Part 1

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

MÉCS

1913

TEVAN-KIADÁS BÉKÉSCSABA

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABA

TEA

Az életemet ugy szeretném berendezni, mint egy nyugalmas és nagyszerü idillt. Nem kis szerepet szántam ebben a teának is. Abban az időben, mikor a koplalásba is belekóstoltam, az ágyon fekve gyakran kirajzoltam azokat a boldog és egyszerü napokat, amikor magamnak élhetek s reggel lanyha kávét iszom, délután nehéz és sötét csokoládét, este pedig a komoly elmélyedés és a csend perceiben visszatérek a teához. Egy kéjenc válogathatja igy a szeretőit. Éhomra egy barna nő, aztán szöghajuak és vörösek, délután egy sulyos, fekete parasztszépség, tartalmas zamatu, mély és furcsa. Estére azonban a legmegrögzöttebb roué is egy kedves, vallásos szőkéhez fordul.

Imádom a teát. Azok, akik nem értik, tartalmatlannak nevezik. A szemükben csak pár milligrammal több a semminél. A parfüme, a lelke, az illuziója elvesz, mert nem tudják lemérni és csak a sárga, forró viz marad a csészéjükben. Azt mondják, hogy nincs lelke, pedig csak az egyénisége hiányzik. Magunk adunk neki egyéniséget. Meddő és királyi ital, amely nem táplál, de teret enged a belegondolásunknak, az álmainknak és a fantáziánknak. Terméketlen, önmagáért való, kéjes, mint a csók. A többi italok követelőznek. Elveszik valaminket, vagy adnak valamit, megváltoztatnak. Ez csak kihozza, hangsulyozza, aláhuzza igazi valónkat, megmutat önmagunknak, az arcunkat tükrözi. Hasonlatos a szőke nőkhöz, akik azonnal átveszik a férfi egyéniségét s ha géplakatossal beszélnek, a gépek érdeklik, de ha költő szól hozzájuk, ábrándosak lesznek és rimekben felelnek.

A hangulatok egész skáláját tudom vele kifejezni. Az, aki ügyes szakácsa az érzéseinek, a virágzó teabokor minden varázsát bele tudja csempészni a csészéjébe. Nem is igen bizom azokban, akik csak szokásból iszszák, mással készittetik el s következetesen citrommal és rummal füszerezik és reggel vagy este egyformán ragaszkodnak hozzá. Azt mondom, hogy minden csésze tea egy önportré. Ismertem egy nőt, aki addig vitte a teakészités müvészetét, hogy a hangulatait egész hüen tudta vele visszaadni. Az udvarlójának pedig ugy nyujtotta át, hogy néha vallomás volt, – forró és félreérthetetlen – néha évődés, néha pedig a szeszélyek szeszélye, egy kimagyarázhatatlan zavar, amely a végletekig csigázta a kiváncsiságot. Az inyencek mámoros lakomák után jégre teszik és igy isszák. Keserüen, langyosan a filozófusok itala. Néha egy fantasztikus idillt fest alá, rubinszinüen és forrón, bő rummal, de mérges-feketén egy kegyetlen nő minden erotikumát, egy rőt szépség kacaját, trombiták roppant harsogását hozza eszembe. Máskor vad és féktelen, hogy szinte megfélemlit. Egy csepp tejjel megszeliditem. Ilyenkor megadja magát, összetörik, ellágyul. Ha a cukorsüveg pilisét vetem belé és enyhe citromvizzel vegyitem, a betegeknek nyujtom. Ez a szirupédes folyadék a gyerekkorom emlékeit, unt párnák redőzetét, egy régi csésze porcellánját s az anyám áttetsző kezét idézi vissza. Vannak azután fantaszták, akik csak a páráját és aromáját szeretik s a csészére hajolva álomutra kelnek Kinába, Ceylonba, vagy a Szunda-szigetekre, oda, ahol ez a keserü és exótikus gyökér terem. A tea az álmodók bora.

Olvasom, hogy a párisi szalónokban a tea divatba jött. A franciák már majdnem ugy iszszák, mint a keletiek, akik a gyomrukat mossák vele. Nekem, aki kicsit ázsiai vagyok, fáj látni, hogy lesz európaivá ez a józan és szelid ital, fecsegő és felületes emberek között, akik édes süteményeket harapnak hozzá és nem tudják becsülni az értékét. Talán egy kis atavizmus is hozzájárul a szeretetemhez és a haragomhoz. Ugy érzem, hogy a kinaiaknak van igazuk, akik szertartásosan fapálcikákkal szörpölik, vagy a japánoknak, mikor a párázó csészéket Buddha-szobrok alá teszik és ott a sápadt gőzben imádkozva és elmélkedve teáznak. Nekem a magányos teázó az ideálom. Maradjon a tea titok és intimitás. Bezárt ajtóknál, leengedett függönyök mellett, egy kályha és egy macska társaságában szeretem inni, mértékkel hörpinteni, komoly kortyintással, mint az igazi alkoholista a bort. A családiasság szentélyeiben vén butorok és emlékek között van otthon ez a drága nedü, a kelő nap országaiban, meleg emberek lelkében s a szakállas és komoly szlávoknál, akik mintha egy örökös titkot rejtegetnének. A társaság banálissá teszi. De ha egyedül vagyok vele, mélyen és egyszerüen valami közönyös vidámsággal gondolok életre és halálra. Egy kortyban átfogom az egész valómat. Végre ez volt az első iz, ami gyenge inyemre csöppent, az élet első ize. Egy bölcsőt látok, a kamilla-tea édeskés gőzeiben s mellette a femme sage-t, aki egy kanállal óvatosan közeledik siró szájamhoz. A kezdet és a vég játékát, az élet táncát, a nyugodt és megnyugtató cserét érzem. Mert az utolsó pillanatban, midőn már minden ital hütelen lesz hozzánk, még erősit és biztat a tea, a hü, a kitartó tea, amelyből néhány csöpp fanyaron és zamatosan, az ellentmondó életet szimbolizálva, – utravalóul – az ajkamra gördül. Ujra valaki áll majd az ágyamnál visszafojtott lélekzettel, figyelve, kezében egy ezüst kanállal…

NYARALÓ BUTOROK

Rendesen türelmetlenül és sokáig csengetek az ajtón.

– Itthon vannak? – kérdezem ravaszul a szobaleányt, aki a csengetésre végre megjelen.

– Nincsenek.

Erre ügyesen hátralépek, mintha meg lennék lepődve.

– Elutaztak?

– Már egy hete.

Itt egy alattomos mozdulattal már be is csuktam magam mögött az ajtót s levélirás ürügye alatt bevezettetem magam a szobába. Halvány vagyok az idegességtől. Leülök egy székre és annyi időm sincs, hogy a kezembe adott ezüst tollat megragadjam, már is elfog valami őszies melanchólia, mely a kongó szobákból árad s ideüz, minden holtszezón idején, ismerőseim lakásába, a nyaraló butorok közé. Tolvaj módjára lopózkodom be és csellel, furfanggal, gyerekes ötletekkel verekszem minden percért, hogy minél tovább álmodozhassam az alvó csendben. Szenvedély-e, betegessé makrancosodott szeszély: nem tudom. Ezzel a gyónással azonban tartozom mindazoknak, akik nekem később sajátosan elfinomult érzéseik nevében hajlandók lesznek abszoluciót adni.

Még azt sem engedem meg, hogy a cseléd kinyissa a déli verőn átfült faredőket. A fülledt sötétségben gyujtót keresek és a szoba közepén himbáló csillártól kérek kölcsön egy kevés világosságot. Egyszerre szines homály, narancsszinü müalkonyat borul a butorokra. Olyan jó ennél a szomoru fénynél megülni, vörösbársony zsöllyében s elgondolni csendesen, hogy a redők és a szines karikáktól tarkálló ablaküvegek mögött napfény bukfencezik és valahol távol a szobák hütlenné vált lakói kacagnak.

Benn pedig, minthogy az enyhe fény alig háborgatja a nyaraló butorok álmát, tovább folyik a tárgyak élete. Szomoru, nesztelen, egyhangu ez az élet s neked is csak akkor tetszik meg, ha sokáig nézted. Hozzá kell merevedned, hogy a tárgyak igazi spiritisztájává lehess. Mindenekelőtt értened kell a szemrehányó némaságot, azt a vádoló, kiáltó csendességet, amely ezekből az igaztalanul elhagyott butorokból kiabál feléd. Értened kell az asztalok kérgének megpercenését és viharos megroppanását, az elhanyagolt divány alig hallható, mély sóhajtását. Észre kell venned a tárgyakat beboritó halálos szomoruságot. A porszinü leplek, amelyek mindent irigyen takarnak el szemed elől, a szobák padlóját csatamezővé kopáritják, ahol az elmult ősz, tél és nyár ütközetei zajlottak le és gondolatok, érzések, fájdalmak, örömek és haragok viaskodtak. Valami szivszorongató, különös érzés busit, mintha csendes temetőkben, életek avarján andalognál. A tükör szeme is zavarosan bámul rád. Érzed-e, mennyire fáj neki, hogy reggelenként nem nézi magát benne a két fiatal kacagó leány? A butorok meg nekikeseredtükben mind átadták magukat a petyhüdt, nyári álomnak. Az ágy, ez a született álomszuszék, most éli világát. De alszanak a többiek is s a vén karosszék nyikorogva dohog, ha kényelmesen beléereszkedel. Minden alszik. Nyári álmokat álmodik még az ágy előtt heverő medvebőr is, amely abból az időből, hogy egy kövér erdei medvének szolgált elegáns, testhez álló bekecsül, fölöttébb hozzászokott a konvenciós téli álom élvezetéhez. A legéberebb butordarab, a fürge óra is csak egy darabig birkózott az álmossággal, azután lomhán, szétterpesztett mutatókkal nekifeküdt a megváltó lustaságnak.

Magad is beledermedsz ebbe a nesztelen nyugalomba és bár dél van és ég a lámpa, kisérteteket látsz a félhomályban. Vajjon mit akarnak ezek a déli kisértetek? Ha hinnél a szellemekben, bizonyára azt mondanád, hogy ismerőseid lelke jár vissza kisérteni egy-egy gondolatban. De nem hiszel a szellemekben és bölcsen. Csak azt érzed, hogy a tárgyak között bizonyos ideges feszültség van, mintha az eltávozottak pár idegszállal még mindig ide lennének kötözve s a kilincsen ott maradt volna kezük nyomása, poharukon ajkuk nedvessége. Nem is csoda, ha az ajtó olyan fájóan mered reád, hisz minden pillanatban csak az ő távolmaradásukról beszél. Ezek a butorok még nem holtak. Még érzik meleg, simuló közelségüket. A szobán is, bár üres, rögtön meglátni, hogy lakói nemrégen hagyták el. Ha belépsz, érzed, hogy ők is körülötted vannak, akik ezt a sok csecsebecsét, asztalt, széket, órát s tükröt éveken át – kezükkel és lelkükkel – a maguk képére és hasonlóságára formálták át. Érj csak hozzájuk és mind zengenek, akár a hangvillák. Mert hazugság, hogy csak a hegedü fáján érzik a müvészkéz szoritása, s nem mindenen, amibe az ember beleégeti átalakitó, magához hasonló ujjnyomát. Vajjon egyforma lenne-e a falánk és a kisevő evőszere, a szipirtyó és a szüz tükre? A zugfirkász és Petőfi tolla? Ilyenkor kétkedünk ebben és hiszszük, hogy egy pohárból rekonstruálhatjuk annak a képét, aki évekig ivott belőle.

Ezekben az elhagyatott szobákban, titkos energiákat sugárzó butorok között csakugyan táncra perdül az élet és visszatér a mult. Halk ütemekben, ritmikus zengéssel csobog vissza. A szobához szükül, hajlékonyan a falak közé ékelődik s egy félóra alatt az egész évet rohanvást átéljük, Leülnek a székekre az otthoniak is és a nyaraló butorok közt megkezdődik a különös séance. A kisebbik leány, akinek gyermekarcához olyan igen illik Cléo de Mérode komoly frizurája végigdől a pamlagon s a pamlag sodronyai zengenek, édesen, fájóan csengenek, Schumann-dalokat énekelnek. A zongorán is végigsántikál egy határozatlan melódia, amit valamikor ősszel hallottunk még. Elég azután meglátnod a fogason lógó téli kalapot s egyszerre novemberi szél süvit belőle és tél lesz és forró juliusban jól esik a hideg kályhánál melegedned. Bezárt szemhéjadon keresztül pedig két korcsolyát látsz, melyek fehér köröket cirkalmaznak a sötétsmaragd jégen. A nyaraló butorokon mintha bizarr délibábok lebegnének. Mindenünnen, ahol csak mozogtak, fel-fel bukkan egy halovány köd-arc. Az iróasztal mellől egy bozontos üstök, a varrógép táján az anya árnyképe, a violás kertre nyiló ablakban a leányok. Vajjon kicsodák ezek? A nyaraló butorok poros álmai, lámpa ködében kergetőző hóbortos viziók, a naftalin szellemei, vagy déli kisértetek?

Ennek a déli kisértetjárásnak rendesen a cseléd szokott véget vetni, aki megsokalta a levélirás idejét, gyanakvó tekintettel kandikál be a szobába. Ilyenkor felriadok trance-omból s az iróasztalhoz pattanok, hogy egy üres papirlapot szépen telekarmoljak holmi tintás ákom-bákommal. Aztán gyorsan kilopódzom a kerten át az utcára. A szoba benn tovább játsza titokzatos életét. Én pedig a józan, kocsizörgéses napfényben kiveszem belső zsebemből a levelet, amit az utolsó pillanatban, hogy ne is tudjanak látogatásomról, óvatosan visszaloptam és csendesen összetépem.

Azzal eltünök én is, mint a többi déli kisértet.

SKÁLA

Mostan uj lakásba költözködtem. Tegnap este ujra megzendült fejem felett a skála. Ez az üres zene, amely kullogva kiséri az életemet. Laktam pedig a föld legkülönbözőbb részein, római kertvillákban, párisi hónapos szobákban és laktam egy fehér és édes télen Bécsben, de mindenütt utánam kuszott a skála, mindenütt a fejem fölé kerekedett egy emeleti kisasszony, aki zongorázni tanul és vékony, makacs ujjakkal gyötri az isteni és félelmes szörnyet, a zongorát. Sokszor gondolkoztam, mi az értelme ennek? Ez az álmatag betüzés, ez a hipnotizáló zenei abécézés elringat engem, mint a csecsemőket a máktej. Később azonban mérgezetten ébredek és bömbölök a dühtől. A leány tovább forog szük hangkörében. Ő ezzel a bus pintyergéssel teljesen kifejezheti az életét, a kékszemü és lenhaju igénytelenségét, amely fehér billentyükön tipeg és néha kacéran és félve félrelép a feketékre s diszharmóniát kever a sok-sok édes harmóniába. Milyen hangszer kellene nekem, uram istenem, minő futamok és ujjak, hogy eljátsszam az életemet.

A hajában ennek is bizonyára ott van a kék szalag. Mostan is hallgatom őt, a lámpa alatt ülve, tétlenül, összekulcsolt kezekkel és senki se szomorubb, mint én és nincs szomorubb szoba, mint az én szobám. A skálák hosszu vonalban csurrannak a szobámba. Arra gondolok, milyen lehet az én kegyetlen és ismeretlen barátnőm. Tegnap mulatság volt náluk. Vendégek szivaroztak és nevettek, nyájas öreg urak szeme bámulta a pohár rubin-folyadékán át a kis zongoramüvésznőt, s a szülők bólongtak és talán látták is őt, évek multán, a hangverseny-dobogón, ezüst girandole-ok között, az ünnepi és lázas gyertyák lobogásában. A leánynak lámpaláza volt. Bicsaklott, nyöszörgött és hörgött a skála. Ma azonban szemérmetlen. Keményen, józanul, hidegen veri a zongorát. Mindegyik hang ugy hull a koponyámra, mint egy-egy éles és hideg csöpp, amely kivölgyeli a követ és vallomásra birja a fegyencet is. Szobámba pedig valami émelyitő és ködös szomoruságot csempész. Azon tépelődőm, vajjon tudja-e, hogy az ő zörömbölése itt lenn micsoda pokoli muzsikát kavar az én szegény ideg-klaviaturámon. Föl akarok hozzá kiabálni, hogy beteg és ideges ember vagyok és legyen szives, hagyja abba. Nem lehet ezt a leányt kapacitálni. Hiába magyaráznám neki, hogy nem érdemes elindulnia. Ő csak megy, bukdácsol fölfelé, mintha egy roppant hegyre menne sisiphusi erőlködéssel és mindennap magával visz egy téglát, egy kavicsot. Ha megérkezik, bizonyosan ő is kiábrándultan néz a csökönyös szorgalmára és igazat ad nekem. Most azonban még hisz és sikertelenül fejteném ki, hogy legfeljebb batyubálakon fog játszani csárdást és valcert viszkető talpak alá, ő egy csokorral látja magát, amint a közönség tapsai előtt hajlong és kinevet engem. Valószinüleg azért vagyok ilyen szomoru. Én már tudom, mi következik. Ő még nem.

Később mégis megenyhülök. Egy pillanatra kedves és jótékony fejem fölött ez a bizsergés, mint egy naiv hegyi patak csergedezése. Valahogy a fiatalságomra tartozik a skála. Ezeket a hangokat hallottam a hónapos szobákban, mint fiatal diák is, mostan ujra hallom, s ugy látszik, az élet nem igen változik. Mindig vannak lányok, akik zongorázni tanulnak és rövid szoknyákban járnak. Ezek kicsit az enyéimek is. Ha megőszülök és elkorhadok, folytatják a skálát ott, ahol a többiek elhagyták. A vigasztalás azonban sovány és kevés ideig tart. Lassanként boszantóvá válik minden, mint az alattomos fogfájás. Levelet kezdek irni neki, amelyben udvariasan megkérem, hogy ne bántson engem, majd összetépem a levelet és felteszem magamban, hogy holnap kilesem a folyosón, a lépcsőházban és személyesen beszélek vele, csokrot küldök neki, ha kell, meg is kérem a kezét, ha muszáj. Hányszor határoztam ezt el tiz év alatt. Sohase váltottam be.

Ilyenkor este még türhető és hangulatos ez a szenvedés. A leány fönn zongorázik és én monológokat mondok a falaknak. Reggel azonban hallucináló fejjel hallgatom az ágyban. Hajnali tiz órakor, mikor az álmatlanság minden viharával és szürkeségével, nyitott szemmel fekszem a csapzott ágyon, amely céltalan erőlködés után zátonyra jutott s megfeneklett az álomban és az éjszakában, ujra megkezdődik a dobogás, a csörömpölés és gurulnak a skálák, cifrázva, hegyes staccatóval, vagy lágyan és folyékonyan, a legato sima hullámával. Egyszer ugy tetszik, hogy üvegszilánkokat ráznak a fejem felett. Máskor egy mennydörgésre gondolok, egy földindulásra, vagy egy heves szivdobogásra. Kőmüvesek jöttek és hegyes vaskalapáccsal bontják a házat. A kis lány ujjai mint fehér lovacskák nyargalnak körbe-körbe egy taposómalomban. Többnyire a párnámba harapok és imádkozom. A leány egyszerüen gonosznak és szivósnak tetszik, egy kis tizenöt éves furiának, aki megboszulja összes büneimet. Merevnek és akaratosnak látom az arcát, a buta lányok minden akaraterejével. Már éhomra is skálázik. Nem is egyedül van, de vele együtt száz és ezer kis testvére és körültáncolják az ágyamat, mint apró boszorkányok és nevetnek és ujjonganak és hancuroznak a reggeli ködben. Csodálkozom a merészségén. Hogy meri gyötreni a zongorát, ezt a zene-oroszlánt, amivel titánok birkóztak. Nem fél, hogy felmordul, mig pántlikát füz a sörényébe, és manicure-ollóval vágja a körmeit. Nem sápad el az éhségétől. Igaz, hogy ez csak egy bérelt pianino, egy fogatlan és beteg oroszlán. Az ő türelme nagyobb, mint a szókincsem. Felmászik a legmagasabb hanglétrára és kacagva, csikorogva, sziszegve csuszik le. Hideggel zuhanyoz és forrósággal önt el. Ráncigálja álmatlan testemet. Csiklandja a szempillámat. Végigkarmizsál rajtam hosszu, hosszu hangjegyekkel. Káromkodássá változtatja az imámat. Néha-néha egy kicsikét vár és csaléteknek felém dob egy percnyi csendet, mig visszafojtott lélekzettel tapadok a plafon arabeszkjeire és a szememre leszáll a hit s az ereimen átborzong melegen és büvösen az álom.

Egy pillanat mulva azonban megint ujra kezdi.

KÖNYVTÁRI CSEND

Egy álmatlan éjszaka után a késő délután esője bemosott egy könyvtárba, az olvasóterembe és én leültem ott boldogan és mélyen pihegve s majdnem ugy tekintettem szét, mint a párisi lump a morgueban. Kedves, mozdulatlan emberek, ti majdnem-halottak, enyhülést adtatok nekem ezekben az órákban, gyógyitva hullt szivembe a derü, a könyvek illata, a könyvtári csend. Mozdulatlanság köröskörül. Csak az óra ketyeg – fönn a falon – nagyon halkan. A szivek is ketyegnek, de még halkabban, mert a lélekzetet is visszafojtja a figyelem. Ők is azt mondják: tik-tak, tik-tak. Egy ugrás innen a legközelebbi kávéház és mégis milyen messze van most.

Csömör elgondolni, hogy egyáltalán él még a dupla habjával, a borravalójával, a füst és a fekete kávé fülledt izével. Mennyivel jobb itt. Ez a csendesen folydogáló levegő lelki fürdő. Itten a lélekző lámpák. Ott benn pedig alszik a könyvtár. Könyvek holtan és mozdulatlanul merev polcokon. Mennyi millió és millió betü és gondolat rongyon, sárga, avult, egérrágta papiron. Ebből a sok könyvoldalból egy fehér őserdőt tudnék formálni, ami most kisértetiesen zugna fejünk felett. Egymás mellé kerülve a versiró, a közgazdász, a nyelvész, a lódoktor, a sporttudósitó, a novellaköltő, a szakácskönyviró, a kozmikus, a kozmetikus és ez a papirerdő, ez a könyvrengeteg zugna, harsogna, orgonálna, viharokat verne ebben a csendes teremben, mondaná az élet zenéjét, mi pedig alája ülnénk és bámulnánk, gyerekek egy erdőben, játszók egy enyhe tisztáson, botanikusai ennek a világnak, akik egy füszálat egy virágot, egy rozsdás levelet vizsgálunk egész este a mikroszkóp alatt és növesztjük ami ici-pici palántánkat, álmodunk egy uj nagyszerü könyvről, amit valaha, sohanapján, meg fogunk irni.

Roppant energiák öveznek itten. Nem is tudok olvasni. Ez a feszülés megbénit. Mi ehhez képest egy tömeg, egy népgyülés, egy hadsereg. Ugy tetszik, hogy ott a másik szobában halott imperátorok fekszenek és egy császári kripta kezdődik az ajtón tul, amelynek se vége, se hossza. Mi pedig a kripta bejáratán kopogunk, bebocsáttatást kérve. Ahelyett, hogy kimennénk az utcára és megcsókolnánk az első lányt, aki utunkba jön, idevágyódunk, halottaknak. Micsoda vigasztalás, hogy én is belekerülök ebbe a sokadalomba. Egy őr felköti az államat, megmosdat, halotti diszbe öltöztet és egy becsületes hivem talán be is balzsamoz. Kapok egy számot. A magyar halhatatlanság egy katalógusszám. Mindössze egy vékony könyvtárcédula, egy kevés nyál, egy kevés gummiarabicum. Később száz és száz év mulva jön majd egy diák, egy bolond és éhes és unatkozó diák, aki előkotor – C. C. 33,512 – versek – szépirodalmi osztály – kérem, tessék a tanár urhoz fordulni – és a kezébe vesz, hosszu kálvária után megkap, bőrbe, vagy csak félvászonba kötve és olvassa nyomdafestékké és papirrá vált életemet, lehet, hogy ily korhely délutánon, mint a mai. Ebben a diákban reménykedem.

Próbálom elképzelni őt. Egy századdal előrezökkenni nehéz és fáradságos, még igy, álmatlan fejjel is. Fürkészem az olvasók arcát, amelyek enyhén és biztatóan világitanak. Egy-egy sziget mindegyik. Egy-egy fényes folt a szoba éjszakájában. Megvilágitja a lámpa és még valami. Az, amit olvasnak. Ha igy nézem az arcokat, eltolódnak, felrebbennek a szemöldök, siró és nevető pózban, komoran, vagy vidáman merednek reám a szájak. Cukrot kóstoltál, drága nevető? Keserüt nyeltél, keserü betüket és keserü életet, te magántudós? Micsoda szédületes zürzavar van ily olvasóteremben. Hányfelé, mennyi különböző vágányon száguldoznak a szellemek. Hogy össze nem ütköznek vad rohantukban. Az agyakon csupa halott ember gondolata kering, megállt szivek érzése lüktet át és nincs hibás váltóállitás, nem ütközik össze Goethe és a francia szimbolizmus, Newton és a teozófus, aquinoi szent Tamás és Haeckel, a napoleoni háboruk és a szociológia. Hiába ér össze a könyökük. Távol vannak ők mérföldi messzeségben az élettől és egymástól. Besüppednek a mélybe és elvesznek benne. Buvárok ők, akik felvetve fejüket még lihegnek s az ocsudó szem és agy zsongásával jó reggelt köszönnek a visszatérő valóságnak, az embereknek, a lámpáknak s egy kicsit hitetlenül nézik mind és egy kicsit végigsimitják homlokukat. Ön Chinából és Indiából tért vissza, ön az ókorból, ön a görög nyelv kacskaringóiról. Ön pedig, kedves doktor-kisasszony, a végtelen sorok legvégéről jött, ahol a madár se jár, egészségesen és pirosan, vidáman. Hogy sikerült az utazás?

Nem csoda, ha némelyek valóságos bástyafalat emelnek maguk körül és belebujnak a magányukba, belevackolják magukat a csendbe, megülnek órák hosszant boldogan és mereven. Többnyire kellemetlen arcok. Busa fejek, vastag, subaszerü hajjal, a nádfödelü parasztkunyhókhoz hasonlók, amelyeknek ablakait befalazták és évekig nem szellőztetik. Arcaikra kiül a könyvek siralmas ákombákoma. Mozog a szájuk, pislognak s áhitatosan imádkoznak egy száraz zsoltárt. Rájuk nézve nincs már meglepetés. Lelkük csupa keréknyom. Kitaposott idegpályákon talicskázzák fel a nyersanyagot, mindennap egy téglát s épitik a maguk rongyos kis palotáját, amelyből többnyire egy ház lesz – a napszám bére – egy ház valamelyik erdélyi városka végén, ahol kövér és csunya feleségükkel elbujnak a világ elől. Egyelőre zakatolnak tovább a ház és a kövér nő felé.

Mégis valami ütemességet érzek, a cél közelségét és ez vigasztal, ez a robogó vonat kellemes örömével tölt el. Lehet, hogy azért maradtam eddig itten, tétlenül. Vannak azonban olyanok is, akik épp oly céltalanul ülnek, dolgoznak, irnak és olvasnak mint én. Ezek a könyvtár bolondjai. Önérzetesek, szótlanok és titkolódzók. A kecsegefejü ur is itt van, akit tiz évvel ezelőtt hagytam el kis cédulái között, éppen azon a széken, szük és hosszu szürke ferencjózsefjében. Még mindig buvárkodik. Keze néha megrebben és villámgyorsan ir le egy friss ötletet. Aztán másol, keres valamit a könyvek és az irások közt, vállát vonja, lethargikusan mered maga elé és mintha álmot álmodnék, fészkelődik s ujra belekezd a nagy munkába, szorgalmasan osztályozza a ragadós papirszeleteket, egyenként vastag cukorspárgával köti össze. Nem tudni mit ir. Lehet, hogy a mértékhitelesitő intézet hivatalnoka, lehet, hogy egy költő, egy világjavitó, egy próféta, lehet, hogy egy zugtörténész s azt akarja bebizonyitani, hogy Napoleon magyar volt és erre a kártyára tette fel egész életét. Titok minden mozdulata. Titok, amit suttogva mond a könyvtárszolgáknak. Az is titok, hogy miért nem akasztotta fel magát azokra a derék és vastag cukorspárgákra, amelyekkel ringy-rongy irásait aggatja egybe.