Part 6

– Nem birod megérteni Mary, hogy én csak a te javadat akarom. Reggeltől estig csak az jár a fejemben, hogy mi lesz veled ha meghalok. Éjjel felriadok álmomból és a te jövőd miatt aggódva, gyakran reggelig virrasztok. Hidd el Mary, hidd el, ez nagyon komoly dolog. Ervinnél jobb férjet sohasem kaphatsz. Minden más lány ujongva borulna a nyakába. Az irodája pompásan megy és egy ügyvédből igazán minden lehet, meglátod, az a fiú még miniszter lesz.

Az öreg Kaftan tűzbe jött, elragadta a képzelete, a gesztusai mind nagyobbak és hevesebbek lettek és egészen felborzolta hosszú őszülő haját.

Marynek nevetnie kellett.

– Jó, jó, papa, majd meggondolom.

– Meggondolom! Az nem felelet, az ember aggódik érted, az a fiú szeret és ő meggondolja, meggondolja!…

– Nézd, most igazán nem dönthetek az utazástól fáradtan, majd holnap beszélünk róla.

– Igazad van gyermekem. Gyere csókolj meg és menj aludni, csakugyan fáradt lehetsz.

Az öreg megnyugodott, ismét szájába vette kis pipáját és Mary felment a szép, sárgabutoros szobájába.

Minden épen úgy volt, mint a hogy ősszel hagyta, még a kályhában is égett a tűz, mint azon az októberi estén, mikor először bucsúzott el hosszabb időre az otthonától.

Most megint itthon volt, visszajött a nagy, meleg butorok közé, az íróasztalához, a könyveihez, a képeihez, a sok apróbb-nagyobb fotografiához, metszethez, rajzhoz, a melyek mind ottmaradtak a falakon, úgy a mint tíz éves kora óta felszegezte őket változó izléssel és változó vágyakkal.

Ismét itt fog élni közöttük, itt fog lefeküdni, itt fog elaludni a fehér menyezet alatt.

Leült a nagy karszékbe a kályha elé. Vörösen izzó parázs hullott egy-egy koppanással a hamutartóba, felidézve rég letünt, kedves, téli alkonyok emlékét, a mikor olyan jól meg tudott itt melegedni, a mikor nem volt szebb az ő számára, mint összekuporodva a puha ülésen, beleveszni a bizonytalan, de olyan nagyot igérő ábrándjaiba.

Olyan jól esett akkor, ha kinn tél volt és hideg volt, hogy alkonyodott, mert a tél csak arra való volt, hogy szép fehér legyen minden, a hideg, hogy jégvirágokat fessen az ablakára, az alkonyat, hogy legyen idő, a mikor az ember odabújik a kályha mellé és bámulja a padlón végigtánczoló vörös fénysávot.

Mary beleveszett a mult emlékeibe, lelkéből, mint az Ezeregy éj meséjének lepecsételt, bűvös palaczkjából, egymás után keltek ki régen eltünt hangulatai. Megfakult, megtépett képek, egy-egy hang csupán, egy érzés, a melyről azt sem tudta mi váltotta ki. Ő is gyermek volt és milyen boldog gyermek… és most visszatért annak a meleg, annak az örökre meghalt időnek egy-egy sugara, mikor még árjegyzékekből kivágott képeket festett, vörösre, zöldre, sárgára, mikor az apja még az ölébe ültette, csudálatos történeteket mesélt neki és az a szép, tarkaképzeletű festő volt a legtökéletesebb ember az ő szemében. Miért is kellett meglátnia egyetlen egy gyengéjét is, miért nem tudott vakon bizni benne ma is, engedelmeskedni neki, tenni, a mit ő kiván és férjhez menni Roth Ervinhez? Talán, ha kis gyermeke lenne, a kinek ő mesélné a gyönyörű meséket, ha egy az övéhez hasonló, ügyetlen gyermekkezet látna, mindenféle furcsa emberkéket, vasútakat, házakat rajzolni, akkor az ő számára is visszatérne az az ártatlan, gondatlan idő, a mely ezekkel a furcsa, kis emberekkel, vasútakkal, házakkal elveszett örökre.

De ő nem tudott az Ervin felesége lenni és rá már csak a csendes, szomorú megvénülés vár. Felállt, odament a nagy tükre elé, a melyben oly sokszor nézte magát, a mely előtt annyiszor szerette gyönyörködve a szépségét, az alakját, a karjait, a finom, fehér arczát.

Sima kontyából kihúzta lassan a hajtűket, a csavarás meglazult és a mint aranyos fényű haja a vállára omlott, egyszerre benne is elomlott, ellágyult minden érzés és nagy vágyakozás fogta el valaki után, a ki beletemesse az arczát, a ki megcsókolja, a ki szeresse azt a nagy, selymes szőke hajat, a kié legyen, a ki örüljön neki gyorsan, gyorsan, a mig még aranyos, a mig még selymes.

Oszkár jutott eszébe és a hangját hallotta, a mint a nevén szólította: «Mary».

Kitárta az ablakot, a szél tisztára fújta az eget és a csillagok ragyogtak. Az éjszaka úgy borult az alvó földre, mint Csipkerózsa fölé az ő királyfia. Nagy volt kinn minden és csudálatos a hűvös márcziusi éjszakában. A levegő nedves volt még az esőtől és a csillagok reszkettek, talán annak a mindent megtermékenyítő csóknak a gyönyörűségében, a melyet a tavasz ad a természetnek. Születni, szeretni, teremteni és meghalni, ez minden odakinn a tó partján és milyen nagyon egyszerű, milyen szép, világos, milyen tiszta.

Ilyen erősen, mint ebben a pillanatban, csak egyszer érezte még ezt Mary és most az a meleg júniusi délután jutott eszébe, mikor kinnjárt a párisi Père Lachaise temetőben. Egyedül ment végig akkor a széles úton, a nagy dombormű felé, a melyet Bartholomé csinált a halottaknak. «Aux morts.» Mary nem tudta, hogy ott van, nem várta, nem kereste és bámulva állt meg előtte, a domboldalba volt beleillesztve és egyszerre elzárta az útját.

Egy mezítelen fiatal férfi és egy nő feküdt a lábainál. Keresztül fektetve rajtuk a kis gyermekük. Fölöttük pedig megint csak ők ketten, ugyanez a férfi és ugyanez a nő, emelt fővel mentek be az elmulás kilátástalan kapuján, a semmibe, a mely előtt remegve, megtörten, roskadozva gyülekeztek öregek és fiatalok, más férfiak és más nők, a kiknek nem telt be a sorsuk úgy mint nekik.

Nagy csokor friss, piros rózsa volt a fiatal nő fejénél. Vajjon ki tette oda? Ó Mary is szerette volna teleszórni virággal a nőt, a férfit és a kicsi gyermeküket. Le tudott volna térdelni a fehér, kavicsos úton a sírok között, hogy annak a két embernek a mindent betöltő szerelmét imádkozza meg a maga számára.

Abban a pillanatban egész primitiven nőnek érezte magát és egyszerű vágyakkal telt meg a szíve.

Másnap megvette a dombormű fotografiáját, mikor hazajött, az íróasztala mellé akasztotta és azóta ott lógott. Sokszor tévedt rá a tekintete, de annak a júniusi délutánnak kinzó, de olyan gyönyörű nyugtalansága ma tért vissza először.

Levette a szegről a képet, a lámpához vitte és hosszan nézte. A fiatal nőt nézte, a ki háttal állt hozzá a halál kapujában.

Aztán a tükörhöz ment, feltűzte a haját és lassan levetkőzött. Neki épen olyan sima, egyenletesen csavart kontya, épen olyan finoman karcsú teste volt mint annak, csak a férfi nem állt mellette, a kinek olyan gyönyörű mozdulattal, annyi bizalommal tegye vállára a kezét.

Újra az Oszkár hangját hallotta: «Mary!» Az ő ölelései jutottak eszébe és szégyelni kezdte a mezítelenségét. Milyen más volt az, mint a mit a kis szürke képen látott maga előtt, milyen más, mint a rég elmult júniusi délután vágyakozása.

Feledni akarta furcsa, reménytelen, nevetséges szerelmét.

Lefeküdt, két kezét erősen rászorította a mellére és magyarázni kezdte magának, hogy ő már harmincz éves, Oszkár huszonöt. Oszkárt ő sohasem fogja többé látni… A körmeit belemélyesztette a fehér bőrébe és a hirtelen fájdalomra egyszerre jól esett Roth Ervinre gondolni, valakire, a ki nagyon, nagyon gyengéden szereti őt, olyan régen már, mindig őt, csak őt.

IX.

Csendes, egyforma napokat élt Mary Feldoffingban. Az apja nem említette többé Roth Ervint. Ő, ha egyszer belebeszélte magát valamibe, akkor nagyon tüzelt, aztán meg elfelejtette a dolgot egészen. Már nem aggasztotta leánya jövője, az ilyesmi nála csak addig tartott, a míg beszélt róla és még akkor is egyetlen szóval meg tudta nyugtatni az, a ki eltalálta a kellő szót, vagy a ki épen befolyással volt rá. Mary mindig befolyással volt rá, kis gyermekkora óta az történt, a mit ő akart, ha egyáltalán érdemesnek találta akarni.

Általában keveset szóltak bele egymás dolgaiba, mindketten a maguk útját járták, Mary gyakran napokig nem látta az apját, de ha találkoztak, mindig úgy találkoztak, mint a jó pajtások. Nem űzte őket össze soha a kényszerűség, a mindennapi családi ebédek és vacsorák, a melyekhez ugyanazon órában, ugyanazon asztalhoz ülnek le ugyanazon emberek, hogy korlátlanul meggyötörjék egymást a kellemetlenségeikkel és rossz kedvükkel.

Nekik örömet szerzett minden ebéd, a melyet együtt költöttek el, ünnepszámba mentek nagy sétáik és az esték, a melyeken elbeszélgettek sokáig.

Most mégis örült Mary, hogy az apja majdnem állandóan Münchenben volt és már napok óta haza sem nézett.

Az április gyönyörű volt és abban a magától érthetődő, csendes, napfényes világban minden magától érthetődő, csendes és napfényes lett. Kicsit álomszerű volt a helyzet a berlini élet után, de tisztább és világosabb sokkal. Annyi izgalom után jól esett Marynek otthon lenni megint, úgy érezte, mintha végre visszaült volna egy kényelmes, régen megszokott karosszékbe, a melyből csak nagy elhatározás után állt fel egyszer, hogy aztán ezerszer megbánja. Belesimult a gyermekkora óta megszokott életbe, hagyta, hogy a napok teljenek, a hogy épen a sors hozza őket, az ő akarata és beleavatkozása nélkül.

Egy szombat éjjel azt álmodta, hogy kis gyermeke volt és gyönyörű vasárnapra ébredt.

A nap nagy, széles sugárban esett az arczába, az ablak nyitva volt és olyan friss fény áradt be, a milyen csak tavasszal lehetséges.

Gyorsan felkelt és sétára indult a széles, fehér úton, a még többnyire üres, bezárt nyaralók között.

Egészen elhagyatott volt az út. Mary a berlini utolsó vasárnapjára gondolt. Mennyi ember tolongott az utczákon. Szép volt akkor az Unter den Linden, ünnepies és tarka. Sok díszruhás asszony járt virággal a kezében és a gyermekek majdnem mind fehérben voltak. Oszkár pedig ott állt a kirakat előtt háttal hozzá. Ő megszólította, meg kellett szólítania, ajkára tódult az öröm akaratlanul is. Oszkár is örült nagyon. – Mary! – Milyen kedvesen mondta a nevét.

A visszaemlékezésre meleg lett a Mary arcza, a szíve sebesebben vert, kicsit elakadt a lélekzete is, elhagyta a napok óta tartó nyugalma és szerette volna, ha megint találkozik Oszkárral, ha feléje jönne most egyszerre, a már gyengén, nyáriasan fehérporos úton.

Egy szép nyaralóhoz ért, a melynek jól ápolt kertjében már nyilni kezdtek a jáczintok és tulipánok, nagy rácsos kapuja előtt pedig egy kis nyomorék fiú állt. A lábai görbék voltak, túlnagy, kopott kabátja, öreg arcza, nagy feje, rosszul illettek törpe kis alakjára.

Az iskolából jöhetett, a vasárnapi istentiszteletről, mert táska volt a hátán, most pedig ott állt és várt.

Maryt nagyon meghatotta a kis fiú és ő is megállt az út másik felén.

Jött egy fiú, meg egy leány. A fiú nagy volt és erős, egykorú lehetett a kis törpével, de az vállig sem ért neki.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte a nyomorék társától.

– Várok.

– Miért nem csöngetsz?

– Csengettem már, de nem hallják.

– Várj, majd rázom az ajtót.

A leány nevetni kezdett, rongyos, sötétkék gallérja hátra csúszott, az akasztóláncz, a mely úgy látszik útközben szakadt le, a szájában lógott és rágott rajta.

– Ne rázd az ajtót, minálunk nem szabad – kérte a kicsi fiú az erős fiút.

De az nevetett, félrelökte a szegény görbelábút, jól megrázta az ajtót, még gyorsan egyet lódított a kis sántán, hogy neki esett a kerítésnek, aztán a galléros lánynyal együtt elszaladt. Mary és a kis fiú pedig vártak tovább.

Végre jött egy férfi, a ki a házmester lehetett és a gyermek apja.

– Miért nem csengetsz, kis csúnya?

– Csengettem.

– Nem hallottam, szegény fiam.

– Kétszer is csengettem, akkor bizonyosan nem szól.

– Dehogy is nem szól.

A házmester megnyomta a csengőt, nem szólt, erősebben nyomta és akkor szólt.

– Igazad van, nem szól jól, meg kell nyomni erősebben.

A kis fiú már benn volt a kertben.

– Jaj apám, én nem bírom olyan erősen nyomni.

Megindult fel a lépcsőn, nehezen, lassan, a kezével segített, ijesztő kis szörnyeteg volt a táskájával hátán, négykézláb a lépcsőn.

– Bizony én nem bírom olyan erősen, kétszer is nyomtam, nem szólt – ismételte, miközben az apja bezárta a kaput, aztán ölbe vette a szegény kis fiát.

Mary is tovább ment az úton, nagyon meghatotta a kis sánta, de aztán ezzel kapcsolatban is magára kellett gondolnia.

– Nem szól, vagy csak nem bírom olyan erősen nyomni? Nem tudom. – Ez járt a fejében folyton. Nem szól, csak az biztos. Valakinek jönnie kellene, a ki megnyomja erősen, hogy szóljon, aztán az ölébe vegye őt, mint a kis nyomorékot az apja.

A fehér út kanyarodott egyet, Mary a kis katholikus templomhoz ért. Bement! A mise már vége felé járt. A pap gyorsan mormogta a hosszú latin mondatokat, két egészen kis fiú ministrált, értelmetlenül motyogva közbe, kemény, szigoru és szent dolgokat.

A miseruhát a pap vállán a Mary anyja hímezte volt, nagy, piros selyemrózsákat keresztszemmel.

Három miseruhát hímezett az édes anyja, egyet az esküvője emlékére, egyet a Mary keresztelőjére és egyet, mikor már nagyon beteg volt… a halálára.

Mindig hímezett reggeltől estig. Az apja egy nagy képet festett róla, ott lóg mindig a műteremben, azon is hímez. Mary nagyon tudott csudálkozni ezen gyermekkorában, most nem csudálkozott, most már bámulta.

A mai asszonyok számára nem is léteznek már ezek a végnélküli kézimunkák.

És mégis gyönyörű lehetett az anyjának színes selyemszálakkal nagy virágokat hímezni és egy üres szövetdarabot telis-tele szórni velük. Ő bizonyosan átérezte az öltögetés fontosságát és tudott hozzá gondolkodni szépen.

Három ilyen miseruha, egy piros rózsás, egy nefelejtses, egy fehér liliomos fekete bársonyon, egész asszony-élet.

Mary a piros rózsákat nézte, ő bizonyosan sohasem lesz olyan boldog, mint az anyja volt, mikor ezeket a nagy virágokat varrta a műterem ablakában és közbe-közbe rámosolygott a férjére. Talán mégis a régi asszonyoknak volt igazuk.

A mise véget ért, a rózsák eltüntek, a templom kiürült és Mary is ment.

Lement a tó partjára, leült egy nagy kőre, épen a domb alatt, a melyen a házuk állt.

Szemben ült a nappal, behunyta a szemét és a behunyt szemén át piros volt minden, fényes, piros és azt hitte, soha ki sem nyitja többé a szemét.

Nagyon szép volt és jó, megmagyarázhatatlan boldog érzés beszélt hozzá, a mely épen olyan titokzatosan jön, mint a nagy, oknélküli bánatok. A nap pedig sütött és úgy nyugodott a Mary arczán, mint egy nagy, simogató kéz.

Az anyjára gondolt Mary, a hímzéseire, a gyermekkorára, a vasárnap varázsát élvezte, egész valójára ráborult valami gyöngéd, lágy, mosolygó emlék. Delet harangoztak és a harangzúgást követő csendben ismét az Oszkár hangját hallotta… Mary!

Most ez is szép volt és egyáltalán nem szomorú. A tó csillogott a déli fényben, a hegyek kéken látszottak a tavaszi, párás levegőben, a túlsó parton, mint egy mesebeli vár, úgy állt virágos fák között, a leonii kastély.

A starnbergi hajó ment el fehéren füstölve, széles barázdát szántott a vizen, a mely hullámokba veszve simult el a part felé, hogy benedvesedtek és fényesek lettek a kavicsok a Mary lábainál.

Mary meg volt győződve róla, hogy ma eljön Roth Ervin és reá várt. Ott várt, mert tudta, hogy a házuk kapujából megláthatja őt.

Egy vonatot hallott fütyülni messziről, a a szíve elszorult, nehezebben kapott lélekzetet. Most jött, ha jön egyáltalán. Várt! Izgatott lett. Inkább a bizonytalanság hozta magával. Ha nem jön, azt sem bánja, talán megkönnyebbülést is érzett volna, ha nem jön.

De jött! A kertjük kapuja ismerősen nyikorgott, otthon kereste előbb, minden úgy történt, a mint Mary gondolta. Még várnia kell egy kicsit. Most felér a házhoz, megkérdi, hogy ő otthon van-e? Azt mondják nem, sétálni ment. Ervin elindul, hogy találkozzék vele. A kertkapuból meglátja őt és… Már lépéseket is hallott maga mögött.

Mary nem mozdult, egyszerre csend lett, a kavics már nem csikorgott, Ervin megállt, mikor már egészen közel ért hozzá.

Ismét csak a hullámok csobogása hallatszott, a mint a köveket mosták a napfényen.

Egy percz, két percz, aztán Mary lassan megfordult és újra látták egymást hat év után.

– Jöjjön, üljön le mellém – mondta Mary és Roth Ervin leült egy másik nagy kőre.

Nagyon elfogult volt, Mary kezdett beszélgetni. Aztán elgondolkozott ő is.

– Emlékszik mikor utóljára ültünk itt? – kérdezte.

– Emlékszem Mary, egy szeles alkonyat volt, magának egészen szétborzolta a haját a szél. Akkor is így ült mellettem, mint most, hogy csak profilban láttam. Egyetlen egyszer sem nézett rám és úgy mesélt soká. Arról mesélt, hogy régen a nők haja zenélt, ha a szél belefujt és maga akkor egy indiai királyleány volt, a kinek sarkig ért a fekete haja és abban hordott nagy különös színű bogáncsokat. A Gangesben fürdött és tánczolt a holdfényen gyöngyökkel telehintett zöld fátyolban. Aztán fekete ruhában feküdt egy puha, vörös kereveten, sok, sok selyem párnán, a melyeknek orchidea szaguk volt. Emlékszik még maga is?

– Emlékszem. Milyen régen is volt, mikor én még ilyenekre gondoltam. Azóta valaki beszélt nekem egy indiai lányról, de az szőke volt és agyontánczolta magát, mert szeretett, elhervadt, mint egy rózsaszínű orchidea. Így még szebb, de ez sem én voltam. Szomorú mindez nagyon.

– Nem, nem szomorú, Mary. Én úgy vártam, hogy leteljék az idő és újra eljöhessek magához. Egyszer Münchenben is jártam, elmentem az atelierhez, a mely előtt annyiszor vártam magára, akkor mentem, mikor tudtam, hogy senki sincs ott. Lipcséből jöttem titokban… felmentem a lépcsőkön is, fel kellett mennem. Aztán odatámasztottam a fejemet az előszobaajtó üvegéhez és talán arra vártam, hogy valami meg fog elevenedni odabenn. Hogy maga fog kijönni Mary. Nagyon szerettem hat év előtt is és most még sokkal jobban szeretem. Nem tudtam soha sem egészen és igazán megmondani mennyire. Nem értem, mindig olyan ostoba voltam, ha mellettem volt, elbutított a boldogság. Miért is szeretem annyira? Egy hétig csak látnom és hallanom kellene, a míg aztán telítve az egyéniségétől, magamhoz jönnék… Nem tudok egy hétig várni már, hat évig vártam a mai napra. Hat évig türelmetlen voltam és árva. Nem akarja megpróbálni velem az életet Mary?

– Nem tudom, én már olyan fáradt vagyok.

– Ne mondja azt, az nem helyes, maga még fiatal és szebb mint valaha. Csak az élnitudás hiányzik magából, mint a legtöbb emberből. Igen sokat töri a fejét és gondolkodik az életen. Olyan az, mint ha a művészek, a helyett, hogy hangszereiken játszanának, azok elemzésével foglalkoznának, sorra vizsgálnák a húrokat, kiszednének egyes részeket, míg végre már nem is adna hangot az a hangszer.

A élet hangszer Mary, a melyet a természet formál, a mely rejtélyesen formálódik olyanná, a milyen, a játszani tudók számára. Úgy kell venni, mint valami kész egészet, valami magától érthetődőt, a melynek készségébe avatatlan kézzel belenyulni nem szabad.

– Ezt Oszkár is mondhatta volna, ha ő tudna így beszélni – gondolta Mary.

Ervin folytatta: – Mary, próbálja meg szeretettel és művészettel élni a maga életét és ne törje a fejét más lehetőségeken. Adja ide a kezét. Én úgy szeretem magát. Lesz egy jó meleg szobánk, egy kandallónk, nagy butorok és sok, sok gyönyörű esténk, mikor megvárja míg befejezem a munkát, a puha vörös kanapén, a selyemvánkusok között várja meg Mary és én azt mondom – Gyere ide – maga hozzám jön Mary és mesél nekem és én minden mást elfelejtek. Akarom, hogy maga is csak engem tudjon és semmi, semmi mást a világon.

Szikrázott a napsugár a homokon, tülekedő bogarak zümmögtek, forró volt az ég és Marynek jól esett erről a nagy szerelemről hallania. Egy kicsit várt még, aztán két kezébe fogta az Ervin kezét, az arczához szorította és valami gyöngéd, nagy megnyugvásra gondolt, a mely kedves volt, derüs és finom, mint az édes anyja hímzette miseruhán a piros virágok.

X.

Öt évvel később októberben egy müncheni vendéglő ablaka mellett ült Mary és vacsorázott. Faburkolatos, jellegzetesen német sörcsarnok volt, gótbetűs verses feliratokkal a sötétbarnába illesztett világosabb barna táblákon.

Fehérkötényes pinczérlányok hordták az ételt, a kik keveset törődtek az egyedül ülő asszonynyal, inkább a férfiakat szolgálták ki és soká megálltak tréfálkozni az asztalok mellett.

Végre Mary is megkapta a vacsoráját, disznócsülköt káposztával és egy nagy korsó sört, a müncheni sörházak rendes étrendjét.

Mary Feldaffingban látogatta meg az apját és két napra bejött Münchenbe, szétnézni ifjúkori emlékei között.

Nagyon örült ennek az egyedüllétnek, távol a férjétől, távol a kis fiától. Úgy érezte, hogy el kell mennie tőlük, szabad levegőt szívni egy kicsit.

Az apjánál volt, a leánykori szobájában lakott, a régi íróasztalát, a kedves képeit látta újra, a melyek mind ott maradtak megszokott helyükön. Néha majdnem elfelejtette, hogy asszony és újra járta a tó partján a nagy erdőket.

Marynek egy kicsit mindig terhére volt a férje és örült, hogy ismét egyedül élhetett a kis szobájában. Azért nem volt ő boldogtalan Ervinnel, nyugodtan élt, a fiát nevelte és lassan egészen megváltozott. Piros arczú lett és egészséges kinézésű, széles csípőjű, beesett mellű, mint a német asszonyok. A haja megbarnult és nem göndörödött többé aranyosan a kalapja alatt.

A megelégedett családanyák nyugalmával ült a vendéglő ablakában és evett disznócsülköt káposztával. Közben kinézett az utczára és kötelességszerűen az elmúlt időkre emlékezett.

Leánykorában gyakran ebédelt itt és most bele akarta magát élni a régi helyzetbe, de sehogyan sem sikerült.

Minden otthonos volt, de mégis szokatlan, valami, a mi régen kedves volt és már kiszakadt az életéből, hogy valami idegen legyen megszokottá.

Mary befejezte a vacsoráját és felnézett és mikor felnézett, Oszkárt látta végigjönni az éttermen.

Az első pillanatban nagy örömet érzett, olyanformát, mintha valakinek, valaki öregnek és fáradtnak váratlanul visszaadják a fiatalságát. Felugrott. – Oszkár! – mondta meglepetten.

Akkor már Oszkár is meglátta és épen olyan csodálkozva mondta ő is – Mary!

Oszkár a feleségével volt és az asszony mosolyogva biztosította Maryt, hogy már sokat hallott róla, de azért nem ismerte volna meg, egészen másnak képzelte, azután leült az asztalához.

Oszkár hamar visszanyerte teljes nyugalmát és vacsorát rendelt, de Maryt túlságosan meglepte a viszontlátás. Régen tudta ő, hogy Oszkár megházasodott, de az csak puszta tény volt, a mely eljutott hozzá, hogy elszomorítsa egy pillanatra, a valóság egészen más volt. A valóság egy csinos, fiatal asszony volt, a kit Oszkár nagyon gyengéden Juditnak szólitott.

Az a szürkekesztyűs leány volt, a kit a virágkereskedésben szeretett meg, a kinek az emléke fehér szegfűket juttatott Marynek, a kit visszatérve Pestre újra látott Oszkár és a ki már egy éve volt a felesége.

Oszkár kiszakadt a Mary életéből, mint az ifjúkori emlékei és most visszatért, egy nővel tért vissza, a kit szeretett. Szép nő volt. Mary úgy hitte, hogy még sohasem látott olyan gyönyörű színűre lesült és olyan kemény karokat, mint az ő karjai, soha olyan aczélosan formált testet. Új, divatos kalapja volt, kicsi, sötétkék és ha férjére nézett, mindig nagyobbak és fényesebbek lettek a szemei.

Oszkár alig-alig is szólt, a felesége vacsorájáról gondoskodott és Mary érezte, hogy alapjában véve terhére van.

Judit mesélte el, hogy két hétre utazni jöttek a házasságuk évfordulójára, hogy kinn voltak Starnbergben és az a nehány nap csudaszép volt. Feldaffingba is átsétáltak és sajnálja, hogy nem találkoztak Maryvel. Elvitték volna csónakázni őt is, mert jóformán az egész nap a tavon voltak. Egyszer délután áteveztek Leoniba, aztán felmentek a Szépkilátóhoz uzsonnázni és mire visszaértek a csónakhoz, már este lett. A starnbergi part sötéten veszett bele a tóba és csak a csónakház előtt világított egy kis lámpa, hogy az útjukat jelezze, úgy dolgoztak át négy kilométert az éjszakában.

Oszkár a feleségét nézte és hallgatta és Marynek eszébe jutott, a mit régen mesélt neki a jövő vágyairól.

– Örvendek, hogy olyan boldogok, – mondta Oszkárnak – úgy látszik mindazt megkapt a a mit régen kívánt magának.

Oszkár megsimogatta a felesége kezét és Mary még megjegyezte: – Talán a sors is engedékenyebb azokkal szemben, a kik hisznek benne, a kik az életet szeretik és erősen tudnak akarni. Mondja különben, most mivel foglalkozik?