Part 15

Az egyik kisasszony, Johanna már három esztendős volt: a legfőbb idő, hogy valakit férjhez adjanak. A vőlegény se volt valami aggastyán, az ellenkirály Alfonz epen tizenegy évet számlált. Hogy az egyik Henrik királynak a leánya, a másik meg testvére, az nem baj: azon majd segit a szentszék.

A másik kisasszony volt Izabella, Henrik és Alfonz királyok testvére, ezt az ellenzéki pártfőnökök Villena testvérének szánták nőül, a Calatrava-rend nagymesterének.

A szép Izabellának azonban nem kellett a neki szánt vőlegény. Azt bizony valahogy útközben megmérgezték.

S hogy aztán az egyensúly helyreálljon, a másik vőlegényt, a fiatal Alfonz királyt is megmérgezték. A két menyasszony özvegyen maradt.

Johanna királyné pedig ez alatt élte a világát egy új kedvese oldalán, a kinek neve Dom Pedro de Castella, a kivel utoljára meg is szökött.

A szép Izabellát azután férjhez akarták adni a portugall királyhoz, dom Alfonzóhoz, azt Henrik király szerette volna neki férjül. Villena azonban inkább akarta Izabellát nőül vétetni Alfonzo király fiával, a trónörökössel, Dom Juannal. Izabella pedig egy harmadikat gondolt, s hirtelen hozzá ment Dom Juannak a fiához, első vőlegénye unokájához, Dom Hernandóhoz, a ki már akkor, mint Arragonia királya, maga sem volt valami gyerekember.

Azok az öreg apával kínálták, s ő meg az unokát választotta.

Henrik és Villena ekkor megharagudtak Izabellára, kibékültek egymással, előhozatták Johannát, az elsőszülött leányt, a kit az ellenzék már fattyunak nyilvánított, azt ujra királyleánynak deklarálták s Villena szerzett a számára mindjárt vőlegényt is, XI. Lajos franczia király testvérét, Guyenne herczeget.

Persze, hogy azt is megmérgezte valaki.

A szegény Henrik királynak aztán nem maradt más, mint az, hogy kibéküljön szépen a testvérével, Izabellával. A kibékülést nagyszerű lakoma követte. A lakoma után Henrik király elkezdett pokolbeli hascsikarásokról panaszkodni s reggelre, – fölvéve az utolsó halotti szentségeket, – átadta lelkét a jobb világba.

Hiszen csak nem kivánhatja valaki, hogy az igazhitű Spanyolországban valaki, a kinek van egy elveszteni való koronája, a testvérével elköltött békelakoma után még egy napot éljen?

Nem sokára Henrik király után a felesége is meghalt, Johanna királyné. Azt a testvére, Alfonz, portugall király mérgezte meg. Nem tűrhette tovább a huga kicsapongásait – s ez volt a legegyszerűbb mód őt gyökeresen kigyógyítani belőlük.

Csak a kis leánya, Johanna, maradt utána; a kiről azt állították, hogy nem igazi leánya Henrik királynak, sőt voltak, a kik azt hiresztelték felőle, hogy még nem is az anyjának a leánya: hogy Johanna királyné úgy szedte őt fel a szeméten.

Hanem azért a castiliai főrendek őt kiáltották ki királynőnek. Már akkor hat esztendős volt és harmadszor özvegy! Három vőlegénynyel jegyezték el s mind a hármat elpusztították előle.

A mint a rendek kikiáltották castiliai királynőnek, rögtön akadt negyedik kérője is. Ki lett volna más, mint az anyjának testvérbátyja és gyilkosa, Alfonz, portugall király?

Az eljegyzés nagy pompával ment végbe Placentiában, a castiliai rendek hűséget esküdtek Alfons királynak és a kis Johanna királynénak, a ki férjhez ment a nagynénje férjének az öregapjához. A pápa adott rá engedélyt.

Ebből természetesen háboru lett.

Ferdinánd, Izabella férje nem akarta engedni az öregapjának a castiliai trónt, haddal támadt rá, megverte az öreget s kényszerítette haza kotródni.

Ekkor az öreg Alfonz király azt gondolta ki, hogy átment Francziaországba XI. Lajoshoz s felajánlotta a trónörökösének, VIII. Károlynak Johannát – a saját feleségét. Ez már az ötödik férje lett volna a most már tizenkét esztendős kis királynénak. A pápa engedélyt adott nekik az elválásra.

Azonban a franczia király nem fogadta el az ajánlatot.

A kis Johanna azonban már el volt választva a férjétől, a hatvannyolcz esztendős Alfonztól. Ennek már okvetlen új férjről kellett gondoskodni.

Az öreg Alfonz unokájának, Ferdinándnak épen akkor született egy kis fia. Senki sem fogja rendkívülinek találni, hogy a nagyapa, miután elvált a feleségétől, hozzáadja azt – a dédunokájához!

A két király a békekötésnél abban egyezett meg, hogy Johanna férjhez fog menni a most született dom Juan trónörököshöz, mihelyt az tizennégy esztendős lesz, s ha dom Juan az alatt meg talál halni, akkor az utána születendő akárhányadik herczeghez, a míg csak egy be nem válik.

De már ezt megsokalta maga az annyiszor férjhez adott s özvegyen hagyott ártatlan kis leányka s azt mondta, hogy inkább kolostorba megy. Otthagyta a nagy világot valamennyi egymással veszekedő s egymás bőrére alkudó királyaival együtt, s belépett a cenimberi Clarissa-nénék zárdájába s «Johanna testvér» név alatt felvette a fátyolt. Ott meg is vénült.

Még egyszer aztán e történet végén látni fogjuk őt, a mint negyvenöt éves korában ugyanez a Ferdinánd király, Izabella férje, meg fogja őt látogatni, hogy – mint hetedik vőlegénye – megkérje őt feleségül, daczára a rokonságnak, az egyházi fogadalomnak s a kettőjüket még jobban elválasztó mérhetetlen gyülöletnek. – De odáig még sok változásnak kell történni a világban.

*

Ennek a Ferdinándnak volt az a kiérdemelt mellékneve, hogy «katholikus».

Hogyan érdemelte ki ezt a melléknevet? azt mindjárt meglátjuk.

Izabellával való házassága, Henrik király megöletése s Johanna herczegnő zárdába csukatása által szerencsésen egyesíté Ferdinánd az aragoniai, castiliai és leoni királyságokat, a miknek eddig külön uralkodóik voltak, a kik természetesen folyvást czivakodtak egymással.

Most végre, hogy a három tartománynak egy feje lett, itt volt az ideje a szép granadai királyságot kiragadni a mahomedán mórok kezéből.

Csakhogy azok még a három egyesült királysággal szemben is nagyon erősek voltak.

Kalifájuk, Muley Haszszán, kit a mór történetírók Albohacen melléknévvel tisztelnek meg, kitünő hadvezér és uralkodó volt.

Attól sem lehetett tartani, hogy a törzsöke kivész, mert tizennégy fia volt, s bár ő maga öreg legény volt már, de a felesége szép és fiatal, a legelőkelőbb mór fejedelmi ág szülötte Aisah, a ki mellett még remélhető volt a családfának növekedése. S Albohacennek a szive is eleven volt még. Hiszen az volt épen a veszedelme. Neki és az egész mór nemzetnek.

Ferdinánd nem tudta, hogyan kell kikezdeni a hatalmas szomszéd törhetlen erejét? Izabella segített neki hozzá.

Volt Izabella királynő udvarhölgyei között egy kitünő szépségű leány. A keresztyén nevét nem jegyezte föl a történetíró. Csak a mór neve maradt fönn, a hogy a saracén költői hízelgés megörökíté: «Zoraia» – a mi annyit tesz, hogy «hajnalcsillag».

Ha a szép Zoraia a mohamedán hitre akart volna térni, akkor békében meg lehetett volna az első feleséggel, Aisáhval; mert a pogány izlámhit szerint semmi vétség nincs abban, ha egy férj két, három, négy feleséget tart és szeret; ámde Zoraia keresztyén akart maradni s csak oly föltétel alatt boldogítá Albohacent szerelmével, ha a király elűzi magától eddigi feleségét.

A ki a napba néz, az megvakul, Albohacen király két napba nézett, Zoraia két szemébe: hogy ne vakult volna meg?

Elűzte magától az első feleségét és eddigi gyermekeit.

Mikor az anyakirálynő, gyermekei hosszú sorától körülvéve, kivonult Granadából, egy egész népsokaság kísérte őt a kapukig; gyalog egész az Arduan várig vonult vele a sokaság, a hová száműzve lettek s azontúl minden éjjel hallhatá a cordovai királyi várlak kertjei körül az új, ifjú, szép királyné a búsongó gyászdalokat, a miket a mór énekesek daloltak a szerencsétlen királynőről és árva gyermekeiről.

Zoraia igen jól be volt tanítva szerepére Izabella királynétól s elég kemény szive volt azt jól végig játszani.

Mikor első gyermeke született: (szép kis angyalképű fiu volt) Albohacen oda jött hozzá s ölébe véve ujszülött kis fiát, nagy rezgő ezüst szakálla betakarta azt egészen.

– A míg ez a te szép ezüst szakállad betakarja a te kedvencz fiacskádat, mondá neki Zoraia, addig marad ő csak boldog. Halld csak, mit énekelnek a mór dalnokok elűzött fiaidról? «Majd visszatérnek ők s a hitvest, kit szerettél, gyermekével együtt ledobják a palota tetejéről, s a gyermeknek, a kit ölelsz, az asszonynak, a kit csókolsz, az ebek iszszák föl a vérét, s a sakálok hordják szét a csontjait.»

S addig suttogta ezt az ősz szerelmes Albohacen fülébe, míg az egy éjjel kiküldé leghívebb kiválogatott eunuchjai csapatját az Arduan várhoz, hogy öljék meg valamennyi gyermekét, a ki Aisahtól született.

Késő éjjel érkezett meg az orgyilkos csapat a vár elé, melynek felvonó hídja a király parancsszavára leszállt előttük, s bebocsátá őket a várba, a hol egyszerre lefegyverzék az őröket s hozzá fogtak a mészárláshoz.

A kis Zehrot, a ki akkor tanult még beszélni, csak az apa meg az anya nevét tudta kimondani: ott szúrták agyon a dajkája keblén.

A játékos Yotát, a kezében tartott czifra babával együtt hajították ki a várablakon a hat ölnyi mély sánczárokba.

Eutemyt, az okos, tanulékony fiut felakasztották selyemzsinóron az ágya mennyezetére.

Orkánt, a ki betegen feküdt az ágyában s nem bírt elfutni, párnái alá takarva fojtották meg.

Jubánt, mikor térden állva könyörgött, hogy engedjék élni, hisz ő nem akar királyfiú lenni, fejébe vert szöggel végezték ki.

Harunt, a ki elbujt előlük a kandallóba, úgy ölték meg, hogy rágyujtották a szandálfamáglyát, s megégették az illatos tűzön.

Caabost, a ki költő volt, ott találták a kereveten ülve, a mint Tanzáit írta, s nem vette észre, mi történik körülötte a világban, míg egyszerre a leütött feje esett a keze elé a pergamentre – s a kéz még leírta a nádszállal a kigondolt utolsó rimet: mikor már nem volt feje!

Benzaráht, a magust és astrologot, agyonitatták orvosi szereivel, beletöltögetve mindenféle halálos mérget.

Yohayát, a vidám czimborát, belefojták egy hordó malvasiai borba, a hogy saját maga választá a halálnemek közül a legkellemesebbet.

Abderám és Aliben derék daliák voltak már, kardot ragadtak megtámadóik ellen s védték magukat: azokat csak saját halottaikkal kicserélve tudták megölni az orgyilkoló zsoldosok.

Abdalát pedig, a ki bölcs volt, s a támadók elől a várlak lőporos pinczéjébe menekült s ott azzal fenyegetőzött, hogy felvetteti támadóival együtt a várat a légbe, azzal a csalfasággal szedték rá, hogy megesküdtek neki, miszerint «megkegyelmeznek a fejének». Aztán, a mikor előjött és kezükbe adta magát, akkor az igaz, hogy a fejét nem bántották – arra megesküdtek, – hanem derékban fürészelték ketté a nyomorultat. S mindezt azért, hogy Zoraia kis porontya nyugodtan alhassék Albohacen ősz szakállának árnyékában.

Mikor aztán összeszámolták a halottakat, úgy találták, hogy csak tizenketten vannak: pedig Albohacen király fiainak száma tizenhárom. Egy hiányzik!

Boabdil az, a kit a népajk «kis királynak» nevezett el: kegyencze a népnek. Az eltünt.

A legidősebb királyfi, Abdalah, volt anyjának kedvencze. Talán azért, mert olyan gyönge idegzetű volt. Legidősebb létére alig volt erősebb egy hajadonnál s most is gyermekesen ragaszkodott anyjához. Az anyja szobájához közel hált mindig s fegyvert sem tartott a keze ügyében védelemre. Szelid, jó szivű fiu volt a «kis» Boabdil, még Abdalah korában is.

A nagy királyfi-öldöklés alatt Aisah hálóterme maradt az utolsónak, a hová az orgyilkosok betörtek. A háló szobáknak érczajtajai voltak, azokat úgy kellett elébb küszöbeikből kivágni.

A királynő hálóterméből fel lehetett menekülni a háztetőre s onnan kötélhágcsón leereszkedni a kertbe, a kertből aztán egy föld alatti folyosón át a hegyek közé.

Albohacen király, mikor elrendelé, hogy fiait legyilkoltassa, egyuttal megparancsolá, hogy az anyát ne bántsák. Arra el tudta szánni magát, hogy a fiukat kiirtsa a világból. Kicsiny korukban sokszor megtépték a szakállát, szófogadatlanok, hittagadók voltak, apjuknak sok boszúságot okoztak: tudott mindegyiknek külön-külön valami olyan hibájára visszaemlékezni, a miért rászolgált a halálra. Nem tisztelte atyját! Szeme közé nevetett! Letépte kedvencz virágát! Gúnyolta az alkoránt! Rabnőt szeretett! Bort ivott! Haljon meg. Hanem a feleség, a régi hű, szerető hitvestárs ellen nem tudott kitalálni semmit, a miért szivében haragot hazudjék. Az csak szeretett, boldogított, tűrt. Annak az emlékezete hosszú évsoron át, egész az első menyegzői napig csak az örömök szakadatlan története volt. Azt nem tudta megöletni. Küldönczeinek megparancsolá, hogy Aisáht, ha futni akar, engedjék menekülni. Ha fiai védelmére kel: engedjék magukat szuratni, vágatni általa, de fegyverrel meg ne sértsék.

A gyilkolás rémlármája alatt Aisah rabnői mind elfutottak úrnőjük mellől, csak a saját menekülésükre volt gondjuk; csupán egy néger rableány maradt meg mellette: a kegyencz rabnő, «Hiva».

A rabnő biztatta úrnőjét, hogy a merre a többi rabnők elfutottak, ő is meneküljön Boabdillal együtt.

Hanem az anyai szív a vész pillanatában olyan rémeket is megsejt, a mik még szem és fül előtt el nincsenek árulva. Aisah sejté azt, hogy az orgyilkosok az árulással is szövetkeztek. Czinkosaik a kertben vannak elrejtőzve; a futó nőket menekülni hagyják, de ha férfit kapnak, azt megölik.

Azt mondta Hivának:

– Add ide öltönyeidet Boabdil herczeg számára.

A rableány átadott mindent, egész az érczkösöntyűig, a mik karjait és bokáit átszoríták, még a haját feltartó ezüst abroncsot is.

Aisah átsietett Boabdilhoz s előkereste azt ágya fenekéről, a hova az rémületében elbujt, s öcscseinek halálsikoltása elől párnái alá dugta fejét.

– Siess! szólt Aisah. Öltözzél át Hiva öltönyeibe rabnőnek.

– Mit használnak nekem Hiva öltönyei, Hiva dióbarna arczszíne nélkül? szólt remegve a királyfi.

– Azt is megkapod, szólt az anya s egy üvegből olajat töltött gyapotcsomagra s azzal bekente Boabdil arczát, nyakát, mellét, karjait és lábaszárait s a bőr egyszerre dióbarna lett attól az olajtól. Aztán feladta rá a leányruhákat, s karjaira s lábszáraira felcsatolta a kösöntyűket.

– De ez én rajtam még mind nem segit, szólt Boabdil. Hiszen mindenki tudja, hogy a négereknek gyapjas, göndör hajuk van: az én hajam pedig hosszú és sima.

– Azon is segítünk. Aisah fogta az ollóját és lenyirta kopaszra Boabdil fejét.

– Hanem azért még mindig nincs gyapjas hajam.

– Az is lesz.

Aisah visszament hálótermébe, a hol Hivát elhagyá.

– Még valamit kell ideadnod: a hajadat. Térdelj le elém.

Hiva letérdelt és lehajtá a fejét.

Akkor aztán Aisah fogta jobb kezébe – nem az ollót – hanem a handzsárt s leütötte vele a rableány fejét – tőből.

Aztán, mint a vad indiánok szokták, a fejbőrrel együtt vette el a haját.

Az anya tudott gyilkolni, mikor az utolsó fia, a kegyenczfiu életét kellett megmentenie: meg tudta ölni az utolsó, hűnek maradt rabnőjét.

S azt nagyon jól tette. A mint a megölt leány testéről a derekát átszorító bőrövet leszakítá, abban egy vékony hártyára írt levélkét talált, a miben ez a leány is meg volt bizva a gyilkolás vezetője által, hogy a királynét és Boabdilt el ne hagyja: ha menekülni találnának, őket hű ragaszkodás szine alatt kövesse, s rejteküket, ha megszabadulhatnak, Albohacen zsoldosainak elárulni siessen.

Megérdemelte halálát. Ez volt a legveszélyesebb áruló!

Most azután Aisah, a véres skalppal sietett vissza fiához. Boabdil felsikoltott e látványra s hideglelést kapott a szörnyű műtét alatt, míg anyja a «szükséges» gyapjuhajat koponyájára szorítá az ezüst hajabroncscsal.

– Így! csak sírj és reszkess! mondá neki Aisah. Így legjobban hasonlítasz egy rabszolgálóhoz.

Azután lehuzta Boabdil ujjáról azt a nagy pecsétnyomó gyűrűt, a minek smaragd kövébe talizmán mondat volt vésve. Apjától kapta azt a királyfi, mikor a huszadik évét betölté. Ezt a gyűrűt Aisah a megölt rableány hüvelykujjára csusztatá fel.

Azután hálóterme párnáiból, szőnyegeiből máglyát rakott az ágyfülkében, arra a rabnő hulláját ráfekteté s a máglyát felgyujtá.

Azzal fiát kézen fogva, a háztetőre felmenekült, onnan kötélhágcsón a kertbe leereszkedett s futott vele végig a kerti utakon, erőszakosan vonszolva maga után a reszkető, tántorgó herczeget.

A bokrok között megzörrent valami, suttogás hangzott:

– Két asszony! Hadd fusson!

Senki sem bántotta őket.

A máglya pedig ez alatt az elhagyott hálótermet megtölté füsttel; mikor az orgyilkosok betörték az ajtót, a füst egyszerre lánggá változott s összeperzselé a berohanókat.

Mire el birták fojtani a tüzet, hogy az egész várat hamuba ne döntse, a királyné hálóterme fekete katlanná volt kiégve; a hamu között egy megfeketült csontdarabon meglelték a smaragdos gyűrűt s azzal számoltak be Albohacennek:

– Ime itt van elsőszülötted, Boabdil!

Albohacen olyan gyászpompát rendezett elsőszülött fia tűztől megmaradt csontjainak eltemetésére, a minő csak egy holt királyfit s egy gyászoló királyapát megillet.

A gyászravatalt ő maga egy sánta lovon ülve kisérte, szürke zsákzubbonyba öltözve, s a feje turbán és sisak helyett véres kendővel volt bekötve.

A szép Zoraia is ott volt a temetésen, s palankinjából kihajolva, több izben megmutatá a népnek, hogy szemei könyeznek.

A granadai nép nem tudott még semmit a nagy királyfigyilkolásról. Közötte azt a hírt terjesztették, hogy a királyfiak anyjukkal együtt odaégtek a véletlenül kigyult várba.

Mikor a királyi sírbolt ajtaját bezárták a vélt Boabdil herczeg koporsója mögött, Albohacen leveté magát a földre, s szakállát a porba keverve, üvölté fia nevét.

– Oh Boabdil! Oh én kedvencz fiam! Miért hagytál itt engemet?

S öklével üté a kripta érczajtaját.

Ekkor egy vezér furakodott a gyászkiséreten keresztül Albohacenig, Abu Said; vértezete csupa por, öltözete csupa rongy, arcza csupa veriték s megrántva a király gyászköntösének bő ujját, így szólt hozzá:

– Ne ütögesd olyan nagyon azt a kriptaajtót, király, s ne kiabáld Boabdil nevét olyan hivogatva; mert ha csak az a kivánságod, hogy feltámaszd őt e világra, az már megtörtént. Boabdil megmenekült az anyjával álruhában s elfutott Cadixba s onnan jön most rád, összegyüjtve az ellened lázított elégületlenek hadait mindenünnen.

Albohacen a mit nem akart elhinni Abu Said szavainak, elhitte egy pillanat mulva a köröskörül föltámadó népzajnak. Abdulah küldönczei a sarkában jöttek Abu Saidnak, kinek kiséretét levágták, s azok most Granada minden piaczán kihirdették a szörnytettet, hogyan ölte le Albohacen, a Zoraia átkozott szép szemeiért, valamennyi fiait, egyen kívül, a ki megmenekült, hogy boszút álljon a többiért.

A nép mind az utczán volt most, a gyászpompát bámulni. A királyi keserv töltötte el a nép szivét is, most az egyszerre megtudta, hogy ez a keserv csak tettetés volt: a kit sírva kisérnek, az nem a király fia, s a ki sírva kiséri, az a gyilkos.

A zendülés egyszerre lángra lobbant. Egy város, egy nép egyesült ordítása kiálta halált Albohacen és Zoraia fejére.

Jó szerencséje volt a királynak, hogy kiséretében hozta magával válogatott ötszáz vitézét: azok hirtelen kardra, lóra kaptak, maga a király az élükre állt s ugyanazon gyászköntösben, korona helyett a véres kendővel homlokán vágott fellázadt népe közé, utat törve magának ki a városból. Vitézei kiszabadíták; de azt még sem akadályozhaták meg, hogy a feldühödt nép a háztetőkről rothadt gyümölcscsel és sárral ne hajigálja meg azt a palankint, melyben Zoraiát vitték, a kinek átkozott nevétől viszhangzott egész Granada.

S a míg a kivert király, ifju feleségével véresen, sárosan menekült ki Granada egyik kapuján Castillo vára felé, az alatt Alhama felől a másik kapun a nép üdvriadala mellett vonult be a régi feleség, Aisah, a föltámadt Abduláhval.

A nép, első dühében, koronavesztettnek nyilvánítá a gyermekeit legyilkoltató királyt s Abduláht emelte a trónra.

Albohacen pedig futott hivei maradványával Castillo vára felé.

A Siera del Ballo hegyormaira fölérve, egy szemközt jövő hadsereg fegyvereit látta villogni a sikon. Testvére Zogal jött eléje csatakész dandárai élén.

– Jókor jösz! kiáltá elé Albohacen. A veszély nagy!

– Bizony nagy! mondá Zogal.

– Fiam föllázadt ellenem s elűzött.

– A fiad, Boabdil kicsiny ember. Kis ember: kis veszély! Hanem a nagy veszély, a mi ellened jön, az, hogy Ferdinand, Castilia és Arragonia királya jön rád minden hadaival. Hagyd te a szegény kis Boabdilt most a királyi pálczával játszani s fordulj az igazi ellenség felé.

Ferdinánd cselszövénye a legtökéletesebb volt. A szép Zoraia édes mérges szerelmi suttogásai kétfelé szakíták a mór nemzetet, Granada föllázadt saját királya ellen. Boabdil elűzte a trónról az apját, tizenkét testvérének gyilkosát s most az egymással meghasonlott mór nemzet két ellenséges táborra szakadva, pusztítja egymást; most van az ideje rajtuk rontani és semmivé tenni őket.

Ferdinánd előre készült e csapásra, hadai elhelyezve álltak Granada határán, s a mint hirét vette Boabdil lázadásának, egyszerre betört nagy haderővel, minden hadizenet nélkül, ürügyet sem keresve, a granadai királyságba.

Igen jó volt a terv. Először semmivé tenni Albohacent, ki csak félkézzel küzdhet most, mert másik karját otthagyta Granadában, s aztán ha ez le lesz törve, elbánni a maradékkal.

Hanem egyet kifelejtett a számításból. Azt, hogy az a félkéz is elég erős lehet őt megverni. Mikor Ferdinánd Jaen és Castilla között rátalált Albohacen és Zogal mór hadaira, azok őt a reggeltől estig tartó ütközetben úgy megverték, hogy Cordováig meg sem állt futtában, s csak ott tudta összeszedni űzött hadait.

A granadai nép most látta, hogy mi volt rá nézve Albohacen?

Igaz, hogy kegyetlen volt saját fiaihoz, de nemzetét hősileg megvédte. Utálták és imádták. Leköpték a nevét s aztán lecsókolták. Átkozták és áldották egyszerre.

Aisah ekkor fölbiztatta királylyá tett fiát, Boabdilt, hogy ne engedje mind apjának a babérokat! Ha elvette tőle a koronáját, vegye el tőle a koszorút is. A castiliai király vert ellenség. Az most össze van törve, megfélemlítve, sebeit kötözi. Jó lesz rajta törni s folytatni az apa által megkezdett diadalt. Vegye fel apja vértezetét, húzza ki apja kardját.

Hajh, de ha Boabdil megkapta az apja kardját, mit használt neki, ha nem kapta meg az apja szivét? Mikor ő támadta meg Ferdinándot, a kit Albohacen megvert: az az űzött ellenség visszafordult a fiu ellen, kiverte a gyönge kézből a nehéz kardot, szétszórta a tapasztalatlan vezér által kormányzott sereget, s magát a kis Boabdilt is foglyul ejté, a ki még futni sem volt elég ügyes.

Csak Boabdil gyönge szive s gyönge karja volt az oka, hogy Ferdinánd győzött. Őt magát testőrcsapatjával együtt elfogták, de vert seregét még a csatatéren összeszedte alvezére Ilhami s a Guadajoz tulsó partján ismét hadirendbe állítá.

Ekkor megérkezett Cordova alá Albohacen serege is.

Három hadsereg egyszerre egy csatatéren, melyeknek mindegyike külön ellensége a másik kettőnek.

Csak abban válogatnak épen, hogy kettő-kettő közül melyik a keserűbb?

Albohacen választott.

Oda küldé Ferdinándhoz a hírnököt, Yaime lovagot, ez izenettel:

«Te menj haza békével: téged nem támadlak meg. Ha akarod, leszek olyan jó barátod, a milyen jó voltam ellenségnek.

Add ki nekem elfogott fiamat, a gyáva Boabdilt. És az elfogott mór lázadókat, kik az én alattvalóim. Azt is tudatom, hogy mit akarok velük. A közharczosokat megtizedeltetem, a vezérek sorsot húznak, egy fehérre egy feketét. Gyáva Boabdilnak pedig választást engedek e négy között: vagy lemossa vérével gyalázatát, vagy belefojtatja azt a vízbe, vagy eltemetteti a föld alá, vagy hamuvá égetteti azt a máglyán. Választhat. Te pedig menj békével a te országodba vissza. Én aztán majd megverem a lázadóim táborát jobban, mint te megverted.»

Kegyetlen izenet volt. Nagyobb kegyetlenség lett volna ráállni. De Ferdinánd még annál is nagyobb kegyetlenséget követett el.

Ha kiadta volna Boabdilt és fogoly társait, hát azokat megölette volna Albohacen, aztán a lázadóknak fejére csapva, visszahódította volna az engedelmességre s a kétfelé szakadt mór nemzet ismét egygyé lett volna. A megölt királyfi vére fölött majd kizöldült volna a fű, de nem zöldült volna ki az Alhambra márványudvarán!

Ferdinánd maga elé hozatta Boabdilt, s aztán az ő hallatára mondatá el Yaime lovaggal a kis király előtt Albohacen nehéz izenetét.

Akkor aztán szelid tekintettel fordult Boabdilhoz.