Part 4

Napok óta nézek egy fekete orosz leányt, aki az idén véletlenül nálunk tartja téli séjour-ját és kacagja ezt a fia-telet, ezt a januári tavaszt, mely talán tréfából, talán hozzánk való különös kegyből, néha sikossá fagyasztja a jégpálya vizét. Ott látom a korcsolyázó kontárok között nyugodtan, tragikus magányosságban. A többiek nem is sejtik, hogy kicsoda. De én tudom, hogy a tél tündére ő, Andersen Jégleánya, aki havas alpesi rózsákat tüz hajába, a kacagása pedig messziről ugy hangzik, mintha távoli lavinák dübörögnének zöld jéghegyeken. Körülötte kis jégstréberek cikáznak. Egy nyakig-láb ifju időnként cirkalommá válik és ujra összecsukódik. Iskolásgyerekek sürü rajban bukdácsolnak kifelé a melegedőhöz, fantasztikus alakok, eltorzulnak s a tóból kiugráló kutyabékákhoz hasonlók.

Korcsolya-müvészek ügyeskednek. Csak ő komoly. Korcsolyája halkan karcolja a jeget, mint az üveges ablak-vágó gyémántja. Nyárias kabátkáját csendesen emelinti a fagyos levegő. Fejét előreszegzi, lassan, finom kacérkodással adja oda magát a télnek és a jégnek s aztán mindig finomabban, mindig könnyebben, mindig tüzesebben vágtat át a ropogó jégtükrön a fujdogáló szelekkel és a pályán végigkorcsolyázó villamos-sugarakkal együtt. Már kibomlik gyürüs, fekete haja is. A kép szinte álommá torzul. És a »princesse lointalne« a szivarok vöröslő tüzpontjai között széditő körivekben, az álmok vakmerőségével karikázik végig ujra és ujra, mintha egy részeg menád nekivadulásával hódolna a fagynak, s csak néha hajol előre, hogy a jég tükrén megnézze gyönyörtől elhalványodó szlávos arcát. Kicsoda ez a nő? Mikor esténkint elmegy, néhány francia szót vált a kisérőjével. Másnap ujra itt van. Én Lermentoff egy hősnőjéről neveztem el, akihez nagyon hasonlit.

*

És a maflák szigete? Ó, maflák szigete is van, akár csak a báltermekben, csakhogy itt még több a mafla és a maflák a báli mafláknál is maflábbak. Akár a fizetett melegedőben izzad rájuk a téli kabát, akár künn az ingyenes vashidon fagynak jégcsapokká, elkényszeredettek, leforrázottak és beteg-arcuak, mint a reménytelen szerelmesek. A nézőtér itt majdnem érdekesebb, mint maga a szinpad. Ottan gubbaszkodnak egy sarokban és nézik, hogyan repül el a felületes, parfümös, gyönyörü élet. Repülni, repülni, – zengi valami bennük – érezni a rohanás mámorát, a szikár fiatalság izmát s az életről csak annyit tudni, hogy nő van a karunkon és szép és az irodalomhoz csak annyit érteni, mint az a fiatal főhadnagy, aki minden évben megveszi a kis füzetkét, melyben legyezőversek és képeslevelezőlap-üdvözletek vannak. Pohosodó, vastaglábu életmüvészek zengik magukban ezt az ódát, didergő gardedámok és egyéb kisemmizett szerencsétlenek, akik más okokból unatkoztak rá a repülésre. Sántáknak, bénáknak, nyomorékoknak érzik magukat itt a repülés táncversenyén. Ha nem lennének örökösen fáradtak s egyszer igazán kifáradhatnának. Ha nem kellene nekik is, mint Maupassant vadludainak, folytonosan utánagágogni az elszálló vágyakra. Ha tudnának repülni, harcolni és egyszer kimerülten elaludni. Hisz olyan szép ez a banális téli idill. A korcsolyázás után félhomályos szoba és pirosló kandalló. Kávé és béke, gesztenye és csönd. Ezekkel a gondolatokkal néznek ki könnyező ablakokon a jég szegény maflái. Mintha az orosz leány a havas tájak kegyetlen russzalkáit bocsátotta volna széjjel, akik meggyötrik a prédájukat, fojtogatják és agyoncsiklandozzák, hogy másnap fáradtan, neuraszténiásan, kék karikás szemekkel ébredjenek és keserüen ásitsanak a szemtelenül továbbkorcsolyázó életre.

HÁROM MESE ROSSZ GYERMEKEKNEK

(Farkasorditó hidegben küldött riportra a szerkesztőm, karácsony éjszakáján. Ez sok évvel ezelőtt történt, mikor vidéken voltam ujságiró. Bódorogtam a kis utcákon, mig lassanként elfogytak mellőlem a törpe házak és – hogy, hogy nem – egy végtelen hósivatagra értem. Valami különöset kellett kieszelnem. Féltem a karácsonyi hangulatoktól, amelyeket az olcsó olajnyomathoz tettek hasonlóvá rossz és olcsó irók. Megcsömörlöttem az idilltől. Az ünnep fanyar és uj zamatját kutattam. Fantáziám a kopottakat kereste fel. Modern csodákról álmodoztam, amelyek kávéházban történnek meg, titkos fényfoltokról, amelyeket a puszta mélyén villamoslámpák fakasztottak, kisértetekről, akik telefonon beszélnek és automobilon robognak el. Igy született meg kószálva, vagy a vonaton fagyoskodva ez a három kis riport, amelynek semmi különösebb fontosságot nem tulajdonitok, de szeretem őket ma is, mert a kibőjtölt riporterfantáziám koholta s eddig egyáltalán le se irtam. Olvassák:)

A BÖRTÖNBEN

Elmentem a börtönbe is és megtekintettem a fegyencek karácsonyát. Hosszu sorban állottak ott a rabok kopaszra nyirva, földszinü ruhában, a gyerekek szomoru nézésével. Bámulták a lángokat. Egészen hasonlatosak voltak igy az ártatlan kisdedekhez, akiknek egy szines lánc is örömet okoz. Azután áhitatosan imádkoztak, énekeltek az öregbötüs imakönyvből. Végül mindegyik megkapta a maga ajándékát.

De a rabok elégedetlenek voltak ezzel a karácsonnyal.

A tolvaj éjfélkor csendesen odakuszott a betörőhöz és kilopta zsebéből az aranydiókat.

A gyujtogató a szines gyertyával felgyujtotta a karácsonyfát és püromániás szemmel bámulta a sistergő fenyőfát.

A vadorzó lasso-t vetett egy papirlánccal a játéköszvérre.

A gyilkos pedig megragadta a pojácát. Egy sötét sarokba cipelte s ottan rettenetes arccal, vérszomjas kegyetlenséggel felhasitotta viasztorkát.

Aztán mind boldogan elaludtak.

ZENGŐ TELEFON

Gyakran gondolok ezen az estén a telefonkisasszonyokra is, akik – szegények – az angyalok csengetyüzését szeretnék hallani és csak a mi brutális jeleinkre kell figyelniök. De egy karácsonyeste csoda történt. Egymásután hivtam barátaimat a telefonkagylóhoz és egyikkel se kaptam összeköttetést. Abban az órában történt ez, midőn az ajtók kinyilanak s a szemek tükrén tündéri fényben ezer és ezer karácsonyfa tükröződik és az emberek ámulva állanak a rege fényes küszöbe előtt.

– 58–00.

– Mással beszél, recsegte a központ.

– 55–59.

– Mással beszél.

Valami husz-harminc embert csöngettem fel, most már csupa bosszuból és kiváncsiságból, de mindig csak a stereotip választ kaptam:

– Mással beszél.

– Kikkel beszélnek?

– Az éggel – felelte egy szelid hang.

Kirohantam az éjszakába és csakugyan csodát láttam. A telefondrótok kibillentek vizszintes nyugalmukból s az ünnep vigalmában nyilegyenesen sisteregtek fel az égbe, egy vakitó sugárkévében, mint a rakéták, egészen az Ur trónusáig.

Ha nem hiszik ezt el, emeljék le karácsonyestén a telefonkagylót. Csodálatos bizsergést lehet benne hallani. A háromkirályok imája, a pásztorok éneke hallatszik benne, angyalok harmónikája és trombitája. Azok, akik finomabb fülüek, hallják szent Cecilia primhegedüjét is, amely diskréten, fátyolosan, csodálatos müvészettel vezeti az égi koncertet.

CERCLE A KARÁCSONYI BABÁKKAL

Hölgyeim – szóltam a karácsonyi babákhoz – kisasszonyok és hercegnők, tündérek, vagy boszorkák, üdvözlöm önöket.

– …

– Miért nem felelnek?

– …

– Kiskorom óta figyelem az életüket s csodálkozom, mennyire tud hazudni a kóc, a porcellán és a fürészpor. A hugom babáiba mindig végzetesen szerelmes voltam. Ha megszólaltak volna, talán kiábrándulok belőlük. De ők is hallgattak, mint maguk. Micsoda a titkuk?

– …

– Most, a türelmem fogytán, izgat a közönyük, a pávaszerü büszkeségük, a fitos és a pimasz eleganciájuk. Ön például, kedves babakisasszony, ugy dőlt oldalt, mintha migraine-e volna. Tudom, hogy csak tetteti, de remekül tetteti és meg kell kérdeznem, kit akar hipnotizálni, becsapni, meghóditani? Engem hiába környékez. Ismerem önt. Valamint azt a karcsu fekete hölgyet is, aki ott a másik szobában egy sarokban az ájulást utánozza, csalódásig hiven. A szőke várkisasszony se különb. Ő már tegnap óta rámszegzi kék üvegszemét, mintha csak én lennék a világon. A szemébe beleül a lelke. A köny elfutja a kék üveget. Van önöknek lelkük?

– …

– Tudom, hogy ez a nő sem figyel rám és másra gondol, épen, mivel a szemembe néz. Csak a francia babák kémlelnek. Azok is akkor, ha lehunyják szempillájukat és az alvást pózolják. Engemet két nap óta ez a probléma foglalkoztat és az, hogy miért nincs férfibaba? Már a pogányok is csak a nőket mintázták meg. A férfi bohóc volt, ördög vagy krampusz. Én pedig el tudok képzelni férfi-bábukat is. Kis villamoskalauzokat és huszártiszteket, icike-picike doktorokat ezüst hőmérővel és apró költőket hosszu hajjal és viaszsárga arccal, aztán fehér lisztkereskedőket, vörösüstökü, ripacsos uzsorásokat s kómikus bankárokat. Mért nem akad babamüvész, aki ilyeneket gyárt? Valószinüleg azért, mert a nőket könnyebb utánozni. Milyen ostobán ferdülnek a deszkafalhoz, és mégis teljes illuzióval hatnak rám. Mennyi megfejthetetlen, rettenetes és tragikus van egy ilyen pózban. Milyen kevés emberi és mennyi női. Egy kis selyem, pár batiszt rongy, kevés arcfesték és ugyebár egészen készen vannak. Nem igaz?

– …

– Azt hiszem, hogy önök és a nők értik is egymást.

– …

– Most, hogy itt vagyok, természetesen alakoskodnak. De ha kimegyek innen és egyedül maradnak, akkor összevillan a szemük és megszólalnak, szorongatják egymás kezét és kinevetnek engem. Nem önről beszélek, jámbor bábu, aki ott ül abban a pesztonkaruhában s a szája még álmos a tejtől. Nem is magáról, drága nagyságosasszonyom, szimpátikus ludtipus. De ezekről a csitri senkikről, ezekről a fekete bábukról, akik mereven néznek, könnyeznek, vagy mosolyognak, néha elfintoritják az arcukat, mintha rossz pezsgőt nyeltek volna és züllötten, szomoruan, mint egy kacér kabaré-diva, széttárják a karjukat és sóváran átölelik a levegőt. Mit jelent ez?

– …

– Mondja meg ön, kedves rokokódáma, akivel annyit foglalkoztam, akinek feltártam összes problémám, mig kegyes arcot mutatott hozzá és a szájával, az előkelő nymphenburgi porcellánszájával örök hüséget esküdött nekem?

Tegnap a hallgatásában annyi mélység és érzés volt. A gondolataim fehér parókát viseltek és szertartásosan menüetteket lejtettek bő szoknyája körül. Ma pedig hidegen emeli rám a szemét. Kacérkodik a publikummal és fitymál engem, aki igy lógó kezekkel, égő arccal a boldogtalanság eleven szobra vagyok. Egy bolond, aki egy babába szerelmes. Mit tegyek?

– …

– Mire dobban meg az ön porcellán szive?

– …

– Összeharapott fogakkal, illedelmesen imádjam? Vagy lázongjak? Vagy leejtsem komoly fejemet az ön lakktopánjára és meghalljak itt a lábainál?

– …

EZER CSICSERGŐ BÉLYEG

Néhány szeliden öregedő ur s egy nyugalmazott katonatiszt civilben, nádi pálcával a kezében tétovázik itt az üvegteremben, a koramárcius citromsárga napfényében. Ebédidő van. Ilyenkor üres a bélyegkiállitás, elnémul a diákok veréb-koncertje is és a déli csend magányában emlékeket gyüjthet a podagra és kedvére könnyezhet a szentimentálizmus. Magam is ugy állok itten, mintha messze utról jöttem volna és a viszontlátás áhitatos perceit élném végig. Kissé sápadtan és mosolyogva köszöntöm régi ismerőseimet. Mind megismer. Én pedig csendesen elbeszélgetek velök azzal a tétlen és időpazarló ábrándozással, amivel néha kinyitom az emlékes ládám és kezem régi irásokba, sárga levelekbe botlik s akarva, nem akarva elolvasok egyet, azután egy másikat, majd egy naplótöredéket, egy-egy papirosszeletet és észre sem veszem, hogy rövid óra alatt éveken át futott a gondolatom és magamba veszve, végigéreztem az egész multat.

– Csak jöjj közelebb, – mondják a bélyegek a halk teremben – hiszen jól ismerünk tégedet. Hirt hozunk az idő messzeségéből, a diákkorod és a fiatalságod bánatos üdvözletét. Te nem látsz bennünk henye papirosszemetet és jól tudjuk, bármennyire is titkolod, hogy szines foltjainkban illuzióidat keresed, akárcsak ez a pár öreg ur s ott az a penzionált, mogorva tábornok. Ne szégyeld magadat. Mi is voltunk egykor fiatalok. Ez a sok-sok lelketlen papirrongy évekkel ezelőtt még repülni tudott, szárnyaira kapta a holt papirost és szállt, szállt idegen földeken és bus mezőkön és holdas tengereken, mint Amerika őserdeiben a szines kolibrik. Csak most rokkantunk meg. Mikor üveg alá nyomoritottak, felgombostüztek és a postabélyegző vén fekete ráncokat mart szines arcunkra, hogy emlékei legyünk az időnek, néhány izgalmas pillanatnak és sápadt bolondoknak a multról beszéljünk.

– Emlékszel-e még ránk? – folytatja a beszédet egy halványlila amerikai bélyeg, melyért egyszer odaadtam minden vacsorapénzemet. – Emlékszel-e a fantasztikus estékre? Távol a világtól, a kis vidéki városban, egy szoba árnyán, ahol minden átok, neuraszténia és orvosságos üveg találkozót adott egymásnak, mi jó barátok voltunk és értettük egymást. Senkise tudott oly szeretettel simogatni bennünket, mint a te átlátszó, sápadt kezed. Mi pedig, cserében érte, fantasztikus álmokat gyujtottunk ideges szemeidben. Eltemetve, ismeretlenül, a négy fal között érezted a Tér és Idő minden szenzációját. Emlékszel a téli esték képzelt utazásaira? Mikor lehunytad látó szemeidet és együtt robogtunk? Mikor Izlandban jártunk és a Sahara homokján hancuroztunk? Te nem ugy szerettél bennünket, mint a többi hóbortos nyárspolgár. Mindig eltaláltad, kihallottad és kitapintottad a titkainkat. Hogy ki volt a levéliró? Hogy mikor és hol ragaszthatta fel a bélyeget? Hogy él-e még, vagy már réges-régen meghalt? Hogy gyászt, vagy örömöt cipeltünk-e a messzeségbe? Megláttad a kezek tapintását, a csókot, amit a lány izgatottan lehelt ránk és a türelmetlenséget és az ujjongást és a kétségbeesést. Tudtad, hogy férfi küldött-e bolyongani, vagy nő és láttad a nő arcát. Emlékszel-e?

Szótlanul bólintok és tovább ballagok. A falról azonban ujra és ujra ismerősök köszöntenek.

– Én – mondja egy csokoládébarna gyarmatbélyeg – a kincs, a gazdagság, az elérhetetlen voltam tenéked.

– Én a pompa – feleli Perzsia napsárga bélyege.

– Én egy tavaszi délutánon repültem be hozzád, – beszéli a másik – ugy mint egy kék Ilonka-pillangó. A kert virágbaborult s a barna asztalon a pohárban ibolya párolgott. Még mindig szagos vagyok a tavasztól.

– Én egy torokfájás emlékét hozom eszedbe – figyelmeztet az Urugay ismerős mérlege.

– Párisról először az én karcsuságom hozott neked hirt – cseveg szeretetreméltóan a kék francia bélyegen nyujtózkodó hölgy – és gyakran megjelentem bolondos gyermekálmaidban karcsuan, fehéren, lepel nélkül. Akkor szerelmes voltál. Nappal aludtál és verseket irtál.

– Mi vagyunk az exotikum, a csoda és mese – csicsergik lármás zajongással Kelet rikitó bélyegei. – Ez a nyugodt tojássárga szin pedig ópium volt a lázadnak. Az a husszinü izgató méreg. Ez a zöld az oázisok mesebeli nyugalmát lehelte rád. A bélyegkönyvben láttad először a labuani tigris lomha, bajszos pofáját és a Jóreményfok háromszöge, Granada nyult parallelogrammája távoli mesék különös ábrándjait keltette benned. Ez a karamel-szinü, mely vén patikák barna dobozaira hasonlit, ősrégi országok rozsdás ódonságait idézte föl. Kongó bélyegeiről legyeztek először a lankadt délszaki pálmák. És sohasem jártál messzebb, izgatóbb helyeken, még álmodban sem, mint mikor Nikaragua tájait, Bosznia meggyszinü szikláit, vagy a piros török félholdat bámultad.

A sok-sok emlék között felfedezek egy ütött-kopott, majdnem feketére égett, sárgapettyes arab bélyeget. Erről a kis papirdarabról évekig álmodoztam.

– Megismertél? – kérdezte szelid hangon – Még mindig hálás vagyok azért a bájos meséért, amelyet egyszer költöttél rólam, amikor betegen feküdtél és apád egy este ajándékul kis piros paplanodra tett. Akkor sokáig bámultál engemet. Fejedben csörömpölt a láz, szemhéjaid nehezek voltak és szemed fájt, mintha homokot szórtak volna bele, de te rólam képzelődtél és azt álmodtad, hogy Arábiában vagy és a láztól eltorzult óriási lámpa Afrika vörnyeges napja. Tudod még a mesét? Engem egy szép arab leány ragasztott szerelmes levelére. Annyi ideje volt csak, hogy berohanjon a sátor rózsaszinü félhomályába és ott az izzó délutánon csengő füllel, kiszáradt torokkal, félig álomba, félig imetten egy utolsó csókot nyomjon rám tüzes szájával. A barna kis kezecskék sután kapkodtak és igy történt, hogy a tájkép beszakadt. De azért a levél elment, vágtatott vonatokon, hajón, irtózatos sivatagokon, viharos vizeken és végre céljához ért és bánatos boldogságot vitt a fehér kis levél egy fekete embernek.

– Emlékszem – mondtam és kifelé tartottam.

– És rám? – kérdezte egy amerikai bélyeg, amelyen tenger hullámzott és a habok taraján egy hajó küzködött előre.

– Te reád is. Te vagy az oceán. Ez a fakult, zöld festékpocsolya a Csendes-oceán. Sohasem láttam nagyobbat és végtelenebbet. Ha néha a függőlámpa alatt néztem, szinte szédültem és tengeri betegséget kaptam. Ez maga a végtelenség. Azóta pedig jártam tengeren, hatalmas angol kolosszusok rohantak velem és három napig sirtam irtózatos orkánban Itália partjainál, de nekem mégis ez a festett élet, ez a valóságot megcsufoló kép a vizek poézise, melyet képzeletem tágitott ki a végtelenségig.

– Még ma is?

– Most, hogy itt bámulom, szinte ujra félek, hogy a haragos viz kiönt a kis bélyegekről és elfullasztja a világmindenséget. A fiatalságom szeszélye tombol benne. Van-e valami, ami ezzel az akaratos, mindenható erővel felveszi a versenyt? Még ma is olyan féktelenül csapkodnak a habok. Hallom dörgedelmes morajlásukat.

A szinek épp oly diadalittasan ujjonganak. Csak mintha a gőzös ment volna egy kicsit, nagyon kicsit tovább…

Elharaptam a szót. A teremben már senkise volt. Magamra maradtam és ijedten hallottam, mily érdesen visszhangzanak a lépéseim.

– Csalódol – bucsuzott tőlem a bélyeg. – Ez a gőzös még mindig ugyanazon a helyen van. Nem veszed észre? És nem veszed-e észre, hogy itt minden papirosban egy pár eltemetett éved szunnyad és minden olyan, mit volt azelőtt, csak neked tetszik különösnek, ijesztően megváltozottnak és távolinak. Nem. Mi megmaradunk a magunk helyén és a kép nem mozdul egy gondolatnyit sem, csak te távozol tőlünk mindennap egy kicsit, nagyon kicsit, hogy észre sem veszed és lassan-lassan majd egészen elsiklunk előled és elsiklik minden illuzió, minden hazugság és bolondság, amit szépségnek nevezel még és igy, egészen igy siklasz el te is… Isten veled.

MONOLÓG A SZEMETES-LÁDA ELŐTT

A lump, a bolond, aki hazafelé bukdácsolt a virradatban, megállt az aszfalt szélén, a szemetes-láda előtt és szomoruan, némi hamis pátoszszal belekezdett a mondókájába.

– Ön, uram, kedves szemetesember, csodálkozik, hogy megállitom és nem fogja megérteni a beszédemet. Én most a szemetet akarom analizálni. Sokáig izgatott az ön homályos alakja, amely a szürkülő utcákon bujdosik és egy furcsa gyászmenetben viszi tovább a ládát, mint egy koporsót s eltünik, anélkül, hogy megnézhettem volna piszkos kincseit. Most azonban valami farsangi kedv fog el, hogy eleget tegyek a kiváncsiságomnak. Bele akarok tekinteni a titkaiba. Bocsásson meg, mint szakember, az én amateur-érdeklődésemnek. Van egy fajta öntudat, amely nappal alszik és éjjel kel fel, s én ezzel az öntudattal, ezzel az éber és tulontul világos logikával mindennek a mélyére akarok tekinteni és a ködben és a hidegben – részegek rorátéján azt is meg akarom tudni, mi mindent söpörnek ki reggel ebből a városból, minő sorsokat, vágyakat és embereket. Ez itt az igazi safe deposit. Minden, ami ezenkivül van, csalás és hazugság. Hiszen az elintézett aktákat is megőrzik és a halottakat is megsiratják. Csak ezeknek a tárgyaknak nincs gazdája. Nekem ez a tarka bazár, ez a szomoru zsibvásár, ez az őrült zenebona egy vázlat, amit most befejezek, egy büvös szekrény, egy zsibongó méhkas, egy lázálom és összekötve az elszakadt szálakat, mindent rekonstruálok, müvészettel és lélekkel egészszé formálok.

Mi minden van itten. Reggelig folytathatnám a gyászos enumerációt. Az előitélet csuf nevet adott az ön anyagának. Gyüjtő-fogalommá tette és az emberek be fogják előtte az orrukat. De ezek a tárgyak mindnyájan élik a maguk életét. Minő megnevezhetetlen bánattal didereg ottan a vékony nyári cérna-keztyü, egy szegény, gyenge, fehér jószág. Hol van a hozzávaló kéz? Hol a kéz, amely juniusban napernyőt szorongatott és egy férfikezet? Hol alszik mostan? Ilyenkor világosan látok s megismerem a halottak keztyüjét és tudom, hogy ez a kéz is a sirban alszik. Itt már nem lehet csalni. A kenyér is, a szentség – a puha és meleg, – tabernákulumok mannája mivé lett az ön portáján. Vagy hová züllött a hegedühur. Ez az okos és becsületes g-hur, amely a szeleknek ad hangversenyt, ismerte pedig Bachot és Beethovent s most ujságpapirokkal tegeződik, barátkozik a penészes kenyérhéjjal és paroláz a cukorspárgával, a hizott és érzéketlen nyárspolgárral. Mennyi zsibaj, hang, rongy mindenütt. Csupa papirszelet, tépett irás, ákombákom. Levelek, amelyeket elolvasásuk után nyomban összetéptek, vagy amelyeket el se küldtek, mert az emberek ma már habozóak és elsápadnak a levélszekrény előtt, kiszámitják, hová esik az eldobott kő, mily csomókat bogoz egy szó, hová döf a kés, s inkább lemondanak a tettről, széthányva mindent a szélbe. Ám az energia megmaradása nevében, hová lett a levéliró láza? Ha átveszi a posta, a kézbesitő a fürgeségével még mozgássá változtatja. Igy azonban lekötve tesped minden. Bitangul hevernek a hajfürtök is, amelyek valakinek a szépségéhez tartoztak s talán meg is vannak örökitve egy fotografián, szervesen egy fejhez nőve, vagy egy lélekben, egy kinematográfban, örökké mozgóan. Mindent belesöpörnek ebbe a mozdulatlan lomtárba. Még ez a fehér, arisztokratikus baba is itt kushad, ez a kis istenleány, aki talán egy beteg gyerek babája volt, csempe orral, piszkos pofával, egy félrepofozott bébé-kalappal, züllötten, mint egy olcsó utcai leány, vagy mint egy előkelő dáma az általános demokratizmusban, egy marquise, akit piszkos jakobinusok pincékbe tuszkoltak és sárral dobáltak meg. Minő bánatos.

Nekem azonban tetszenek ezek a proletártárgyak. Azt hiszem, hogy ezek az igazi lázadók. Ha sokáig nézi az ember, igy ebben a szurtos csendéletben, egyszerre megmozdul a sok csiri-csáré és arról beszél, hogy minden egészen másképp lehetne. Csak látszólag némák. Alapjában protestálnak a polgári objektumok ellen, amelyek langyos szobákban, a kályha mellett nyujtózkodnak. Ha ők lennének urak. Ha a levelet elküldték volna s lehetett volna igazán levél, aminek szánták, életintéző, ható és könnyfakasztó. Ha befejezték volna az elkezdett irást. Ha nemcsak az ujságokat nyomtatnák ki, de a papirkosarakat is. Ha a tanácsos aranyóralánca fityegne a szemétben, s nem ez a tizfilléres rézlánc. Ha ezek a rongyok lennének az akták, a szabályok, a törvények, a remekmüvek, az ereklyék, a szentségek, ha ezek a karriérjükszegett holmik érkeznének be, amelyek most utoljára farkasszemet néznek a hasznos tárgyakkal, mint a herceg ablaka és a pincelakás. Itt minden reggel kisöpörnek egy életet, egy egészen más életet, minden lehetőségével és feszülésével együtt. A sötétben egy szociális forradalom zajlik le. Egy földalatti cirkulációt látok, amit nem vesznek észre a későnkelők, mert a gyökerei mélyre nyulnak és csak a szines felület ütközik a szemükbe, a termék és az eredmény, a kanálisok aranya, a szemét ragyogó virága. Bolondság, szeszély, talán őrület, de igy van. A szines pálinkákon keresztül sötét viziók lángolnak a fejemben. Egyelőre ezekért szólok s most még egy percre megállitom a gyászmenetet és a ládát katafalkra téve, gyászbeszédet mondok reá, mindenre, ami széttörött és hősiesen elvágódott, mindenre, amiben elveszett valami. Lehet, hogy nincs igazam. A szociálpolitikám tévedhet. De amig meg nem hal az öntudatom az agyban és birom a hangszálaimat, én pörölök az egyenlőtlen pörben és ügyvéde, fiskálisa, kofája leszek mindannak, amit eltemetnek s védem azokat, akik nem alszanak, hanem az aszfalt szélén dideregnek és perorálnak, halhatatlan kedvvel valami nemes és nagyszerü önkivületben. Védelek benneteket is, sötét barátaim, ferde tárgyak, bus torzok és egy halleluját kiáltok még és elöntelek a szavaim napsugarával. Ó életek, ó eltépett levelek. Ó züllött babák.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

20 |bogy miért |hogy miért