyjának képét. Az asszony sáfrányszínű peplosában mereven állt a küszöbön és összevont szemöldökkel kémlelt bele a sötétbe.

– Te vagy?…

Mikor fia homlokán meglátta az alvadt vért, halkan felsikoltott.

Az ifjú ember félrefordította a fejét, mintha nem akarta volna, hogy az anyja aggódása hozzáérjen és elgyöngítse őt.

– Semmi, – dörmögte elutasítón és hátravetette a homlokát, – majd betakarja a koszorú. Az asszony felsóhajtott és mialatt bereteszelte az ajtót, valamit mondott, ami csak lenn, mélyen, a szívében hallatszott: – Ó, Glaukos, Glaukos, hát miért nem tudod, hogy nincs olyan koszorú Hellasban, mint amilyen az anyád két keze lenne a homlokod körül…

Fáradt lépése végighangzott a tornácon, a kis peristylion kövezetén, aztán befordult a mécsvilág a kamrába. Az asszony szótlanul tette Glaukos elé a kenyeret. És mint ünnepnapokon, juhsajtot, kyprosi hagymát, fügét és egy cserépedényben jószagú sűrű attikai mézet is tett elé.

Az ifjú ember megtörte a kenyeret, de nem igen evett. Az asszony, miközben lopva figyelte Glaukost, leakasztotta kecskeszőr köpenyét a szegről és ölébe vette, mint régen, kis gyerekkorában őt magát. Így közelebb volt hozzá a fia. Aztán belehajolt a mécsvilágba és öltögetni kezdett.

Az idő mult. Semmi sem változott és az este néma és hideg maradt közöttük. Csak mikor a mécs kialudt a házban és az éjtszaka kéken, mélyen leszállt és a kicsiny kamrában elvitte az álom Glaukos öntudatát, vallott a fájdalma halk nyöszörgésben az édesanyjának.

Virradattal hasztalan tartóztatta az anyja, hasztalan hozott friss vizet a kútból a homlokára. Mire az új nap beleragyogott Korinthos alatt a kettős öbölbe, Glaukos már a palestra felé vette útját.

Nyugtalan, soha nem enyhülő sietség dulakodott még sajgó homloka mögött is. Ő nem pihenhetett. Hiszen a jövendő holdváltozáskor Elisbe fog menni és tíz holdváltozás után eljönnek az olympiai napok és a szent játékok stadiumján győznie kell.

Felette a kék égben szépségüket ünnepelték a hellén hegyek, lenn, a mélyben bíborvirágos boldog mező volt a tenger. És a végtelen mezőn ezüstfolyók futottak át, a hajnal fodros áramlásai.

Glaukos nyúlánk szépségében megállt a hegyoldalon, mint egy bronzszobor állt az emelkedő nap ragyogásában és mosolygott a jövő felé.

A jövő az elisi gymnasionban, az olympiai győztesek szobrai alatt várt reá.

Aztán sokáig nézett utána az anyja, mikor egy másik hajnalon, mint Korinthos küldötte, valóban útnak eredt szegény házukból Elis felé.

Némán búcsúzott tőle, nehogy a hangja árulkodjék és nem nézett rá, nehogy a szemén át asszonyi bánata a szívére szálljon. Csak túl a kerteken, csak akkor, mikor már nem hallhatta, mondta neki: anyám, a koszorút neked hozom… És Phyllisnek is mondott valamit, mikor a háza messze elmaradt mögötte: az alpheos legszebb virágait ajtód fölé fonom, ha győztesen visszatérek…

Mentében bólintott a kút felé, benevetett a kis csapszékekbe. Ezen a reggelen jónak, barátságosnak látott mindent, ami azelőtt ellensége volt. A leányoktól sem fordult el, mikor integettek.

– Nézzétek őt – mondotta az egyik.

– Elisbe megy.

– Korinthosnak hoz koszorút!

Az agorán is hallotta, mikor a tömeg nevét mondta. Őszfejű aggastyánok tisztelettel néztek reá.

Glaukosnak gyakran eszébe jutott ez, mialatt a tengeren hajózott és sóvárgó tekintete messze-messze az Erymanthos hóban álmodó csúcsait kereste az isteni azúrban. És gyakran eszébe jutott a mély Elisben is, mialatt tízszer változott a hold és ő minden szomjas akaratával az olympiai napra készült.

Homlokán viszi Korinthosba a koszorút…

Közben kizöldült a fű a stadium körül. A völgyekben elmult a tavasz. Nyár lett. Az Alpheos lassú vize felett szitakötők szálltak. Arkadia felől megjöttek az első vándorok.

Aztán már csapatosan tódult a hét nagy úton Argolis, Achaia, Messenia és Lakonika népe. És kivirágzott a tenger is. A kék vizeken Attika, Thessalia és a messze szigetek színes vitorlái szálltak Chelonatas szép hegyfoka felé.

Holnap ünnep lesz. És Glaukos végre látta kigyúlni a hegyeken az örömtüzeket. Olympia papsága hosszú fehér sorokban vonult a templomok felé. Hatvan oltárról szállt szakadatlanul a füst. Zeus szobra körül egész éjjel zengtek a ligetek. Hymnusokat dalolt a völgy. Virradatig suttogott a folyó partja.

A nap ragyogva kelt fel a szent játékok stadiumja felett. Glaukos belenézett. Eddig nem volt övé a nap, a nyár, nem volt övé az asszony és a bor. A sikeristen oltárára dobta mindenét. És mindenéért vajjon megkapja-e a pisatisi olajfa koszorúját?

Csak erre akart gondolni és semmi másra. Az anyja?… Majd aztán. És Phyllis?… Majd később…

A nagy reggelen szótlanul, megilletődve haladt társai között az olympiai stadium felé. A nép suttogva nyitott utat az athléták előtt. Glaukos érezte, hogy sápadt. Testében kínzón remegett minden izom.

Egyszerre nyugtalanító zsibongás ütődött a füléhez. A versenypálya kőküszöbe, mint kiköszörült titáni pallos csillant elő a homokból. Felkapta a fejét. Szinte megrettent. A stadium óriás négyszöge körül, roppant rajzásban morajlott a tömeg. Mozgásától köröskörül inogni látszottak a Kronos domb ellepett lejtői, míg az azurba vésődő márványoszlopok alatt, mozdulatlanul álltak évszázados olympiai győzők szobrai.

Hát itt dűl majd el a végzete…

Hirtelen csend támadt. De ez a csend még a zsivajnál is nyugtalanítóbb volt. Ezernyi és ezernyi fej ágaskodott a magasba és minden szem Demeter papnői felé nézett. Most vonultak istennőjük oltárához. Sortálltak a lépcsőin, fehéren, ünnepélyesen, mint látó oszlopok. Felszállt a füst. Virágok hullottak. Cipruságak inogtak a tömeg felett. Kuszálódva színes szalagok libbentek át a levegőn.

És Altis kapuján közben szüntelenül jöttek Hellas városainak és gyarmatainak küldöttségei, az athenei philék követei, hírneves strategosok, előkelő polgárok, szolgák seregei. Aztán kiragyogtak a felvert porból a magasba emelt kis istenszobrok bronzai. Kígyózó menetben az Olympias papsága közeledett és biborba öltözötten a tizenkét versenybíró.

A tömeg mozdulatlanná lett. A versenybírák most esküdtek Herakles oltáránál, hogy pártatlanok lesznek. Már elfoglalták díszhelyüket a magas kőlépcsőkön.

Glaukos összefont karokkal, halálos izgalomban nézte a készülődéseket. Egyszerre elmosódott a háttér. Középütt, a mély homokból, mint valószínűtlen, álomszerű jelenések, kinőttek a diskosvetők.

Rajtuk volt a sor. Az emberlepte lejtők lélekzete elállt. Tökéletes ephebostestek ragyogtak a napfényben. Felágaskodtak, a testük előre lendült, lehajlott, mintha gyönyörűen önmagába tért volna vissza minden alak és a diskos pengve sivított át a levegőn.

Glaukosnak úgy rémlett, hogy a nap rohanni kezd a stadium felett és magával ragadja az időt. Az órák csak pillanatok és minden csak álom. A papnők, a bírák, a nézők nem éltek számára többé, dermedt szobrok voltak. Csupán a mérkőzők éltek lenn a stadium forró homokján. Csak az ő lihegésük hallatszott, csak az ő szívük dobogott a roppant térség felett.

Aztán lovasok jöttek, mint vad, káprázó jelenés beletüntek a nap vakításába.

Karcsú dárdavetők szöktek ki a földből. Felbuggyanó ifjú források. Suhogás hallatszott, mintha bronzfejű solymok szálltak volna a magasba. A dárdák megsebezték az eget…

Már ökölvívók olajos teste ágaskodott, görnyedt, hajlott, torpant, bonyolódott a középen. A tömeg kiáltása meg-megrázta a levegőt… A stadium nagy kőküszöbén át valakit holtan vittek kifelé.

Ez is elmult.

Most mindjárt… Csak az ugrók voltak még hátra. Mint élő parittyák repültek a fiatal testek. Fellendültek, leszálltak, mintha láthatatlan hullámok emelték volna őket a magasba és ejtették volna vissza a földre.

Glaukosnak verejték gyöngyözött ki a homlokán. A szíve döngött a mellében, a torka kiszáradt, egy pillanatra félelem mart belé. Mindig csak erre készült, ami eljött, mindég várta és most mégis megriadt, mintha korán jött volna, mintha nem lenne kész.