Part 3

Ahol az előbb még vergődött fekete teste, hirtelen üresség maradt az ég és a víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét torok és ragadozón falta be a hajó után a vonagló roncsokat, bomlottan ágaskodó emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat. Mindent, amit elért.

És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a szörnyű sülyedés körül.

Vége… Középütt, ahol a kémények szája eltünt, öklendve buggyant fel a levegő, mintha utolsót lélekzett volna a hajó. Aztán bőgve egymásba rohantak a hullámok és a vizek végtelen szántása egyforma, nyugtalan iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig.

Minden elmerült… Csak messze kinn, ugráló roncsok, hányódó emberi testek között táncolt halálos tébolyban egy utolsó dereglye.

Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat a fejük felett és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is valami borzasztó táncot járnának.

És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú fejek forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak.

Utolsó reménység… Utolsó dereglye…

Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött vissza. A forrongó tenger okádta ki. Még élt. Szájából, orrából folyt a víz. Hörögve könyörgött:

– Kötelet… dobjatok kötelet…

De csak a hullám segítette. Odacsapta fejét a szálfákhoz. Félönkívületében, őrjöngve megkapaszkodott.

Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy gonosz állat és fejszét lóbált a szélben.

– Nincs hely… ereszd el…

A fejsze visítva lecsapott.

Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test visszabukott és mint egy kő alámerült.

Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott: Csak engem… De a fejszés senkin se könyörült. Suhintott és a vizes deszkákon szétázott a friss vér.

A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bujtak, felpúpolták a hátukat, lebillentették magukról, dobálták egymásnak és csattogó körben vihogtak körülte.

A sárgaarcú fejszés még mindig állt és mindenkire lecsapott, aki az elsülyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven libegtek a hullámokon, mint az üres palackok… Ő nem irgalmazott. Az emberek látták ezt és nem tettek semmit ellene. Hátha?… mégis? Míg veszni hagy mindent, talán őket menti meg?

Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki kezéből a fejszét. – Sokan vagyunk! – ordította és leütött néhányat, hogy kevesebben legyenek.

A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze! Babonás rémületben meredtek rá és várták, hogy történjék valami.

A dúlt, fekete szemhatáron árnyék bukkant fel ekkor és sebesen haladt. A dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is és sodorta, mint a rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a láthatárt kémlelték:

– Hajó!… Hajó!…

Valamennyien egy oldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent ígértek: – Száz szál viaszgyertyát… A földemet… A házamat… Templomot építek… Alázatos leszek… És a reménység ellágyultságának a deliriumában térdre estek és kitárták a hajó felé a karjukat… Jöjjön… Csak erre, mifelénk…

De az árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek felett, ott messze kinn.

Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye:

– Segítség!

Egy ember letépte magáról az ingét és övig mezítelenül csapkodott vele a dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget. Az árnyékhajó pedig eltünt és nem segített.

Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe és a jajgatók nem vették észre, hogy a dereglye sülyed azon az oldalon, ahol összefutottak.

– Felborulunk! Ide mellém! – A bátor tengerészhang, amely parancsolni tudott a rémületben túlkiáltotta a vihart.

Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek és mindenki engedelmeskedett…

Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek. Mindentígérők, alázatosak… A fekete ég mögött valahol, nem tudni hol, lefelé sülyedt a nap, amely nem látszott, és mint boszorkányos kuszált hálót húzta magával a hullámokat is a vízről.

A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. A hullámok lefeküdtek. Az alkonyatban behorpadtak az óriási hantok a nagy temető felett…

A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi testek. Azután félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes deszkákon. Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd virraszt helyettük…

Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott rájuk és mikor szürkült a reggel, kémlelte a szemhatárt.

Ólmosan, nehezen virradt. Az emberek nyögve eszméltek a lucskos dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt.

Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt. Ezt nem lehetett sokáig elviselni.

Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő lassan átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az ázott ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És az, aki átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket Magányosan ácsolt árbocot, magányosan emelte: – Adjátok ide vitorlának az ingeteket!…

Tegnap még odaadták volna neki az ingüket is. Most már nem adták. Már nem féltek. Lehúzták a fejüket. A parancsszó elgurult felettük és beleesett a tengerbe.

Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindig nem látszott. Az alacsony, vak ég mint nehéz, szürke fedő, rátapadt körüskörül a szemhatárra és nem engedett be maga alá friss fuvallatot. Az összenyomott levegő sűrű lett és alatta az ájult tenger órákon át lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét.

A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban, furcsán, inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a katlan. Halszagú gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek, hogy feljebb tolják a nehéz eget. De a fedőt nem bírták felemelni.

Újra este lett és újra reggel s a szemhatáron még mindig nem látszott mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a szomjúság és az éhség és kísérteties krétával átrajzolta az arcokat. Az emberek nem fordították a fejüket, nem tördelték a kezüket. A mozdulatlan ég és tenger között mozdulatlanná lett a dereglye, mintha langyos viaszba dermedt volna. A poshadt borzasztó csendben csak a sómarta, cserepes ajkak elvétett ordítása hallatszott a végtelen vizek felett: – Vizet!… Vizet!

A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő szemmel egymást figyelték. Kinek van közülök elesége? Ki mer enni, amíg a többi éhezik?

Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak sokkal később? Az egyik aszott csontváz felugrott és mint a hiéna rávetette magát arra, akinek talán volt valamije.

Dühös dulakodás támadt egy pillanatra. Majd megint fülledt csend következett és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az emberek. Fölemelt ököllel álltak… álltak. A forróság beszivárgott a kiszikkadt agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök feszítették belülről. A szenvedés és gyűlölet őrülete elborította a látásukat. És az árva dereglye hajótöröttjei egymásnak rohantak.

Valaki rekedt parancsokat üvöltött, de semmi se használt többé.

Az emberek tébolyodottan tépték egymást. Fogukkal marcangolták egymás húsát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták többé, hogy a szemhatáron nagy hajók húzódnak el, nem hallották, hogy a megkötözött szelek újra csaholnak a tengeren és a vizek felett fellökik az ólmos fedőt…

Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették, csak a gyűlöletet tudták. És véres gomolyagban, egymást halálra marva sodródtak tova az utolsó dereglyén.

A VÉN ZSIBÁRÚS SZERENCSÉJE

Olyan szűk volt az utca, hogy nem fért bele a napsütés. A lármás, rohanó körutak felől jött. Kanyargott, szorongott, összehúzta magát a meredek házak között és ment, mendegélt, míg a temető faláig nem ért.

Ott a fal közelében nyílott az utcából a vén zsibárús boltja. Piszkos, szomorú odu volt ez a bolt és a dolgok is piszkosak és szomorúak voltak benne. Mintha köd szivárgott volna a deszkapadló dohos gödreiből, penészes szürkeség tapadt mindenen. Köröskörül rokkant polcokon zsufolva halmozódott a tömérdek zagyva lom; csempeszájú öreg kancsók, rozsdás zárak, aranyvágású régi könyvtáblák, törött mérlegek, zongorabillentyűk, petroleumlámpák, szines poharak. Az ablaknyílás deszkáján sok karos-gyertyatartó állt. A ferde szeglet sötétjében, a szénvasalók mögött nyomorék flóták, repedtmellű hegedűk, zenélőórás olajnyomatok, kályhacsövek, kopott képek dűltek egymásnak. A mennyezet füstös repedései között fehér mészdarabkákkal teleszórt, nagy öreg pókhálók fityegtek. Valahányszor kocsi döcögött végig az utcán, a mészdarabkák rezegni kezdtek a pókhálókban. Kinn a boltajtó fölöttt pedig olyan fájdalmasan nyekergett az elfakult cégtábla, mintha már nem bírnák tartani a szegek.

A cégtábla alatt két kimeredő vasrúdon ernyedt ponyva terült a gyalogjáró fölé. Az ajtófélfán konyhaórák és molyos szőnyegek függtek, meg egy kalitka, melyben furcsa rigó ugrált. A rigó is olyan volt, mintha megrágták volna a molyok. Unta magát és leszórta a zöld salátaleveleket a kecskelábú asztalkára, mely a gyalogjárón állt, a ponyva árnyékában. Diványrugók és könyvek hevertek rajta.

Az asztalka mellett üldögélte el napjait az öreg zsibárús, szürkén, kopottan, mint vén lom a többi lom között. Ha nem akadt üzlet, vasbafoglalt pápaszemét pihenni a homlokára tolta és szokása szerint a temető irányába nézett. Szalmaszékének lelógó fonásával ilyenkor zavartalanul játszottak az utcájabeli macskák.

A nap sohase sütött le hozzá. Csak a szemközti ház harmadik emeletét érte el. De ha a nótás szabómester kinyitotta az ablakát, visszaverődő fénye mégis lesurrant a magasból. A légvonat olykor meglengette az ablakot. A tükröződő nap villanása hirtelen cikázni kezdett a falakon, repült ide-oda bolondul, sebesen, mint egy égő madár.

Az öreg lehunyta ilyenkor a szemét és azt gondolta, hogy most tavasz van…

Nagyon régen lakott már ezen a tájon. A lámpagyujtogató, aki létrájáról benézett az ablakokon s mindent tudott és a hireket hordta, úgy mesélte, hogy mikor a zsibárús nagyatyja odaköltözött Budáról, még olaj égett a laternákban, nem volt utca az utca, csak afféle városvége és a falvakból erre jártak be az echós szekerek a pesti piacra. Azóta minden más lett. A város kinyujtózott a bolton túlra. A ház mögötti térségen temérdek fabódé kerekedett ki a földből. És zajongva tódult beléjük a sok idegen zsidó népség.

Az öreg szívéből gyűlölte ezt az üzletrontó lármás hadat. Nem állt velük soha szóba. Pedig hosszú volt a délután és sokáig tartott, míg a lámpagyujtógató létrája bekanyarodott a szegleten. A lámpa a közelben állt a gyalogjáró szélén. Míg az ember a létrán guggolt és az üvegeket tisztogatta, az időről, meg az ismerősökről beszéltek.

Aztán mikor az utca végében lefordult az estifény a nagy fal pereméről, mintha a nap beleesett volna a temetőbe, akkor összeverődtek az öreg barátai. Jött a koszorúkötő, aki a fal tövében kereskedett. Kisvártatva előbujt a szemközti házból a nótás szabó is, aki reggeltől estig kabátgallérokat varrt egy nagy cégnek és ott lakott a harmadik emeleten, ahol a nap sütött.

A koszorús csoszogva járt. A szabó táncolósan lépett.

– Jó estét! – Leültek a boltajtó elé a küszöb lépcsőjére.

– Jó estét, – dörmögte az öreg nagysokára, mintha köszöntés helyett pénzt kértek volna tőle. Közben félszemmel átpislantott a hosszúlábú szőke óráshoz: mikor oltja már el szerszámos asztalkája felett a zöldernyős lámpát? Ezt az órást tartották az utcában a legelőkelőbb embernek, mert volt egyszer egy cilindere, előfizetett a kölcsönkönyvtárra és a cognacról és pezsgőről olyan bizalmasan beszélt, mint más ember a rokonairól. A zsibárús felette nagyrabecsülte őt, és ha zárás után átlábalt hozzá a jeles mester, tisztelettudóan átengedte neki a szalmaszékét; maga pedig letelepedett a küszöb lépcsőjére a többiek közé.

Amíg a félhomályban láthatták egymás arcát, mindahányan az üzletről beszéltek. Panaszkodtak, sóhajtoztak, szitkozódtak. Csak mikor az este lassan eltakarta az embereket, a fáradtságot és a várost, a csendet és a temetőt és sem az élet, sem a halál nem mondott ellent a reménységnek, csak akkor bátorodtak neki. Mindenféle tervet kezdtek emlegetni.

A koszorús a foga közé szorította a pipáját, lassú füstfelhőket eregetett… Ha megépítik az új villamosvasutat és több ember fog járni a temetőbe, vászonponyvás bódéja helyett kirakatos boltot nyit a füszeres mellett. Az órás valami örökségre számított. A szabónak sorsjegye volt és biztosra vette, hogy a főnyereményt megnyeri.

– Selyemruhát veszek az asszonynak. Három segédet tartok. A gallérokat velük csináltatom; én csak kabátot szabok!

A zsibárús eleinte csodálkozott, mert nem tudta addig, hogy mint ő, a többi ember is vár valamire… A szegények, a gazdagok, az öregek, a fiatalok, az okosak, a buták, a gyöngék, az erősek, mind, még az órás is, aki komoly és művelt férfi volt.

– El kell jönnie a szerencsének – mondotta a szabó és furcsa, sovány állát a levegőbe tolta.

A zsibárús mohón nézett rá:

– Csak jöjjön is, de hamar… Hirtelen elhallgatott és szokása ellenére elkapta tekintetét a temető faláról. Valami olyasfélét szeretett volna mondani: ha nem siet az a szerencse, hát majd itt sem éri őt, – de nem jutottak eszébe a szavak. Ötven éven át ülni egy dohos kis boltban, ötven éven át dolgozni, aztán semmi… hiszen így nem volna értelme az egésznek.

Ettől a naptól fogva a vén zsibárús sokat gondolt ezekre a dolgokra és még csökönyösebben nézegetett le az utcavége felé. Egyetlen életbölcsessége az volt, hogy az egyik ember szerencséjét mindig a másiknak a tudatlansága hozza el. Nem mondta ki soha, csak úgy érezte és éppen ezért onnan a fal környékéről, a külvárosi szegény utcákból, ahol tudatlan népek laktak, onnan várta a maga szerencséjét.

Annyit már régen sejtett, hogy az a szerencse csakis egy kép lehet. Aranykeretes, finom kép, melyet olcsó pénzen vesz meg valami tudatlantól és sok aranyért ad el valami városi úrnak. Fiatal éveiben hallott egy zsibárúsról, aki így lett gazdag ember. Az ismeretlen zsibárús egyszerre megfoghatatlanul kísérteni kezdett a pinceszagú kis boltban. És elmosódottan, bizonytalanul a kép is kísérteni kezdett. Az öreg rá gondolt, mikor zárás után hazaballagott, rá gondolt éjjel is, mikor nem tudott aludni, sőt még üzletkötés közben is, mialatt egy horpadt petroleumos kannát vett és egy kályhacsövet eladott.

Idővel egyre világosabb lett előtte, hogy milyennek kell majd lennie annak a képnek: szűkös képzeletében mindjobban kialakult az ő szerencséjének a formája. Már pontosan látta legkisebb részletét… Kékítőszínű égben, selyemruhás Szűz Mária. A Szűz fényes felhőgomolyokon ül, melyeknek a gondolatát a külvárosi udvarkertek ezüstös üveggolyói kelthették fel benne. Később merészebb lett, koronát is képzelt a szent Szűz feje fölé, gyöngyös láncot a nyakába. Gyerekkori emlékek segíthettek neki: elfeledett vásári olajnyomatok lármás színei. Talán egy fogadalmi kép, melyet akkor látott, mikor kisfiú volt és anyja kézenfogva vezette a processzióban.

De ő ezt nem tudta. – Vannak előérzetek – dörmögte titokzatosan. És mikor apróra mindent kigondolt, ragaszkodni kezdett ahhoz a formához, melyben a szerencséjét képzelte. Belekapaszkodott ebbe az utolsó reménységbe, mint ahogy az öreg ember belekapaszkodik a botba és nem gondol rá, hogy hiszen ő maga viszi a kezében… Az órással és a szabóval pedig nem beszélt többé a dologról. Túlságosan szerette már. Ösztönszerűleg attól tartott, hátha ki akarnák verni a fejéből.

Kékítőszínű ég, csillogó fellegek…

Egy csendes, meleg délután elbóbiskolt gondolatai felett az öreg. Az órás macskája a ponyva peremén ült és a madarat leste. A rigó pedig biztonsága tudatában fölényesen hárfázott kicsiny karmaival a kalitka dróthálóján. A szabó énekelt, a temető felől egy ismeretlen úr jött felfelé az utcán. Bepillantott a vén zsibárús boltjába, aztán szórakozottan ment tovább. De a szomszéd háznál megállt, mint akinek valami hirtelen az eszébe jut. Visszament a küszöbhöz, összehúzta a szemét és vizsgálódva benézett a nyitott ajtón.

Az órás kitekintett az ablakán. A macska leugrott a ponyváról. Az öreg riadtan nyitotta fel a szemét:

– Szolgálhatok? – dünnyögte félálomban, de mikor meglátta az idegen urat, akinek aranylánc volt a mellényébe gombolva, felállt.

– Régiségeket gyüjtök – mondotta sebesen az aranyláncos s már bent volt a boltban. Szakértő szimattal nézett körül, mialatt a legértéktelenebb holmi között válogatott. Csempe bögrét vett a kezébe, aztán egy aranyvágású könyvtáblát. Magasztalni kezdte az olajnyomatokat és alkudozva mindinkább a szeglethez húzódott.

Az öreg vérszemet kapott, ő is dícsérni kezdett egy gyönggyel himzett kályhaellenzőt, mely Othellót és Desdemonát ábrázolta s szétvetett lábakkal állt az ósdi szekrény tetején.

– Szép darab – mondotta önérzetesen, – a Király-utcából hozta egy uraság.

Az idegen szórakozottan követte tekintetével a zsibárús mutogató kezének a mozdulatát… A hímzett képen, ívelt márványablak párkányán, csakugyan Othelló ült és sárga ruhában lelkesen mesélt, bár orra hegyén a megkopott gyöngyök vakítóan fehérlettek. Desdemonának egyik gyöngyszeme foszlott selyemszálon a térde tájékán fityegett, de ez legkevésbbé sem zavarta abban, hogy megmaradt szemével ábrándosan nézzen mór szerelmesére.

– A kis hibákon könnyű segíteni… – Az öreg nem fejezhette be, amit mondani akart, tompa puffanás riasztotta meg.

Mintha véletlenül történt volna, az idegen feldöntött a háta mögött egy képet. A por gomolyokban csapott ki a kép alól és az aranyláncos idegesen kapott utána.

– Hát ez miféle lom? – A hangja fitymáló akart lenni, de hamisan hangzott.

A zsibárús gyanakodva pillantott fel. Aztán közönyösen vont vállat:

– Vagy úgy!… Isten tudja mióta fogja már itt a helyet… olcsón adom, ha akarná.

Az idegen úr az ajtóhoz lépett. Mohón tartotta oda a világosságnak a vak keretre feszített képet s lefujta róla a kőszénfüstös port.

A por alatt, a rejtélyes homályból, érdekesen rút férfialak vált ki, mely előkelően hátraszegte fejét a hatalmas prémgallérban. A madárszerű patricius-arcot sajátságos meleg fény éltette. A délvidéki alkonyok zöld reflexei játszottak a keskeny fejedelmi homlokon és a hosszú, gyér szakállban, mely mint a sekély ezüst vizek hullámai átlátszóan futott le redős, meggyszínű zekéje drágaköves gombjain. Az elfeketült háttér függönye is meggyszínű volt és gazdagon omló bársonyában, kicsiny nyíláson át, álomszerű messze táj képe zöldelt.

– Mit néz olyan nagyon? – dünnyögte a zsibárús, aki időközben egy régi zsebórát kotort elő a pohos szekrény fiókjából. – Ezt nézze!

– Igen, igen, – mormogta az idegen elfulladt hangon. Izgatottan lépett vissza a küszöbről. A keze remegett, mikor lebocsátotta a vásznat; homloka verejtékes volt.

– Hát mennyiért is adja azt az órát? – Üres szemmel nézett az öregre.

– Harminc forint nem lesz sok?… Üt is, ha az ember rátalál a rugójára.

– Húszat adok érte.

– Adjon harmincat és vigye azt a képet ráadásul…

Az utca ezalatt elsötétült, a lámpagyujtogató bekiáltott elmenőben, a szabó már nem énekelt. Az idegennek egyszerre sietős lett az útja. Gyorsan fizetett, hóna alá vette a vásznat és indult kifelé.

– Jó éjszakát, – dörmögte az öreg.

Mikor magára maradt, kiballagott az utcára, leült a szalmaszékre és csak úgy megszokásból, pihenésnek, elővette kedvenc gondolatát. Azt a másik képet, azt a gyönyörűt – az ő szerencséjét. Kékítőszínű égben, kemény, csillogó fellegek…

Aszott szája ferdére húzódott. Mosolyogni kezdett és várt.

A SÍRÓ EMBER MEG A NEVETŐ EMBER

Odakinn ugattak a kutyák. Folyton ugattak, pedig nem jött senki és nem ment el senki. Az asszony még akkor elment, mikor sütött a nap. Nem nyitotta ki az ajtót, szép szürke szemével nem is nézett vissza, mint máskor, ha indult, csak félrebillentette fejét a párnán.

Azóta Árva Péter akarat nélkül, mozdulatlan elviselésben ült az ágya mellett. Felhúzott térddel ült az alacsony széken. Gyűrött kabátja szárnya, lecsüngő keze a földet érte. Beretválatlan arcában két száraz gödör volt a szeme.

Mikor besötétedett, ugatni kezdtek a kutyák. Azután már olyan régen ugattak, hogy ez is hozzátartozott az éjtszakához. Az ember arcában pedig lassan megtelt a két száraz gödör kimondhatatlan fájdalommal.

Elment, elment az asszony… Hőkölve formálódtak fejében a szavak. Haboztak, fennakadtak, megmutatták magukat, megint elbujtak. Nem… azzal a másik, végleges szóval nem merte volna ezt elgondolni. Csak így, és még így is iszonyú volt és mikor suttogva kimondta, úgy hangzott, mintha ordítva valaki más mondta volna helyette.

Összerázkódott. Már vissza szerette volna vonni. Nem bírta el…

Hirtelen az ágy felé nézett. Várta, hogy onnan talán majd ellentmondanak neki.

– Antónia… – Váratlanul történt ez is, még nem határozta el, hogy kimondja a nevét, hiszen nem tudhatta, mi lesz, ha elhangzik, mi lesz, ha nem felel? Ijedten hallgatódzott egy darabig. Aztán panaszosan, sokszor egymásután megismételte:

– Antónia…

A gyertya világa egyenletes időközökben csendesen szállt és emelkedett a felesége mozdulatlan melle felett, mintha valaki kívülállón, idegenül lélekzett volna helyette.

Az ember körülhurcolta szegény tekintetét a szobában. A falon is lélekzett a gyertyafény, az egyik ablak üvegjén is.

Túl, sötét volt minden. Errefelé már faluvá lapult a kis város vége. Elhagyatott kertek között rokkant pajták bujkáltak a lomb alatt. Utcalámpa nem égett a környéken, csak Árva Péter kőfaragómester udvarán világított néhány félig kifaragott sírkereszt.

A kutyák ugattak. Bomlott, iszonyodó vonításuk elnyelte az éjtszaka minden hangját. Nem hallatszott, ha kő indult a töltésről, ha denevér surrant ki az eresz alól, nem hallatszott a halk, zengő nesz, mely alacsonyan zenélt a fekete láthatártól végig a nagy földön.

Odakintről bejöttek a búzatáblák a kőfaragó udvaráig és hullámverésük a sövényt nyaldosta. Az élet ostromolta a halottas házat, de kívül maradt. A pitvarajtó öreg repedésén csak a halált ugató kutyák vonítása tört be.

Az ajtóval szemközt, a sötét konyhában egy falióra ketyegett. Azelőtt mindig az asszony húzta fel és ahogy húzta a hosszú láncokat, a vaskölöncök árnyékai, mint fekete patkányok, sebesen futottak fel a meszelt falon.

Az órában ilyenkor furcsán, vígan mekegett az olcsó szerkezet. Az asszony pedig nyújtózva állt és szép, fehér fogai kiragyogtak az ajka között.

Most is nyújtózott, de ez más volt és kissé nyitott, feszes ajka között fénytelenül, szárazon fehérlett ki két sor foga. A falióra ketyegése is más volt. Olyan kísértetiesen visszhangzott az üres konyhában, mintha lassan-lassan vérzett volna el benne az idő és a vére sűrűn, cseppenkint hullott volna le az ingáról, minden lendülésnél, halk csettenéssel a téglázott földre.

Árva Péter mellében is ugyanígy ketyegett valami és odabenn is sűrűn, cseppenkint kínlódott az ingán a vér. Odabenn, a szíve táján…

Lelógó keze idegenszerűen felemelkedett és odakapott, mintha szíjakat akarna magáról letépni, szörnyű, szoros szíjakat, melyek elzsibbasztották a testét. Eszeveszetten rázni kezdte a fejét és szaggatta, tépte melle felett a ruhát. Aztán egyszerre, egy borzasztó sóhajtásban lepattantak róla a szíjak, a melle vadul tágult és kitört belőle az első zokogás.

*

Szerette, szerette az asszonyt!… Az övé volt és rajta kívül nem volt senkije a világon… Az atyja, az anyja régen meghalt, az igazi neve is elveszett és az emberek árva Péternek hívták. A gyerekkora: sokemeletes nagy, sötét bérház volt; a suhancévei: mély, szemetes udvarok, meredek lépcsők, rosszszagú szennyes kamrák, melyekben csak kegyelemből tűrték meg idegen emberek. Mindig kegyelemből, mindig idegenek.

És ő is idegen maradt mindenütt.

– Konok, hálátlan fiú, nem érdemli meg a kenyeret!… – Ezt mondta róla az az asszony, aki olykor enni adott neki és este beengedte az ablaktalan, gőzös kamrába.

Árva Péter ilyenkor összeharapta a fogát és arra gondolt, hogy majd másként is lesz még. Aztán még egynéhányszor másként lett, – koplalt, fázott, lázadt, – de nem lett jobb. Szegény emberek adták és vették át egymástól megtűrt, kihasznált fiatal életét.