Part 1
Minden jogot fenntartunk. A fordítás joga a szerző tulajdona.
_Copyright 1924. by Magyar Irodalmi Társaság. Budapest._
Budapest, 1924
Magyar Tudományos Társulatok Sajtóvállalata Rt
Szabó T. István
TORMAY CÉCILE
MEGÁLLT AZ ÓRA
NOVELLÁK
BUDAPEST. 1924
_Azt akarjátok, hogy meséljek?_
_De hát nem tudjátok, hogy nehéz mesélni, mikor szüntelenül nyílnak az ajtók és a láng inog a tűzhelyen a jövés-menéstől, hírek osonnak az utcákban és borzadások futnak végig a földön._
_De hát nem tudjátok, hogy mesélni csak olyankor lehet, mikor odakinn nem történnek nagyobb dolgok, mint a mesében?_
_Mostanában pedig a világon szanaszét iszonyú dolgok történnek. A valóság nagyobbakat mesél, mint a mesék és az ember elszégyenli magát, mikor szólni kezdene. A roppant történések tövében minden kicsinynek és feleslegesnek tetszik, amit mondani lehet._
_Ti mégis akarjátok, mert szeretnétek, hogy múljék az idő. Múljanak el az emlékek a szürkületből, múljanak el az útmenti akácfákról, a víz loccsanásából és az éjjel süvöltő autók hirtelen megállásából, melytől még ma is összerezzennek a kapuk a házak falában._
_Feledni, amit velünk tettek és amit hagytunk, hogy tegyenek; elfeledni… Pedig nem lehet._
_Eszünkbe jut, ha a szélben féloldalra fordulnak a fák, mintha valaki lógna rajtuk. Eszünkbe jut, ha a köd ráfekszik a tetőkre, ha eldobált villanyosjegyek fehérlenek ki a sárból, mint a megtiport őszirózsák. Eszünkbe jut, ha a visszanéző napban Buda alatt, a Duna mentén, olyan vörös a pesti part, mint egy elmult Május._
_Minden emlékezik…_
_És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak, mint a mesék._
_Mire a végére értek, ne feledjétek, hogy megmondtam előre. És majd ha kérdem: miért néztek rám olyan különösen? Miért rázzátok a fejeteket? Nem hiszitek, amit mondtam? Jusson eszetekbe: Ti akartátok, hogy meséljek._
_Tormay Cécile._
MEGÁLLT AZ ÓRA
A folyóról bejött a köd a városba. A parti utcákon jött, a lármán át, borzasztó csendesen. A falakat tapogatta, az ablakokra lehelt és megállt a házak között. Azután nem mozdult órákon át. Szürkén, vizesen állt és a város szétfoszlott alatta. A házak formái elmállottak, mint a feloszló testek.
Estére már földszínű volt a köd. A tegnapi hó zsíros, fekete csirizbe kenődött szét az utcák kövezésén. A gyalogjárók mentén, mint rothadt burgonya, kormos kupacok apadoztak. Ez is hó volt, mikor leesett.
És az emberek jöttek-mentek a csúszós sárban, sűrűn, idegenül, magányosan. A legtöbben előrehajolva jártak, olyan testtartással, mintha láthatatlan targoncákat vonszolnának.
Vajjon mit fuvaroznak ilyen kisértetiesen? Nem boldogságot! Világért sem. Attól nem görnyed úgy előre az ember. Szenvedést fuvaroznak a ködben. Kiki a magáét, senki se segít hordozni a másét.
A kis utcák sötétek voltak. A körutak fölött nesztelen birkóztak az izzó gömbök fénykarikái. Lenn, elvétve gázlámpák akartak világítani. Töredezett monstranciák a ködben, egyik a másik mögött.
Egy ember ment el mellettem és meglökött. Dagadt vörös nyakán tisztátalan kötés volt és a fejét ferdén tartotta. Munkás-zubbonyt viselt. Ekkor vettem észre, hogy oldalán gavallérosan kiöltözött alak lépeget. A füle elállt, prémes bundát hordott és lakkcipő volt a lábán. Rábeszélően hajolt a munkáshoz. Valamire biztatta. Sztrájk… röptében, mint egy kő, megütött a szó. Már eltüntek.
A Stáhly-utca sötétjén ablaktalan, nehéz kocsi himbálódzott át. Sokszor himbálódznak ezen a tájon ilyen fekete, vak kocsik. A kórház udvarából jönnek elő és halált fuvaroznak. Nagyvárosi halált… A túlsó kapunál egy másik kocsi állt meg. Ez életet fuvarozott a halálnak. Nagyvárosi életet… A villanyfényben rémlő kórházkapunál egyszerre fehér vászonkabátos emberek mozogtak a ködben. Valami sötétet emeltek ki a kocsiból és vitték befelé, mintha undorodó arccal üzletbe vinnének elromlott árút.
Tovább mentem. A Rákóczi-úton fénylett és csúszott a sár. És a sárral csúszott, iramodott a gyalogjárók között az út teste. Kocsik vágtattak zavaros rohamokban. Villanyosok csörtettek, süvítő autók fényszórói fúródtak előre vakítón, sebesen, mintha a gyalogosoknak semmi értelmük sem lenne.
A Rókus-kórház sok megtört világú, szomorú szemével lenézett a kövezetre. Minden mozgott. Csak a köd állt és a kórház. És lábánál egy katona. Hátát nekitámasztotta a falnak. Kezét kinyujtotta a ködbe.
Hirtelen lesütöttem a szememet. Féltem odanézni és valami belső kényszerből mégis oda kellett néznem. Erősen, figyelmesen… Sapkája alatt nagy fekete pápaszem horga kapaszkodott a füle köré. Az állát gránát téphette le, félig hiányzott. Olyan volt a szörnyű arc, mintha megette volna a köd. Jodoform-szag érzett, valahányszor mozdult. Az elmult háború szaga. A háború állt ott a vén kórház szürke falánál. Az emberek elmentek mellette és már nem vették észre, hogy kinyujtja a kezét… Dalolva virágosan indult egykor, aztán mikor visszajött, letépték a melléről a vitézségét, aztán visszatették és most kéreget.
A lámpa alatt egy másik állt a járdaszélen. Sokan vannak, sokszor látni őket így. Át akarnak menni a túlsó oldalra és bizonytalanul topognak, mintha veszedelmes, rohanó árba kellene ugraniuk.
A Rákóczi-úton egyre több volt a kocsi. Az út két végéből, a lámpák alatt, veszett gombolyagokat gurított ide-oda a forgalom. A katona megint megkísérelte, Óvatosan előrenyujtotta otromba cipőjét. Olyan volt ez a cipő, mintha nem lett volna benne láb. Autó süvöltött és laposan ránk csapata a sarat. A katona visszalépett és rázni kezdte a cipőjét. Furcsán rázta, a térde ide-oda fordult a nadrágja szárában. Egyszerre a karja is mozogni kezdett, már a fejét is rázta. Megint éreztem, hogy nem szeretnék odanézni. Mégis odanéztem. Ekkor már a lámpaoszlopnak dűlt és rángatódzott az egész ember.
Ez is a háború volt. A háború lárvája… Itt volt és rángatódzott a ködben, mint akkor, abban a másik, szörnyűbb novemberi ködben, mikor leszakadt a város körül majd az egész ország és befelé fordultak a puskák és ropogtak a sötét utcákban.
Egy asszony állt meg mellettem. Nem tudtam a nevét, csak úgy ismertem. Talán sok asszony volt… mindig kért valamit Az urát halálra botozták az oláhok, kis házát is elvették tőle. – Majd holnap… talán tudok addigra hírt mondani. Egy ideig még elviselhetetlen panaszban nézett rám a szeme. Aztán szomorúan, csoszogva ment odébb a sárban. Elnyűtt szoknyájába két gyerek kapaszkodott.
A villanyosmegállónál valaki becsukta az esernyőjét. Az esernyő alól púpos törpe került elő. Feje gonoszul guggolt két válla között és leselkedett. Ahogy odanéztem, keleties sötét szeme, görbe nagy orra, fodrozott, húsos ajka egyszerre jelekké váltak a ködben.
Ettől kezdve sok ilyen jelt vettem észre, az autókban, a kocsik ablaka mögött, közöttünk is, akik mindég gyalog járunk. Felbukkantak és eltüntek a sárszínű homályban. Szemközt is, mögöttem is mindenütt. Itt vannak, mint a forradalom alatt. Ugyanazok… ugyanannyian. Csak néhányan mentek el, akik nagyon megmutatták magukat. A többi itt maradt és meghízott és nevet és vár.
Az emberek pedig botorkálnak és vonszolják a maguk fuvarát és a mindennapi erőlködéstől nem látnak semmit…
Rongyaikban sápadt gyerekek nyargaltak el mellettem. Nekieresztett patkányrajok nyirkos újságokat hurcoltak szét a városban. Túl, egy kivilágított kirakatban is hírek voltak. Valamelyik napilap legújabb táviratai látszottak nagy, festett betűkkel az üveg alatt. A betűk hegyesek voltak és élesek. A szavak úgy hatottak, mint egymásmellé rakott vasgereblyék.
„Csonka-Magyarország…“ Ez is olyan volt, mint egy vasgereblye… És a csehek, oláhok, szerbek ostorral telepítik ki a mieinket… A Ruhr-vidék és francia vésztörvényszék… tömeges kivégzések Oroszországban és kereskedelmi megegyezés a Szovjet és Anglia között…
A nagyhatalmak pedig tanácskoznak. Ötödik éve már, süppedő, kényelmes karosszékekben, az orosz máglya tűzfénye mellett, égett emberhús szagánál. És tanácstermük párnázott ajtaja alatt beszivárog a mi tépett országunk vére. Folyton szivárog, míg ők össze-összehunyorognak a kicsiny keletiekkel, amelyek torkig ették magukat a mienkből, de azért emésztés közben még mindig kaparnak maguk felé.
Csend legyen! Ideát minálunk ne moccanjon senki. A nagyhatalmak békét akarnak! A vad szenvedés, az éhség és a kín pedig nő a véres, haldokló világrészen, amelynek egykor Phidias adott vonalakat és Lionardo mosolyt és Goethe gondolatot és Beethoven zenét.
A vasgereblyék kinyúltak a kirakatból, átnyúltak az üvegen és fogaik beleakadoztak a szemembe, az arcomba is és feltépték rajta a szégyentől a bőrt. Az ember szégyenkezett az ember felett.
Menni, elmenni valamerre, ahol nincsenek hírek, ahol nem tudni ezekről a dolgokról…
Közben történhetet valami. A pillanatnál is rövidebb ideig tartott. Ágaskodó remegéssel minden előre hajlott. Az emberek, a falak, a lámpák. Mondhatatlan iszonyat volt ebben. Aztán egy gyerekhang sikoltott és felordított az utca. Zavar támadt. Egy autó csúszva megállt. A sárban térség maradt a középen. Mind arrafelé rohantak. Rajzó, fekete gyűrűjükből hangok szakadtak ki, vádoló, fenyegető, jajgató, fájdalmas emberi hangok.
– Szerencsétlenség… Gyilkosság! – Egy rendőr félreparancsolta az ácsorgókat. A katona, a lámpaoszlopnál, arcára csapta rángatódzó kezét. Formátlan, hörgő roncsot cipeltek el előtte a kórház felé. A kórház pedig állt a ködben és mintha mondta volna: nekem fuvaroztok.
Aztán a Rókus-kápolna irányából jött valami. Fojtott templomi zene… Litániát tartottak odabenn, a megholtak lelkéért. Arrafelé néztem. A kápolna kapuaknájából öreges gyertyavilág derengett bele a ködbe. Alulról szivárgott fel, mintha odalennről, egy beomlott tárnából jönne, amelyben imádkoznak.
A kapunál valaki támaszkodott és lefelé nézett. Mellette ködbevesző alakok haladtak az ájtatosan kikoptatott kőlépcsőkön, melyek a kapuboltozat alatt besüppedtek a kápolnába, az utcák színe alá.
Valamikor odalenn volt az egész város. A mélyben, a csendben. Soká volt ott… Míg az emberek emelni nem kezdték a partokat. És az ósdi piacok, az utcák elmerültek, a templomok már térdig álltak a földben. Aztán hirtelen épült a régi fölé ez az új, a gyökértelen, rohanó lármaváros, melyben idegtépő riadások, bűnök és gyűlöletek és rossz készülődések osonnak és olyan borzadások, amelyekről az a másik, régi város nem álmodott legboszorkányosabb óráiban, félrevert harangok éjtszakáin, fekete pestis idején.
Menni… el, valahova, ahol el lehet felejteni, ami a világon tíz év óta történt és az iszonyút, ami ebben a városban történt és nem kell arra gondolni, ami odakinn is, idebenn is folyton történik.
A menekülés szegény, kilátástalan vágya összeszorította a szívemet.
Jó ideje kínlódtam így céltalanul, távolbavágyón, mire ráeszméltem, hogy fenn a magasban egy órát látok. Egyszerre úgy rémlett, mintha számlapján a ködben visszaestek volna a mutatók. Az óra megállt… Körülötte lágyan rajzolódott ki Szent Rókus tornya, a párkányon kibukkantak a homályból a kis kőszentek és a föld alá süppedő lépcső elém terítette magát.
Lenn, a boltozás aknájában, egyetlen mécs égett a Boldogasszony képénél. Világa, mint a lepke, ide-oda szállt a fonnyadt virágok és aranyírásos fogadalmi táblák vallomásai felett.
A szentkép előtt egy asszony térdelt leborulva a köveken. A padokban itt-ott kis öregek kuporogtak. Rózsafüzérjük száraz zörgéssel neszelt mozgó, fogatlan szájuk előtt, melyben, mint elferdült kalitkákban, szegény, szürke madarak: szavak voltak, amelyek egy egész hosszú életen át a magasságokba készülődtek és nem tudtak soha kirepülni és alázatosan, vergődőn mindig ott maradtak.
A kápolnából már elmúlt a zene. A litániának vége volt és a külső zaj megint hangosabbnak tetszett. Mintha nem fért volna odakinn, betolongott a kapun és belebeszélt az imádságokba. A szívemben, mint egy kés nyisszentése, kiújult a gyerekhang halálsikoltása. Az iszonyat megint remegni kezdett bennem. Az újságkirakat hírei össze-vissza beszéltek a fejemben. Úgy rémlett, az egész utca átrohan a homlokom mögött. A nyakamon hideg lehellet futott el. A háború és a forradalom kísértetei benéztek utánam az ajtón.
Ismét elfogott a menekülés vágya. El szerettem volna menni ebből a terhes világból valahova, ahol el lehet feledni, hogy ilyen, ahol nincsenek emlékek és hírek. Csak annyi időre, míg az ember kicsikét kipihenheti magát…
A sekrestyés oltogatni kezdte a gyertyákat. Rudas rézkupakja alatt összetorpant a láng és lefelé nyaldosott. Aztán nem volt ott többé. A kanóc füstölt még egy darabig és a szaga érzett a sűrűsödő homályban. Az oltáron kialudt az utolsó gyertya. Csak az ember köszvényes ujjai között világított egy kis gyertyavég és kezének az árnyéka és előrehajló feje is óriásira növekedett a falon.
A kápolna hajójában lépések csoszogtak a kapu felé. Valami csörrent. Talán kulcsok? A sekrestyés lángocskája az oltár mellé billegett. A tabernaculum sötéten emelkedni kezdett. Az oltárgyertyák árnyéka inogva a mennyezetig ért.
Ekkor történhetett bennem valami, amire nem emlékezem. Elindultam, de nem a kapu irányába. Egyszerre úgy rémlett, hogy a sekrestyés lángocskája az oltár mellett egy zajtalanul kinyíló ajtón át alacsony, bolthajtásos szobába tűnik el. Ívelt, rácsos kicsi ablakon még valaminő holdvilágszerű villanyfény vetődött elém. Az autószirének sivalkodásai, a villanyoskocsik csengőcsörtetései éles karmaikkal még egyszer utánam kaptak.
A lépésem váratlan lépcsőfokon zökkent le. Aztán még egy lépcsőfok következett és még egy… Már csak a sekrestyés gyertyája világított a sötétben. Erőlködve figyeltem a távolodó lángot és közben lassankint magamon is sajátságos távolodást kezdtem érezni.
Egyéb is történt. Az előbb még egészen tisztán láttam, hogy az ember gyertyavéget visz a kezében. Azt is láttam, hogy a nyugtalan láng körül az olvadt stearin az ujjára folyik. És most mégis mintha szokatlan formájú kézilámpást himbálna az oldalán. A lámpa alulról világította meg a karját. Csak ennyi látszott belőle a sötétben. Nehéz lépésének a zaja nem hallatszott többé.
Hirtelen meghallottam a csendet. Nagy, régelfeledett csend volt ez, olyan mitsem akaró, őszinte csend, amilyenre csak gyerekkoromból emlékezem. A homlokomról lepattant egy hosszú szorítás. Az erek lüktetése nem sietett többé, az idegek maguktól enyhültek, mint szelid lazításban a soká kifeszített húrok. Ekkor eszméltem rá, hogy valamilyen jó, tiszta hűvösség hull az arcomra, melyen régóta fájt a fáradtság.
Hátraeresztettem a fejemet és magam fölé néztem. Alig felfogható néma változásokba hajlott át minden. Odafenn, két oldalról öreges, furcsa tetők eresze csúszott lassan előre. A tetőkön világítani kezdett a hó. Egyszerre, lenn a sekrestyés kis lámpája alatt is hó volt. Hó, amely nem lesz sáros és fekete, mint a rothadt burgonya, de fehér marad, mint a meséskönyvek képein.
Csodálatosan meseszerűvé kezdett lenni az egész, mintha hulló fehér pelyhek között egy régi képbe himbálódzott volna bele a sekrestyés lámpája. Egy különös képbe, melyen elvétve, nagy havas tetők alatt, kicsiny házak guggoltak magányosan. A lámpa egyre mélyebben hatolt bele a képbe. Behavazott utcakút bukkant fel. Körülte már csoportba verődtek a házak. Összebúvó tetőiken, fehér prémgallérban feketén, ördöngősen ültek a kémények és pipálva hallgatództak.
Mikor visszanéztem, már semmi sem látszott mögöttem, csak fenn, valahol messze, mint a hold korongja, egy világító öreg templomóra. A torony, mely emelte, eltűnt körülte a havazásban. Számlapján belepte a hó a mozdulatlan mutatókat. Homályosan emlékeztem. – Hiszen az óra megállt…
A sekrestyés arcához emelte a lámpáját és megnézte a kanócot, meddig győzi még? A lámpafény ekkor félköríves vén házkapura esett. Ilyen volt a túlsó kapu is, a következő is. Küszöbüket befujta, kis gyalogkapuik formáját körülprémezte a hó. Jó ideje se ki, se be nem járhatott rajtuk senki.
Mozdulatlanul állt a kép. Az utcából találomra kinőtt magányos, görbe fák sem rezzentek. Havasan ágaskodtak a hóban és a csend olyan nagy volt, hogy hallatszott a sötétben, mikor ágaikról itt-ott, mint a tépés, puhán lehullott a hó. Rejtélyes készülődés derengett át rajtam. Olyanféle belső készülődés, mint amilyennel az ember abba a szép csendbe hallgatódzik bele, melyből mindjárt valamilyen zene fog kilépni. Vagy talán már ki is lépett, csak még nem ért el idáig?
Mindjárt, pillanatig se tart…
És a sötétből ekkor, mint egy régi zene vonalai, hattyúprémes templomtornyok kezdtek emelkedni. Havas, vén városfalak könyököltek fel és öreg háztetők, melyeken világított a hó.
Fehér mohával belepett fekete város a süppedő hóban…
Falai között valamelyik templomtorony hetet kongatott. Egyszerre távol hangok hallatszottak. A városkapu íve alá bevöröslő őrtűz fényében, mint az árnyképek, fegyveres alakok mozogtak. A kapu megnyikordult, a láncok csörömpöltek rajta.
A sekrestyés lámpája sietni kezdett a havon. A nyílt város elmaradt mögötte. Mire a fal tövébe ért, a kapu nehéz, vaspántos szárnyait már befelé tolták az árnyképszerű emberi alakok.
A kapu mellett kétoldalt behavazott faköpönyegben mereven állt a fegyveres őrség. A strázsák mellén fehér fegyverszíjjak kereszteződtek a fecskefarkú kék kabáton. Szuronyos flintájuk olyan hosszú volt, hogy nem fért el a tető alatt.
Ebben a pillanatban a belső utcák felől egy megkésett raj jött elő a sötétből. Az emberek prémmel körülszegett, lapos fekete kalapot viseltek és fekete gallérköpönyeget. Mikor az őrtűz fényébe értek, köpenyükre varrt, nagy sárga folt látszott. Hajladozva nyüzsögték körül az öreg strázsamestert, aki sokgombos fehér gamaslijában, szétvetett lábbal állt a tűznél. Háromszögletű kalapját a szemére vágta és fecskefarkú kék frakkja nyílásából kidöntötte fehérmellényes hasát.
A sárgafoltosok keze meggyőző sebes kérleléssel hadonászott a levegőben. Az egyik ravaszul, kínálón csörgette horgolt erszényét a háttérben.
– Mars! – rivallt rájuk fölényesen a strázsamester. – Pestvár falain bévül nincsen kvártélyuk hebreusoknak. Toleranciából portanyitástól portazárásig elég sok népek romlására uzsoráskodhattatok. Most már békesség adassék a jámbor polgároknak. Takarodjatok a zsidó utcába!
A sárgafoltos, fekete köpenyek hirtelen kilebegtek a kapu alatt és a láncos tölgyfaszárnyak bezárultak mögöttük.
A strázsák nagy flintáikkal megint mozdulatlanul álltak. A hó nyugodalmas pelyhekben hullott tovább. Minden békés és tiszta volt és tekintetem a fehér fátyolon át keresni kezdte a sekrestyés lámpáját. A fátyol táncolt a házak apró, kivilágított ablakai előtt, a szélkakasok körül, ráborult az erkélyek könyöklőire, a zsindelytornyos kiugrókra. Egy kapu kőembereire turbánt csavart magából.
Közben egyre több kicsiny világosság bukkant fel a zegzugos öreg utcákban. Itt is, ott is rúdraakasztott kézilaternák himbálództak a sötét falak tövén és a sekrestyés lámpája elveszett közöttük.
Jöttek-mentek a laternák. Találkoztak, megálltak, összebújtak, mintha beszélgetnének egymással:
– Hogy jutunk át ezeken az infámis nagy hóhegyeken?
– A franciskánusok klastrománál, spectábilis. Egy pengő krajcárért át lehet kelni a tulsó oldalra.
Két kicsi lámpa felett két beretvált arc hajolt össze. Az egyik csak félig látszott ki a prémes kucsma alól. A másik arc fölé szélesperemű, hihetetlenül magas filc-cilinder emelkedett.
Az idegenek hátterében egyszerre ráismertem a hócsipkés szép torony tövén a Ferenciek öreg rendházára. Falánál egy ember állt és lapátjával mindig újra friss ösvényt vágott a mély hóban:
– Egy krajcár az átkelés!…
Valahonnan messziről csengők csilingelése hallatszott.
– A bécsi diligence!… – kiáltotta egy hang a sötétben. – Vigyázzatok, a gyorskocsi… – terjedt utcáról-utcára a hír.
A kis laternák között hirtelen riadalom támadt. Mintha veszedelem elől partra menekülnének: a falakhoz lapultak, behúzódtak a kapuk íve alá és várakozón világítottak bele az utcába.
Az ablakok itt-ott kinyíltak. A függönyök mögül kíváncsi fejek hajoltak előre.
Hangok hallatszottak:
– Kuriózus sebesség. Ilyen nagy hóban csak két napot késett…
– A gyorskocsi… Jön!
Aztán percek múltak, mire nagy csengőcsilingelésben lassan, nehézkesen egy félig sárgára, félig feketére festett magaskerekű, féderes jármű kezdett elődöcögni a homályból. A kocsi mellett kézilaternákkal gyalogos emberek haladtak. Meredek bakján, a kocsis mellett, cilinderes alakok ültek. Tetején táskák, ládák és kalapskatulyák inogtak. Feltűnően kicsiny ablakán fáradt arcok tekintettek ki.
A városházán, a vigyázótoronyról világosság pislantott le a mélybe. A tűzőr járt körben odafenn a torony erkélyén. Kiáltása tompán bukdácsolt lefelé a hópelyhek között:
– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus…
A fény eltűnt a toronyról. A városháza nagy, négyszögletes tömegével megint visszamerült a sötétbe a Duna homokos partján. Lenn a folyón vizimalmok aludtak a téli révecskékben. A Városház-piac közepén a Szentháromság-szobor sugaras aranyozása kicsillant a hóból.
Egyszerre zegzugos sikátorokban jártam, nyugodalmas jó kis sikátorokban. Mögöttem minden elmaradt, ami emlékezett, előmbe semmi sem jött, ami emlékeztetne és a csend gyönyörű, halk nevetéssel nevetni kezdett a fülemben.
Soká mentem így. A lépésem fehér bársonyban járt. A hópelyhek mint könnyű, vattás cimbalomverők ugráltak a levegőben láthatatlan zizzenő húrokon.
Fejem fölött váratlanul megcsikordult kampós láncán az öreg laterna. A lángja füstölt. Pislogása álmosan karikázott egy borbélyműhely cintányérjain. A cintányérok alatt rácsos kicsi ablakból rácsozott kicsi világosság vetődött ki a hóra.
Odabenn a műhelyben még dolgoztak. A cserépkályhában égett a tűz. A kályha ajtaja nyitva volt és a parázson nagy kolmizóvasak melegedtek.
A falon, kampós szegeken, púderes parókák lógtak. Copfjuk a földig ért, a macska játszott velük. Egy kalitkában rigó ugrált.
A mester, fehér kötényében, ingujjasan állt a műhely közepén, az állványra peckelt, kényes paróka előtt és sebes forgatással hűtötte a fodorítóvasat.
– Hanzi, egy-kettő! Vendelin, leütöm az álladat…
A legények futva jöttek-mentek a kolmizókkal a cserépkályha és a parókásállvány között.
– Ulrich, ne nevess – mordult a mester, – mozogj már azzal a púderezéssel, megfullad az archivarius úr!
A tükör előtt, hátrakötött fésülködőgallérba süllyedten, boldogtalanul ült az egyetlen kliens. És mialatt óriási stanicliba temette az arcát, Ulrich inas meszelőnagyságú púderezővel mókásan rázta fejére a hajport.
– Siess már, te ördögfattya – hallatszott egy síri hang a stanicliból. – Ó, a l’hombre-partiem… megnyúzlak, ha elkésem.
Váratlanul kicsi lámpa állt meg melletem a gyalogjárón. Vénségtől megzöldült háromszegletű kalapban, elnyűtt köpönyeggallérban egy öreg úr zörgetett be az ablakon.
A mester kikukucskált az ajtórésen, aztán hódoló lendülettel feltárta.
– Van szerencsém professor rector úr! Tessék befáradni! Tiszteljen meg magnifice prosenior…
– Sietek, későn van – jelentette ki az öreg, mialatt kerek mozdulattal leemelte kalapját és másik kezének ugyanolyan kerek mozdulatával leemelte fejéről copfos parókáját.
– Gondozására bízom, borbély művész úr – mondotta gyöngéden, mintha életepárjáról lenne szó. – Fodorítsa ki francia csínnal. Holnap érte jövök.
– Sok a munka, nagy a forgalom. Holnapután teátrom van. Julius Caesart adják elő a német komédiában – hadarta a mester. – Még ki kell kolmiznom a komédiások allonge parókáit a színjátszáshoz. De azért, magnificus rector, magamat úri favorjába ajánlom. Minden parancsolatja szerint légyen.
Az öreg ceremoniásan föltette szinte illetlenül kopasz fejére a kalapot. Ő is, a mester is mélyen bókoltak egymásnak és a kicsiny lámpa önérzetesen odébb himbálódzott.
Tovalebegő fényében, egy-egy pillanatra, furcsán pingált cégtáblák mutatták meg magukat a falakon. Turbános török basa, három marcona gránátos, egy fekete kutya, egy fehér menyasszony…
A sarokház falmélyedésében lajtorjás kis kéményseprő szobra állt. A bezárt boltok felett, vaskarokon, perecek, csizmák lógtak be az utcába. Felszerszámozott kicsi bádogló, cifrára kovácsolt óriási kulcs. Túl, az íves kapu felett, egy hegedű meg egy flóta függött. A falon becsületes, nehézkes vén betűk hirdették: