Part 5

Oszkár kinyujtotta a kezét az asztalon át és Mary beletette a magáét, az Oszkár széles ökle összecsukódott és csak a Mary leghosszabb ujjának körme látszott ki akkor.

– Milyen jó is lehet boldognak lenni – mondta Mary eltünődve, a fejét kicsit félrehajtotta és behunyta a szemét.

– Miért is nem az? férjhez kellett volna mennie Mary, higyje el. Miért is nem tette? ne haragudjék, ha kérdezem.

– Nem haragszom, most már úgyis késő, eddig nem mentem, mert nem szerettem senkit. No meg nem is igen kértek meg.

– Nem kérték meg, mert nem akarta, hogy megkérjék, az egy kicsit a nőtől is függ és én magának még azt sem hiszem el, hogy így is nem kérték meg sokan.

– Egyszer igen, egy régi jó barátom. Hat éve. Azt mondta újra eljön, sok év mulva megint eljön értem, ha addig nem megyek férjhez máshoz. Most nálunk járt, a papa írta, és ha haza megyek, meglátogat ismét.

– És most hozzá megy feleségül?

– Nem, azt hiszem nem, azaz, hogy bizonyosan tudom, nem. – És lassan kihúzta a kezét az Oszkár kezéből.

Sétára indultak ebéd után, először a villák között mentek a szép, széles úton, aztán neki vágtak az erdőnek.

– Itt nem is érzi az ember a tavaszt – mondta Mary – nem szeretem a fenyőfákat, örökké egyformák, ősszel kicsit kopottabban, tavasszal üdébben zöldek, de szúrósak és ridegek mindig.

– Ezek a német fenyők nem is fenyők Mary, de egy igazi, nagy fenyőerdő talán nekem épen a legszebb.

– Én azt sem szeretem, mindig egy hidegen csipkézett, gótikus templom jut az eszembe, ha azok alatt a sejtelmesen, fájdalmasan susogó, nehéz fák alatt járok. Egy orgonazúgással telt, mindig félhomályos, szürke falú templom. Én csak a napos templomokat és a gyöpös, lombos erdőt szeretem, a melybe bejuthat a napfény és a tavasz is.

– Parancsoljon egy kis darab igazi tavaszt – mondta Oszkár és az út melletti bokorról letört egy sárga csokros somvirággal rakott ágat.

– Köszönöm, milyen kedves, ennek majdnem legjobban tud örülni az ember, mert az első bokor, a melyik nyílik. Nem olyan, nézze, mintha csak rásütött volna a nap a kopasz ágakra és aztán minden napfoltnak ott maradt az aranyos nyoma?

– Mégis csak mindennél szebb a tavasz.

– Magának talán Oszkár, a ki előtt nyitva még az élet, az én hangulatom inkább az ősz hangulata már. Régen én is a tavaszt szerettem, akkor nekem is az volt a legszebb nap, a melyen gyáván, félénken kinyilt az első somvirág, a mikor még nagyot vártam a rózsaszínen virágzó mandula fák alatt, nagyot, mindig nagyobbat egész addig, míg az utolsó almafa virágai is lehullottak. Most már az őszt szeretem, a haldokló erdőt, a zöldes-sárgavörös leveleket, a melyekre rá van festve az egész természetnek minden bűbája, minden tragikuma, minden bölcsesége. Az őszi kikerics az én virágom, finom alakjával, melankolikus bájjal telt szineivel, úgy kifejezi mind azt a vágyakozást, a tiszta, a légies, az elmulás után, a milyet csak a nyár minden szenvedélyét átélt, letarolt mező érezhet. Az a mező, azokkal a szomorú, finom virágokkal az enyém egészen.

– Mary miért olyan levert ma? mindezt olyan szomorúan mondta és úgy remeg a szája széle, mintha sírni akarna.

– Nem, igazán nem vagyok sem szomorú, sem levert, nagyon, nagyon jól érzem magamat.

– Ne mondja azt, nekem úgy fáj, mikor annyi lemondással mosolyog. Maga okos, kedves, jó és nagyon szép. Miért nem örül a tavasznak?

– Mert mi ezen a napfoltos erdei úton, mindig csak az elválás órája felé megyünk és én mondtam már magának, hogy nekem fájnak az elválások.

Oszkár ránézett Maryre, a ki a fehér, már kicsit hervadó szegfűkbe temette az arczát. Oszkár nem tudta, hogy mennyire szereti őt Mary, de azt látta, hogy nagyon szomorú. Megfogta a kezét, megsimogatta, megcsókolta, aztán lehajolt hozzá, benézett a kalapja alá és úgy mondta – higyje el Mary, nekem is ebben az egész nagy Berlinben csak magától fáj a bucsú.

– Ó istenem maga még nagyon fiatal és olyan könnyen felejt.

– De miért felejtsem el, nem maradhatunk mi jó barátok Mary?

Barátság, nagy, szép és ritka dolog, Castor és Pollux jut eszünkbe, a Schiller Bürgschaftja, Patroklos és Achilles és több irodalmi, meg történelmi példa, de a szó igazi értelme olyan távol áll tőlünk. Barátunk mindenki, a kivel egyszer véletlenül bizalmasak voltunk, barátunk, a ki egyszer leült enni az asztalunkhoz és barátságunkat kináljuk mindazoknak, a kik szerelemmel szeretnek és a kiket nem tudunk viszontszeretni.

Legyünk jó barátok! mennyi mélységes keserűséget jelent ez azok számára, a kik reménytelenül szeretnek. Mary egészen átérezte ezt a keserűséget, ha ő férfi és Oszkár a nő, most nagyon szépeket beszélt volna a csendes erdőben nagy szerelméről, így csak a fejét rázta szomorúan.

– Én nem tudok a maga barátja lenni Oszkár… És most menjünk gyorsan hazafelé, különben elkésem a találkámról. – Nyugodtan akart beszélni, de a szeme mégis tele lett könnyel és a felső ajka reszketni kezdett az elfojtott sírástól.

Oszkár még mindig a kezét fogta és nem tudta, hogy most mit tegyen. Régen hozzászokott, hogy szeretik őt a nők, de eddig nyugodtan ment el mellettük mindig, Mary volt az első, a ki megzavarta. Nem szerette, ha nem látta, elfelejtette, de ha mellette volt, ha látta a szőke haját, hallotta a hangját, ellenállhatatlanul vonzotta lényének szomorú, finom melegsége, a mely elömlött az arczán, a kezén, az egész alakján. Elvesztette a fölényét vele szemben mindig, mert Maryt sokkal okosabbnak és többnek érezte magánál, nem tudta elhinni, hogy ez a leány szereti őt. A mai napnak pedig nagyon örült és most Mary könnyes szemmel és hallgatagon ment mellette, megszorította a kezét erősen. Mary megállt, és felnézett rá és Oszkár megint nem tudott egyebet tenni, magához ölelte, úgy mint télen a Frohnai úton, megsimogatta a haját, az arczát és megcsókolta könnytől nedves szemeit.

– Én igazán nem akartam bántani magát Mary.

– Tudom, tudom. Miért is szólítottam meg ma, miért nem mentem el maga mellett észrevétlenül? Mi már egyszer elbúcsúztunk deczemberben, nem kellett volna mindent újra kezdenem. De azért ne csináljon olyan szomorú arczot Oszkár, maga nem oka semminek… Maga eljött az életembe, mert egyszer jönnie kellett, mert enélkül nem lett volna teljes az én sorsom. Nézze én nem sírok és nem is vagyok szomorú már. Mi találkoztunk, magának tetszettem én egy kicsit, én szerettem magát nagyon, ez az egész. De most tavasz van és maga szépnek talál, öleljen meg hát erősen. Jobb egy óráig boldognak lenni, mint elégedettnek egy életen át, úgy mondtam régen mindig.

Magának az életem úgysem kell, nem szeret, nem baj, de adja nekem ezt az órát egészen.

Az Oszkár mindkét kezét fogta, úgy beszélt hozzá, felnézett rá a lelkével, a szívével, aztán ráhunyta a szemét erre a pillantásra. – Mindegy, minden mindegy – gondolta, félrehajtotta kicsit a fejét, mosolygott, végtelenül megható volt így, aztán várt, várta mindazt, a mit a tavasztól, a mit az élet minden tavaszától csak várni lehet.

X.

Minden elmúlik, mindennek vége lesz, jónak és rossznak órái egyformán leperegnek, csak Mary hitte azt, hogy az az óra, a melyben fejét az Oszkár vállára hajtva ment a grunewaldi erdőn át, gyorsabban telt el, mint minden eddigi életében. Visszaértek Berlinbe, találkoztak Helénnel, elmondták találkozásuk és kirándulásuk történetét, miközben lassan ballagtak a vasárnap délutániasan lusta levegőjű utczán.

– Ez mind szép – mondta Helén, – de most már sietnünk kell Mary, ha a következő vonatig még meg akarjuk látogatni Lüderséket.

– Nekem semmi kedvem sincs most látogatóba menni – felelte Mary.

– Nincs kedved? Szép, de ezt előre is tudhattad volna és nem kellett volna engem bebolondítanod Berlinbe hiába.

– Csak nem egész hiába – szólt közbe Oszkár, – az is megér talán egy félórai utat, hogy velem így váratlanul találkoztál. Vagy nem?

– Jó, jó, de így most mit csinálunk a vonat indulásáig.

– Látogassatok meg engem kaptok befőttet is, még úgy sem láttátok a szobámat soha – mondta Oszkár.

– Jó, nem bánom, már elég öregek vagyunk hozzá, hogy elmehessünk. Ugy-e Mary?

Mary bólintott és elindultak Oszkárhoz befőttre. Egy nagy ház ötödik emeletén özv. Schulznénak volt Oszkár egyik lakója. A háziasszony ablaka a lépcsőházra nyilott és valahányszor nyikorgott egyet a falépcső, annak az ablaknak a fehér függönye is félrelibbent egy kicsit, Schulzné kikukkintott, hogy bizonyosan tudja mindig, melyik fia mikor jött haza. Az özvegynek öt lakója közül Oszkár volt a kimondott kedvencz, mert rendes volt és mert még sohasem csempészett be nőt.

Ezen a délutánon Schulzné megdöbbent egy kicsit, mikor meglátta a lányokat.

Kedvetlenül vitte be a rendelt befőttet, de a mint Oszkár bemutatta Helént, megnyugodott, elhitte, hogy itt igazi rokonságról van szó és tudta, hogy ebben az esetben az unokanővérség semminemű, általa annyira gyűlölt viszonyt nem takar.

Schulzné igen erényes nő volt, sokat adott a tisztességre és orrczimpáján haragosan remegett a nagy szemölcs, ha lakóival e téren tett keserű tapasztalatairól tartott előadást.

Helén nekilátott a befőttnek, de Mary nem evett, a nyitott ablakban állt és kinézett. Tudta, hogy bármerre néz, tekintetének minden utját bejárta már előtte az Oszkár pillantása.

Egy fekete macska ballagott a háztetőn, a hol a lemenő nap utolsó sugarait élvezte. Mary a cziczát nézte és a nagy ház kövezett udvarát, majd annak egyik sarkába tévedt a tekintete, a hol vagy két négyszögméternyi területen füvet vetett a házmester-család. Már egészen zöld volt a dróttal körülvett, sokat öntözött, kis gyepfolt. Egyetlen rügyező fácska nőtt az alacsony drótkerítés mellett, alatta egy széken állt egy uzsonna, az uzsonna mellett egy kis lány ült egy sámlin és olvasott. Békés volt a kép, kedves és üde, mintha nem is egy nagy szürke ház komoly ablakszemei néznének le rá állandóan.

Helén és Oszkár beszélgettek és néha-néha hangosan kaczagtak, Mary meg állt és nézett. Maga mögött tudta a szobát, a melyben Oszkár olyan soká élt, az ágyat, a melyben aludt, a rajzasztalát, a melyen dolgozott, a szekrényt a ruháival, a könyveit, az ablakon át pedig mindazt látta, a mit Oszkár látott reggel, ha felkelt és este, ha a munkából hazatért. Az Oszkár szobája! Annyiszor képzelte el magának és most az első látásra kedves és otthonos volt. Búcsúzóul ide is elhozta a sors, hogy egygyel több emléke legyen szerelmének. Kezében tartotta a fáradt, fehér szegfűket és szomorú volt ő is, úgy mint a szegfűk és mint a sárga somvirágos ág.

Alkonyodott, nagy, szürke árnyak telepedtek meg a ház falain és Mary búcsúzott, most már igazán búcsúzott.

– Mary, ha nem jösz, nem marad neked egy csepp befőtt sem – szólította Helén.

– Köszönöm, nem is eszem.

– Nem eszem, nem iszom, nem alszom, ez ő, látod Oszkár.

Helén felállt, odament Maryhez, Mary megfordult és átölelte a barátnője vállát. Helén végtelen gyöngédséggel és bámulattal nézett fel rá.

– Most ő mindig olyan szomorú – mondta azután. – Ismered Oszkár a Phaidros meséjét a tücskökről? Nem? A Phaidros tücskei olyan emberek voltak, a kik egész életükben csak a dalra és a szépségekre gondoltak és megfeledkeztek mellette ételről és italról és minden dologról, a mit emberek egymás között intéznek. Rosszul is ment a dolguk, a mig éltek, de haláluk után a múzsák hálából, mert olyan nekik tetszően éltek, tücskökké változtatták őket, hogy énekelhessenek szünetlenül és ne kelljen gondolniok ételre és italra soha, sem dolgokra, a miket az emberek egymás között intéznek. Szegény Mary, te belőled is tücsök lesz majd egyszer, mert te is megfeledkezel ételről és italról…

– Belőled meg hangya, mert sohasem feledkezel meg ételről és italról – mondta Oszkár.

– Ugy-e megint gunyolódol velem? Pedig én csak valami szépet akartam mondani Maryről. Most már ugyis elmegy, itthagy és én ismét búsulhatok és vágyódhatom utánna. – Helénnek a szeme megtelt könnyel és sokat igérőleg szedte elő a zsebkendőjét.

– Ugyan édes öregem, ne kezdd el újra, nézd, még sem sírhatsz kedden délig állandóan. Ennek így kell lennie és engem úgy izgat az örökös sirás.

– Jó, jó, megyek is már. Beszélgessetek csak nyugodtan, – gyorsan összeszedte a befőttes tálat, a tányérokat és kiment a szobából.

– Miért volt olyan rossz hozzá? – kérdezte Oszkár.

– Nem szeretem hallgatni a sirást és nem tudom őt vigasztalni, ha magam is szomorú vagyok.

– Most már vissza se mer jönni szegény.

– Nem, egyelőre nem jön vissza, az bizonyos, előbb kisirja magát. Különben is meg vagyok róla győződve, hogy mindenkire és mindenre kiterjedő jóságával ezóta a legnagyobb részvéttel hallgatja a Schulzné élete történetét, már pedig az ilyen özvegyeknek rendesen hosszú és bonyolult a biografiája.

– Ó akkor nagyon boldoggá teszi Schulz mamát, ha meghallgatja őt. Ő már nem is vár mást az élettől, mint minden szobája számára egy-egy lakót és az év minden napjára legalább egy jó lelket, a ki meghallgatja multjának és tapasztalatainak érdekes meséit. Nem is hiszi, mennyit tud beszélni, néha már… de maga rám sem hallgat Mary, mintha maga én lennék, én pedig Schulzné.

Mary nem felelt, még mindig az ablakhoz támaszkodva állt és nézte a szobát. Mindent megnézett apróra, időnként pedig behunyta a szemét, hogy igazán minden tárgynak a képe ott is van már a szempillái mögött és elviheti magával örökre.

Sötétedett, a nyitott ablaknál fázni kezdett Mary és leült a divány sarkába, levette a kalapját, melléje tette a virágait, a keztyüjét, hátrahajtotta a fejét és egészen belemerült a perczekbe, a melyeket most élt, szerette volna megfogni őket, hogy el ne múljanak soha, úgy a mint görcsösen kivánt volna belekapaszkodni a már elmult délután minden pillanatába is.

Lassan aztán, a mig ott ült, odaképzelte az ablak mellé a festőállványát, a széktámlájára a fehér vászonköpenyegét, az asztalra a vázlatkönyvét, az írómappáját, az apja képét és azt a sok apróságot, a mit magával vitt mindenüvé, a hol otthonosan akarta magát érezni, a hova beköltözött egészen.

Elgondolta, hogy milyen lett volna, ha másképen találkoznak. Ha még egészen fiatalok. Oszkár technikára jár, ő festeni tanul, az Oszkár szülei Svábországban termelik a komlót, az ő apja meg Odesszában gyártja a bombát. Ők pedig találkoznak és összeköltöznek. Lenne egy kis szobájuk tele rendetlenséggel, könyvvel, szerelemmel. Egy keveset fáznának is és egy kis schnellsiederen főznék a teát. Aztán később megesküdnének, vagy elválnának két-három év mulva, egyik menne északnak, a másik délnek, nehány szép csók emlékével az ajkukon.

Oszkár már nem látta a Mary arczát a félhomályban, szeretett volna közelebb menni hozzá, de nem mert. Mikor egészen sötét lett, felállt, becsukta az ablakot és meggyujtotta a zöldernyős lámpát a rajzasztalon.

– Milyen otthonos most magánál – mondta Mary és ismét szétnézett.

Aztán az órájára pillantott.

– Már csak nehány perczünk van Oszkár, jöjjön, üljön ide mellém, nem búcsúzni akarok, ne féljen, csak együtt lenni még egy keveset.

Oszkár leült melléje, Mary a vállára hajtotta a fejét és akkor egyszerre Oszkár is otthonosnak érezte a szobáját, a melyben eddig egy meleg otthonról csak álmodott.

– Miért is megy el Mary? Maradjon még itt egy kicsit Berlinben, a meddig én is itt vagyok.

– Nem, Oszkár, nem maradhatok. Nem maradhatok, a mai nap után mennem kell. Mert én megmondtam, hogy milyen nagyon szeretem és maga arra nem felelhette azt, hogy szeret.

– Nézze Mary… –

– Ne, ne szóljon semmit. Tudom én, hogy szeret, de csak annyira, mint valami jó és kedves valakit, csak annyira, hogy e miatt egy perczig sem kell szomorkodnia annak a lánynak, a ki egyszer a magáé lesz, a kit szeretni fog… majd egyszer egyet nagyon fog szeretni… Én nem maradhatok itt, hogy helyette öleljen meg még egy nehányszor, hogy velem járja a tavaszt, a mig eljön ő, én nem maradhatok itt, ha maga azt mondja, maradjon még itt Berlinben egy hétig, két hétig… én csak akkor maradhatnék, ha maga azt mondaná: szeretem Mary, maradjon itt, itt nálam egy hétig, két hétig, a meddig akarjuk mind a ketten, maradjon itt egészen.

Most elmondott mindent, az egész életét odakinálta, aztán várta a választ és egy pillanatig hitt egy lehetetlen gyönyörű, nagy csudában. Egy pillanatig csak… kinn lépések hallatszottak.

– Helén jön – mondta Oszkár.

– Igen, mennünk is kell már. Isten vele Oszkár. Maga nagyon jó és becsületes és a sors úgy akarta, hogy épen azért legyen hozzám nagyon kegyetlen. De másként nem is szerettem volna, az a nagy fiatalsága, az életkedve, az volt minden, hogy úgy tud hinni, istenem, hogy tud még hinni.

Helén bejött, Mary feltette a kalapját, vette a virágait és az ajtó bezárult a lányok mögött.

Oszkár szerette volna visszahívni, hogy valamit még mondjon Marynek, mert csak most eszmélt rá igazán, hogy végleg, hogy örökre elment.

*

Tíz óra elmult már, mikor Oszkár a vacsorája után hazajött és akkor egyszerre üresnek találta a szobáját. Leült a divány sarkába, oda, a hol délután Mary ült és végig gondolta a mai napot. Mary megjelent előtte egész finom szépségében, látta őt az ebédnél, a napfényben, a fák alatt, látta a szobájában otthonosan, kalap nélkül és a vállán érezte a fejét. Nagyon, nagyon szerette volna, ha ott van újra és megsimogatja hüvös, fehér kezével a homlokát. Fájt neki a tudat, hogy többé sohasem ölelheti meg, bánkódott utánna és egészen elhagyatottnak érezte magát.

Más elválásokra gondolt, nőkre, a kik eddig tetszettek neki, Eriksenné is eszébe jutott, meg az a délután, mikor kirobogott a vonatja a drezdai állomásról és az asszony alakja eltünt a szemei elől. Akkor szeretett volna visszafordulni és mégis örült, hogy volt ereje elmenni.

Maryt sokkal jobban szerette, mint Eriksennét, Maryt egész lelkével visszakivánta.

Ajtócsukódást hallott aztán és halk nevetést a mellékszobában. A szomszédja jött haza a kis barátnőjével, a kit mindig ölben hozott fel a lépcsőn a nagy német diák, mert így nem hallhatta meg Schulzné, hogy ketten jönnek. Nagyon vigan voltak, Oszkár irigyelte őket a vékony falon át, ma este jobban, mint rendesen és Maryt hívta, szólította.

Egy fehér szegfűjének a letörött feje ott maradt a diványon, Oszkár két kezébe fogta a hervadó virágot, szétsimította a már barnás szélű, csipkés szirmokat és a mint a virágot nézte, egyszerre elfelejtette azt, a kinek adta, hogy eszébe jusson az, a kiért vette, a kinek szánta.

Nem gondolt többé a Mary szomorú, hervadó szépségére, hanem azt szerette volna tudni, hogy mit csinál most az a leány, a ki olyan nagyon megtetszett neki januárban.

Visszaemlékezett arra a régi időre, mikor megismerkedett vele, a mikor még rövid lerakott szoknyát, aranygombos matrózkabátot hordott és kék szalagot a hajában. Eszébe jutott lassan minden találkozásuk és az is, a hogy most újra látta.

– Szeretsz? – hangzott át a szomszéd szobából.

Oszkár türelmetlen lett, egyszerre Pesten kivánt lenni, hogy beszélhessen a kékruhással és ő is megkérdezhesse végre egyszer valakitől: «Szeretsz?»

Kinyitotta az ablakot, kinyujtotta a karjait, maga elé képzelte, belerajzolta a levegőbe a fehérszegfűs nő kedves alakját. A márcziusi hüvös éjszakában messze küldte a vágyódását és a szegény, szomorú Mary virrasztásának egyetlen sóhaja sem jutott el hozzá.

Mégis örült, hogy el hagyta menni.

VIII.

Hideg, ködös estén érkezett Mary Feldaffingba, az apja várta a vonatnál.

– Jó estét gyermekem, örvendek, hogy ismét itt vagy nálam – mondta, mikor a lánya kiszállt, feléje nyujtotta mindkét kezét, aztán homlokon csókolta. Szeretett úgy viselkedni, mint egy fejedelem, még a néptelen sötét állomáson is.

Gyalog ballagtak haza a sáros úton. Mary keveset beszélt, nyomasztólag hatott rá a régi környezet, ő úgy megváltozott ősz óta és most egész hihetetlennek tünt fel, hogy mint egészen más ember újra úgy éljen itt épen, mintha soha, soha el sem is ment volna.

Az apja, a szép szakállú öreg festő, nagy ruganyos léptekkel ment mellette, az időjárásról beszélt, meg az új feldaffingi lakókról. Aztán egyszerre megállt, belevágta sétabotját a földbe és nagy elszántsággal mondta:

– Roth Ervin vasárnap megint itt volt, sajnálta, hogy nem találkozott veled, én elfelejtettem megírni, hogy még nem érkeztél meg, két hete azt hittem, hogy bizonyosan hazajösz már. No de mindegy. Azt mondta, mihelyt az ideje engedi, eljön újra.

Tovább mentek, Mary nagy gonddal került ki egy pocsolyát, egészen az út másik szélére jutott és így nem kellett válaszolnia.

Mikor végre meglátta a kivilágított házukat, belekapaszkodott az apja karjába hozzásimult és úgy mondta:

– Milyen jó megint itthon lenni!

Milyen jó megint itthon lenni! Még melegebben érezte, mikor vacsora után ismét együtt voltak a műteremben. Az apja végig feküdt az alacsony kereveten, rágyujtott kis angol pipájára, Mary pedig odaült melléje egy nagy párnára, úgy mint régen is mindig, mint egészen kis gyermekkorában már.

Az öreg Kaftan szép, fehér kezét a leánya fejére tette.

– Örvendek, hogy ismét nálam vagy gyermekem. Nos aztán mit felelünk Roth Ervinnek, ha megint eljön? Ugy-e, mert mind a ketten tudjuk jól, hogy ő miért jön?

– Most örültél csak, hogy nálad vagyok és már el is küldenél megint. Ugy-e, mert mind a ketten tudjuk jól, hogy te azt szeretnéd, ha én férjhez mennék Ervinhez? – Mary hizelkedve simította bele az arczát az apja kezébe.

– Nézd gyermekem, nekem legnehezebben esnék, ha te férjhez mennél, de nem szabad önzőnek lennem. Nem, nem szabad önzőnek lennem, elhatároztam erősen. Én öreg ember vagyok, maholnap mennem kell és mielőtt elszólítanak mellőled, előbb mint jó apa szeretnék gondoskodni a jövődről.

– Ugyan papa, hogy mondhatsz ilyeneket, úgy nem illik hozzád, ha így beszélsz.

Mary nevetett, nevetnie kellett, ha ránézett az öreg úrra, a mint ott feküdt fiatalos külsejével, még alig-alig őszülő selymes, szőke szakállával, senki sem hitte volna el, hogy már közel jár a hatvanhoz.

Tele volt életkedvvel, a sors mindig kényeztette és talán épen azért szerette úgy az elmulást emlegetni, mert még nagyon távol hitte és érezte magától a halált. Nagyon kedvesen furcsa volt, ha ő ezekről a dolgokról beszélt, még hozzá egy jó apa szempontjából.

Mary nagyon, nagyon szerette őt, mint embert, mint művészt, de apja igazán nem igen volt neki. Az öreg Kaftan is imádta a lányát, szabad óráiban, ha épen ráért, de másként keveset törődött a nevelésével, vagy a jövőjével és soha egy perczig sem zavarta meg mulatságaiban a Mary létezése.

Azért mosolygott Mary, mikor apai aggódással beszélt az ő jövőjéről.

– Ne nevess gyermekem, egyszer komolyan is kell beszélnem veled. – Az öreg úr felkönyökölt, összehúzta sürű, bozontos, szőke szemöldökét, a mely alatt fényesen világítottak szürke szemei. Az egyiket kicsit mindig összehúzta, mintha állandóan valami fény bántaná.

– Szóval te azt kivánod, hogy én férjhez menjek Ervinhez? – kérdezte Mary.

– Valóban óhajtanám ezt a házasságot, mert ismétlem leányom, én mindennap meghalhatok és akkor ki gondoskodik rólad, akkor egyedül maradsz egészen.

– Nézd papa, először is te még nagyon soká fogsz élni, a milyen fiatal vagy, még engem is túlélhetsz, a ki nagyon sokszor idősebbnek érzem magam náladnál. Férjhez menni nem akarok sem Roth Ervinhez, sem máshoz, nekem mindig elég lesz a magam kis mestersége, abból meg élek itt kinn egyedül is, ha kell, holtam napjáig. Ne beszéljünk róla többet, kérlek papa.

– Tudom én, hogy megélni megtudsz, nem is arról van szó, én mást, én többet óhajtanék számodra. Férjet, otthont és gyermekeket. Hidd el, nincs szebb egy igazi meleg otthonnál, tele sok-sok aprósággal. – Egy nagy gesztust írt le a levegőben és ebben a pillanatban hitte igazán, hitte, hogy nincs szebb egy nagy családnál, a mely után eddig még sohasem jutott eszébe vágyakozni.

– Ó papa nem is tudtam, hogy benned egy pater familias veszett el.

– Hidd el Mary, hidd el, belőlem kitünő családapa vált volna. Jó, hogy legalább te voltál nekem, legalább egy, a kiről gondoskodhatom.

– Épen azért ugy-e megengeded, hogy itt maradjak mindig nálad?