Part 2

_Aki pedig keresné, ezen házban megtalálja a Polgári Hegedű és Flóta és Clarinét mívesek Czéhét._

Tekintetem bevetődött egy földszintes ablakon. Az alacsony, mélyen hátranyúló szobában egyetlen faggyúgyertya égett. És a falon, a Szűz Mária képe előtt, vörös pohárkában az olajosmécs lángja.

A mécs alatt, hosszú padokon, ünneplő ruhában, illedelmes emberek ültek. Előttük, a zöld posztóval leterített asztalon, szép rendben feküdtek hegedűk, flóták és clarinétok.

A mesterek maguk között tanácskoztak. Tisztelettudón, állva várakozott néhány legény a szegletben, a kemence mellett.

Egy hosszúhajú mester, fekete ruhájában, lassan felemelkedett. Felvette az asztalról az egyik clarinétot és megpróbálta. Csendesen fújta, csontos ujjai járatosan mozogtak a billentyűkön. A többi komolyan, figyelmesen hallgatta. Mikor vége volt, a céhmester lekoppantotta a gyertya kanócát és ünnepélyesen mondotta:

– Mielőtt pediglen határozat hozatnék, imádkozzunk az országért, a városért és a céhért…

Egyöntetű mormolás hallatszott odabentről. Aztán megint közelebb húzódtak egymáshoz az emberek és olyan lelkiismeretesen tanácskoztak, mintha a becsületükről lenne szó. Végül felállt az öregmester és megköszörülte a torkát. Hangja kiszűrődött az utcára.

– Wohlgemuth Ferencz Christian polgári clarinét míves legényt pedig, ezidő szerint még nem szabadítja fel a Czéh. Meghagyatik néki, hogy szorgalmatos studiummal munkálkodjék és az eljövendő esztendőben, Kis Asszony hava tizenkettedik napján újfent bemutatkozzék a hegedű, flóta és clarinét mívesek polgári Czéhe előtt. Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek áldásával.

Senki sem mondott ellent, mindenki rendén valónak találta. A legények között megadóan lehajtotta az egyik a fejét.

A hulló hó fátyola bevonta az ablakot és repülő szőttesében vitt magával tovább. Mögöttem, egyre halkulón, egy hegedű hangja jött a csenden át… A céh ismét ítélni fog és ítéléséhez nincs hozzászólása olyannak, aki maga nem tud hegedűt mívelni. A mestereket illeti a döntés. Mert ha olyan idők járnak, hogy a mestereknek a legények, a legényeknek külső kontárok parancsolnak, akik még egy quintet se tudnak hangolni, egy flótabillentyűt se tudnak a helyére illeszteni, akkor – rosszak a flóták és a hegedűk…

Aztán egészen hirtelen történt. Az utcalámpa alatt, a szegleten, egy úr megemelte valaki előtt a kalapját.

A másik is köszönt:

– Tartozó tisztellettel, Illustrissime.

– Kriminális idő… Hová méltóztatik igyekezni?

– Megtekintem milyen passzazsirok érkeztek a diligenceal.

– Éppen magam is az Electorokba vagyok készülettel. Talán journálokat is hozott a gyorskocsi Bécsből.

Emeletes sárga ház előtt álltak meg. A kapu felett, a falon, különös festett figurák látszottak. Mint a kártyakirályok koronás hermelinfövegben, nagyparókás, páncélos figurák sorakoztak a furfangosan rajzolt öreg írás körül:

Vendégfogadó a Hét Választófejedelmekhez… Sajátságos parádés vígsággal csilingeltek le rám ezek a szavak, mint valami régi muzsika.

A kapu nyitva volt. Mély boltozása alatt, kétoldalt, falra akasztott kézilámpák lógtak. A kapualjából nagy udvar nyílott. Az udvaron egy fáklyás ember állt. A fáklya füstös fényében kétszínnel festett utazókocsik, félig kifogott lovak körvonalai látszottak. Az állatok teste gőzölt a hidegben.

A kapu mellett néhány lépcsőfok vezetett fel egy fehérfüggönyös kis üvegajtóhoz. A belső világítás barátságosan szűrődött át az üvegre feszített függönyön. A sárgaréz kilincs ragyogott.

Az idegen urak a küszöbön álltak. Fenn a szemöldökfán csilingelni kezdett az ajtócsengő. Aztán, nem tudom, hogyan történt, már én is benn voltam a vendégfogadó éttermében.

Egy pillanatra megakadt a lépésem. A fehér abrosszal terített asztalok mellett mindenütt valószínűtlen alakok ültek. Kedvesek és furcsák, olyanok, mintha finom ollóval régi divatlapokból vágták volna ki őket. Hirtelen a saját öltözetemre kellett gondolnom. Ha észrevennék? És önkéntelenül összefogtam a bundámat.

A szegletben szabad volt egy kis asztal. Félszegen indultam arrafelé. Közben olyasmit éreztem, hogy a földre kell néznem, el kell rejtőznöm a tulajdon tekintetem mögött, mert különben valami megfoghatatlan történik.

Mialatt így lefelé néztem, megakadt a szemem a súrolt deszkapadlón. Friss, havas lábnyomok olvadtak a székek körül. Az asztalok alatt finom keresztszalagos topánkák, csattos cipők, elnyujtott csizmás lábak látszottak. A szálában udvarias beszéd zsongott. Elvétve porcelláncsörrenés, pohárcsengés hallatszott. Senki se törődött velem. Egyszerre kíváncsi mosolyt éreztem az arcomon. Lassan felemeltem a fejemet.

Megnyugtató szelid világosság szőtte át a termet. Csak a terített asztalokon égtek gyertyák. A mennyezet aranyozott fa-luszterén lángtalanul futottak körben a viaszszálak. Most már figyelmesen kezdtem nézegetni a dolgokat. Az emeletes pohárszéken öreg cinkkupák és festett alabástrom gyümölcsök között, csillanómedrű Altwien-vázák álltak. Szemközt a fehér falon, zöld zsinóron, aranyos keretben Mária Terézia koronás képe függött. A királynő még egészen fiatal volt a képen és brokátkrinolinja mellett Pozsony vára látszott és a Duna kékre festett vize.

Halk ajtócsapódás rezzentett fel. Nagy tálakkal fehérsapkás kis kukták szaladtak be a konyha felől. Hosszúnyakú palackokat is hoztak és sürögve szolgálták fel az ételeket.

Az egyik asztalnál ifjú gavallérok ültek. Színes frakkjuk mélyen kinyílt a fodros ing felett. Habos batiszt-nyakkendőjük az állukon futott át és a fülükig ért. Ezek fánkot ettek és aranyosra barnult üvegekből tokaji bort töltögettek maguknak.

Mellettük magyarviseletű vidéki urak könyököltek össze egy asztal felett és titkolódzó arccal hangosan beszéltek. Túl egy püspök vacsorázott két testes kanonokja között. Most érkezett Bécsből. Széke mögött feszesen állt a huszárja, ezüstzsinóros rövid bekecsében.

Óriási kalapon akadt meg a szemem. Az ablak alatt rövidderekú görögös ruhában szép fiatal asszony ült két gyermekével. Az asztal végén a pap-nevelő és a gouvernante húzódott meg. Az úrnő széke mellett táskák és ridikülök tornyosultak a földön. Netz-keztyűs keze negédesen törte a kenyeret. Az ételeket olyan mozdulattal szedte a tányérjára, mintha virágok lennének. Aztán piszkált közöttük és mindent otthagyott.

Egyszerre azt az urat is megláttam és a másikat is, akiknek a nyomában ide jöttem. Az öregebbik jókedvűen nézelődött aranykeretes lorgnonján át. Valahányszor mozdult, tubákszínű frakkján megcsillantak a nagy gyöngyházgombok… Ebben a pillanatban egy fehér fejkötős szolgálóleány közeledett felém. Virágos ingválla, harangozó, csíkos szoknyácskája friss és tiszta volt. Hirtelen megint a deszkapadlót kezdtem nézni. Mire felpillantottam, a leány már a szomszéd asztalnál állt. Ott fizetni akartak.

– Nagyon szerény étkezés volt – mondotta egy hang, mintha alkudni akarna. – Seberli leves, tejfeles fogas, írósvajban pirult krumplicskákkal, meg sült libamáj rizskásával, meg spékelt vesepecsenye garnirozva, pulykamell kastaniákkal, marmeládos fánk, gyümölcs és sajt. Egy flaska badacsonyi bor, két flaska egri bikavér…

– Egy bécsi forint és tizenhét krajcár – felelte a leány.

– Micsoda summa, ilyen kis vacsoráért, micsoda drágaság – sóhajtotta fájdalmasan a vendég, mialatt fizetett. Aztán borravalónak adakozó fölénnyel két krajcárt tett le az abroszra.

A leány csinos kis bókot vágott ki és hálásan mosolygott.

– És a kenyér! Majd elfelejtettem, – mondotta az úr. – Három karaj…

– Az hozzá tartozik – felelte a leány. – A kenyér semmibe se kerül…

Ekkor kezdődhetett el valami, ami egészen érthetetlen volt. Furcsa nyugtalanság lepett meg. Egy tekintetet éreztem magamon, melyről nem sejtettem, hogy honnan jön. Mi ez? Mit keresek itt? Olyan békésen elringató volt kinn a kis utcákban a hóhullás. Miért is jöttem ide?

Váratlanul egy visszatolt szék ütött zajt. Lépéseket hallottam. Nem néztem oda és mégis biztosan tudtam, hogy azok a lépések felém közelednek. Tudtam, hogy valaki most mindjárt szólni fog hozzám és nekem felelnem kell. Ólom ömlött a tagjaimba és a két kezem roppant nehéz lett. Mellettem egészen közel, nagy gyöngyházgombok csillantak meg egy tubákszínű frakkon.

– De facto, meg se ismertem, kedves Barbara húgom…

Hideg borzongás futott végig az arcomon. Barbara… És ezt nekem mondja. A dédanyám nevén szólít, aki több mint száz éve meghalt már.

– Igen… én sem… – Halkan, elfogódva beszéltem és éreztem, hogy ebben a pillanatban arcomban egy régi arc van. Szétválasztja a vonásaimat és kihajlik sok más régi arc közül. Azok is mind hozzám tartoznak. És a sok régi arc együtt az én arcom, melyben benne vannak valamennyien, akik előttem éltek, akiket soha se láttam. Hol egyik, hol másik suhan elő és mosolyog az ajkammal vagy belelobbantja a szemembe a tekintetét és akik rám néznek, azt hiszik, hogy én vagyok. Pedig ők is velem vannak, mindig velem, akiket senki se ismer fel bennem többé.

Most… ebben a pillanatban, aranynyeles lorgnonján át egy öreg úr felismert közülük egyet, egy régen porladót és örvendőn rámosolygott a halvány gyertyafényben.

– Persze, most érkeztek Bécsből – mondotta egész természetesen. – És kedves atyjaura? Talán a kocsival történt valami kalamitás a nagy hóban? Ezért kényszerül itt mulatni magányosan. Fatális… fatális, mindjárt gondoltam, de ha konveniálna kedves húgomnak, tiszteljen meg minket. Nota bene, tíz lépésnyire se kell fáradnia. Vagy kocsit hozassak? Feleségemnek nagy örömére szolgálna. Hangászok muzsikálnak ma este nálunk. A rendes quartett. Kérem… Nem, itt nem várakozhat. Azok a stutzerek, nyughatatlan modorú ifjú arszlánok. Kivált az ott, a pomagranát színű frakkban. Impossibilis! A sok idegen passzazsir között, egyedül egy dáma, egy vendégfogadóban…

Mialatt beszélt, lehullott rólam az ólmos zsibbadás. Egyszerre megint mozdítani tudtam a fejemet. Szabadkozni próbáltam. Útról jövök, bundában, esti ruhám sincs. Inkább máskor… De az öreg úr nem engedett. Magához intette a csinos kis szolgálót.

– Ha a nemzetes úr visszajön, hiszen ismered, mondd meg neki, hogy átinvitáltam a leányát magunkhoz.

Az ajtócsengő csilingelt és az öreg úr mélyen meghajolt, mikor maga előtt kiengedett. Aztán már az utcán voltunk a hóban. Aztán egy zsindelytetős, zömök ház kapuja előtt. Kísérőm jeladásnak megrángatta a húzóscsengőt és nagy kulccsal felnyitotta a zárt.

A kapu aljában egy mángorló állt, az emeletről könnyedén, elbájolón Mozart zenéje hangzott. A sötét kis udvar irányából, gyertyával kezében, kikolmizott tornyos fejkötő alatt egy picinyke nőszemély közeledett.

– Ne bókoljon annyit, leányasszony – mondotta az úr, – inkább világítson.

A kicsinyke nőszemély nyújtózkodni kezdett. Fejkötője magasába emelte a gyertyatartót és ettől kezdve lélekzeni se igen mert, hogy a lángot meg ne ingassa.

A világosság beesett két fehérre meszelt fal közé és felfelé szaladt előttem a meredek falépcsőn.

– Még három grádics van – hangzott mögöttem. Egyszerre abbamaradt odafenn a zene. Alakok tűntek elő a lépcső pihenőjén. Már tisztán láttam őket. Egy krinolinos kövér dáma. Rövidderekú almazöld perkálruhában egy fiatal leány. Mellette ezüst kandelábert tartott emelve valaki.

Magasnövésű nyulánk ember volt. Háromgalléros kék kabátja nyílásában, a könnyű ingfodor felett, szertelenül széles, fekete atlaszkendő csavarodott a nyakára. Hófehér posztónadrágot és sárgahajtókás Souvarov-csizmát viselt. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha egy régi képet néznék. Talán láttam is már ezt a képet valahol, vagy álmodtam egyszer? Hirtelen elmosódott fejemben a gondolat. Milyen keskeny és halvány az arca és zöld szeme milyen sajátságosan árnyékos.

Valaminő zavar támadt. Az árnyékos szemekben kezdődött és onnan terjedt át a többi arcra. Egy ifjú ember, akit eddig nem vettem észre, túlzottan mélyen meghajolt. Bokáig érő nanking pantalló és kékcsíkos harisnya volt rajta. Hosszúra növesztett szőke haja előre lendült a mozdulatától.

Hangokat hallottam magam körül. Eszembe jutott, hogy már az előbb is hallatszottak. Barátságosan csengtek és mégis nyugtalanítottak. A krinolinos asszonyság megint mondta, vegyem le a bundámat. Mind bíztattak. A fiatal leány meggyőzően ismételgette, hogy odabenn meleg van. Ég a tűz a kályhában… Egy pillanatig szinte kínzóan éreztem az ő és a magam ruházata közötti különbséget: több mint száz esztendő volt a ruháink között. Pedig most még takart a bunda.

– Nem, köszönöm. Kissé átfáztam. Fenntartanám, ha megengednék…

– Talán a vizitszobában örvendezzünk tovább egymás látásán, – mondotta ekkor udvariasan a háziúr és feltárta a magas üveges ajtót.

Bolthajtásos szobába léptem. Itt-ott gyertyalángok világítottak a comodeszekrényeken, az asztalon és minden megismétlődött a tükörben. A zöldcsíkos papírkárpiton, a divány fölött, ovális keretekben, fekete silhouette-portrék körvonalozódtak. A cseresznyefa-bútorokon, a gyönggyel hímzett virágképeken játszott a fény. Derűs, gyermekes vígság, tiszta élet áradt a fehér mullfüggönyös szobában. A kótatartók mögül borzas muzsikusfejek néztek rám kíváncsian. Egy nagy karosszékből sajátságos öreg katona emelkedett fel. Varkocsba font fehér paróka volt a fején. Copfján, mint két varjúszárny ült a fekete selyemszalag csokra. Az aggastyán magas botjára görnyedt és hosszú ideig figyelmesen nézett rám. Senki se merte zavarni. Mindenki hallgatott.

– Jó barátom, tábori batjársam volt kedves húgomnak az öregatyja ura – mondotta végre, vontatott hangon.

Nyugtalanság kuszálta meg a gondolataimat. Hiszen ő a dédanyám nagyatyjáról beszél… És megint ugyanazt a hűvös borzongást éreztem az arcomon, mint az előbb, a Hét Választófejedelmek fehér szálájában.

Az öreg óbester visszaereszkedett a karosszékbe és ahogy a botjára támasztotta az állát, nem lehetett megkülönböztetni, hol végződik a bot elefántcsont-fogantyúja, hol kezdődik elefántcsontszerű arca. Különösen, lárvaszerűen mosolygott valahova messzire, ahová csak ő látott el.

– A prusszus király ellen verekedtünk akkor… és milyen veszettül fiatalok voltunk. Megálljon csak kedves húgom! Anno… anno ezerhétszázötvenhétben…

A hegedűkön megint felébredt az alvó melódia és szállt és zengett. A cello mély vágyban kísérte, a spinett billentyűi alól tünő szárnycsapással, mint ezüst pillangók, repkedtek ki a hangok.

És mialatt az öreg katona valószínűtlen, távol fiatalságáról beszélt, finom viaszszagot kezdtem érezni. Olyanfélét, mint amilyen akkor támad, mikor valaki mellett az utolsó viaszgyertyák égnek. Jobbról, balról égnek és a viasz mondanivalójába valamilyen virág szaga is belevegyül. Itt is érzett, lilaszínű virágillat, – lavendula érzett a szobában.

Előttem az ovális asztalon, az alacsony ezüsttartóban csendesen fogytak a viaszgyertyák. Egy fehér kis kéz minduntalan lekoppantotta a megnyúló kanócot.

– Számtalan pennás munkák tésznek bizonyságot sok jeles huszárcselekedetinkről – mondotta a aggastyán halkan, a zene hangjain át. – Sunt quorum non est memoria… az idegen népek mindig újra megfeledkeznek a magyar vitézi cselekedetekről, mert mi idehaza se tartjuk emlékezetünkben a magunk becsületét. – Egy darabig komoran nézett a gyertyafénybe. – Pedig a megboldogult prusszus király lovasgenerálisa, Ziethen úr is tőlünk tanulta el a huszárháborút. – Kissé felegyenesedett a karosszékben: – És odatúl Dettingennél, mikor együtt verekedtünk az anglusokkal és úgy meggyőztük a franciákat, hogy a Rénus vizén is átkeltünk utánuk, tisztességet adott az armadánknak az anglusok generálisa. Mondják, a minapában Bonaparte császár is levette a kalapját a magyar huszárroham szemléletében. Ezt is elfelejtik majd… De azért, ha egyszer Isten igazában megint elindulunk, leveszik még az anglusok, a prusszusok is, a franciák meg a többi közönséges népek is a kalapjukat…

Az idők összezavarodtak a fejemben és várni kezdtem, hogy elmúljék ez. De semmi sem változott. Az elefántcsontra támaszkodott parókás fő még mindig felém fordult. Felgombolt zöld dolmánya nyílásában, szaggatott lélekzésétől gyorsan emelkedett és horpadt a kibuggyanó fodros patyolat, a sűrű ezüst pitykék fölött.

– Zenebonás idők voltak akkor, most meg nagy csendesség vagyon… – mondotta alig mozduló szájjal, mintha önmagának beszélne titkokat. – Nagy csendesség… Elnyugodott a háborúskodás, kóborlóknak és haramiáknak nincsen vigadásuk. Az emberek békességben élnek és azt hiszik, jeles dolgot mívelnek, ha a diétán vagy a magisztrátusban a hatalomért veszekednek. – Kivette dolmánya zsebéből tubákszelencéjét és megvetően rákoppintott. – A kályha mellett tubákolnak, fundust vesznek, literátus dolgokról gondolkoznak és nem tudják, amit mi tudunk és nem értik, ha mondjuk. Mi is így voltunk az öregekkel. Azelőtt is így volt és ezért kezdődik a világon mindig minden újra. Mint a hinta fel-le, egyhelyben. Majd eljönnek megint a zenebonás idők, azután megint lészen jó csendesség…

Senki se figyelt rá, mindenki a zenét hallgatta. A diván szegletében, egyenesen ült indiai shawljában a krinolinos dáma és kötőtűi ütemes kis neszeléssel mozogtak. A háziúr a spinett mellett állt. Nagy gyöngyházgombjain játszott a fény, valahányszor a kóta lapjait forgatta. A muzsikusok a G-moll Quartett andalító Rondójához értek.

Ekkor koppantotta le ismét a kis fehér kéz a gyertya kanócát. Túlságosan lekoppantotta. Egy pillanatra szinte minden elhomályosult. Önkénytelenül odanéztem. Almazöld perkálruhájában, a tükrös consolera hajolt a leány és hosszú tekintettel mosolygott el a vergődő láng fölött. A szőke ifjú ember, aki egész idő alatt mozdulatlanul ült egy magasan párnázott széken, összerezzent. Kissé nyitott szájjal, elragadtatottan ő is mosolyogni kezdett. A két fiatal mosoly átjárta a szobát, ragyogott és világított a homályban. És a végtelennek ez az időtlen beszédje, mely a szó és a csók között száll örök tavaszban, két élet minden titkát elárulta.

Így találkoztak ők, míg a gyertyaláng újra erőre nem kapott. A zene pedig szállt és kitárt szárnyaival eltakarta őket a többiek elől.

Mozart meséje zengett a csendben. Az ablakok és ajtók felől nem jött be semmi zaj. Odalenn hallgatott az utca. A lépcsőt nem verték fel váratlan lépések, a gyertyák lángja nem ingott a jövés-menéstől és híreket sem mondott senki. A világ messze volt és az ember közel volt önmagához.

Egyszerre, magam sem tudtam miért, olyan mozdulatot tettem a kezemmel, mint amilyennel az ember az éjjeli lepkét elhajtja a szeme elől. Aztán kisvártatva megint ugyanannak a mozdulatnak a kényszerét éreztem a kezemben. Lassan az ajtó felé fordítottam a tekintetemet. Háromgalléros kék kabátjában az árnyékosszemű idegen állt ott. Kezét a csípőjére támasztotta. Hullámos haja egy elmult mozdulattól visszalendült a homlokából. Szép fejét hátraszegve tartotta és egyenesen rámnézett. Nem tévedtem, rámnézett, kérdőn, megfoghatatlanul.

Ebben a pillanatban odalenn valamerre kocsicsengők kezdtek csilingelni. A lépcsőfelőli ajtó kinyílt és tornyos fejkötője alatt megjelent a kicsiny leányasszony.

– Kocsi jön – jelentette lelkendezve, – már a Régiposta-utcában lehet. Mindjárt ideér.

Senki sem kételkedett, hogy a kocsi csakis értem jöhet. A zene félbenmaradt, mindenki felállt és sajnálkozott. A quartett búcsúzva hajlongott, a krinolinos dáma kedvesen sóhajtott, a háziúr lekísért a lépcső aljáig. Mikor visszanéztem, odafenn, a homályban már csak az almazöld ruha szegélye és a kékcsíkos harisnya látszott.

– Megengedi, hogy besegítsem a kocsijába? – hallottam egészen a közelből. Az árnyékosszemű idegen nesztelen lépéssel jött mellettem.

Már kinn álltunk a hóban. A kapu bezárult mögöttünk és megint olyasmit éreztem, hogy egyszer, valamikor álmodtam ezt. Mielőtt azonban minden az eszembe juthatott volna, a gondolatom megint elmosódott. Kocsicsengők közeledtek és nevettek, mint az ezüstcsengők a régi operák zenekarában. Aztán elhaladtak előttem, távolodtak, elmultak, de a kocsi nem látszott, kerékcsapás nem maradt a hóban.

– Megbocsásson – mondotta ekkor sajátságos szomorúsággal az idegen. – Régen vártam erre. Még egyszer beszélnem kell, még egyszer hallanom kell a hangját. Még ha azt mondaná is, hogy – nem. Ugyanúgy mondaná, mint akkor… Ajándék lesz, szép lesz a nem is, mert Barbara adja. Nekem adja és senkivel se kell megosztanom. Az az enyém marad, egészen az enyém, mindenkorra, amíg élek… És közben kinyujtotta a kezét, mintha át akart volna venni valamit.

A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott és a hangja tompán jutott el hozzám, mintha messziről beszélne, egyre messzebbről. Hideg, fehér fátyol sűrűsödött közöttünk. Már csak a körvonalait láttam és csodálatos szemét. Jóformán egészen eltünt. Csakis kinyujtott keze látszott még a szép mozdulatban. Halványan, egyre halványabban.

Ott, ahol az előbb állt, egy kis világosság támadt. Mikor jobban odanéztem, úgy rémlett, magányos lámpa fénye himbálódzik elmosódó házak tövén. Görnyedten, lassan botorkált alabárdjával egy éjjeli őr: – Tűzre, vízre vigyázzatok… Már ez is csak alig hogy hallatszott, csendesen zizegett, mint a hópelyhek.

Az út hosszú volt és sötét. A lámpafényen egyre ritkulón szálltak át a fehér pihék. Egyszerre a sekrestyés jutott az eszembe. Köszvényes ujjai között világított a kis gyertyavég, kezének az árnyéka óriásira növekedett a falon.

A havazás megszünt és mintha felülről jönne, nyugtalan zaj hatolt le hozzám. A cipőm orra lépcsőbe ütődött. A falnak támasztottam a kezemet. Még egy lépcső következett és még egy. És minden lépcsőfokkal nőtt a zaj, zsibongott, dübörgött, zihált. Nyöszörgés, vágy és jajgatás, lihegés, bosszú és gyűlölet forrt benne és ömlött felém.

Küszöbhöz értem. Már csak egy sötét kapuív választott el a zaj katlanától. Egyszerre másfajta levegő csapott az arcomba. A város rámlehelt. Minden ablakával, minden ajtajával lehelt. Rohanásának a szele megcsapott. Összerázkódtam. Hirtelen, hosszú tűkkel éles világosság szúrt bele a szemembe. Egy villanylámpa fénye. Sok villanylámpa, izzó gömbök, száguldó fényszórók, égő ablakok… Sivító autók tülköltek, csörtettek a villanyosok, vágtattak a kocsik a csirizes fekete hóban. Rikkancsok nyargaltak a ködön át, emberek tolongtak, rohant, kavargott az utca és a város egész szenvedésével hurcolta, gázolta, tiporta önmagát.

Egy pillanatig szédülve támaszkodtam a Rókus-kápolna öreg falához. Mire való mindez, mikor másként is lehetne?… A zaj a fejemre szakadt, a jelen tudata a mellemre könyökölt. A csend messze volt. Hasztalan a visszavágyás… Az a csend az övék, nem a mienk. Nekünk mennünk kell, előre, át ezen, át kell esnünk mindenen, hogy kijussunk a csendbe, amely majd a mienk lesz.

AZ UTOLSÓ DEREGLYE

A szél üvöltve nyargalt a vad hideg vizen és az ég vele nyargalt bomlottan, feketén.

Odafentről is lehallatszott az iszonyat. A szörnyű sivításban vak bődüléssel ütődtek össze a kátrányos nehéz fellegek. Viszhangzott, tombolt a levegő és a hullámok már őrjöngve tépték egymást a sülyedő hajó körül. Felugráltak a fedélzetre. Fehéren, magasan forogtak. Visszabuktak és mindig újra magukkal rántottak egy darab életet.

Segítség…

A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna. Körülte hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott utolsót. A parancsnoki hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt kinek parancsoljon, csak állt és várta a halált.

Ekkor történt. Egy hullám nőtt a többiek fölé és ahogy jött, fehér karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás között nyitott tölcsér rohant. Puszta szelétől oldalt dűlt a hajó. Egyszerre ijesztően fenn volt a magasban. Beleütődött az alacsony égbe és az árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak körülötte a kötelek. Aztán orral zuhant a mélybe és úgy maradt, félig alámerülten, egy emberölő rémes pillanatig.

A szétcsattant víz visszahullott és ami a hajóból még a felszínen volt, kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha elmerült testével sötét hatalmak birkóznának odalenn, hogy magukhoz rántsák az egészet.

Segítség…

Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a sülyedő hajót.