Part 16

– Hallottad, Abdulah, Albohacen izenetét. Már most válaszsz. Az én fiam akarsz-e lenni, vagy Albohacené?

E szóra rémületes sikoltással veté magát a reszkető Boabdil Ferdinánd pánczélos keblére s annak hosszú palástjába igyekezett betakarózni.

– Atyám! Atyám!

– Hallottad, Yaime lovag, szólt Ferdinánd király, vaskeztyűs kezével megsimogatva Boabdil fejét. Mondd meg Albohacennek, hogy a saját fiamat csak nem adhatom ki az ő boszujának.

A nyomorult kis király sírva csókolta a vaslemezeket Ferdinánd kezén, s igyekezett szívdobogást találni a pánczélja alatt.

– Hanem ez nem végződik a könyekkel, édes fiam; mondá Ferdinánd, mikor egyedül maradt a kis királylyal. A hűség hűséget követel.

– Híved és szövetségesed leszek egész népemmel együtt. A te ellenséged az én ellenségem lesz, ha véremből való vér volna is. A merre te fordulsz arczczal, én is arra fordulok; s a hova indulsz, ott oldaladon állok.

– Sokat igérsz. Vajjon megtartod-e?

– Esküvel pecsételem meg!

– De mire esküszöl?

– A prófétára és az Alkoránra.

– A te prófétád nekem nem prófétám, a te Alkoránod előttem nem szent könyv. Az én czimem «a legkatholikusabb király»; hitem tiltja más esküt elfogadni, mint a keresztre tett esküt.

Boabdil megdöbbent:

– Akkor többet kivánsz tőlem, mint Albohacen apám; mert azt kivánod, hogy járjak meghalva a földön. Hiszen ha népem megtudja azt, hogy én a te szent jelvényedre esküdtem meg, akkor én a nép előtt halva vagyok, holt kutya vagyok.

– Nem fogja megtudni, s te élő király maradsz. Ez eskütétel csak kettőnk között történik.

– A falaknak füleik vannak.

– Olyan helyen fog végbemenni az eskü, a hol emberi szem meg nem lát, emberi fül meg nem hallja beszéded, mi kettőnkön kívül. A Gudajoz közepén van egy kis kopár sziget. Egyetlen bokor nincs rajta, a hová valaki elrejtőzhessék. Ott állíttatok fel egy sátort. Ketten két külön csónakon oda evezünk s kiszállva, a csónakokat visszaküldjük. A sátorba lépve, annak függönyeit lezárjuk, s akkor azt, a mi odabenn történni fog kettőnk között, nem látja és nem hallja senki. Gondolkozzál ezen holnap hajnalig s akkor határozd el, hogy velem jösz-e, vagy Albohacenhez mégy?

Szegény kis Boabdil! Jobban félt a haláltól, mint a megaláztatástól. Reggelig megalkudott királyi büszkeségével, muzulmán hitével s azt izené Ferdinánd királynak, hogy őt fogja követni.

Tudta azt Ferdinánd jól; már készen is állt a sátor a homokszigeten. Furfangos alkotmány volt. Függönyei úgy voltak felrakva, hogy egy zsinorbog feloldására köröskörül a földre hulljanak.

A sátor közepén volt felállítva az oltár a kereszttel és a kitárt evangeliummal.

A két király megérkezett két külön csónakon, s belépett a sátorba, mely bezáródott mögöttük.

Senki sem volt jelen a szigeten.

Hanem a Guadajoz két partján fel voltak állítva hadirendbe a mór és spanyol hadak, hogy legyenek tanui a két király szövetségkötésének.

Az, hogy mire esküdtek kölcsönösen, kiki a maga hitére? maradjon örökre titok.

Ferdinánd diktálta az esküt a mór kis királynak, s míg ez rebegő ajkkal mondá azt utána, megrántá a zsinórt megfeszítő bogot, s arra egyszerre lehullt köröskörül minden lepel a sátorról s a két sereg a folyam két partján ott látta Boabdilt az oltár előtt térdepelni, kezét a keresztyének szent evangeliumára téve.

Az egész mór sereg, mely Boabdil hive volt, láthatta kis királyát térdepelni a kereszt előtt! S még a kereszt, ha ellenséges jelvény volt is, de szent jelvény: Istent jelent. De térdelni az idegen király lábánál! A megvert ellenség lábainál, a kit a vén mór király, Albohacen, úgy űzött maga előtt, mint az oroszlán a tevecsordát!

Ezzel a ravasz csapással Ferdinánd megverte mind a két ellenséget: Boabdilt is, Albohacent is.

Albohacen meg volt verve az által, hogy Boabdil a maga seregeivel Ferdinándhoz csatlakozott; de ezzel önmagát is megverte Boabdil nagyon.

Az öreg mór király visszahuzódott hegyei és várai mögé; Abdulah hazament seregével Granadába, Ferdinánd magukra hagyta őket. Most már el volt vetve a mag: csak várni kellett, míg a vetés kalászba megy.

A nyilvános megaláztatás után nem volt Abdulahnak maradása Granadában.

Nem bántották őt, csak megvetették. Nem lázadtak föl ellene, csak kerülték a palotáját. Ha kilovagolt az utczára, nem kelt föl előtte senki, nem üdvözölte a nép, csak a háta mögött kiáltá utána egy-egy félig sajnálkozó, félig gúnyolódó hang a melléknevét; de nem a hajdanit, a kegynevet: nem azt, hogy «Boabdil»; hanem az ujabbat: azt kiálták utána, hogy «ott megy a Zogojbi!»

«Zogojbi» azt jelenti, hogy «kis boldogtalan».

Ez a gúnynév elég volt arra, hogy Boabdilt megfoszsza a koronájától.

Ennek a fiatal fejedelemnek olyan vékony pókfonalakból volt szőve a kedélye, mint egy érzékeny lánykának, őt egy sértő szóval is el lehetett űzni.

Éjszaka, anyjával együtt elszökött királyi palotájából, elfutott a tengerpartra, Almeriába, ott felvette őt Ferdinándnak egy hadi gályája. Hová menekülhetett volna jobb helyre, mint egykori ellenségéhez, második atyjához?

A granadai nép csak a szökés utáni nap vette észre, hogy király nélkül maradt.

Ekkor eszébe jutott az elűzött király: a hajdani hős, a dicsőséggel ismerős. Azt most visszahivta.

Albohacen újra elfoglalta a trónt s kezébe volt letéve a mór nemzet sorsa. Új századokat adhatott annak életéhez.

De gondoskodva volt róla, hogy azt ne tehesse.

Ott volt mellette a legszebb asszony alakjába öltözött dæmon, Zoraia, a «hajnalcsillag!» Igen, «esthajnalcsillaga» a mór nemzetnek, a kit Izabella ármányos cselszövénye küldött oda egy nép megrontására.

Ezek a szép szemek addig sirtak-ríttak, ezek a szép ajkak addig sugtak-búgtak, a míg a vén király jó eszét elvették. Zoraia rávette a királyt, hogy fogja üldözőbe az elfutott Boabdil egykori hiveit, mert a míg azok ki nincsenek irtva, addig az ő trónja ingadozik s Zoraia kis fia nem fog arra feljutni soha. Pedig a kis poronty már olyan nagy volt, hogy magától fel tudott mászni a trón lépcsőjén, dajka segítsége nélkül. Ennek a kedvéért érdemes volt egy éjjel álmaikban meglepetni Granada békés polgárait, kik Boabdil trónraültetésében gyanusok voltak, s leöletni szinét-javát a mór népnek.

Zoraia még tovább feszítette az ideget. Az első vérfürdő után még szaporodott az elégületlenek száma. Zoraia kipéczézte azokat, a kiket gyülölni valami oka volt, s újja hegyén volt a halál; a kire rámutatott, az holt ember volt.

Egyszer aztán túlfeszült az ideg, ketté törött az íj: a felboszantott nép üszköt, fejszét ragadt, megrohanta a király palotáját s másodszor is elűzte Albohacent Granadából.

A vén hős, Zoraiával és kis gyermekével együtt az éj sötétében menekült a zápor és vihar közepett, kisérve a futását védő vitéz testőr-csapat által. Reggelre egy várához ért, melynek felvonó hidja parancsára leszállt előtte. Mikor a vár udvarára benyargalt, azt kérdé az elésiető várnagytól:

– Micsoda vár ez?

– Ez a te Arduán várad, felelte neki a várnagy.

– Csak ide ne jöttünk volna! dörmögé a király összeborzadva.

Abban a várban ölték meg az ő parancsára, Zoraia kivánatára, az ő tizenkét fiát. A derék tizenkét fiut!

No de semmi. Megmaradt még a tizenharmadik: az egyedüli gyáva, a kinek a szégyene olyan nagy, hogy a többi tizenhárom számára mind elég szemfödélnek.

– Akarjátok-e, hogy ismét Boabdil legyen a királytok? Kérdé Albohacena a várőrségtől.

Azok csak e nevet dörmögték vissza: «Zogojbi».

Elég már annak ez az egy szó, hogy verve legyen.

– Akkor gyűjtsétek össze hiveim hadát, parancsolá a király, menjen gyors futár Zogál öcsémhez, hogy siessen segélyemre: a Zogojbi Ferdinánd oltalama alatt fog visszatérni. Előbb megverjük a castiliait, azután megtörjük a granadai lázadókat.

Másnap estig már tekintélyes sereg csoportosult össze Arduan várában a környékben lakó hű saracen nemzetségből, kik inkább akarták trónon látni Albohacent minden kegyetlenségévél, mint a kis Zogojbit minden szelidségével.

Másnap reggel nagyon sokára talált felkelni az ő hajnalcsillaga s addig nincsen reggel.

Mikor Albohacen fel akart öltözni, nem találta sem az öltöztető szolgáját, sem a borbélyát, sem a medencze hordóját, egyedül kellett felöltöznie.

Kiment, hogy megdorgálja a rest népet és valamennyi termét mind üresen találta. Egy ajtónálló sem volt ott.

A folyosóra ment, onnan az udvarra. Egy csatlós, egy testőr sem ácsorgott sehol. A nagy kaszárnyatermekben egy harczos sem volt, az istállókban sehol egy lovász, de még egy paripa sem volt. A felvonó hid le volt eresztve, a kapu nyitva. Maga a toronyőr is hiányzott.

– Hová lettek? Kérdezé a visszhangzó falaktól.

– Hahahá! hangzott egyszerre a gúnykaczaj a várkastély lapos tetejéről, s Albohacenre a bolondja csörgőssipkás feje bólongatott alá; fogadjunk, komám, egy marék likas mogyoróba, hogy kitalálom mit keressz? azt keresed, hogy hová lettek a vitézeid, ugy-e?

– Hová lettek a vitézeim? kérdé a bolondtól a király.

– Szárnyaik keltek; elrepültek.

– Merre? Hová?

– A hová te soha sem jutsz, ha csak repülni nem tanulsz: Granadába.

– Boabdilhoz? A Zogojbihoz?

– Nem Boabdil hivására mentek; hanem Zogáléra. Öcsédet, a hőst kiáltotta ki a mór nemzet királyának, s minden sereged melléje állt.

– Hát senki sem maradt e várban velem, csak te?

– Óh én sem maradok itt veled; de azért maradnak itt elegen, a kik nem maradnak el tőled e várban. A zöld teremben ott találod a kis Zehrot, a ki most tanulja a dajkájától az apa, anya nevét kimondani. Szolgáid, hogy még jobban tudjon beszélni, még egy szájat nyitottak a szíve fölött, most kettős gagyogását hallod. Ha az ablakon kinézesz a sánczárokba, ott találod a kis játékos Yotát, a mint a zörgetyüjével a patkányok között királyosdit játszik. Eutymi a jó tanuló fiu ott függ a sárga terem boltozatáról lecsüggő selyem zsinóron, s olvas neked bölcs szúrákat az Alkoránból. Orkán, szegény, a ki beteg, ott nyög a lefüggönyözött kamrácskában, megláthatod, ha betekintsz. Jubám a hátad mögött jár, a mikor a folyosón végig mégy, s a palástodba takarózik, hogy a gyilkosok meg ne találják. Harunt előidézheted a kandallóból; csak szítsd fel a tüzet alatta, mindjárt leszáll. Caabost, a versirót az erkélyen találod, a mint fej nélkül irja a verseit. A feje előtte áll, s diktálja a kezének, mit irjon? Benzaráht, az alchymistát, megleled a műhelyében: aranyat főz, s az olvadt érczet iszsza s nagyokat rikkant mámorában az aranyitaltól. Yohaya fiadat keresd a boros hordókban: meghallod a neszét, mikor bugyborékol. De ha Abderám és Aliben szobáiba lépsz, előre tartsd a pajzsodat, mert azok karddal csapkodnak maguk körül. Hanem Abdala fiadat aztán megtalálod két helyen is, fele itten, fele ottan a hogy ketté fürészelték. Ez lesz a te társaságod, Albohacen! és senki más, mert én is itt hagylak: elröpülök. Ha meg akarsz innen szabadulni, tanulj repülni, a hogy én.

Azzal a vártető magasáról leveté magát a bolond a mélységbe. Nem volt több szüksége a mór királynak bolondra, elég bolond volt ő maga.

Albohacen meggyőződöt róla, hogy egyes-egyedül hagyták Arduan várában, Zoraiával és kis gyermekével, a kik miatt annyit föláldozott! Az egész országát.

S a bolond igazat mondott neki. – A mint végig járta az üres termeket, lassankint megnépesültek azok ijesztő kiséretekkel, megöletett fiainak rémalakjai jöttek elő minden zugból, minden kinyitott ajtón szemben találkozott velük, nyögésük, fuldoklásuk halálsikoltásuk hangzott eléje mélységből és magasságból. – Ez megfosztá eszétől.

Zoraia, kinek szép szemei okozták ezt a nagy romlást, rémülve vette észre, hogy ő egy tébolyodottal van bezárva egyedül egy puszta várba. Rá akarta beszélni Albohacent, hogy meneküljenek onnan.

– Hová?

El a tengeren túl, Afrikába, hol Fez Marocco fajrokon népe még kész fegyvert fogni az elűzött király mellett s uj szaraczén haddal fog átkelni a Geber-al-Tarik szoroson.

Ez a gondolat még fölélénkíté Albohacen lelkét tompa őrjöngésből. Zoraia pedig bizonyosan azt tervezé, hogy ha egyszer ráveheti Albohacent, az őrültet, hogy üljenek lóra s fussanak innen, akkor majd úgy ejti az utazást, hogy a castiliai határon bukkanjanak ki s ott azután majd hazatér kiküldő asszonyához, Izabellához, s beszámol neki az elhozott királyi férjjel: «íme, én elvettem az eszét, te vedd el a koronáját!»

Albohacennek őrültségét egészen másfelé fordítá Zoraiának ez ötlete.

– Átmegyünk Fezbe, a hol a mórok paripái nem futnak, hanem repülnek. Mért ne repülnének? Ha a gálya repülhet a víz felett, miért ne repülhetne a mén a föld felett? Akkor ezek a rémek sem jöhetnek utánam. Hisz ezek oda vannak tapadva ahhoz a helyhez, a hol a vérük kifolyt. Ide vannak kárhoztatva e falak közé. A szabadba nem jöhetnek ki.

S hogy bebizonyítsa, hogy legyilkolt fiai nem mehetnek utána a szabad ég alá, felvezette magával Zoraiát és kis gyermekét a várpalota tetejére.

– Lásd! Elmaradtak tőlem! Tiltva van nekik a napfényben megjelenni.

Azután szétnézett maga körül onnan a magasból. Őrült képzelete benépesíté körüle a vidéket.

– Az ott a Geber-al-Tarik tengerszorosa, a hol Tarik vezér hatszáznegyven év előtt átkelt a mór harczosokkal. Látom a vitorláikat repülni a kék víz felett. Már a partra szállnak. Tizennégyezer harczos, pánczéllal, pajzszsal, kócsagos sisakkal. Minden paripának négy szárnya van. Hallod, hogy süvöltenek a légben? Orrlyukaikon tűzsugár lövell elő. Hallod a prüszköléseiket? Hallod, a mint csengenek a kengyelvashoz ütődő szablyák? hogy pendül az íj a kilőtt nyil után? – Repüljünk eléjük.

Azzal felragadta két felől két izmos kezével Zoraiát és kis gyermekét s leveté őket a szédítő magasból.

A kis királyfi ugyanabba az árokba hullott alá, – kezében a zörgetyüje, – a melybe a játékos Yotát ledobták s most már aztán osztozhattak egymással – a patkányok birodalmán.

Albohacen pedig nem nézett utánuk; hanem csak fel az égbe, el a messzeségbe: onnan jöttek felé tízezrei a szárnyas lovasoknak.

– Én is közétek repülök! kiáltá, s neki indult, a hogy a bohócza megtanítá a repülésnek. – Még most is repül; mert az Al-Haviját, a hetedik pokol messze van. Arra pedig ki volna jobban érdemes, mint az a király, a ki elvesztegette nemzetét, népének országát, boldogságát – egy halavány asszonyi arcz szép szemeiért.

Gyorsan következik a vég! Minden veszni induló nemzetet azzal ver meg az Isten, hogy mikor legnagyobb veszedelme következik el rá, akkor egymás között veszíti össze.

A mórok nem tudtak egymásnak megbocsátani. Nem gyűlöltek már senkit olyan nagyon mint egymást, nem harczoltak már senki ellen olyan jól, mint egymás ellen. Két pártra szakadva, mind a két fél a másikat nevezte árulónak, bitorlónak, zsarnoknak s dühítette a maga hiveit a saját faja ellen. Mind a két fél azt állította, hogy az ország nyomoruságát a másik fél idézte elő. Mind a két fél tapsolt a kárörömtől, ha versenytársa a közös ellenség előtt kudarczot vallott.

S a közös ellenség, a castiliai, folytatta a maga művét, mint a hogy a csillagász kiszámítja az aspectusokat. A hozzá menekült Boabdilt segítette nagybátyja Zogál ellen. A nyilt csatában Granada előtt spanyol lovagok harczoltak a mórok sorai között, döntő csapatokban. Csak két királyi sarja volt még az ős Barmeczidáknak, a kik egész néptörzs voltak, mielőtt Izabella a szép Zoráiát oda küldé hozzájuk. Most ez a kettő, a két utolsó egymás ellen harczolt. És harczolt addig, a míg az egyik elesett. Az Zogál volt, az utolsó hős. Más krónikaírók azt állítják, hogy a vesztett csata után átmenekült Afrikába. Mindegy az. Csak elveszett, ha élve, ha holtan.

Boabdil, a Zogojbi diadalmasan vonult be ősei királyi városába; egyedüli unokája a nagy mór királyoknak. Most már senki sem jött – ön nemzete közül – koronáját elvitatni tőle.

Hanem eljött a «segítő», a szövetséges társ: Ferdinánd.

Mikor Boabdil, a Zogojbi, ősei királyi városába beült, akkor azt mondá neki a szövetséges: «ki innen! – ez az enyim, – te magad is az enyim vagy!»

Ekkor nyiltak fel a Zogojbi szemei. Ekkor hangzott végig az ébredés jajkiáltása az egész mór nemzeten: «Fel, kardra, lóra, bástyára! egyesülj nép a közös ellenség ellen!»

Késő volt már. Az önmagától szétzilált nemzetnek nem volt magva többé. Hőseinek szine-virága megölve, önkezétől szétszórva a tengeren túl. A vas ellenség pedig szorosra húzta az áttörhetetlen gyűrűt az utolsó menedék, Granada körül.

Minden védelem hasztalan volt. Ferdinánd nem rohanta meg a bástyákat, hogy alkalmat adjon a móroknak hősi küzdelemben végezni történetüket; csak kapuikat zárta el s mikor kiéheztette őket, akkor megengedte nekik, hogy rakják le a fegyvereiket a győztes lábaihoz, a ki megverte őket – egy szép asszony szép szemeivel.

Boabdilnak a békekötésnél meghagyta Ferdinánd királyi czímét és gazdag évdíjat biztosított számára.

De Boabdilt soha se hítta többé királynak senki. Akármerre járt-kelt hajdani birodalmában, mindenki, a kivel találkozott, ezzel a névvel köszönté: «Zogojbi!»

Egy évnél tovább nem birta ezt elviselni; otthagyta roppant birtokait Ferdinándnak, palotáit, uradalmait eladta 800 ezer aranyért s átköltözött Afrikába, a honnan ősei kijöttek: Fezbe.

Egy ütközetben, a mit a feziek a marokkói császár ellen vívtak, egy szakálltalan, csaknem leányarczú lovagot láttak vívni a legdühösebb harcz tömkelegében, ki vézna termetét meghazudtolá rettenthetlen bátorságával s ott sebektől elborítva elesett.

Mikor a bey elé vitték, az ráismert.

– Szegény Boabdil! A Zogojbi!

… Ez volt a vége a mórok hétszáznyolczvankét esztendeig tartott dicsőséges uralmának Európában.

Ferdinánd győzött, Izabella győzött, az igaz hit győzött. A mórok nem uralkodtak többé Spanyolországban.

De mielőtt történetünk véget érne, még egy alakhoz kell viszatérnünk, a kit el is felejtettünk már talán, mint a hogy elfelejtette őt a maga idejében az egész világ.

Gondoljunk vissza arra a kis királyleányra, a kit nyolcz esztendős koráig hatszor férjhez adtak, hol nagyapákhoz, hol unokákhoz, ma született s még ezután születendő herczeghez; egyszer megkoronázták, másszor fattyúnak nyilvánították, s utoljára bezárták egy kolostorba. «Johanna testvér» még most is él, midőn Ferdinánd, egykori üldözője és meggyalázója, majd apósa, majd násznagya, majd vőlegénye, majd börtönőre, elfoglalta Granadát.

A cselszövő királyné, Izabella, nem soká örülhetett diadalának. A halál nagyobb úr még a királyoknál is.

És Izabella halálával az a veszedelem szakadt Ferdinánd király fejére, hogy előkerült Fülöp nagyfejedelem, visszakövetelni a castiliai királyságot, a mi Izabelláé volt, s Fülöpöt illette meg, ki neje («őrült Johanna») után a királyné törvényszerinti örököse volt.

Ez ellen nem volt, csak egy segítség.

Az özvegy király számára ott volt a kész menyasszony a cerimberi zárdában, a kit Johanna testvérnek hívnak. Ennek még közelebb joga van a castiliai trónhoz, mint Izabellának volt, fel tehát leánykérőbe!

Az új menyasszony ugyan már negyvenöt éves, harminczhét év óta a Krisztus eljegyzett mátkája, nem is szép már. Azonkívül az ország rendei is kimondták rá, épen Ferdinánd követelésére, hogy fattyú. De ez mind nem tesz semmit. Egy kis piros festék megfiatalít azonnal; a pápa nincs messze: engedélyt ád egy apáczafejedelemnőnek a férjhez menetelre, ha kell. Dom Emmanuel, a portugall király, kinek országában lakik a menyasszony, kiadja őt, ha erősen kérik s az ország rendei írnak arany tintával egy másik pergamentre határozatot, mely Johannát törvényes királyi utódnak nyilvánítja.

Minden készen is volt már: pápai engedély, királyi adott szó, piros festék és arany tinta, csak egyen mult: magán a menyasszonyon; Johanna testvér azt felelte: «én nem leszek földi király felesége!»

S ezen az egy szón szétomlott az egész fényes építmény, a mit Ferdinánd annyi vérrel, annyi csonthalommal összealkotott.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: «Harczol minden szerelmes.» – «Szerelmes minden harczos.»]

[Footnote 2: Valószinűleg török emlékű táncz ez: «dzsindzsi» törökül azt teszi, hogy «láncz».]

[Footnote 3: Legkisebb rézpénz a Szepességen – hajdan.]

[Footnote 4: Felaprózott lenmagpogácsa az olajütő sutúból.]

TARTALOM.

Az apja fia Párbaj a hajdankorban 1 Az apja leánya 10 Láda! Kérnek! Jösz-e? 80 Az őrpata 88 A libapásztor 91 Ma adjak-e ki kenden vagy holnap? 99 Kerülj csak haza 103 A lakadalmas menet 107 Fejedelem és Fra Diavolo 116 Száz leány egy rakáson A fekete album 148 Nászutazás Világosig 150 Romano csibakéro sziklaribe 168 Az utolsó mór királyok 192

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

35 |között, kogy |között, hogy

109 |meg, bogy |meg, hogy

114 |a püspököt, |a püspököt.

169 |legtitkosabb godolatainkat |legtitkosabb gondolatainkat

170 |dicsőség?» |«dicsőség?»

182 |«Herr General«-nak |«Herr General»-nak

217 |tartsd a pajzsodat |tartsd a pajzsodat

222 |níncs messze |nincs messze

222 |ferjhez menetelre |férjhez menetelre]