Part 3

A napfürdő délelőtt 11–2-ig van. Ekkor kifekszenek a kőgátra a fiatalemberek intenziv szinekben, piros és kék uszónadrágokban s a bennük megmaradt pogány vágygyal imádják a napot, a leányok pedig, akik szőkék és halványak, hasonlóan nekidülnek a hőségnek és udvaroltatnak maguknak a sugarakkal. Majdnem mind ismerem őket. Ez a balatoni fürdőhely egész müvészkolóniát szállásol el. A barátaim ezek a szerecsenek, akik télen a lámpa glóriájában irnak. Most alig látni rajtuk hogy kicsodák. Egy sörényes zeneszerző, akinek ideges és heroikus ütemeit tavaly a szimfónikusoknál hallottam, tar koponyával fekszik itt, mint egy hős, dagadó bronzmellel, feszülő vasizmokkal. Amott egy festő, mint egy római harcos. Itt a tulfinomult esztéta, egy barbár keménységével. Láthatóan örülnek a változásnak. Órák hosszat feküsznek és izzadnak és szomjuhoznak, hogy csak egy árnyalattal is barnuljon az arcuk. Amint előttem van ez a sok-sok arc a napsugár ecsetje alatt, a fotográfus másolórámáit látom, az érzékeny papirokat, amelyeket csak a nap ragyogtat fel az élet egészséges szineiben, és arra gondolok, hogy talán ők is tökéletesebb életképet, egészebb lelket, egy uj fotográfiát várnak a természettől. Egyszerre beleugranak a tóba és eszembe jut a fotográfus aranyfürdője. Ők mostan egy uj képet fixiroznak. Át kell alakulniok teljesen. Le kell vetkőzniök mindent, a szokásokat, a müvészi cafrangokat, a ruhát, az inget, a régi bőrüket, a beteges, városi szinüket is. Hatalmas vágy ez. Az ember szeret öltözködni. Egy öltözködési mánia sarkalhatja őket arra is, hogy uj szint kapjanak. Valahogy szabadulni akarnak a multtól. Megfigyeltem a nyaralókat s ezen a ponton mindegyiket egyformának találtam. Játszanak és az ellenkezőjét játsszák annak, ami az életük. Minden nyaraló: szinész. A virilista az erdőben kés és villa nélkül ebédel, a kishivatalnok beül a grand hotelbe és vasárnap este a családjával együtt elpezsgőzi az összekuporgatott filléreit. Logikátlanok és boldogok. Feltünt egy lipótvárosi leány, aki most simán fésüli a haját és Jókai-regényeket olvas. Azok pedig, akiket a szinházakból és a hangversenytermekből ismerek, az atléták dresszét öltik magukra. Olyan édes egyszer játszani, hogy mások vagyunk, erősek, boldogok, szabadok, és édes a napfürdő után gázolni a kavicsot és a férgeket, barbárul a fejünkbe csapni a panamát, mint egy sisakot.

Este pedig 11–2-ig van a holdfürdő. Ennek is van közönsége. Az, amelyik nem volt ott a napfürdőben. Ilyenkor a müvészek a fáradságtól részegen horkolnak a párnákon. De kimásznak a partokra mindazok, akiket délelőtt hiába kerestem. Leülnek a padokra, a fübe, a homokba, a jegenyefák közé és süttetik arcukat az ólomfényü holdvilággal. Azt akarják bizonyára, hogy kicsit megfehérüljön a pirospozsgás arcuk és puhuljon a kérges lelkük és köd lopódzzék nagyon is határozott, merész és éles szemeikbe. Ők is kurát tartanak. Az idő néha nagyon kedvez nekik. Láttam egy ily estét. Felhők között emelkedik a hold. A tó az ezeregyéj tündérjátékait játssza. Messze, valahol a tihanyi partoknál, ahol az ekhó alszik, világoszöld reflexben tündököl a viz s a badacsonyi szőlőhegyek felől idetévedt szél énekhangokat, illatot, bóditó neuraszténiát hoz. A társaságot csak a cigaretták és a szivarok kis lámpásai világitják meg. Látom azonban, hogy mind egészségesek és tultápláltak. Hallom, hogy mind szentimentálisok. Egy vidéki biró el van ragadtatva a természet szépségétől. A főhadnagy, aki egész évben káromkodik és marsol, erre az estére érzelgős parfümöt locsol az atillájára, a költészetet dicséri és fejét ájultan tartja a beteg égitest felé. Egy sikkasztó az idealizmusról beszél. Egy panamista könyezik. Egy vénlány nyavalyatörős verseket dadog. Igy várják az éjfélt. Ekkor a hangulat tetőfokára hág. A villákban kilobbannak az ablakok, a kerti lámpákban csonkig égnek a gyertyák és csak az ég világit. Összeolvad az éj és a tücsökzene, a békakurutytyolás és a holdfény, a viz és a cigaretták illata. A szentimentálizmus tobzódik. Hallhatóan emészt az egész társaság, viharosan, menydörgésszerüen forrong a gyomrokban a dus vacsora és sirnak az elérzékenyedéstől. Egy hájfejü képviselő kéjesen forgatja hyppopotamus-szemét. A tábornokné lassan kitárja karjait. Szintelen és hervadt szája, amely valamely hernyóhoz hasonlit, megindultan mozog, reszket a deres parókája és aranyfogai csillognak a holdfényben. Egy vasgyuró is tántorogva áll a gyönyörüségben. Mindegyik között azonban egy budapesti füszerkereskedő viszi a főszerepet. Kidülled a nádszékből. Átadja magát a poézis varázsának. Mély meggyőződéssel sóhajt. Arcán iszonyu könycseppek gördülnek. A hold pedig megaranyozza, megezüstözi, glóriába fonja a nadrágtartóját és a kidüllesztett hasát.

BUDAI SÉTA

Mióta a csillagos hálósipka, a pázsitzöld nyakkendő meg a kávészinü frakk divatba jött, hirtelen megszaporult azoknak a száma, akik Budára mennek, a görbe utcákba, a törpe házikókba, egy kis hangulatért. Azelőtt – alig pár éve – egészen egyedül bandukoltam ezeken az utcákon. Mostan már seregestül törtetnek utánam a széplelkek, az esztéták, a smokkok. A Biedermeier idők visszatérte aktuálissá tette a legrongyosabb közt is és ideszabaditotta a közönyösöket, a filisztereket, s a levegőző családapákat, akiknek ehhez a cukros és tipegő intimitáshoz semmi közük. Idegenek dulják minden kedves fészkünket. A csöpp vaserkélynél, amelyet órákig simogattunk a szemünkkel, bámulók állnak, a büvös kis ház előtt betegarcu müvészek, pedig mintha csak a mi titkunk lett volna valamikor és a cukrászdában, a csendes elhagyott, előkelő várbeli skatulyában is társaságok ozsonnáznak. Csak a Baedecker és a cicerone hiányzik még.

Most pedig jó lenne egyedül lenni. Nehéz aranyak hullanak a kabátomra, a zsebeimre, az arcomra. A levegő oly tiszta és átszürt, hogy kortyintani, szürcsölni kellene, metszett kristálypohárból kellene inni, mint a drága és tüzes bort. Buda föl van fedezve, de ezen a délutánon ujra fölfedezzük magunknak. Minden demokrata élvező ellenére is a mienk lesz. Mit félsz, szivem? Mi ketten ugy tudunk Budát játszani, mint senkise. A hidfőnél még 1910-et irnak. Később azonban minden dobbanásod egy percet jelent, minden lépésem egy év és minden utca egy század. Mire leszáll az este, mi ketten már a tizenhetedik században leszünk, vagy még távolabb és valamely kert előtt sápadva és csodálkozva hallgatjuk a villamos csengetését, amely hihetetlenül csörömpöl át hozzánk, messziről, több század távolságából.

Még mindig nem értem célhoz. Ezek az emberek még érdeklődnek irántam és a lépésem neszére még mindig fölfigyelnek és kidugják a fejüket a csendből és a magányból. Távolabb kell mennem. Oda, ahol már egészen közönyös vagyok, akol a lét oly csendeskésen és álmatagon folydogál, hogy az emberek össze se rezzennek, de szinte belemerülnek az életük unott szövetébe, a kép egyöntetü és aszu harmóniájába. Egy görbe hegyi utcán kell elcsapódnom. Itten áll egymás mellett négy-öt pofoncsapott tabáni ház és egy fuldokló petroleumlámpa, levegőért kapkodva a szélben. A kerités mögül pompásan megfigyelhetem a lakókat, akárcsak a nézőtérről a szinészeket.

Vajjon tudják-e, hogy szinházat játszanak és bámulja öket valaki, sóváran, elirigyelve tőlük az életet és az idillt? Közönyösen ülnek, lógó kezekkel, tágranyitott szemekkel és semmitse csinálnak, semmire se gondolnak, csak élnek. Ez a tiszta élet, a netto-élet, minden idegen anyagtól megtisztitva, az esszenciák esszenciájával. Vajjon érzik-e ugy, ahogyan én? Mostan egyszerre megmozdulnak, mint a bábok és kotorászni kezdenek a vasrács mögött, végigjártatva szemüket az üres kalitkán – hová röpült belőle a madár? – a göröngyös és vásott lépcsőkön, a gyékényen, a folyosón, amelybe megrekedt az évszázados csönd. Lassan feküdni mennek, mert későre jár, hét óra van már. Vajjon mit szólna az a fehér nénike, vagy az az öreg ur, ha gyengéden megkocogtatnám az ablakát? Talán-talán meg is repedne az ő gyenge szivecskéjük. Igy az estében és az árnyékban a bő kabátommal és a feléjük feketedő keménykalapommal barátságtalan vendég lennék nekik, ismeretlen, idegen, ördögi vendég. Vajjon egyáltalán megértenének-e? Ugy vettem észre, hogy ezeken a sétákon mindenütt sanda szemek kisérnek, tartanak tőlem, mint egy tolvajtól, hiszen mit is kereshet itt az, akinek otthon kényelmes lakása van vizvezetékkel és villanyvilágitással, mit kereshet mást, mint aranyat és vért. A szél a lámpalángon fantasztikus gyilkosságok gondolatát táncoltatja.

Ezek a jámbor és bölcs emberek nem ismerik el, hogy van más szükségletünk, mint a béke, a kávé és az álom.

Nekem is okosabb lesz gyorsan kereket oldanom.

Egy erre vetődő rendőr figyelni kezd…

MÉCS

Multkor este hét és nyolc között, hogy a sötét fasorban bandukoltam, egyszerre olyan érzés lepett meg, mintha hónapok óta először mennék haza. Egy esőcsepp bukfencezett le az égből, éppen az orrom közepére. Azután jött a második, a harmadik és a negyedik. Lassanként az egész alkony összekuszálódott s nedves esernyőhangulat terjesztette ki fekete szárnyát a város fölé. Mire hazaértem, már millió és millió fürge cseppecske táncolt az udvaron. Belenéztem a kékes-szürke derengésbe és ugy láttam, hogy a hosszu esőfonalak hangjegyekké kampósodva, sürün aláhuzdalt nyolcadokban, tizenhatodokban és harminckettedekben kapcsolódnak bele a szeptemberi szonátába. Még a házmester is megfeledkezett méltóságáról s egy pillanatra kidugta fejét a daloló esőbe. Az ablakomon pedig remegő dobolás hangzott, cirpelő üveghangok, titkos percegések, az esőcsatornák nedves locsogásba halkuló pianisszimói, majd a fák nyögése s a megereszkedő ajtók sóhajai. Egy darabig, vállamon a felöltővel, kezemben a bottal, mozdulatlanul hallgatom az őszi koncertet. Azután egy pityergő, szentimentális cseppecske átvette a vezetőmotivumot.

– Csakhogy megjöttél valahára – szólott s nyomban könnyé olvadt az elhomályosuló üvegtáblán. – Csakhogy itthon vagy te is, kávéházak nomádja, aszfaltok beduinja. Egész nyáron vártunk reád. De nem jöttél és inkább táboroztál idegen szobákban, vagy kék azurból szakitottál magadnak sátort, semhogy haza nézz. Ma azonban az első őszi estén, először annyi idő után, visszatértél és észreveszed, hogy itthon vagy. Mit tétovázol még?

Sok apró csepp verődött izgatott staccatóban az ablaktáblához.

– Vedd le a kalapod!

– Akaszd fel a botod!

– Vetkőzz le!

– Ülj a karosszékbe!

– Ülj le, ülj le!

Ismételte az esőcsepp és tovább pityergett.

– Nem veszed-e észre, mennyire átalakult a ház? Még tegnap nyitott ablakokon keresztül gondtalanul léphetett be minden szobába az este. Ma mindegyik ablak be van csukva s mi szorgalmas esőcseppek összemázoljuk az üveget, hogy semmi se zavarja a szobák alkonyatát. Azt mondhatnám, hogy az őszi intimségben ti a téglák hus-anyaga vagytok és most visszahengeredtek oduitokba, akár a csiga a maga héjába s csak ebben a barátságos összeszorultságban érzitek egymást igazán. Vagy megláttad-e volna máskor azt a vasalót tüzesitő cselédleányt, aki a második emeleten vörös köröket cirkalmaz a levegőbe? Ez már az ősz leánya. A lámpa is több szeretettel világitott eléd, hogy feljöttél a lépcsőházban. Ezen az estén jól teszed, ha leveted léha nyakkendőd, ha elfelejted az operettmelódiákat és minden nyári ürességet s szétrakva holmidat, belemelegszel szobád hangulatába. Ereszd le a függönyöket.

Leengedtem a fehér csipkefüggönyt és meggyujtottam a lámpám. A botom és a kalapom felakasztottam a fogasra. Leültem a karosszékbe. A szeptemberi szonáta zajongó sforcatókkal tovább dobolt az ablakon.

– Emlékszel-e a gyerekkorodra? Ezek azok a felejthetetlen esték, melyek a kalendárium szerint a nyárba esnek még, de valóban már ősziek. Gondos kezek ilyenkor lopják be hüvösödő verandákrol a székeket és ilyenkor vacsoráztok a szokottnál is hangosabban, hogy meg ne halljátok a korai harangszót. A macska, a spiritus familiaris halk dorombolásával néhány taktust illeszt a szeptemberi szonátába. A feltornyozott vánkosok árnya pedig végignyulik a falakon, mintha maga az élet játszana laterna magicá-t. Ezek a hangok, ezek a szinek és az otthon illata mind beleolvad a szonátába, az elmélyülő magány végtelenségébe, amelyet csak néha érezhetsz s most, mikor mi apró vizcsöppek ütemekre szedjük és kiverjük az ablak üvegklaviaturáján. Hasonlókról beszél az a magányos petróleumlámpa, kis állomásokon valamelyik sötétbe vesző uton, amelyik évek egyhangu bánatáról egyszerre lebbenti fel a fátyolt. Vagy az a kutyaugatás, melyet a röpülő vonatról hallasz falukból didergő hajnalokon. Egy egész élet szomoru intimsége van ezekben a motivumokban. Emlékszel-e még reájuk?

Az esőcsepp siró triolákban patakzott szét az ablaktáblán.

– Most ilyen pillanatok várnak reád. Ezért ne menj el hazulról. Ma este először hallod meg az óraketyegést és az órát, régi jóbarátodat nem tekinted többé holmi időmérő-szerszámnak, mint nyáron, hanem a szeptemberi szonáta hangszerének. A sötét folyosókon átsóhajtó zongoraszó is lelkedhez ér. A butorok se lesznek többé tárgyak. Asztalod, széked, ágyad megelevenül és oly biztonsággal tölt el, mintha gyökeret vernének a padlóban s téged is körülhálóznának sok, sok láthatatlanul finom hajszálgyökerükkel. Dobd el tehát a ficsuras cigarettát, keresd elő dohányszitád és markolj bele a leányosan szőke dohányba. Melegitőd ma is kibontja lila tüzvirágait. Azután huzd füledre a paplant és melegedjél át, ha pedig félsz, veszsz el a nyugalomban, a csendben és az emlékekben. De ne menj ki a kertbe, ne menj a haldokló rózsák közé, maradj itthon.

Az eső dörgő fortisszimója rázta ablakomat:

– Ne menj ki! Ne menj!!

A szeptemberi szonáta végéhez közeledett. Néhány békülékeny vizgyöngy már a szeptimenakkordot pedzette az átlátszó függöny mögött. Az ablak nedvesen és maszatosan, de szelid nyugalommal nézett reám, mint két kisirt szem. A gyorsforraló szeszgőzei széles lángbokrétává gyulladtak. Aranyos nyugalom hullámzott végig a szobán s bélelt otthoni cipőmet felhuzva, kezemben egy elhájasodott konzervativ lappal, végigfeküdtem a divánon és ábrándos pipaszónál csendesen olvasni kezdtem.

– Kipp-kopp, jó estét! – dalolta a szeptemberi eső.

DANSE MACABRE.

Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az éjszakában. Én is igy találtam meg multkor a köruton, amint elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között és a tabetikusok biccenésével haladt előre a maga utján, A jó, züllött, vén fiu örült, mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderitette csörgősipkáját, amelyről lehullottak az összes csörgők és szallagok. Üdvözöltem ő hercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros-selyem cigarettatárcát és megkinált belőle.

– Hová? – érdeklődtem félénken és szemügyre vettem fájdalmas arcát.

– A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az elmegyógyintézet igazgatósága hangversenynyel egybekötött bált ad az őrültek mulatságára.

Kissé meghökkentem és tétováztam, mikor meghallottam rekedt kacaját.

– Nem izgatja az ön fantáziáját – folytatta a bohém – a kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő, amit esetleg vizeslepedőkkel fognak sulyosbitani? Képzeljen el azután egy négyest, ahol a rendező egyszerre elkiáltja magát: »colon des paralitiques«, »tsardache hystérique«, »boston epileptique«.

Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy elborult, geniális homlok. A hamuszinü égbolton a Hüvösvölgy jegenyéi közt szomoruan kandikál ki a koradélutáni hold. Szótlanul mentünk a lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villamfénynyel világitott előcsarnokban azután elváltam kisérőmtől, aki boldogan vegyült el alattvalói közé s egyedül maradtam.

Végighaladtam a kongó visszhangos folyosókon. A szó öblös hahotává tördelődzik szét s a félénk kacaj, hosszu zokogássá nyulik. Inkább hallgatunk. Az orvos egymásután nyitja fel a folyosók ajtaját a nála levő kulcscsal. Végre beérünk a bálterembe, ahol három-négy hosszu asztal mellett vacsoráznak a bálozók.

A benyomás első pillanatra nem is érdekes, de még csak különös sem. Csupa kifogástalanul öltözött hölgy és ur, aki nyugodtan – vigyázva és illedelmesen – bánik a késsel és villával. Az izmos szolgák tányércsörgés közt hordják fel a zsirban puffadozó, kövér farsangi fánkot és a forró teát. Egy halvány fekete leányt nézek, aki a hajába erre az estére fehér rózsabimbót tüzött. Mellette egy vékony, jó családból való fiu elegáns angol ruhában, krétafehér arccal, kárminpiros szájjal, olyan, mint egy nyurga osztrák princ. Mind a ketten nevetgélnek, de egyik se figyel a másik szavára. Valami összenemhangoltság, bizalmatlanság és fitymáló fölény setteng az asztal fölött s ha jól figyelünk, nyomban észrevesszük, hogy a társaság vezetéke, amely a gondolat elektromos szikráját röpiti, el van romolva. Az apró kotériák ellenőrzik egymást, a felelet nem kapcsolódik a kérdésbe, a kacajok czéltalanul pukkannak szét. Mikor azután a fejek feltekintenek a tálakból s rám néz az ezerféle, idegen tekintetü, kereső és nyugtalan szem, egyszerre megértem, hova kerültem és a hátam gerincén egy kicsit átfut a hideg.

Különben pihegő vállakat, fényes szemeket, táncra lendülő lábakat látok. Egy megrögzött alkoholista az asztalnál a tea láttára valami duhaj magyar nótára gyujt. A cigányok felállnak a szoba emelvényére és gyantázzák a vonójukat. A parketten simán csusszannak a cipők, a szemek lobognak, az arcok tüzelnek, s a tánc szilaj lüktető áramában szinte észre sem veszed, hol vagy. Most hiszek Schopenhauernak, aki az őrülteket tartotta a földgolyó egyedüli boldog embereinek, mert a saját kozmoszukban élnek, melynek törvényeit, – függetlenül minden természettudományi és filozófiai kényszertől – ők maguk irják elő. Elvégre a ketrecbe zárt oroszlánnak is joga van azt hinni, hogy az állatsereglet közönsége van bezárva s a rácsok az ő szabadságát védik csupán. A párok karöltve sétálnak s még a spanyol etiketten sem esik csorba. Hátraszegzett fejjel, ideges merevséggel, kibomló hajjal táncolnak. A bál hőse egy fekete haju, sápadt arcu fiatal ember, aki huszonnégyéves korában kapta meg a paralizist. Elegáns lakkcipőjében finoman cifrázza a bosztont. Az orvos a hátam mögé áll és a fülembe sugja: két évig sem fog élni.

Mi egyébként lézengünk a bálteremben s a maflaszigeten cercle-t tartunk. Egy bolond pincér szaladgál körülöttem gyors lépteivel. Láthatólag rosszul érzi magát, hogy nem lóg ki zsebéből a szalvéta s legalább annyira fáj neki a ma esti tétlenség, mint egykor a Szent-Ilona szigetére deportált Napoleonnak. A folyosón pihenő párok sétálnak, citromosvizet isznak, legyezik egymást. Egy kékszemü, őszhaju magyar ur, aki egykor ügyész volt a szegedi törvényszéken s mint »Világszellem« jött ide, épületes fejtegetést tart a világtudós s a világszellem közti különbségről és az ő saját külön politikai-, filozófiai- és gazdasági rendszeréről. Az ember kellemetlen borzongással hallgatja a sok holt matériát, terminus technicust, évszámot, szótárak kiböngészett és polcra rakott kincsét, jobb napok ötleteit, melyek egyszerre rendszertelen kánkánra kapva, háborogva, értelem nélkül zudulnak ki a torkából. A durva agymechanizmus még mindig jól müködik, az asszociációk helyesek, a test még mindig fel van zsinórozva az idegek finom szálaival, a battériák be vannak fütve, de valami alig hallható baj van s a csengetyü nem akkor s nem ugy szól ahogy kellene. Egy markos, vörös szakállu és bajuszu ember, aki egykor plébános volt, kifogástalanul társalog velem angolul. A »Világszellem« pedig egyre vezet rendszerének kacskaringóin. Mert rendszernek kétségtelenül ez is rendszer, de – hogy megforditsuk a hires szólást – van benne őrültség.

És az otthon maradottak? A vallásosak, az arisztokraták, a sohasem szólók és mulatók, az illetlenek, a fenegyerekek, a geniálisok? Őket is meglátogatjuk celláikban. Hódolunk ő fenségének és leadjuk névjegyünket a milliárdos pénzkirálynál. Sokáig nézek egy szőke leányt, aki a szerelemtől tébolyult meg s most tágranyilt szemekkel ölelgeti a levegőt, csókokat hint a falaknak és annyira elevenek a hallucinációi, hogy észre sem veszi az orvost, bár erősen szoritja a kezét. A rajztanár halvány, esztétikus fejét rosszalólag rázza és esztétikai szempontokból nem jön le a bálra. Egyáltalán majdnem mind tudják, hogy táncmulatság van az épület másik szárnyán s arcukon az otthonhagyott kis gyerekek áhitozása szomorkodik. Egy homályos teremben három egymás mellett álló ágyban nyugodtan fekszik három elmeorvos. Mikor belépünk a celláikba, nyugalmat szimulálnak és higgadtan felelnek a kérdéseinkre. A hivatásuk kergette ebbe a házba.

Végigszaladunk a dühöngők osztályán is. Egy alig huszéves gyerek ugrik elénk, a budapesti kávéházak és szerelmek őrültje. A szőr-lepedőn ül egy bőgő szörny, Darwin visszafejlődött majomembere, az ajtónál pedig egy siró férfi bucsuul reánk ölti a nyelvét.

Megyünk vissza a bálterembe, ahol Carnevál még egyre bonyolitja a párokat a bálest szines zürzavarában. A tánc már szabadabb, a gallérok össze vannak izzadva, a hangulat teljes. Az ember nézi a vig arcokat, a kifogástalanul lejtő lábakat, az elegáns táncmozdulatokat és szinte kétségbeesik, mennyire mellékes szerve az embernek a fej. A bál hőse, az én szegény huszonnégyéves Pierotte-m még mindig nem fáradt el. Most kéri táncra a fekete leányt, akinek hajában szerelmesen himbálódzik a fehér rózsabimbó és boldogan száguldozik hisztetikus Pierotte-jével. Egy ablaknál azután megállnak és együtt bámulják a szeles égbolton elsuhanó holdat. Vajjon mire gondolhatnak? Nekem egy francia vers zsong a fülemben, a haldokló Pierrot-ról, aki hosszu, halottszerü orral, szemfedőhöz hasonlatos ingben mosolyog a holdra, és megyek ki, nem tudok tovább itt maradni.

JÉGARABESZKEK

Késő délután kilumpolt arccal kel a hold. Villamos lángok tüzes koszorujában leng a városligeti fák között és aki kissé fáradt, álmos, vagy ideges, azt hiszi, hogy az is csak pislákoló ivlámpa. Messze-messze a fasorban korcsolyák csilingelnek és beharangoznak a hideg, csillogó szertartáshoz, amit lenn a tükörré simuló jéglapon frissen, a levegő, fagy és egészség téli részegségében korcsolyákat csattogtatva tartanak nyurga szeladonok és karcsu leányok. Hallgatom ezt az elálmositó harangjátékot. Kecses, női lábakra kivánkozó Rival-ok kezdik meg, a Mercur, a Columbus folytatja és a hetyke, bizakodó Jackson, végül komolyan, ósdian, méltóságosan, mint az öregharang, belekondul az együttesbe egy-egy konzervativ Halifax rozsdás hangja is. Ugy tetszik, mintha valami különös jég-templomban lennék.

Aki tud korcsolya-nyelven beszélni, az ilyenkor nem is figyel a pálya impresszionista-foltjaira és a jégen csodásan kivirágzó boa-, karmantyu- és kalap-tavaszra, hanem behunyt szemmel hallgatja az acélpengék zenéjét. Ebben a zenében valami láz van. Van-e kedved táncos korcsolyát kötni és repülni? Az egészség hajrázó vágya, a hideg tornakedve s a távolságok önkivülete beszél hozzád. Akarsz-e mérföldeket tiporni és csókolni? Nekem a szikrázó jég és a szikrázó szemek azt suttogják, hogy itt, a vágtató tovakeringés robajában sokkal inkább otthon van a szerelem, mint a báltermekben és bárhol a világon, s nincs olyan szentelt talaja a finom erotikának, mint a sikos, tükörsima jég. Egy német orvos a nászutazás lélektanát a távolságlegyürés erotikumával magyarázta és bizonyára nem ok nélkül. Maga az élet folytatása és akarása ez. Minden mozdulat egy vallomás, minden nekiiramodás egy csók és minden kilométer egy nász. A sietség kedvében megszázszorosodva és központositva érzed erődet és tested, vágyad, akaratod, egész egyéniséged daloló könnyüséggel rohan tovább a vékony acélpengén, bele az éjszakába, az ismeretlenbe és a szerelembe. Itt látod meg, hogy kicsoda az igazi férfi és kicsoda az igazi nő. A csunya nő fél belépni a bálterembe. A női test igazi szobrásza azonban a jég.

*