Part 14

– Ugy jár ám az, fenséges uram, a ki egy szerkesztőnek a kis ujját nyujtja, mint a ki ama másik gonosz szellemmel komázik: most már, hogy ily sokat kaptam, nem elégszem meg vele: még többet kivánok. Hire jár, hogy a fenséges asszonynak mily remek rajzgyüjteménye van tájképekből és népviseletekből, hátha még abból is kaphatnék, a mi Rudolf trónörökös urunk munkájához való.»

«Az is meglehet».

Pontban tizenkét órakor ebédelnek az alcsuthi kastélyban; igazán magyarosan: magyar konyha, magyar borok, magyar szó, semmi más. Mindenki magyarul beszél itt, a főherczegi pártól és gyermekeiktől kezdve az utolsó cselédig. A főherczegi család, az udvarhölgyek, a főudvarmester és szárnysegéd, a nevelők megtöltik a hosszú asztalsort. József főherczeg a földi boldogság legnagyobbikát élvezi bizonynyal; – két szép leány, kiknek fejlődő bájait emeli a lélekből kisugárzó fenség, két szép, piros arczu, nyilt tekintetű okos fiu; hát még az a kis Correggio-féle angyalka, a ki mosolygó kegyosztással nyujtja a harmatkezét csókolásra mindenkinek sorba; és mind valamennyinek a nemes vonásai, indulatai, kedélye egyesülve az egyszerüségében oly hódító édes anya arczán.

A művészi tehetség az egész főherczegi családnak öröke. Mária és Margit főherczegnők természet után rajzolnak és festenek biztos kézzel, vagy a hogy a művész-jargon mondja: «sarkas vonásokkal». Klotild főherczegnőnek a művészi alkotásai előtt már szabad feltenni a kritikai szemüveget is. Egy olajfestménye (gróf Zichy Irén úrhölgy, mint czigányleány) feltünést vívna ki bármely képtárlaton; aquarelltájképei pedig mind a művészi felfogás, mind a technikai kivitel dolgában csodálatra ragadnak. Nem kevésbbé becsesek a magyar népviseletekről felvett színvázlatai. Reményem van, hogy Alcsuth leirásánál a főherczegnő saját rajzai fogják diszíteni a szöveget.

Nagy kár, hogy egy része az albumnak elveszett. Soha az alcsuthi kastélyból el nem loptak semmit, s épen a főherczegnő albumának egy-részét tüntette el valami szentségtelen kéz. Hiszen lopott volna el inkább ezüstöt, aranyat, senki meg sem emlegetné érte. A főherczeg adna ezer forintot, a teljes büntetlenség biztosítása mellett, annak a derék embernek, a ki az elvitt képeket visszahozná. Megigértem, hogy ezt publikálni fogom, talán lesz sikere.

Az egyik művészi élvezetet felváltja a másik. A főherczegnő két bájos és szellemdús udvarhölgye, gróf Zichy Irén és báró Bocksberg Paula (az én feledhetlen kedves barátomnak, Almássy Pálnak az unokahuga) felváltva játszanak nagy művészi darabokat a zongorán. Mikor a magyar népdalokra kerül a sor, Klotild főherczegnő, két leányától átölelve, oda áll a zongorázó hölgy mögé s aztán együtt éneklik mind a négyen a pusztai nótát. Tündéri quartett!

XIII.

És még mindig nem következik a románo csibakéró sziklariben.

Elébb az exegesisén kell kezdenünk, hogy támadt egy magyar főherczeg keblében az a gondolat, hogy ő a czigányok nyelvét tanulmányozza?

Fiatal korában jött az az eszméje, hogy ő a magyarok eredetét szeretné feltalálni. Hogyan? A nyelvészet nyomán.

Ha a czigányok őseredetét fel lehet vezetni Hindosztánig, miért ne lehetne a magyarokét is Ázsia belsejéig?

De hát vajon igaz-e az is, hogy a czigányok Hindosztánból származtak?

Ez a kérdés volt a kiindulási pontja.

A Vasa-ezrednél, kinn Lombardiában, a hol a főherczeg az 50-es évek elején szolgált, volt 36 czigány katona. Azokat József főherczeg egyenkint magához hívta, külön mindegyikét kikérdezte egyes szavak jelentése iránt, míg meggyőződött róla, hogy az igazi szavakat mondják, nem csalják meg. (Eleinte megpróbálták). Mikor e szavak össze voltak gyüjtve, akkor megtanulta tőlük a ragozást, a szókötést, a declinatiót, a conjugátiót, jó studium volt a grammatica viva.

Mikor Magyarországra visszakerült, már akkor jól tudott czigányul.

Egyszer egy erdélyi városba kerülve, a vendéglőben ebédelt együtt több tiszttel, a kikkel akkor a polgári hivatalnokok is együtt tartottak. Ott volt a Bezirkscommissär is. – Nagy úr volt akkor egy Bezirker!

A terem közepén egy czigánybanda huzta – a polkát, meg a mazurt.

– No most elhuzatom velük a nagyidai keserves nótát, mondá a kerület főnöke.

– Bajosan teszik meg, szólt a főherczeg. A czigány nem igen áll kötélnek, ha a maga nemzeti gyászát akarják vele elhuzatni.

– No majd én megmutatom, hogy nekem megcselekszi!

A főherczeg erre odaszólt czigányul a primásnak.

– Húzd rá neki azt a nótát, a melyikért huszonöt botot kell kapnod, én minden botért, a mit kiállsz, száz forintot adok.

A primás ráhunyorított, s azt mondta rá: «csácsó»! s a mint a nagyságos úr ráparancsolt, hogy huzza el a nagyidai nótát, rárántotta neki a Rákóczy-indulót.

A Bezirker majd a bőréből ugrott ki dühében, de a czigány olyan ártatlan képpel esküdött mennyre-földre, hogy ez az igazi nagyidai nóta, hogy inkább adott neki egy fertálybankót, csak ne huzza tovább.

– «Jobb szerettem volna én ennél a huszonöt botot!» szólt nagy búsan a primás.

(A főherczeg szerint a czigányok gyásznótája nem a nagyidai vereségről szól, hanem az őshazájukra való visszaemlékezést tolmácsolja).

Azután folytatta József főherczeg a czigánynyelv tanulmányát korábbi nyelvészek munkái, pld. Liebig nyelvtana nyomán, s külföldi utazásaiban, a más nemzet czigányai között.

Egyszer egy nagy német városban akadt egy vén czigány-asszonyra, a kinek a czíme csak ez volt: «Die alte Hexe». – Ennek a bátyja az akasztófán halt meg, úgy szintén az apja is, – valamintségesen a nagyapja is; – tehát jó familiából való. – Ő maga azonban «egyptomi bűvészet» segélyével csodakurákat művelt s hetedhét országban híres volt felőle. Különösen a makacs női bajokat, a mik minden orvosi tudományon kifognak, csalhatatlanul meggyógyította. Két magas fejedelmi hölgy is, kik közül az egyik a főherczeg rokona, fölkeresé a csodatevő czigány-asszonyt, József főherczeg kiséretében. Mikor a főherczeg a czigány-asszonyhoz belépett, megszólítá őt a maga nyelvén: «te vén asszony! hát mért hazudod te azt, hogy te egyptomi vagy, hiszen tudod, hogy mink Indiából jöttünk ide!» Nagyot lobbant az öröm a vén asszony fekete arczán az édes czigány szóra. «Hát hogy ne tudnám? De hát azoknak a fehérbőrüeknek nagyot kell hazudni, hogy elhigyjék! Csak te hallgass! Téged nem csallak meg, de ha ezek meg azt kivánják, hát hadd legyen nekik, a mit kivánnak. S azzal elővette az egyiptomi varázs mondatokat, (a mikkel a zsizsiket üzik ki a lencséből) aztán disznózsirból elkészítette a csodatevő írt, a minek a reczeptjét a mágusok hagyták hátra papyruslevélre irva. József főherczeg nem árulta el a csodaszer titkát a magas úrhölgyek előtt s azok bizonyosan meggyógyúltak tőle. – Nagy orvos a hit!

Külföldön a czigányok közé fehérek is keverednek, hanem azokat az igazi czigányok magasról lenézik, s csak a legaljasabb szolgálatra használják; azt tartják, hogy ezek rontják a czigány becsületét. Nálunk nem szokás ez.

Egy öreg magyar czigány primás, a ki a főherczegnek nagy kedvencze volt, összeirt egyszer a számára egy egész czigány szótárt is. Csak az a baj van vele, hogy az öreg primás a czigány nép Kazinczyjának képzelte magát s olyan új szavakat csinált a miket semmi czigány meg nem ért. Például erre a szóra «ágyu», a mi a czigányban nincs meg, összeragasztott két szót «ágy-gyúl», úgy hogy most meg egy czigány Szarvas Gábor kellene hozzá, a ki a szótárát kinyelvőrölje.

De nagy praktikus hasznát is vette József főherczeg a czigánynyelv ismeretének. A csehországi hadjárat alatt rajta kaptak egy czigányt, hogy a poroszok részére kémkedik. Más tábornok főbelövette volna rögtön, talán a főherczeg is, ha nem czigány a kém; – így azonban maga elé hozatta s elkezdett vele czigányul beszélni. «Mit fizetnek neked a burkusok, a miért nekik hírt viszesz?» – «Hát, hire válogatja: van olyan, a melyikért száz tallért, van olyan, a melyikért ezer tallért adogálnak.» – «Aztán hány púrdéd van otthon?» – «Egész kápláralja; csak azokért adtam rá a fejem». – «Hát én nem bánom, hordj hirt felőlünk a burkusoknak; ha te nem teszed, megteszi más; hanem aztán viszont én nekem meg hozz hirt a burkus táborból, hanem nekem nincs ám annyi pénzem.» – «Neked pirincz megteszem én azt a te aranyos szép szavadért ingyen.» – S az egész hadjárat alatt az a czigány család volt a főherczegnek a legjobb hadi kéme – a poroszok költségén. Azok száz szemmel strázsálták az öreg czigányt, hogy el ne árulhassa őket, hanem az a purdéitól küldötte az izenetet, s azok az arasznyi porontyok olyan pontosan elmondták a rájok bizottakat, mintha irásban hozták volna.

Ezután kezdett a főherczeg az összehasonlító nyelvészeti tanulmányhoz. Először az európai különféle czigány idiomák eltéréseit tanulmányozta át, azután fordult az ázsiai rokonszerü nyelvek egybevetéséhez. Hogy ebbe a vizsgálatba belemélyedhessen, meg kellett ismerkednie a szanszkrit, arab, török, hindusztani nyelvvel, irodalommal, irásjegyekkel.

Ennek a tanulmánynak az eredménye a «románó csibakéró sziklariben».

XIV.

Ha előttem nem feküdnének kitárva ezek a vaskos könyvek, a mikben minden szó József főherczeg ismert férfias betüjegyeivel van irva, alig tudnám elhinni, hogy egy uralkodó családbeli főherczeg, a kinek rangja annyi nehéz hivatást, gazdagsága annyi élvezetet kinált s a ki mindannak meg is felelt, a családi élet örömei, a hadjárat viharai közepett, annyi változatos munka mellett, melybe a honvédelem szervezésétől kezdve a kertalkotás, artézikútfuratás, állatnemesítésen keresztül a tüzoltó szerek tökéletesítéseig minden egybe van halmozva, még ilyen kimagasló és széles alapon épített irodalmi művet is képes legyen létrehozni, a mi maga elég volna egy emberélet szerzeményének.

A «románo csibakero sziklariben» czímtábláján a magyarországi czigányvajdaságok egyikének czímerét viseli vignettül: egy futó töviskés disznót, szájában cserággal.

(Én is találtam egy ilyen vajda-czímert, Gomán Ádám vajda ezüst buzogányára kiverve; ez meg egy férfi, a ki két hátulsó lábain álló lovat tart kötőféken; egy harmadik czigányvajda czímert viszont egy mellcsattról rajzoltam le: két oroszlán tép egy kigyót.)

Ez összehasonlító nyelvtanban elő vannak adva a magyarországi czigánynyelv szabályai, ragozásai, szókötései, számos példákkal értelmezve, s viszonyítva a szanszkrithoz.

Kiderül e tanulmányból, hogy a czigánynyelvtan szabályzata nem más, mint a szanszkrité, elszegényülten.

A szanszkritban van három nem, három szám, a czigányban csak két nem: férfi és nő, és két szám, egyes és többes.

A szanszkritban van nyolcz eset szerinti ragozás: nevező, birtokló, tulajdonító, szenvedő, szólító, kiható, segítő, állapító; a czigány nélkülözi a nyolczadikat, de a hetedik kifejezi a kihatót és távolítót.

A szanszkrit igék 5 alakra, 14 időre és módra oszlanak s 10 nyelvtani osztályba soroztatnak; a czigány igék 6 alakra, 11 időre és módra s 4 nyelvtani osztályra szorítkoznak.

Legközelebb áll a czigány nyelvtan szabálya a prakrithoz, a népnyelvhez; egyes szavaiban pedig legtöbb hasonlat van a hindusztánihoz.

Most segélyül jön a «romano ugrikano alamangéro libro», melynek rovataiban a tudományos buvárkodó a czigány nyelv egyes szavait, kifejezéseit, egész mondatait egymás mellé sorakoztatja a szanszkrit, prakrit, hindusztán, bangali nyelvekkel. Azután kikeresi az egyes szavakat, a mik a czigány nyelvben otthonosak, a kashmiriak, seikok, mahrattok, szindhik nyelvéből. – Itt sem áll meg, folytatja a nyomozást a malabári, tamuli, telingai, czingáli és maldivi nyelvek rengetegeiben. – Talál nyomokra a persában, a törökben, a kurdban.

Hatszáznegyvenegy folyólap van megtöltve a keleti nyelveknek e szónyomozásával: valóságos nyelvészeti kincstár.

Egy pár összehasonlított mondatot kijegyeztem belőle:

Magyarul: «Az Isten nem hal meg, az ember nem él örökké.»

Czigányul: «Deved na merel, manusz na csele dzsivel.»

Hindusztánul: «Dev na murri, adini (török szó) na lek szint.»

Magyarul: «A hold nagyobb, mint a csillag.»

Czigányul: «Csonhi barader, ház szinna.»

Hindusztánul: «Csand hej bara, szubi szitara.»

És ehez járul még az összehasonlítás a magyar czigánynyelv, és az angol, cseh, franczia, török, görög, német, lengyel, orosz, spanyol és nubiai czigánynyelv között.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ehhez a munkához hozzászólni én nem vagyok illetékes, ide egy egész tudós társaság kell!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nekem két nap tartott, a míg keresztül küzdöttem magamat rajta. Már most én is azt mondhatom, a mivel a czigány fejezi ki a «Köszönöm szépen»-t.

– Fenséges uram; nagyszerü munka ez! Hanem hát én nem tudok hizelkedni. Csak azt mondom, hogy ki kellene ezt adni.

– Még kell hozzá irnom.

– Ki kell nyomatni így, a hogy van.

– Félek a kritikusoktól.

– Hiszen fenségedet nem csipik meg a darazsak.

– De ezek nagyon nagy darazsak.

– Hiszen ha én a kritikusoktól megijedtem volna, akkor otthon maradtam volna Komáromban prókátornak.

– Hát én akkor mit olvastam volna? No de lássa, én sem tudok hizelkedni; visszaadom a kölcsönt a czigány nyelvtanért.

De végül mégis megigérte ő fensége, hogy meg fogja irni a Rudolf trónörökös könyve számára a magyar czigányok szokásait, jellemrajzát, nyelvét, s aztán a mint le lesz tisztázva, sajtó alá adja a Romano csibakéró sziklaribent.

Isten éltesse sokáig!

AZ UTOLSÓ MÓR KIRÁLYOK.

Történeti elbeszélés.

Most, mikor épen egész földrészünket izgalomban tartja egy rettenetes merénylet, melynek czélja egy egész nemzetet kiűzni Európából, nem lesz érdektelen visszatekintenünk arra a küzdelemre, mely egy másik mohamedán népet Európának egy másik félszigetéről elűzött. Ezek voltak a mórok.

Nyolczszáz esztendőn keresztül képviselői a tudományosságnak, építészeti izlésnek és a költészetnek Európában. Ott vannak még most is a pompás épületcsodáik Spanyolországban, mik nagyságukat hirdetik: a «nap kapuja» Toledoban: egy óriási boltív, két toronyra támaszkodva; a sevillai bámulatos szép mecset, Giraldonak nevezett tornyával, a mire köröskörül kanyargó csigauton fel lehet lovagolni; az Alcazarnak nevezett palota, olyan királyok számára építve, a milyenek nincsenek már a mostani fakó világban; s mindenekfölött a leirhatatlan «Alhambra», a minek termei olyanok, mint egy templom és ablakfülkéi mint egy-egy szoba s az egész alkotás mégis oly gyöngéd, mint egy filigránmű, vagy mint egy méhsejt; oszlopsorai olyanok, mint egy pálmakert; az egész, mint egy álom. Kővé vált álom.

S még egy ennél pompásabb remekműve is volt a mór építészetnek, a minek neve volt «Az-Zahra»: a khalifa kedvencz nejének palotája, ezer oszloppal; a hány, annyiféle szinű márványból, (miket Bizancz és Róma küldött ajándékba a hatalmas Abdulrahmann-nak), gerendái aranyozott czédrusfából; a királyi teremben volt egy vízmedencze, melyben egy arany hattyu uszkált, csodálatos önmozdító gépezettel, s boltozatáról egy roppant nagyságú igaz gyöngy csüggött alá, a bizanczi császár ajándéka; a terem nyolcz ajtaja ébenfából és elefántcsontból volt; aranytól és drágakövektől ragyogó. Tizenötezer ajtó volt e palotán. Körüle tündéri kertek, a délszak ritka állatjaival tele.

Ezt az egész palotát elpusztította a «civilisatió», a hitbuzgóság; csak a szétszórt kőhalmaz maradt meg belőle.

És elpusztította azt a népet is, mely benne lakott. A szent igaz hit diadalának örve alatt kiirtotta azt a nemzetet karddal, máglyával, mely nyolczszázadon át nevezte a pyrenæi félszigetet hazájának, s az alatt paradicsomot csinált belőle, s mely jobban ragyogott lovagias erényektől, mint palotái aranytól és drágakövektől.

De nem irthatta ki a szellemüket, mely fennmaradt költészetük örökragyogású remekműveiben; nem törölhette le a csillagokat az égről, a miknek a mór tudósok (századaik egyedüli úttörői) adtak neveket; ott ragyognak a legfényesebb csillagok: Achernár, Algol, Aldebarán, Atair, Deneb, a mik hirdetni fogják, míg a világ világ lesz, hogy volt egyszer egy mór nemzet, a minek a gyökereit ugyan kitépték a földből, de az ágai belenőttek az égbe: azokat nem tudták onnan letépni. De még a földről sem tudták őket kiirtani. A míg csak az emberek számolni fognak: az 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 0 tudatni fogja velük, hogy a mindennapi megélhetés eszközét, az arab számokat is a mór míveltség hagyta örökségbe a világ egyedurainak.

Hanem hát… a keresztyének sorsán javítani kellett!

Akkor is.

De a mórokat még sem űzték volna ki Európából a civilisatió és igaz hit kozákjai, ha segítségül nem hívták volna a pogány isteneket s azok közül is épen azt a kettőt, a melyik vak: a vak-szerencsét és a vak-szerelmet.

A mórok végpusztulása inkább regény, mint történelem. A kettő annyira egymás kezére játszik.

* * *

A történelemben vissza kell mennünk egész IV. Henrik spanyol királyig, a kit a kortársak ezzel a nem igen hizelgő melléknévvel tiszteltek meg: «a tehetetlen».

Egy történetíró így szól róla:

– E király uralkodása nem volt egyéb, mint színpada és diadalma a bűnnek és fajtalanságnak. A király és királyné, azoknak a miniszterei és kegyenczei, püspökeik és országnagyjaik mind valamennyien csúfot űztek az erényből, az igazságból, a vallásból és a szeméremből. A királyné még fátyolt sem takart kicsapongására. Henrik együtt mulatott a felesége szeretőivel, azok meg a király szeretőivel, s így éltek gyalázatos egyetértésben, egymás vetélytársai, féltékenység nélkül, példát adva a spanyoloknak magasról jövő gyalázatukkal.

Ez a fejedelem még atyja életében nőül vette a navarrai király, Dom Juan leányát, Blankát. Hanem ez erényes nő volt, s Henriknek nem feleség kellett, hanem kéjhölgy. Rövid időn elválasztatta tőle magát. Az atyja e fölötti bánatában meghalt s Henrik a trónra került.

Most aztán körülnézhetett, hogy kedvére való asszonyt találjon. Meg is lelte; Johanna, a portugall király, Alfonz huga épen olyan nő volt, a milyent ő kívánt.

Azt pedig megtudhatta a kegyenczétől, Villena marquistól, a ki jobban ismerte Johannát, mint a vőlegénye. Azért nőül vette. V-ik Miklós pápa engedélyt adott neki a második házasságra, bár első neje még élt.

A házasság megkötésével úgy illett, hogy Henrik király a nyilvános szeretőjét útnak ereszsze. Ez Sandóval Katalin kisasszony volt; kinek aztán megint volt egy másik szeretője a király mellett, Cordone Alfons. – Henrik bevádolta Cordone Alfonzot, azért, hogy az ő szeretőjét meri szeretni, s a legkatholikusabb törvényszékek halálra itéltek egy fiatal embert azért, hogy egy «kisasszonyt» mert szeretni, a kinek a király – nem volt férje.

A kisasszonyt pedig – megtették fejedelemasszonynak egy apácza-kolostorba.

Azonban, hogy a szép leány helye üresen ne maradjon, hoztak a helyébe – egy még szebbet, donna Guyomare kisasszonyt: az osztozott a királynéval a férj szívében. S minthogy Johanna királynénak e szerint csak egy félszív jutott, ő meg a magáénak felét odaajándékozta Villena marquisnak, a vőfélyének.

E fölött a kegyencz Villena, meg a sevillai érsek a királyi palotában, sőt épen a király jelenlétében összeszólalkoztak, az egyik a kisasszonynak, s másik az asszonyságnak fogta pártját; a szemrehányásokból gorombáskodás lett; összeszidták, lepiszkolták egymást, utoljára az érsek a marquist pofoncsapta; az meg belekapott az érsek hosszú szakállába s csunyául összeverekedtek.

Ezért aztán Johanna királyné megszégyelte magát, s kiadta az utat Villena marquisnak, s aztán annyira vitte a szégyenkedést, hogy megszerezte magának helyette a király háznagyát, De la Cueva marquist. A király teljes beleegyezésével.

Ezek voltak a keresztyén erkölcsök Spanyolországban.

Henrik király teljesen bele volt abba egyezve, hogy a feleségének ne ő legyen a férje, hanem Bertrand de la Cueva. Az együtt elköltött vacsora után ő maga karonfogva vezette el a kegyenczét a királyné hálószobájának ajtajáig, ott jó éjszakát kívánt neki s maga megfordult és ment inni, meg aludni.

Nem is csináltak belőle semmi titkot. Mikor egyszer a király a bretagnei fejedelem követének elfogadására nagy ünnepélyt rendezett, Dom Bertrand a királynő színeit öltve fel, s paizsára annak a névelőbetüit tűzve ki, kihirdetteté, hogy a meghivott lovagoknak csak azon föltétel alatt engedi meg az ünnepélyen megjelenést (ha hölgyet kisérve jönnek), ha ő vele elébb lándzsát fognak törni. Valamennyi lovag mind elfogadta a kihivást s Bertrand lovag legyőzte a tornában valamennyit – a királyné tiszteletére.

A király – nézte páholyából.

E diadalmas nap emlékére meg ugyanazon torna színhelyén kolostort is emeltetett, Saint Jerome del Passo név alatt.

A királynénak ezután nem sokára leánya született, a kit anyja nevére Johannának kereszteltek.

Henrik király magán kívül volt örömében.

A szülés alatt jelen kellett lenni a királyné szobájában az anyakirálynénak, a király öcscsének, Alfonznak és hugának Izabellának s az ország nagyjainak, hogy tanui legyenek, miszerint az ujszülött nem úgy lett odalopva.

A mint a kis porontyot bepólálták, azon módon bölcsőstül együtt vitték az országgyülés színe elé, a hol az ország nagyjai és követei mindnyájan felesküdtek a kis ujszülött hűségére s elfogadták őt leendő királynőjüknek.

Bertrand lovagot e nagy nap örömére a király kinevezte Ledezma herczegének. Meg is érdemelte.

A következő évben ismét egy trónörökössel ajándékozta volna meg a királyné Spanyolországot, ha a véletlen közbe nem játszott volna.

A királyné egy szép nyári délután, karszékében ülve, elszunnyadt, a nap forrón sütött be az ablakon keresztül. Az akkori idők divatja szerint az ablakok mind olyan gömbölyü, pohártalp alaku darabokból álltak, a mik ólommal voltak egymáshoz foglalva. Egy ilyen gömbölyű üvegdarab, mint valódi gyujtólencse, a nap sugarait tűzpontba gyűjtve, a királyné fejére irányzá, s attól az alvó hölgy szép fekete haja egyszerre csak lángot vetett. Az ijedten felriadó királynőre e természettani tapasztalás igen ártalmas következésű lett. Elveszté gyermekét, s igen sokáig beteg volt utána.

Ez alatt a két kegyvesztett főúr: Villena marquis s a toledoi érsek, ráért a cselszövényt kifonni, szőni. Alattomban összegyűjték az országnagyokat s azok aláírtak egy nyilatkozványt, melyben e négy pont képezte az elégületlenek keserűségeit: 1. Miért nem veri ki a király a mórokat az országból? 2. Minek engedi, hogy tanácsosai pénzért adják el a birói hivatalokat, az ilyen birók aztán megint pénzért adják az igazságot, s nyomorgatják a népet? (a mi nagyon jól odaillik az első kívánság mellé, hogy tehát a mórok által birt országrészben is ilyen zsiványság állíttassék helyre!) 3. Hogy merte Ledezma herczegnek adományozni a király a szent Jakab-rend nagymesteri czímét, holott ez csak Alfonz infanst illeti meg? (Ez már olyan keserűség, a mihez spanyolnak kell lenni, hogy megértse valaki.) 4. Hogy Johanna herczegnő nem a király gyermeke, hanem Bertrand lovagé.

Azt hiszem, hogy még a mai világban is akadna olyan férj a polgári osztályban is elég, a ki az ilyen gorombaságért megharagudnék. Henrik király megijedt tőle.

Azt mondta, hogy «jól van no, hát hiszen csak ne haragudjatok, inkább megteszek mindent; ha akarjátok, megteszem az öcsémet, Alfonzót királynak. – Legyünk ketten királyok.»

De mikor már egyszer megengedte, hogy az öcscse is király legyen, az ellenzék semmiképen sem találta jónak, hogy a páratlan napokon az egyik legyen a király, a párosokon meg a másik; azt mondta, nekik egy is elég! Ezen aztán fegyverre kaptak. Mind a két igaz keresztyén párt felülteté a maga harczosait; nagy hadsereget állítva ki, hogy egymást leverje. Csak aztán, mikor már mind a kettőnek meg volt a nagy tábora, jöttek rá, hogy egyiknek sincs pénze a hadviseléshez.

Akkor aztán elkezdtek diplomatizálni, azon fordulván meg a dolog, hogy a sok össze-vissza keveredett istenfélő uraság hogy tudná valamikép szép szerével, egy kis méregporocska által, egyik a másikat eltenni láb alól?

Két férjhezmenendő kisasszony volt a játékban. Ezek körül fordult meg az egész cselszövény.