Part 4

Évek mulva is sokszor álmodta éjjel, hogy még úgy van, mint akkor volt és hánykolódott és nyöszörgött a kiújult kíntól.

Ekkoriban már egy kőfaragómester műhelyében dolgozott. És munkaközben, mikor vésője alatt pattant a szilánk, gyakran eszébe jutott hajdani mezítlábas szegény gyerekönmaga. Akkoriban hányszor elálldogált a kőfaragómester kapujánál. Milyen sóvárogva nézett be az udvarába. Nagy legények dolgoztak odabenn a kövek között és olyan erőseknek és hatalmasoknak tetszettek, mint az óriások a mesében. A kalapácsuk csillant a napban, a vésőjük szisszent és a kipattantott szilánk amint visszahullott, csenget a kövön.

Ez szép volt és – most ő az a nagy legény, aki odabenn az udvaron ráparancsolja a terméskőre az akaratát.

Egyszer aztán egy megrendelő, aki fogaton jött és nem is alkudott, azt mondta a munkájáról, hogy szobrászembernek is becsületére válnék.

Árva Péternek felragyogott a szeme és ettől kezdve valami szüntelenül, gyönyörűen nyugtalanítatta a lekét. A többiek nem egyszer rajtakapták, amint elgondolkozva állt és a vésőjével vonalakat rajzolt a levegőbe. Azt is látták, mikor széndarabkákkal befirkálta a padot az öreg ákác tövén és késő este, vizes kendő alatt agyagot cipelt a szobájába.

– Talán bizony művész akarnál lenni, te komisz kőfaragólegény?… – Kinevették és ezentúl szobrász úrnak csúfolták a műhelyben. Idő teltével egyre komolyabban fogadta e megszólítást, szinte úgy, mintha megilletné.

– Nézzétek, milyen buta! Még elhiszi – nevettek a legények.

– Pedig az leszek! – Árva Péterbe belemart a nevetésük. Kiegyenesedett és fenyegetően megrázta a kalapácsot hátravetett fiatal feje felett.

Ekkor látta meg, hogy kinn az udvaron, a nagy terméskődarabok közül éppen feléje néz a mester leánya. Szép szeme olyan ragyogóan szürke volt, mint a vadgalamb billenő szárnya a napsütésben. A leány nem nevetett. A kőfaragólegénynek belülről valami megdöngette a mellét.

És ezentúl mindig ilyesmi történt vele, ha a leány elmenőben benézett a műhely ablakán. Maga se tudta miért volt ez így, az öreg mester azonban valahogyan tudhatta, mert egy napon csak kiadta az útját.

– Pusztulj innen, fiam, keress más gazdát, itt nem tűrlek tovább. Mennie kellett. Vége volt, pedig el se kezdődött.

A legények összesúgtak a háta mögött. Ekkor is nevettek. Árva Péter dacosan vágta fejébe a kalapját, mikor indult.

– Majd megmutatom nekik! – És így jutott el a hegyre, az üvegfalú házba. Beszegődött inasnak a szobrászhoz. Nagy tervei voltak. Tanulni akart, várta, hogy észreveszik. De bizony csak a kőfaragómester szürkeszemű leánya vette észre, most, hogy nem látta többé.

Néhány hét mulva egészen véletlenül találkoztak az utcán. A leány megmondta neki, hogy szereti. Sohase hallotta ezt ilyen tisztán, ártatlanul senkitől. Senki se nézett rá eddig úgy, mint ez a leány. Elcsodálkozott a boldogságán és még akkor is csodálkozott, mikor a kőfaragómester szürkeszemű leánya a felesége lett.

Az öreg sohase bocsátotta meg a leánya fejességét. Kitiltotta a házából, kitagadta az örökrészéből. Úgy halt meg, hogy viszont se látta, konok haragban, engesztelhetetlenül.

Árva Péter annál jobban szerette a párját. És könnyebben bízott önmagában, mióta volt, aki bízott benne s erősebbnek érezte magát, mióta volt, aki támaszkodott reá.

Küzdeni akart érte, meg akarta neki mutatni, hogy igaz, amit hisz. Nem kőfaragó, nem mesterember ő, de művész, csak a többiek nem látják még.

Talán ekkor tévesztette el az utat. Sokat akart, semmi se sikerült neki. Hiába tanult, hiába keresett munkát. A pályázatokon elbukott, a szobrait észre se vették. Szobrász nem tudott lenni, kőfaragó nem akart lenni. És egyik év múlt a másik után. Lassankint kételkedni kezdtek benne még a kormos bérház negyedik emeletén is, ahol az asszony nagy, napos hite eleinte megejtette a szomszédokat. A reménység unatkozni kezdett. Már a kis emberek se tartották őt nagy embernek, azok se vártak tőle semmit.

A semmi betelepedett az életébe. A nyomorúság pedig olyan nagyra nőtt szomorú kis lakásukban, hogy alig fértek tőle. Terjedt, terpeszkedett, leszedte az ablakról a függönyt, a falról a képet, kiemelte a fiókokból a vasárnapi holmit, a láncot, a zsebórát, majd kilakoltatta őket az utcára. Már a gyerekek is észrevették ezt a házban. A lakók bizalmatlanul néztek rá. És a kapualjából gúnyos nevetés hallatszott mögötte, ha csüggedten, lassan felfele kapaszkodott a lépcsőn. Ők nevetnek… Valamit tenni kellett. Aztán, sok vívódás után az asszony találta ki, hogy mit. Elmennek a fővárosból valahová, ahol olcsóbb az élet, ahol eleinte nem ismeri őket senki. Ott könnyebb lesz.

Antónia mosolygott és megcsókolta a férjét:

– Majd visszajövünk és előttünk szalad a hírneved. – Olyan erősen hitte, amit mond, hogy Péter is hinni kezdte és ezentúl még nagyobb szüksége volt a feleségére.

Kínlódni is, örülni is, dolgozni is tudott magányosan, de hinni csak akkor tudott, ha az asszony hitét érezte.

A vidéki városkában, ahol meghúzódtak, egy ideig megint csupa várakozás volt az élet. Mintha előlről kezdődnék. Pedig semmi se kezdődött. A kisvárosi porban, az álmos ákácfák alatt nem igen került szobrásznak való munka. Legföljebb egy-egy sírkereszt és elvétve egy buzogányos Árpád vezér a kályha tetejére.

A gyógyszertárban, ha összeverődtek, sohase beszéltek róla az urak. Az emberek közömbösen néztek rá, alig vették észre és egyszerűen kőfaragómesternek nevezték. Most már igazán egyes-egyedül csak az asszony hitte róla, hogy művész.

Hitte, és ha kocsi zörgött az úton, kiszaladt a ház elé, beárnyékolta a kezével a szemét és nézte, nézte, nem az ő férjéért jönnek-e a városból, mert megtudták végre, milyen nagy művész lakik ott az alsó végen, a roskadt parasztházban.

Biztos volt benne, hogy így lesz és esténkint, mikor Péter komoran ült a padkán a kemence mellett, olyan szépen tudott erről mesélni, hogy a párját is magával csalta. És mind a ketten mosolyogtak. Ezek voltak a legszebb óráik. Reggelre nyomuk se maradt. De mire megint besötétedett és a kemence előtt táncolt a fény a téglázott földön, újra kezdődtek az órák, mindig újra és Antónia sohase fáradt el. Pedig a mult tavasz óta mindig fáradtnak látszott.

Mikor a házban tett-vett, gyakran megállt ok nélkül, csak nézett és nem mozdult. Szegény kifakult ruhája egyre mélyebb ráncot vetett keresztben a mellén. Fogyott. Mindennap eltűnt belőle valami. És éjjel szárazon, halkan köhögött. Péter aludt, ilyenkor minden aludt az éjszakában. Csak ő köhögött és félt.

Az utóbbi időben félni kezdett, valahányszor magára maradt. Ha a férje váratlanul betoppant, összeijedt, mintha valamit rejtegetne előle. Máskor meg riadtan nézett fel rá és szomorúan mondta:

– Meglásd, meglásd, én tudom… – De hogy mit tud, azt nem merte megmondani.

Péter biztatni akarta volna, csakhogy nem értett hozzá, az asszony rászoktatta, hogy ő az, aki biztat. A nagy, erős ember gyámoltalanul álldogált egy darabig előtte, aztán hirtelen kinézett az ablakon és fütyörészni kezdett, mintha nem lenne semmi baj. Antónia ezt is megértette. Úgyis hiába beszélt volna, mindent tudott róla, mióta szerette.

Őszre fordult az idő. A nagy szelek fújni kezdtek a síkon és rázták az ablakot és besivítottak a kéményen. Antónia meséi egyre szakadozottabbak lettek. Félbenmaradtak a tervek ő csak köhögött, fájó, száraz kis köhögéssel. Péter lopva felpillantott rá az alacsony székről. Aztán megint a tűzbe nézett. Csak a keze rándult egyet-egyet a térdén. A tél kemény volt. Esténkint a kemence mellett egyre hosszabbra nyúltak a hallgatások. Sohase beszéltek róla, de tudták mind a ketten, hogy egy nagy szerencsétlenség készülődik felettük. Régen tudták…

És azért mégis miyen váratlan és szörnyű volt az a komoly, merev viaszarc ott a párnán, milyen megfoghatatlan, hogy nem nyitja fel soha többé azt a ragyogó, szép szürke szemét.

Árva Péter most lett igazán árva. Egyedül maradt. Elment az egyetlen, aki szerette. És mellette holtan feküdt minden, ami csak az ő hite volt…

*

Odakinn megijedt valami a falióra szerkezetében és félbenmaradt a ketyegés. Az inga megállt, mintha elvérzett volna az idő.

Péter összerezzent. Egyszerre meghallotta a csendet. A szobában, a házban… A kutyák már nem ugattak. Csend volt az egész világon. És ez a csend onnan az ágy felől terjedt. Sötét, hideg csend köröskörül és a virrasztó ember úgy érezte, hogy mindig így marad.

– Meghalt! – Most már ki merte mondani, ki akarta mondani, hogy összemarcangolja, elpusztítsa magát ezzel a rettentő, végleges szóval. – Meghalt… – Hogy fájt ez! Mégis mondta, kényszerítette magát, hogy mondja, hangosan, kegyetlenül telekiabálja vele a roppant ürességet.

Semmi sincs többé. Ne is legyen! Ő is már csak alig van. Ő az utolsó élő ember. Szinte csodálkozott, hogy még mindig lélekzik. Nem akart volna lélekzeni. Ez is mozgás volt. Ez is zajt ütött. Pedig Antónia meghalt.

– Meghalt… – Megint mondani kezdte ezt a legiszonyúbb szót, addig akarta mondani, míg kiirtja magát vele. Aztán elfáradt és lehúnyta a szemét.

És ekkor váratlanul, mintha kést döftek volna bele a végtelen csendbe, emberi hang nyilallott át az éjtszakán.

Valaki messze, messze valamerre énekelt.

Árva Péter nem értette, mi történt. Felnyitotta a szemét. A testtartása hirtelen megváltozott. Hiszen ő azt hitte, sohase lesz másként, ezentúl mindig minden így marad. Sötét, csendes, nagy éjtszaka…

– Énekelnek! – Egyszerre felugrott és a szája úgy eltorzult, hogy fájt neki. – Hogy lehetséges ilyesmi? Hogy merhet valaki ilyet tenni? Most, mikor Antónia a halottas ágyán fekszik. Micsoda jogon?

A kín összeszorította a torkát. – Hát még énekelnek a világon? Tovább folytatódik minden? Van olyan, aki víg és nevet? – Mint borzasztó sértés csapott le rá ez a tudat. És ez mindig így volt, mikor neki fájt az élet, ők nevettek és énekeltek. És most is… most is… Két öklét rázta a levegőben. A homlokán kidagadtak az erek. Odakapott. Testtartása hirtelen változott minden pillanatban, már összegörnyedt, alázatos lett, szinte könyörgött: – Nem, nem, csak erre ne jöjjön… – És félni kezdett valamitől, ami még nem látszott a gondolatai mögött. Két remegő kezét összekulcsolta, mintha koldulna. Sokáig nem mozdult. Oldalthajtott fejjel, dermedten hallgatódzott és közben egyre a feleségét nézte.

– Csak erre ne jöjjön!… – Az a valami, amitől félt, már nem bujkált a gondolatai mögött, már legelől volt a fejében. Kétségbeesetten fordult az ajtó felé. Vadul felágaskodott és árnyéka, mint egy ugrásra készülő rém, szökött a mennyezetig.

A nótás ember pedig odakinn csak egyre jött és énekelt torkaszakadtából, mintha az egész világ vígságát dalolná.

Minden pillanattal közelebb ért a házhoz. Már a kertek alatt járt. Jött feltartóztathatatlanul…

A halottaságy mellett eltorzult a virrasztó ember arca. Az a nóta iszonyatossá növelte a fájdalmát. Lázadón rikácsolta: – Most, miért éppen most? – … Kínjában az öklét kezdte harapni, aztán egyszerre vakon előrebotlott. Felrántotta az ajtót. Ki, ki a szabadba! És elállta a nótás ember útját.

– Ne énekelj! – A hangja hörgött a szenvedéstől. Az arca olyan fehér volt az éjtszakában, mint a fal. Egy pillanatra csend lett. És a két ember egymásra meredt, mint két nagy ellenség, amelyik nem tudja, miért gyűlöli egymást, amelyik rég keresi egymást és most összeméri az erejét. Rövid ideig tartott. Az a másik a tarkójára tolta a kalapját és nevetni kezdett.

A nevetés egy pillanatra elborította a világot. Árva Péter felordított fájdalmában.

Ez az ordítás erősebb volt, mint a nevetés.

De a másik nem törődött vele. Kurjantott egyet, mintha útszéli kocsmára talált volna, és legvígabb nótájával a nyitott ajtó felé tántorgott.

A kőfaragó dühös nagy ugrással utolérte és rettenetes öklével lesujtott a fejére.

A nóta bugyborékoló hörgésbe fulladt. Az ember visszafordult. A vér már elborította az arcát. Egy ideig még állva maradt, aztán lassan dűlni kezdett.

A síró ember megölte a nevető embert. – És ahogy dűlt, tágranyitott, szemével még estében is mintha kérdezte volna, hogy miért?

AZ ERDEI HÁZ

Csak neked írom, senki másnak, mert titok, amit mondani akarok.

Hét éve múlt, hogy utolsó találkozásunkról tudnak az emberek. Hét éve. Azóta senki se látott bennünket együtt, azóta senki se tudja, hogy mindennap találkozunk.

A háború feltépte az utakat erre is, arra is, a gránátok vermeket szaggattak a réten, melyen át hozzád mentem dúdolva, fiatalon, boldogan. A mezőkön meghaltak a virágok és az emberek. Más lett a hegyek arca, a rengetegek kidőltek, a vizek medre megváltozott, de az erdei ház áll érintetlenül, áll az erdő és mi mindennap találkozunk.

Látlak messziről, ha jössz az ösvényen, a napsütésben. Puskád békésen himbálódzik a válladon, szépszemű vadászkutyád nesztelenül szedegeti a lábát a lépésed szerint és végtelen a csend.

Köröskörül összeomló világok robaja morajlik évek óta, de a mi erdőnkben csend van, olyan nagy, tiszta csend, hogy hallatszik, ha madár repül fel a cserjésből, ha a szikla alatt, ott a fordulónál, lecsurran a fenyőfa kérgén a meleg, aranysárga szurok, ha száraz levél hull és lebegve úszik a mély délóra magánya felett.

Én várlak és te jössz…

Most jut eszembe, a patak hangja is hallatszik a csendben. Hideg és friss a hang és mindig újra új; nevet, amint a köveken leugrál és cseng, mint az ezüst.

Én várlak és te jössz.

A zúgó alatt talpraugrik a víz. Egy pillanatig tart… porrá törik. Csillogó pora nedvesen ragyog a lehajló lombokon és a sötét mohán.

Emlékszel-e még rá? Együtt terveztük az erdőt és a házat, akkor régen, mikor még láttalak.

Te akartad, hogy patak is legyen ott túl, pisztrángos vad patak és egy tisztás a zöld árnyékok között, amelyre mindig besüt a nap.

Emlékszel-e?

A mi házunk, a tied, meg az enyém… És a teteje búbos legyen, az eresze mély, a fala fehér. Te mosolyogtál közben, én mindig komoly maradtam. Halkan beszéljünk. Rajtunk kívül ne tudja ezt senki a világon.

Senki se építette a házat, csak mi ketten. Víg kőműveslegényeknek, mogorva öreg ácsoknak nem volt közük hozzá. Úgy épült, vágyból és magányos fájdalomból, mert sóvárogtunk utána, hogy legyen egy kis helyünk, ahol találkozunk. Az erdő is úgy nőtt fel a vágyból, hogy legyen valami, ami eltakar, ha velem vagy, ha veled vagyok. A patak is úgy fakadt, mert a zenéje kellett ott a fák tövén, melyek olyan nagyra nőttek pillanatok alatt, amilyen nagyra másutt száz év alatt se nőnek a fák.

Minden követ, minden ágat, minden virágot ismerek az erdőn. Ismerem a madaraink fészkét, vad méheink zsongó oduját. Olyan sokszor voltam ott. Behúnyt szemmel meglelem az utat. Csillagtalan éjtszakában is, sötét viharban, mély hóban is. És ez az, ami szép. Más nem talál oda.

De ugye, te odatalálsz?

A hét esztendő nem mosta el emlézetedből az utat. Látlak jönni. A puskád himbálódzik a válladon és a kutyád csaholva fut a ház felé.

Mindig megelőzlek, te lassabban jársz és nem sietsz. Az ajtóban várlak, a küszöbön. Rég várlak, elfáradtam egy kissé. Az ajtó keskeny, a karom átéri a nyílását, a kezem a túlsó félfához támaszkodik, a fejemet a karomra hajtom. Úgy nézek ki az útra és olyan régóta nézek, hogy a szemem könnybe lábadt. Most már elmúlt. Hirtelen letörlöm a könnyet az arcomról a vállam mozdulatával és tetetem magamat, mintha nem vennélek észre.

Te is úgy teszel, látom félig lehúnyt szempilláim alól. És mosolyogsz te is. Aztán egyszerre, mintha két rabot engednének a szabadságba futni, futunk egymás felé. Karom a nyakad köré fonódik s fejem ott van a válladon. Még közelebb szorítod, magadhoz szorítod és megsímogatod a hajamat. Ilyen szépen senki se tudta ezt előtted a világon. Oldalt hajolva lenézel rám. Ragyogó magasból nézel és mégis úgy, hogy önmagad fölé emelsz. Egyszer láttam az erdőszélen mozdulatodat, mikor virágzó gallyakat nyaláboltál és vittél könnyen, nevetve a két karodban. Ezzel a mozdulattal viszel engem is. Viszel a ház felé, ott a fák között, ahová nem látnak el az emberek.

Benn, a nyitott kéményköpönyeg alatt, tűz ég a kis kandallóban. Nem azért ég, hogy melegítsen, csak ég, mert szereted látni a tüzet. Könnyű füstszag érzik és nyíló rózsáknak a szaga. Virágok állnak az asztalon és a csendben lehull a szirmuk. Nem kellettek neked, mégis odaadják magukat. Tompán csörrennek a cseréptányérok a gyalult asztalon, a pohár üvegje megfutamodik a forrásvíz hidegétől, a tűz táncol, táncol, a kutyád a küszöbre fekszik és kinn dúdol az erdő.

Keveset beszélünk, de látom, hogy boldog vagy. Odaülök melléd az alacsony székre, térdedre hajtom a fejemet. Messziről jöttem, mindig messziről kell hozzád jönnöm, fáradt vagyok.

És te azt mondod, húnyjam be a szememet, aludjak, majd őrködöl felettem. De én nem akarok aludni, tudni akarok minden percről, melyben veled lehetek.

A kezed símogat. Csak régesrégen, finom hangszerekhez tudtak így nyúlni az emberek, csak régen. És azért zenéltek régen csodákat a hangszerek.

Csakugyan, közben olyan különösen tartod a fejedet, mintha zenére figyelnél. Vagy talán nem is arra figyelsz? A fákon túlról a patak csörgését hallgatod?

Érted a patak jelentését? Vagy csak a zenéjét szereted? Érted az én jelentésemet, vagy csak a lelkem zenélését szereted?

Milyen jó megpihenni itt a térdeden, csak símogass tovább, zenélj rajtam, én többet tudok minden hegedűnél. A hegedű csak a fájdalmat tudja igazán, én a boldogságot is tudom.

– Egy pillangó, nézd, ott… berepült a nyitott ajtón. Hozzánk jött, mint egy szárnyas kis kék virág. Ez jót jelent. A tisztás felől, rézsút, a nap is besüt hozzánk az ablakon. És a zsarátnok felett füstöl a fenyőág, melyet rávetettél, finoman, jószagúan füstöl bele a rózsák szagába.

Szeretsz?

Mintha az erdő lassan ráhajolna a házra. Szegletbe támasztott fegyvered csövén kialszik a fény. A nap kifordul az ajtón. Már a küszöbön van, a kutyád fején, – már ott sincs.

Kezed megállt a homlokomon. Mi történt?… Még mosolyogsz, de ez azelőttről maradt az arcodon. Csak a felszínen van, alatta nem mozdul többé szemedben az árnyék és a kutyád is nyugtalan.

Még rám hajolsz, még felnézek reád. Aztán már magaddal emelsz, amint felállsz.

Későn van, mennünk kell…

Mindig te mondod ki, mindig te látod meg az órát. Tartóztatni akarlak, hamar, hamar kérdéseket találok ki, mesélni kezdek, hisz úgy szereted hallgatni a meséimet.

A tekinteted mintha elmosódnék az alkonyatban. Már nem vagy ott. Pedig látom, amint a válladra veted a puskát, hallom mikor füttyentsz a kutyádnak.

Még ne, még ne… Utolérlek az ösvényen, megfogom a kezedet. Veled megyek, elkísérlek egy darabon, a szikláig, a fordulóig. Azon túl már úgyis mindenki odalát.

Érezni kezdem, hogy a kezed lassan elereszti a kezemet. Ilyen gyöngéden, szépen csak a gondolat tudja elereszteni azt, amit szeret.

Holnap…

Holnap…

Kedvesem…

De ez már messzebbről hallatszik, mint ahol állsz, végtelen messziről.

Isten veled…

Hét éve nem láttalak és mégis mindennap találkozunk.

Az erdei házban találkozunk, ott, ahova nem vezet út. És ha késel, ha nem jössz, mikor várlak, levelet írok, amilyent soha senkinek se írtak. Neked írom és az odvas fa üregébe teszem, hogy megtaláld. Aztán vigyázz, el ne veszítsd. Különben… úgyse értené meg más. Hiszen ők nem látják az erdőt, az ösvényt, a házat. Csak mi látjuk, te meg én, akik hét éve nem láttuk egymást és mégis mindennap találkozunk. Nem, még ha elvesztenéd is a levelemet, mégha olvasnák is, akkor se értenék.

Vagy…

Most jut eszembe valami. Talán mégis megértenék. Talán másoknak is van erdei házuk? Talán mindenkinek van erdei háza, ahol azzal találkozik, akivel másutt nem találkozhat.

A SORSFOLYÓ

Élt egyszer, valamikor az Úr ezeredik esztendeje idején, az ájtatos Bavaria földjén egy hercegkisasszony, akit Gyzlának hívtak a Duna völgyében.

Atyja Henrik úr volt, a hűbéres Bavaria hercege, anyja egy nibelungi hercegnő. És mert istenesek voltak mind a ketten, az Evangélium igéjén nevelték Gyzlát is. Mikor nyolcadik esztendejébe fordult volna, felkészültek véle Regensburg városából és ahogy illett, a földi hiúságok elől elvitték őt a szenthírű gandersheimi kolostorba.

Ettől kezdve Gyzla ott élt és növekedett az imák és árnyak csendes klastromában, Gerberga fejedelemasszony fehér kámzsás szűzei között. És a lázasszemű, halavány testvértől, akit soror Hrosswithának hívtak a többiek, templomi énekeket, írásvetést, latin szót és muzsikát tanult. Mikor pedig pihent, kicsiny keze sok szent legendát hímzett aranyfonállal, tiszta fehér gyolcsra, bizánci selyemre.

Az évek elmúltak. Ives, mély klastromablakok fösvény világánál pedig Gyzla csak egyre hímezte az oltárkendőket, a casulákat. És mint tegnap és azelőtt, szeliden, halkan ismételte a Vesperát, melyet a feszület alatt Gerberga fejedelemasszony fennhangon imádkozott.

A polcon lefutott a homokóra… Gerberga, a császár leánya, az ima végéhez ért.

– Uram, óvj meg minket a gonosztól, a Brocken hegyiboszorkányaitól, a döghaláltól, a démonoktól és minden magyaroktól…

A fejedelemasszony ilyenkor félelmes fenséggel, szinte bosszútkönyörgőn emelte sápadt apácakezét a feszület felé. Mintha holt urára gondolt volna, a tündöklő frank lovagra, akit Augsburg alól, a Lech-mezejéről, magyar nyílak küldtek fel a mennyországba.

Gyzla összeborzadt. És éjjel, mikor a Brocken szakadékaiból, a Harz felől, üvöltött a szél és maguktól kongtak a klastromi harangok, felsírt rémületében. A pannóniai szörnyű magyarokra gondolt, akiket kiégett, messze pusztaságokban, boszorkányokkal nemzettek az ördögök.

Kutyafejüek, idétlen hústömegek. A kezük még lóhátról is a földig ér. Gyilkosfényű apró szemük megöli azt, aki bele mer tekinteni…

Így mondta Regensburgban a nép. Így mesélte Gyzla öreg dajkája az abachi erdők felett, a hercegi sziklavárban, otthon, a kicsiny kamrában. Az öreg dajka a mécsvilágnál… És a rokka pergett, iramodó kerekének az árnyéka, mintha menekülni akart volna, riadtan csak egyre forgott a fehér falon.

A dajka meséi… Gerberga imádsága… Gyzla szívében elzsibbadt a vér, ha a magyarokról elmélkedett.

– De szabadíts meg a gonosztól…

Aztán egy napon, Quidlinburg felől, császári hírnökök és kengyelfutók jöttek a kolostorba. És Gyzla megtudta, hogy a császár parancsából, atyja, Henrik úr, Krisztus nevében odaígérte őt a pogány magyarok fejedelmének, aki követeivel a germán császárok véréből való menyasszonyt kért tőlük Vajk fia számára.

Gyzlát ájultan emelték fel a földről a rémült sororok. Gerberga pedig pihenni sem hagyva kergette vissza Quidlinburgba a kengyelfutókat. Írásos üzenetben megtagadta a császárnak az engedelmességet.

„A bavariai Gyzla fel fogja venni a fátyolt és Krisztus nem adja ki többé menyasszonyát.“

De alig múlt el két-három újhold, már ismét követségek zörgettek a monostor kapuján. A pápa üzent. A császár parancsolt. És Regensburgból fenyegetően ott termett háromszáz jó bavarus lovassal maga Henrik herceg.

Gerberga nem ellenkezett tovább. Elbúcsúzott Gyzlától. Véges-végig, a klastromi folyosók homályán suttogó beszéd borzongott át.

– Hallottad, soror?… A pannóniai magyarok napkeletről békét és jó szomszédságot kínálnak Gyzláért minden német országoknak.

– A pogány fejedelem Gyejcs fia Vajk megtért!… István vértanu nevével újra született a keresztségben.

– A császár üzente! Amit a germán fegyver nem győzött, azt elvégzi a római kereszt. Megszelidíti az ázsiai vad harcosokat. Békesség a német földeknek!…

Gerberga lehajolt a térdelő leányhoz.

– Testvérem Krisztusban! Nagy küldetésre választott az Úr kegyelme. Miként a szentek és vértanuk, az igaz hit kezese, az üdvözítő vallás záloga lész a pogányok országában, akik fejedelmükkel ígérik megtérésüket.

A suttogó folyosók hangja elakadt.

Gyzla hajadoni, halavány fenségében, mint a vértanuságra indulók, felemelt fejjel haladt el a zárdaszűzek között.

Aztán ugyanezzel a mozdulattal hagyta el fiatal éveinek sötéten békés kolostorát. Hat újholddal később pedig, ugyanezzel a mozdulattal indult el a regensburgi székesegyházon át, hogy testvérje, Bruno apát, per procurationem eljegyezze őt a magyarok távol fejedelme számára.