Part 2

A csengetéskor mégis ő megy el utoljára. Sóhajtva kel fel és arra gondol, – ars longa vita brevis – mennyi idő morzsolódik el haszontalanul, mig végre reggel ujra kitárják a könyvtár kapuit. A többiek is tétovázva bucsuzkodnak az öreg könyvektől. Megértem őket. Ez a második otthonuk. Az ember hamar benfentes lesz a könyvtárban s nem unja meg, mint a lakását. Hogy visszatérünk hiven és barátságosan fogad és nem tesz szemrehányást. Ismerjük minden zegét-zugát. Az életünk egy-egy momentuma kötődik a tárgyakhoz. A lépcső például egy téli estét jelent, a könyvállvány egy csalódást, az iróasztal egy sikert, a lámpa egy lány mosolyát és egy májusi délutánt, az ablak egy szorongó érzést, mert rajta keresztül láttuk meg először az őszt, a távoli kertben, ahol panaszkodva zugtak a sötét, könyvtári fák. Nehéz kiszakadni innen.

Csak egy szoba van itt, amit nem ismerek. Ez balra van az ajtótól, ott, ahol a könyvtár állványok és falak árnyékába vesz. Sohase jártam itt. Estente, ha bejöttem, szivdobogva néztem errefelé és évekig titok maradt ez a szoba az éjszakába pólyált falak, ajtaja előtt a vaslábtörlő, amire néha setétvörös fény szüremkedett, ugy hogy szinte áttüzesedett, mint egy pokolrostély. Ugy képzeltem, hogy itt egy elátkozott ember lakik. Egy elátkozott, hosszu szakállu vén nyárspolgár; valami hivatalos személy, egy felügyelő, egy könyvtártiszt, egy szimpla tisztviselő, de hallgatag, rejtélyes és roppant megközelithetetlen, hasonlatos egy mágushoz, vagy egy világitótorony őréhez. Most bemehetnék és vége lenne a csodának. Ha bemennék, az őr szivesen fogadna, leültetne és szivarral kinálna meg. Csak valamit hazudnom kellene. Valószinüen azonban csalódva jönnék ki. A szoba olyan lenne, mint a többi. Nem ismerném fel az én büvös szentélyemet, amit vörös fénnyel és fekete árnyakkal szineztem ki magamnak. Egy ember ülne itt is, aki levenné orráról a szemüveget és rám bámulna, talán mosolyogna, talán csodálkozna és nem értene. Elveszne minden.

Bemenjek ide?

Nem megyek be.

VAKOK KÖZÖTT

Milyen nyugodtak.

Pár héttel ezelőtt véletlenül a szemklinikán voltam és orvosi várótermekben forgolódtam, ahol a fogadószoba ajtaja felé pislogó, fájó, véres szemek sanditottak a fekete szemüvegek alól. Most erre gondolok. Magam elé idézem a képet és ujra látom a szobát, az ideges embereket, akik különböző szembetegségek alakjában izelitőt kaptak az örök éjszaka alkonyatából és türelmetlenül, furcsán, majdnem rosszakaratuan vizsgálták egymást. Itten ebből az idegeskedésből semmi sincsen. Ugy érzem, mintha sok hányódás után végre célhoz értek volna. Ez a közöny, ez a hüvös csendesség, ez a feketeségbe olvadó megbékélés szinte fölséges. Olyan, mint a ravatal békéje az élet kapkodásával szemben.

Hogy miért vagyok itten? Magam sem tudom. Egy délután, mikor minden csupa szin, szuró fény és őrült áprilisi kékség, eszünkbe jut, hogy valahol távol egy külön társadalom éli a maga életét, ismeretlen emberek, akikre eddig csak néha, akkor is futó bizonytalansággal gondoltunk. A szemrehányó vágy egyre erősbödik. Ez a vágy az, ami sokszor arra késztet, hogy megszólitsak idegen embereket, vagy hogy este hazamenet betekintsek alacsony ablakokon s a családi interieur békéjéből magam számára is lopjak egy kis nyugalmat és egy óvatlan pillanatban mélyen, komolyan, férfias kiváncsisággal meredjek bele egy ember arcába, aki még csak nem is sejti, hogy élek. Most idehozott a vakok közé. Figyelem őket és önmagamat.

Milyen az életük? A nyugodt, szoborszerü arcok nem felelnek. A látogató pár perc mulva észreveszi ezt a különös kapcsolatot, mely közte és a vakok között jött létre. Amint őket idegessé teszi az én ismeretlenül itt kóválygó hangom, engem épp ugy sért, bánt, izgat magukba sülyedő arcuk mozdulatlansága. Egy önmagába visszatérő, zárt vonal az egyéniségük. Nekem zajt kell csinálnom, hogy észrevegyenek. Innen, a házikápolnájuk egyik padjáról bámulom csendes gyermek-arcukat. Mostan zug az orgona, ezüstösen zenélnek a misecsengők, illat-szimfóniákat muzsikál a felhőző tömjén és ők egészen boldogok, a vonásaikról olvasom le, melyek mintha valami tulvilági hangverseny élvezetétől szellemülnének át, nyugodt harmóniába simulnak. A fülükkel hallják, az orrukkal szagolják a láthatatlan misztérium közelségét s összetett kézzel, előre meredő szemmel néznek az oltár felé. Soha ilyen szép szemeket. Ez topáz, az türkisz, a másik a tiszta smaragd, amaz fekete, mint a borostyánkő. Vajjon nem fáj nekik, hogy sohasem látják? Hogy magukat nem ismerik? Egyik finom arcu leány végigsimitja arcát. A tenyerével nézte meg. Ebben az eleven tükörben bámulja szépségét minden reggel. A vakok mind hiuk.

A kis fiucskák és a leányok talpig fehérben letipegnek a lépcsőkön. Vége a neoromantikus idillnek. Most megkezdődik a köznap. Biztosan cikáznak szét a széles folyosókon. A kertben lapda puffan, katonásdit és fogócskát játszanak s hangosan visitanak hozzá. Ez az élet nem is olyan szomoru. Az apró leányok fontoskodóan összedugják a fejüket, suttognak, fecsegnek, kritizálnak, folyik a pletyka s akárcsak iskolaudvarokban tiz percek alatt, a felvilágositás müvészete. Csak egy kis fiu áll mozdulatlanul. A falhoz támaszkodik és világtalan szemét a napra forditja, mert holmi sötétvörös derengés alakjában még mindig érzi a fény csiklandozását. Órákig eljátszik igy a nappal. Mint valami nagy aranypénzzel, amely leszáll, hozzáhajol s az ölébe hull.

Fönn a zeneteremben felzendül a zongora. Sehol annyi zenetehetség, mint közöttük. A vak fantázia szabadon csapong az elvont fogalmak között és a matematika tévesztő kacskaringóin. Egyik bámulatos fejszámoló. A másik kész zongoramüvész. Leginkább Chopin-t szeretik, mert majdnem mind hamar lágyulók és hiperesztéziások. A zene önkivületbe emeli őket. Többen mondták, hogy hallatára szineket látnak. Beethoven piros, Mendelsohn világoskék, Chopin halványzöld. Ebben a kis társadalomban azonban más müvészek is élnek. Egyik leány például boszorkányos ügyességgel mintázza a természetet s agyagból gyümölcsöket, kocsikat, fantasztikus madarakat gyur ki. A másik, alig tizennégy éves, költőnő.

A látogató már nem is érzi fölényét, amivel ebbe az intézetbe lépett. Kissé csalódva, kissé pironkodva ballag tovább. A lépcsőn gyermekek jönnek óriási könyvekkel a hónuk alatt, melyeket az ő érzékeny, látó ujjukkal olvasnak. Most »Braille-be teszik« a Karthauzit. Milton »Elveszett paradicsom«-át olvassák. Ez egy darab kulturvilág, amelynek külön törvényei vannak.

Magam is érzem a nyomását. Mióta itt vagyok, egy gesztussal, egy mozdulattal gyakran utasitották vissza az én atyáskodó és könyes kiváncsiságomat is, minthogy bizonyára kissé fenhéjázónak és tudákosnak találták. Mintha lenéznének. Mintha idegen, erőszakos hangom kellemetlen vendég lenne ebben a nyugalmas világban. Ez a hang pedig megmondta nekik, hogy ki vagyok és rajta keresztül bizonyára egész határozottan látják magas alakomat, borotvált arcomat, fürkésző tekintetemet. Talán kómikus is vagyok. Hisz nekem meg kell forditanom a fejem, ha valamire ránézek és a szemem ki kell meresztenem, buta buzgósággal a tárgy felé kell irányitanom. Mennyivel egyszerübben látnak ők. A nervus trigeminus egyik titokzatos ágával messziről megérzik testem tömegét és a legsötétebb éjszakában is kikerülnek. Bizalommal, minden tolakodás nélkül fogják meg a kezem és ez a fogás az övék. Ezt senkisem vitathatja el. Ez van, ez látás, ez több a látásnál, ez maga a világ, ez minden. Megértem a logikájukat. Szégyenkezve osonok ki a sötét folyosón. Már leszállt az éj. Fönn a társalgóban még se gyulad ki a lámpa. A fiuk, mintha semmi sem történt volna, tovább olvasnak a padokon. Én azonban gyámoltalanul botorkálok a homályban. Az a vak fiu, aki most felhalad a lépcsőn, sokkal biztosabban jár, mint én.

LÉGY

Ma délután az iróasztalom fehér papirján ünnepélyesen végigszaladt az első légy. Nyár van, gondoltam magamban. A második gondolatom pedig az volt, hogy ez a picike állat egy cikktémát hoz nekem. Miért ne beszélnénk róla? Hiszen mától fogva öntudatosan, vagy öntudatlanul mindnyájan foglalkozunk majd vele, mindennap legalább öt percet. Nagyszerü müvésze az időrablásnak ez a cingár rovar. Szemtelen stréber, de néha imponál az állhatatossága. Irjuk ki az ujságba a nevét, a személyi hirek között, hisz szereplési viszketegben szenved. A légy megérkezett. Mással is megtesszük ezt. Ő talán még inkább megérdemli. Végre heroikus hit kell ahhoz, hogy századokon át, generációk óta ugyanazt folytassa, bár a tapasztalata már régen elcsüggeszthette volna. Jól tudja, hogy őt mindenki gyülöli. Egy okkal több, hogy egy kis szeretettel nézzük.

Lám, mostan nem is tetszik olyan ellenszenvesnek. Mióta rászegzem a szemem, mulatságos is. Csak akkor boszant, ha nem akarjuk észrevenni és csak azokra haragszik, akik a foglalatosságuk fontosságával hencegnek. Még a muzsikája se kellemetlen. Vékony, szomoru zene, amely bennem régi emlékeket kelt. Nyári délutánokon az elfüggönyzött hálószobában hányszor hallgattam ezt a zenét és a csend dongását és szép volt, mert nem volt más zene. Mégis mennyit vétettem ellenük. Vérszomjas kegyetlenséggel kitéptem a szárnyukat, letörtem a lábukat, kettévágtam a fejüket. Ecetesvizbe fulasztottam őket. Odaragasztottam a légysüveg ragadós gyantájához. Ennek a kis légynek az ükapái méltán vádolhatnának. Hogy szitkozódtam, mikor alvás közben zavartak. Ma már tudom, hogy félig-meddig nekik van igazuk. Semmi se oly fontos.

Egy német filozófus őket is érvül vette a pesszimizmusához. Micsoda hitvány teremtmény az ember, mennyire semmi a természetnek, minő kevésbe vesz bennünket, hogy a gondolatunkat megbolygathatja egy ilyen pirinyó féreg. Nekem most ugy tetszik, hogy nem volt igaza. Igaz, hogy Anatole France se tud irni, ha véletlenül a fülére ül egy légy. De hány irót serkent, hogy rövidebben irjon és ne legyen terjengős. Valóságos irodalmi jelentősége van. Aztán ez az egyetlen állat, amely tetőtől-talpig demokrata. A többi nem. A kutya lakáj. A macska arisztokrata. Egyedül a légy áll az általános egyenlőség alapján. Neki az istálló szurtos kocsisa épp ugy nem tekintély, mint a miniszter. Bizony csak a homlokára száll, csiklandozza mind a hat lábával, csikarja a gyürüs potrohával és macskazenét dudál a fülébe. Mert ő született ellenzéki. Ma délután nem fogadhat senkit a kegyelmes ur? A kereveten alszik ő excellenciája? Megtiltotta, hogy fölkeltsék? Mindegy. Őt fogadnia kell. Fontos a mondanivalója. Neki mindenüvé van szabadjegye.

Igy gondolkoztam ma délután. A légy helyeslőleg zümmögött hozzá. Aztán hirtelen a tollamra szállt:

– Fejezd be a cikked, – mondta – mert unalmas lesz…

A FINN DIÁK

A szeme kék. Élesen, majdnem idegenszerüen világitó. De azért nem az az epedő és lirai germán-kékség ez, amelyen keresztül nehány naiv lélek az egész világot a romantikus kékvirág szinében látja, északi, acélos, exotikus és mégis egészséges, olyan mint egy kék kristálypohár csilláma, amelyben józan és jeges forrásviz pezseg. Fáradtan emeli ezeket a bámuló szemeket valahova messze a tavak tájékára, ahol az ő csüggedt népe él és itt pihen meg a mi rónáinkon és arcainkon. Szemérmes férfiasság van benne. Valami különös, bátor északi erő, ami még hosszu kalászsárga hajával és hamarpiruló lányos arcával is dacol, egy álmodozó merészsége és kalandkedve, aki több napi gyorsvonatozás után jön hozzánk, nem is a fővárosunkba, de egy elhagyott, dunántuli falunkba, hogy ott végigélje a mi ábrándjainkat és oceánnak álmodja a Balatont. Még vannak magyar álmodók. Ezek azok. A testvér-népekben születnek, amelyek nálunk is nyomorultabbak. A kezünkbe pedig még mindig kétségbeesetten kapaszkodnak egynehányan, mintha nem is kézbe fogódznának, de valami mentőkötélbe. Egy utolsó, görcsös gesztussal.

Hogy került ide a finn diák? Ottan az áthevült, szines rónán majdnem mesének tetszett. Körülöttem iharok és szilfák szegényes lombjai, magyar fák, távolabb mocsarak, sövények és egy végtelen puszta, ahol a vonat órákig zakatol, anélkül, hogy füttyentene. A helységneveken is ázsiai zamat. Egyik olyan, mint a káromkodás, a másik az ostorpattogáshoz és a kartácsrobbanáshoz hasonlatos. Vendég itt minden idegen szó, kész nevetség még a német is és alig hiszem, hogy valaha járt itt emberfia, aki nyelvtanból tanulta volna a magyar idiómát. Öreg pásztorok folytatják csak az ükapjuk mesterségét, halászok aggatják hálóikat és földmivesek beszélnek a boldogságról és a buzáról. A buza az ur. Ez, amely aranyával még a késő unokák fantáziáját is felgyujtja. Találkoztam erre elfinomodott magyar lányokkal, akiknek hiszterikus ujjaiból makrancosan gördül ki a varrótü is, de egy délután a hintaágyban mégis arról beszéltek, minő nagyszerü lehet, feltürni a szoknyájukat, piros kendőt ölteni és aratni, ahogy a parasztmenyecskék, mert ha az agyukban nem is, a karjukban még mindig felébred az atavisztikus ösztön, amely a villogó kasza után nyul, hogy a buzatengerben egy derék rendet vágjanak. Ezen a vén, konzervativ földön bukkantam rá az én különös idegenemre.

Nem is róla akarok irni, inkább magamról, egy félórás, különös álmomról és arról, hogyan tükröződik vissza a magyar föld a finn diák huszonkét éves szemében. Nemcsak egyedül van. Igy nyár felé, mikor Helsingiben bezáródik az egyetem, gyakran lejönnek hozzánk. Egy este végigszáguldanak Budapesten és a magyar főváros képe örök emlékképpen ég bele agyvelőjükbe, mint valami tüzes káprázat. A házak mögött egy nép-oceánt sejtenek. Az emberekben pedig misztikumot és régi-régi testvéreket akiknek az élete talán az ő sorsuk titkát is felkulcsolja. Aztán egy faluba menekülnek, olcsó, nádfödeles parasztszobába. Az asztalukon magyar könyvek és magyar ujságok. Egy szegényes ágy. A falon a gitárjuk. Ugy élnek itt szegényen és szerényen, mint a fajszeretet félig nevetséges, félig szent apostolai és igekötőket boncolva álmodnak Nagymagyarországról.

Mi pedig hallgatjuk a beszédüket. Nekem ez az első szenzációm. Egypár obligát francia mondat után rögtön a maguk jószántából térnek át a magyar szóra. Bátran és szépen beszélik a nyelvünket és annyi ambicióval, mintha legalább is világnyelv volna, mint valamikor Mátyás király korában. Az akcentusuk kissé furcsa, de nekünk mégis minden idegen iz nélkül való és ismerős. A kis magyar gyerekek selypegnek és pötyögnek ugy, akik már érzik a nyelvünket, de még bizonytalanok egyben-másban és gyakorlat hiján esetről-esetre kell oktatniok az uj szavakat. Ez jutott eszembe, amint a diákom beszédére figyeltem és egy egész különös érzés fogott el. Uj volt ez és semmihez sem hasonlitható s mellette minden más náció hóditása banálisnak tünt. Banális még a franciák világdiadala is, akinek már unalmas szenzáció lehet, hogy nyaggatják és ficamitják idegen parvenük az ő daloló nyelvüket. Üres az a bámulat, amivel én pár hónappal ezelőtt Voltaire és Baudelaire arcvonásait kerestem a párisi éjjeli kávéházakban pincérek és francia lócsiszárok fiziognómiáján és madame Recamiert sejtettem minden utcai kofában. Ebben a barátságban több rejlik. A szegénység intimsége. Egyetemünket nem árasztja el a külföldi diákok sáskajárása, utcáinkon fehér holló még egy idegen is, de mindezért és sok másért egyszerre kárpótlást kaptam egy embertől, aki rám, a magyarra, bámulva függesztette a szemét.

Egy pillanat alatt éveken suhant át a képzeletem. Elgondoltam azt, hogy ezek az emberek tőlünk távol, a finn tenger partjain, zárt szobákban, lámpák és gyertyák mellett egy óriás népről, boldog országról álmodnak, amelynek a határait a végtelenbe tágitja a fantázia. Ide jönnek és az ő szótárukból összecsent szegény szókincsükkel félve szólitják meg parasztjainkat és némely pillanatban elámulnak a mi felületesen feltornyozott kulturánkon. Sok-sok nap mély impresszióját viszik el magukkal aztán. Elvesztett hitünk az övék. Ha valaha elpusztulunk, ők lesznek az utolsó magyarok. Képes levelezőlapokat mutatott nekem a finn diák, amelyeken mulató finn társaságok magyar üdvözletet küldtek a »hatalmas és büszke testvérnemzet«-nek. A naplóikat magyarul irják. Müvészeiknek, az éhség napjaiban, a revolver előtt eszükbe jut még a mi országunk, ahol lehet élni, álmodni és ahol boldogulna Suomi fia is.

Egy félórás beszélgetés zavaros képe csak ez. Sutba vetettem a logikámat és hagytam, hadd ringasson álomba a finn diák szava, és bár tudtam, hogy egy másik félóra mulva mosolygok az egészen, integettem neki és az ő istenének, a tüzes ingben járó öreg Ukkónak áldását kivántam a fejére. A tulfütött agy viziói egy percre valósággá váltak. Kirohantam a napfénybe és végignyultam a magyar rónán. Ugy éreztem, hogy a boldogságim terhét nem birja elviselni ez a föld.

ADRIA

A tánc éjfél után kezdődött. Egyszerre tántorogni kezdett a kis magyar hajó. Bennem pedig felébredt az az örök indiszkrét, aki szeret bekotnyeleskedni mások köreibe s minden ablakba, szobába, üzletbe betekint és elmenet magával viszi idegen életek egy morzsáját. Figyeltem a növekvő zavart. Egyre szaporábban trilláztak a villamos csengetyük. A vékony drótok, amelyek körülcikázzák a hajót, a hajó idegeivé lesznek és átveszik az ideges vizek lüktetését s az óriási dagadásnak és horpadásnak éles bizsergéssel adnak kifejezést. Pincérek ugrálnak szerteszét. A tüdők dohognak, a kötélizmok megfeszülnek, mi pedig kénytelen-kelletlen utánozzuk a hajó ritmusát és táncolunk.

Ez a tengertánc, amiről a régi vers beszél.

Hajnal felé már csak árnyak vannak. A viz előbb hajnalodik, külön és önállóan, mint egy másik égbolt. Lassan aztán az ég is utánozni kezdi a tengert. Gyöngyszinü, üvegszerü fátyolokat aggat ránk és az utasok halványan és lesoványodva affektált bánattal állanak a virradatban, mint a lelkek vagy az árnyékok, vagy az elmosódott freskók. A csöpp tengeri ut most már szenzáció. Valamitől üzetve végigjárom a hajót a legalsóbb köröktől a legfelsőbbig, botorkálok a lépcsőkön, csúszom az iszamós padlón, amit megáztatott az éji zápor és ugy érzem, hogy a lelkek kertjében bolyongok, mint a firenzei költő s szemlét kell tartanom az elkárhozottak hadán, a hazatérő nyaralókon, akik még néhány óráig itt gyötrődnek s most különösen és fantasztikusan rémlenek a négyórai világitásban. Ez egy kis inferno.

A legalsó körben itten is az indolensek vannak. A szük vörös pamlagokon fekszenek, vagy elszórva a földön, kajütbe zárva középkori számüzetésben és magányban, halotti pózban, vagy fejükön egy vizes szalvétával, cinikusan, vagy bölcsen, mint a gőzfürdőben szokás. Néhány dölyfös még most se javul. Az egyik szitkozódik, a másik tréfál, a harmadik pedig közönyösen mered maga elé. Egy nőhóditó sóváran bámulja egy asszony bokáit, aki kibomlott hajjal fekszik előtte. Ez az ur vagy ötven asszonyt csábitott el a nyáron. Különben cigarettázik és vár. Néhányan nevetnek. Vastag tengerészhumor kering a levegőben. Itt találkoztam a szerecsennel, a lidói fövény hindujával, aki a tengerparton naponta nyolc óráig imádta a napot, komoran és boldogan, a henyék önszemléletével. Most undor vonaglik az arcán. Valószinüleg az apró hullámokra gondol, a homokra és a napra. Erőlködő szemét egy villamgömbre szegezi.

Sóhajtva hagyom el ezt a kört és megyek fölfelé, ahol a lámpák fényét már kétessé teszi a reggel és ahol kis asztalkák mellett a félénkek és a féltékenyek ülnek. Ez a kör a betegszobához hasonlit. Az asztalon orvosságos üvegek, rum és konyak. Olyan mozdulatlanul ülnek szegények, mintha állandóan fotografálnák őket. Családias, intim és furcsa ez a kör. Ide jönnek a nagyon betegek és a nagyon egészségesek, akik Velencéből a velencei mór féltékenységét hozták magukkal és okosan és türelmesen ülnek fiatal asszonyaik mellett. Utazósapkáik alól zölden villant rám a szemük. Menekülnöm kellett.

Most a tenger zivatarossá vált. Hentergett, habzott, gurgulázott. A reggeli szájöblögetést végezte. Némely pillanatban egy hiszterikus nőnek tünt fel, kócosan és álmatlanul, a fésülködés előtt, titáni kék hajcsomókkal. Csapódva szédültem fel keskeny lépcsőkön, folyosókon, ázott bordákon, a legmagasabb pontig, a legfelsőbb körig, ahol hajnali szélben a fiatal szerelmesek ültek. A szivem hevesen dobogott és könyes lett a szeretettől és a végtelen szánalomtól. A vászonszékekre feszitve vergődtek szegénykék. Nászutasok, turbékoló gyerekek, a hajó banálitásai, összebujva és megriadva egy vihar előtt. A menyasszony kék. A vőlegény zöld. Kezével citromot erőltet a nő fanyar szája felé. A férfi durva és erős, szeles és kedves, fején panama-kalap, mellcsokrában egy óriás rubintü, szimpatikus ősember. A nő pedig szőke, szőke, még a szeme is szőke. Feketekávé és szende tej egymás mellett. Ez az ő első szenvedésük. Amerre nézek, mindenütt ilyen párok. Egyszer talán épp ugy ülnek a hálószobájukban. A nő majd ájultan veti magát hátra és a férfi keserü panaszokkal, váddal, a gyanu gyötrő italával kinálja és sirni fog az asszony, vagy csak mimeli a sirást. Kisértetek szálltak a viharban. Messze a hajó orrán mégis megláttam a célt, egy fátyolt a viharban és különös szemeket, aminőket csak álmunkban látunk, a szemeket, melyek se kékek, se feketék, de a kettő vegyüléke, hid a mennyen és poklon, álom az ébrenlét és alvás között, a kék gyengédségével és a barna tüzével. E szemek felé irányitottam a lépteimet.

Ekkor, azonban, hirtelenül egy padra vágott a vihar fortissimója. Mindnyájan táncolni kezdtünk, picike tragikomikus bábok és meghódoltam a viz hatalma előtt. Hullámok jöttek elénk, amiket csak hallottunk eddig, duhajon kurjongatva, berugva az éji tivornyától. Alattunk pedig öklődött és csuklott az émelygő tenger, az öreg iszákos, az utálatos és brutális lump, minden titkok hordozója. Tisztelettel kell viselni a haragját. A gyöngyhalászok belőle merik a moszatot, amiben az egysejtü állat él, az élet kezdete, ami annyira érthetetlen, mint a halál. Betegségemet se érthetik meg az orvosok. Csak azt tudják, a fülem félkörös ivjáratában viz van, az egyensulyérzék központja és most ez a kis viz háborog a nagy viz ellen. Valószinüleg azonban csak azért szédülök, mert nagyon közel jöttem az élethez, a titok kapujához. Minden porcikámban érzem a vizet. Száraz tagjaim a tenger esszenciájában fürdenek. Idegeim követik a hullámok ritmusát. Vérem, akárcsak a tenger vize, álomtalanul forrong.

A szájam is keserü már, mint a tenger.

NAPFÜRDŐ ÉS HOLDFÜRDŐ