Part 4

A lányok asztalt terítettek az üveges tornáczon és Oszkár nézte őket. Mary lassan, finoman mozgott a könnyű rozsdarózsaszín ruhájában, Helén világoskék szövetbe préselve, lihegett, szaladgált, a haja leesett, az arcza vörös lett és fényes.

– Olyan vagy, mint egy molett gazella – mondta neki tréfálkozva Oszkár.

– Mindjárt leöntlek – és Helén magasra emelte a vizeskorsót. – Hát Mary milyen? – kérdezte aztán.

– Mary, Mary mindenesetre egészen más, mint te, két fejjel magasabb és tíz kilóval könnyebb.

– Ne engem sértegess, a hasonlatot halljuk.

– Mencsikofnak igaza van, ő olyan…

– Helén! – szólt ki Bettina a nappaliból

Helén beszaladt. Mary megállt egy csészével a kezében és Oszkárra nézett.

– Mint egy rózsaszinű orchidea – mondta Oszkár halkan, Mary a nagynénje vendégei között csábítóan szép volt.

Helén visszajött. – Nos, Mary, olyan? Különben ki az a Mencsikof?

– Te még azt sem tudod, Mary nem mesélt a hódításáról? – kérdezte Oszkár.

– Nem. Mary, most igazán haragszom.

– Majd este elmondom, – mondta Mary. – Most hívd őket uzsonnázni.

A nyolczvanhárom éves Baumanné ült a háziassony mellé az asztalfőre. Tíz élő gyermeke volt. A legfiatalabb leánya, Anna, ült mellette és vigyázott rá, az is megvolt már negyven éves.

A Mary szomszédja, Jörgenné is az ő leánya volt, nagy erős nő, feszes ruhában, czvikkerrel az orrán. Hat felnőtt gyermeknek volt az anyja és sokat beszélt az ifjúság neveléséről.

A Bettina néni szomszédasszonya Frau Professor Röderich egyetemi tanárné, harisnyát kötött a fia számára és a kötőtűk néha nekiütődtek arany-gummi öve szecessziós női fejjel díszített csatjához. Az ő fia is nagy lehetett már, legalább a harisnya arra vallott.

Sokan voltak még ilyen asszonyok, egyik rosszabbul öltözve és fűzve, mint a másik. Mindnyájan három-négy csészével ittak a híg, takarékos német kávéból és két nagy tál czukorral bevont édes sütemény fogyott el.

Egy nyugalmazott gimnáziumi tanár, Oszkár és a háziúr képviselték a férfiakat, ki-ki a maga módja szerint.

A társaság központja az az őszhajú, vastagujjú, kövér, köszvényes kezű öreg nő volt, a ki a háziasszony balján ült. Frau Petersennek szólították nagy tisztelettel az asszonyok.

Ő Maryt is érdekelte, okos, fiatalos fényű, kék szeme átvilágított a szemüvegén. Hatvan éves lehetett, húsz éve volt már özvegy. Majdnem állandóan utazott, most Ausztráliába készült. Mindig egyedül ment. – Nekem senkim sincs a világon, mindegy hol, mikor és hogyan ér utól a vég – szokta mondogatni. A családjáról és viszonyairól keveset beszélt, csak az utazásairól szeretett mesélni.

Az asztalnál nem igen jutott szóhoz. Ott kiki a saját szomszédjával vitatta meg a gyermeknevelésre, lakás- és fűtésviszonyokra vonatkozó fontos kérdéseket, de későbben a kis fogadószobában körülülték az asszonyok az alacsony, kényelmetlen, kék bársony székeken, hogy mindenik kérdezzen valamit.

Szinte megható volt látni a sok vöröskezű, dolgos asszonyt, a mint műveltségüket igyekeztek kiegészíteni. A magyar származású Bettina néni finoman és fölényesen mosolygott. Mary egy ablakmélyedésben állt, a férfiak a szomszéd szobában beszélgettek.

– Frau Petersen, beszéljen nekünk a theosophiáról – kérte Jörgenné. – Most újra olvastam róla, szeretném, ha megmagyarázná.

Az öregasszony pedig magyarázni kezdett, nyugodtan és világosan, mint egy lexikon, melegen és szeretettel, mint egy nagymama. Széles, kövér arczában világított a kék szeme, két keze a zizegő selyem ölében nyugodott.

– Frau Petersen, meséljen az ázsiai halottégetésről, multkor Wolféknál olyan érdekes volt – mondta egy másik asszony.

– És múmiákról, meg Egyiptomról – kérte Baumann Anna.

– Frau Petersen, melyik népet és országot szerette a legjobban? – kérdezte Helén.

– Közép-Olaszországot és Párist.

– Miért?

– Mert Közép-Olaszországban a legvidámabbak és Párisban lehet leginkább megismerni az embereket.

– És milyen gyönyörűek, finomak ott az asszonyok – szólt közbe Bettina néni.

– De könnyelműek – jegyezte meg Frau Professor Röderich, aztán közelebb emelte kötését a lámpához, mert elérkezett a sarokapasztás kényes részéhez.

– Nem könnyelműbbek, mint másutt, – mondta az öreg Petersenné – csak talán más módon azok, ha azok. Az irodalomban látszanak a legjobban a különböző árnyalatok. A német házasságtörő regények hősnői, mindmegannyi szentimentális mártír követik el a bűnt, a franczia regényekben szeretetreméltón, bájosan, kicsit mindig szatirikus világításban vétkeznek. Csalni azonban egyformán csal ez is, meg az is, még a nagyon tragikus orosz Karenin Anna is.

– Milyen boldog ön, hogy annyi mindent látott és hallott – mondta Jörgenné. – Én egész életemben csak a férjemért és gyermekeimért dolgoztam, olvasni is alig értem rá.

Frau Petersen egy pillanatig az ölébe nézett, aztán felemelte a fejét és talán a szeme is könnyes volt.

– Boldog én? És ezt maga mondja, édes lányom, a kinek férje és szép gyermekei vannak? Nekem mondja, a ki az uramat, két felnőtt fiamat és a tizennyolcz éves lányomat temettem el? A legnagyobb kincs egy asszony számára, a mit a sors adhat neki, a férje és gyermekei, a fiai, a lányai és a kis unokái. Ha nekem csak egyetlen egy kis unokám volna! Dolgozzék csak a férjéért és gyermekeiért, csendesen, elvonulva és legyen meggyőződve, hogy nagy boldogság jutott magának osztályrészül.

– De, Frau Petersen, hogy mondhat ilyet? Hiszen ön küzd a leglelkesebben a női emanczipáczióért. – Baumann Anna mondta ezt, nagyon önérzetesen.

– Igen, az elhagyatott, csalódott, egyedülálló nők számára. Azoknak követelni kell a jogokat, hogy vigaszt találjanak a munkában és a társadalmi érvényesülésükben, úgy mint a férfiak. De a boldog asszonyoknak nincs is szükségük azokra a jogokra. Hallott-e már valaki nőt, a ki a kis gyermekét hordta a szíve alatt, választói jogra vágyni? Látott-e már valaki szerelmes leányt dolgozni, küzdeni, kívánni? Nem! soha senki sem látott. A női emanczipáczió nem más, mint egy nagy, nagy elégedetlenség. Mi más fából vagyunk faragva, mint a férfiak, lehetünk épen olyan eszesek és tehetségesek, de gyengébbek, sokkal gyengébbek. Nekik mindig első a munkájuk, nekünk a szerelmünk. Minket az anyaság puhává, álmodozóvá tesz, bennük a tudat, hogy apák lesznek, újabb tetterőt és ambicziót ébreszt. A női emanczipáczió egy nagy elégedetlenség, azoknak az elégedetlensége, a kiknek számára nincs nagy szerelem, család és rózsaszínű bőrű, kicsi gyerek. Istenem, hiszen még a legerősebb asszony is beteg egyszer minden hónapban, a mikor érzékeny, mikor gyengédségre és kényeztetésre vágyik. Ha lányom lenne, úgy nevelném, hogy egyedül is megállhassa helyét az életben, hogy mindig találjon megelégedést a munkájában, de ha szeretne és boldog tudna lenni, ha anya akarna lenni, ha kis unokát akarna adni nekem, ha… Istenem, ha nekem csak egy kis unokám volna. Van-e nagyobb, csodálatosabb egy olyan kis jószágnál? Hiszen a nagy életismerő renaissence festők is egy gyermekfejben tudták kifejezni a világot megváltó szeretetnek és szenvedésnek minden mélységét.

Az asszonyok nem feleltek, a szobában csend volt, csak a Frau Professor Röderich kötőtűi verődtek önérzetesebben és gyorsabban egymáshoz.

Kint esett az eső, a kertkapuig vezető kövezett úton nagyot koppantak a nehéz cseppek. Mary az esőt nézte, némely csepp ernyedten, fáradtan folyt szét a fényes úton, egy-egy azonban kis tornyocskában csapott vissza, a melyen ragyogva világított át egy pillanatra az utcalámpa fénye, aztán eltűnt az ellenállás kicsi tornyocskája és a makacs csepp is belefolyt a többibe az elmúlás nedves kövezetén. Kis csepp, nagy csepp, fáradt csepp, bátor csepp, egyik úgy, mint a másik. Elmúltak mind, de a tornyocskákon mégis átvilágított a lámpa ragyogó fénye, mégis aranyos volt egy pillanatra a deczemberi esőcsepp, a mely a végtelen, szürke égből hullott.

– Játszszék nekünk valamit – mondta a háziasszony Frau Petersennek.

Az öregasszony a zongorához ült. – Mit játszszam?

– Mendelsohnt nekem – kérte Helén.

Oszkár bejött és búcsúzott. Mary kiosont a szobából és nagy esőköpönyegben az ablak alatt várta őt.

Benn játszani kezdte az öreg asszony vastag köszvényes ujjaival az édes-bús melódiát, német zenét, a német asszonyoknak.

Mary hátra hajtotta a fejét és az eső az arczába esett, úgy mint gyermekkorában régen. A nagy Starnbergi-tóra gondolt, meg hosszú kószálásaira egyedül, mikor néha hangosan kellett verseket mondania és aztán lerohanni a hegyoldalon. Milyen messze, messze volt mindez már!…

– Elkísérem az állomásig – mondta, mikor meghallotta az Oszkár sárczipőinek löttyenését a nedves lépcsőn.

– Ebben az időben?

– Az idő mindig olyan, a milyen a hangulatunk. Nekem ma szép.

– Hiszem, hogy gyönyörűnek találja, a mint látom, még a fekete selyemczipőit is feláldozza.

– Nem akarja, hogy menjek?

– Sőt boldoggá tesz.

– Akkor mit törődik a czipőimmel, mikor a feje felett Mendelsohnt játszanak és én boldoggá teszem.

– Kérem ne gunyolódjék. Sajnálom, hogy nem ajánlhatom fel a sárczipőimet, de túlságosan nagyok.

– Köszönöm, úgysem fogadnám el, maga tudom sajnálná a lakkczipőit. Most azonban induljunk. Nem gondolja? Másként lekésik a vonatról.

– Gyerünk hát. Nem fázik meg? A lába teljesen át fog ázni.

– Nem, nem fázom meg.

A kertkapu bezárult mögöttük és ők kinn voltak az elhagyatott frohnaui utczán.

Oszkár beszélt, megköszönte, hogy Mary várta őt tegnap, örült, hogy akkor nem volt ilyen rút idő. Elmondta milyen gyönyörű volt a ragyogó napfényben a rohanó mozdonyon és milyen pompás volt hazatérni a jól sikerült, kipróbált géppel. Ezeket mondta, de semmi olyat, a mit Mary várt.

Oszkár még zavarban sem volt, ő tisztán hangulatnak tekintette azt, a mi az Eriksenné estélye után a berlini vonaton történt. Egy meleg emléknek, egy érzésnek, a mely egyszer jön, aztán eltünik örökre.

Mary okos volt, jó és nagyon szép, Marytől szeszély volt csupán, a melyért nem akarta bántani, még emlékeztetni sem arra, hogy egyszer magához ölelte gyönyörű fejét.

Pedig olyan szomorú idő volt, a mely mindig közelebb űzi egymáshoz az embereket és ha egy más lány megy Oszkár mellett, egy olyan lány, a kit kevésbbé tisztel, de sokkal jobban szeret, azt a lányt bizonyosan újra megcsókolja egyedül az esőben, az estében.

Mary szótlanul ment mellette, a nedves kavics csikorgott a lába alatt és vékony cipője egészen átázott.

Kiértek a villák közül, az állomás már közel volt, egy kis erdő, nehány üres telek, aztán vége.

– Mikor jön ki újra? – kérdezte Mary.

– Nemsokára, azaz hogy… Nem szóltam, hogy elkerüljem a búcsúzkodást és csak utólag akartam megírni, de magának bevallhatom. Holnap este hazautazom Budapestre.

– És nem jön vissza többé?

– De igen, márczius végén, most jön karácsony, februárban van a hugom esküvője, addig szabadságot kaptam a gyártól. Itt különben is befejeztem a dolgomat, most már otthon kell állás után néznem. Ha sikerül munkát kapnom, akkor már csak csomagolni és búcsúzni jövök vissza.

Mary megállt, nem bírta, nem akarta elhinni azt, a mit most hallott. Megfogta az Oszkár kezét, átfogta szorosan a két kezével és minden könyörgéssel a hangjában mondta: – Ne menjen el, ne menjen el, Oszkár!

– Mennem kell – mondá Oszkár és csodálkozott.

Mary beletemette az arczát a kezeibe és sírt. Este, sötétben egyedül volt azzal, a kit olyan nagyon szeretett, nem tudott ő most magán uralkodni.

– Mary, mi baja?

– Semmi, semmi, már igazán semmi – felemelte a fejét, rámosolygott Oszkárra, az útszéli lámpa az arczába világított épen, még egyszer megnézte őt Mary. Annyi kemény életerő volt a vonásában, olyan tiszta kilátás a hideg kék szemében.

És ő szerette, úgy mint egy váratlan ajándékot, mint a kis gyermekek a karácsonyt.

– Isten vele. Most már mennem kell haza – mondta és odanyujtotta búcsúzóul mind a két kezét.

Oszkár megcsókolta, előbb az egyiket, aztán a másikat és míg a Mary esőtől, könnytől nedves, hideg keze belesimult a kezébe, érezte ő is, hogy nehezebb az elválás ettől a leánytól, mint gondolta.

– Viszontlátásra Mary.

– Viszontlátásra.

Egy lélek sem járt az úton, a fenyők mélyen, szomorúan zúgtak.

Mary mosolygott és Oszkár magához ölelte és megcsókolta búcsúzóul.

Mary mikor hazaért, azt izente, hogy a feje fáj és nem ment le a vacsorához.

Behunyt szemmel feküdt a szobájában a pamlagon. Kinn szél kerekedett, a kopasztörzsű fenyők a ház körül haragosan hajlongtak, mintha csak az esővel harczolnának, mert nem esik zsinóregyenesen, hosszú, merev törzseikkel egyirányban, hanem össze-vissza, szeszélyesen, a mint a deczemberi vihar parancsolja.

Mary nem hallotta a szelet és nem törődött az esővel, ő csak egyet tudott, a mit makacs, kegyetlen kitartással ismételgetett folyton magának, azt, hogy Oszkár elmegy. Eszébe jutott, a mit Eriksenné mondott:

– Megölelt, megcsókolt, nagyon boldog voltam és másnap elutazott!

Elutazik, messze megy és Mary talán soha, de soha sem fogja őt újra látni.

IX.

Gyönyörű vasárnap délelőtt volt, harangzúgással, napfénnyel teli márcziusi nap. Az Unter den Linden vén fáinak már rügyezni kezdő ágai kéjesen nyujtózkodtak az enyhe levegőben és a sok szürke ház csudálkozva bámulta meg a tavaszt. Hogy is férkőzhetett be ebbe a nagy, füstös Berlinbe annyi fény, annyi fiatal ragyogás?

Az Unter den Linden tele volt emberrel, világos ruhás asszonyok sétáltak, ünnepélyesen mosolygó arcczal új kalapjaik alatt. Virágárusok kínálták az ibolyát és piros, lila, zöld luftbalonokkal voltak felékesítve a gyermek-kocsik. Gondos családapák karjukon vezették feleségeiket, kiknek szeme aggódva követte az előttük kézenfogva haladó, ünneplőruhás, angyali gyermekek minden mozdulatát. Az ilyen jó kis polgár mamákszámára nincs sem tavasz, sem vasárnap, sem ünnep, csak szent, nagy aggódás örökösen, a melyet még a márcziusi pajkos napfény sem mer kigúnyolni, ha még olyan ferdére csúszott is szőke fejükön a díszkalap.

A Tiergarten felé igyekeztek a kis családok, a melynek már zöldelni kezdő fái, mint egy sejtelmes, üde fátyol, hivogatólag integettek az embereknek.

Tavasz volt! A napfény megcsókolta a Mary arczát is és meleg, aranyos ujjaival akarta elsimítani róla a bánatot. Mary a műteremből jött és búcsúlátogatásokat akart tenni, mert levelet kapott az apjától, hogy menjen már haza.

Mary nem bánta, szivesen ment, neki csak nem volt ereje az elhatározásra, pedig a tavasz felébresztette benne a vágyakozást az otthoni rügyezni kezdő, nagy fák és a kis szobája után, a melynek ablakából olyan messze lehetett ellátni a csillogó tavon. Mary nem volt kétségbeesve, nem sírt soha, a hosszú téli hónapokban sokat dolgozott, ő csak tele volt lemondással, mint a ki mögött messze elmaradt az ifjúság. Az Oszkárral együtt töltött idő fájó érzést hagyott a lelkében, visszahozhatatlan, örökre elmult szép óráknak emlékét.

Mary lassan ment a széles úton, a mosolygó embertömegben, a reményekkel, sejtelemmel teli márcziusi hangulatban és ugyanakkor az Unter den Linden másik végén Oszkár indult el, hogy aztán valahol a közepe táján bizonyosan találkozniok kelljen, mert úgy rendezte el a szeszélyes sors ezen a márcziusi napon.

Oszkár csak nehány napja jött vissza Berlinbe és most szeretett volna kirándulni, valamerre tavaszt nézni, de először életében nem volt kedve egyedül menni.

Határozatlanul ballagott a napfényben, meg-megállt a kirakatok előtt, a melyek díszesek voltak az új, tavaszi árúktól. Egy virágkereskedés elé ért és soká elnézte az ibolyákat, a szegfűket, a hosszú tölcsérű zöldes liliomokat és az első halavány rózsaszín pünkösdi rózsákat.

Egy budapesti, épen ilyen, virágos üzlet jutott eszébe és vele együtt az a kékruhás lány, a kivel ott találkozott. Ismerte őt már régen, de évek óta nem látta, tudta, hogy tanítónő lett azóta, és akkor előtte állt a huszonhárom éves szigorával, sötét fátyolos kalappal barna fején, könyvekkel a hóna alatt, a mint fehér szegfűket vásárolt.

Nagyon kedves volt, épen olyan, mint egy, a nők jogaiért síkra szállni készülő, kis amazon. Köszönés közben egy pillanatig ránézett Oszkárra, a kinek most a virágok láttára eszébejutottak sötét szemei. Úgy, a mint az ember télen hirtelen a frissen kaszált rét illatát érzi, a melyen nyáron járt, úgy, a mint váratlanul lepi meg egy elmult hangulat mosolygó emléke, vagy fülébe csendül egy régen hallott, kedves melódia. Úgy jutott eszébe, mint a legszebb emlékeink, a melyek gyakran térnek vissza hivatlanul.

Oszkárnak jól esett a sok virágot nézni és arra a havas délelőttre gondolni, a mikor annak a lánynak a láttára, a téli nap a maga sivárságával úgy feltépte lelkében a tavasz utáni vágyakozást, hogy azóta önkénytelenül mindig újra egy bátor, kis szövetséges kezet keresett, a mely a napfénybe vezesse, talán épen azt a szürke keztyüs kezet, a mely akkor januárban a tíz szál fehér szegfű után nyúlt.

Az bizonyos, hogy most először életében nem volt semmi kedve egyedül indulni el a sétájára, ma először szeretett volna nagyon, de nagyon kézenfogva menni valakivel és sok, sok virágot venni annak a valakinek.

– Oszkár – szólalt meg akkor egy női hang mögötte.

Oszkár megfordult és szemben állt Maryval, mert úgy akarta ez a szeszélyes márcziusi nap.

– Jó napot Mary. Hát még itt van? Azt hittem régen haza utazott.

– Holnapután megyek. Maga mikor jött meg?

– A mult héten. Várjon! – és Oszkár bement az üzletbe. Úgy örült, hogy van már a kinek virágot válasszon, aztán egyszerre igen, igen jó kedve lett és derűs hangon tíz szál fehér szegfűt kért a kisasszonytól.

Tíz szál üde, fehér, illatos szegfűt nyujtott át Marynek diadalmasan, mintha ez lett volna a legnagyszerűbb gondolat, a mely ennek a ragyogó napnak a melegében termett.

– Na, most hova megyünk? – kérdezte aztán.

– Hogy érti azt, hogy hova menjünk? Én látogatóba megyek egy barátnőmhöz és nagyon örülök, ha elkisér.

– Ugyan egy ilyen szép napon. Jöjjön inkább velem ki Halenseeba. – Olyan kedves hangon kérte, hogy Marynek mennie kellett.

– Jó, nem bánom – mondta Mary – de délután öt órára visszajövünk, mert akkor találkám van Helénnel a műterem előtt.

– Esküszöm, hogy öt órára ott lesz. Nem is hiszi mennyire örülök, hogy találkoztunk. Siessünk, jön már az autobuszunk.

Oszkár szaladni kezdett a megálló felé, víg volt, mint egy gimnázista, olyan víg, hogy még a kalauz is megvárta a kedvéért Maryt, a ki aztán maga sem tudta hogy, egyszerre csak fennült a pöfögő, sárga szörnyetegen és a mi még tiz perczczel előbb lehetetlennek tünt volna fel, Halensee felé ment Oszkárral, egy csokor fehér virággal a kezében.

A következő állomáson a kocsi teljesen megtelt vasárnapi közönséggel, de mintha ünnepnapokon megnőne a közlekedési eszközök befogadóképessége, a kalauz atyai hangon biztatta az utasokat. – Tessék beljebb menni a kocsi még üres.

– Nézné meg az én zsebemet, ha üreset akar látni – mondja egy úr – bár az lenne úgy tele mint ez a jármű.

– Na hallja – kedélyeskedik a szomszédja – maga a fél Berlint zsebre szeretné vágni.

Erre mindenki nevet, Oszkár is nevet és az általános jókedv ráragad Maryre is, lassan magához tér és örülni kezd a kirándulásnak. Elfelejti azt, a mi őszkor volt, elfelejti a hosszú, hosszú telet, a mely egyetlen egy levelet sem hozott számára attól, a kit szeretett, csak azt tudja, a mi ma van. Holnap talán ismét vége mindennek, holnap talán újra kezdheti a lemondást, de most Oszkár viszi őt el a tavaszba, messze viszi és ma estig az övé lesz egészen.

A tóparti vendéglő erkélyén ebédeltek a napfényben. Elhagyatott, csendes volt körülöttük minden, csak délután volt látogatott Halensee és este zsúfolt a vendéglő, mikor a kivilágított tó partján felvágottat lehetett enni és nehány elfogyasztott pohár sör fejében élvezni a tűzijátékot. Egy ebédet fizetni a napfényért, azt igen soknak találja minden berlini zseb, különösen mikor a fák alatt olyan jól el lehet költeni a hazulról hozott elemózsiát, baráti és családi körben. Csak egy német ember tudja igazán felfogni a vízhatlan galléros, szegesczipős, rucksackos vasárnap délután költészetét.

Igazában azonban ez a vasárnap a Maryé volt, övé volt a napnak minden apró sugara, a tó csillogása és a tavasz egész pompája.

Egy fehér asztalnál egyedül ült Oszkárral és ez az együttlét otthonos melegséggel töltötte el őt. Fehér kezére hajtotta a fejét és az ujjai belevesztek a sötét bőrkalapja alatt szőkén ragyogó hajába.

– Na, most mesélje el nekem, hogy volt Pesten – mondta az ebéd közben Oszkárnak.

– Mire kiváncsi?

– Elsősorban arra, hogy milyen eredménnyel járt a jövőjét illetőleg.

– Minden jól sikerült, azt hiszem. Egy nagy vállalatnál kaptam állást.

– Mikor megy végleg el?

– Nem tudom még bizonyosan, de nemsokára, május elsején el kell foglalnom az új állásomat.

– Örül?

– Nagyon örülök.

– Nem sajnálja az öreg Berlint egy cseppet sem?

– Nem, mert az, hogy elmegyek, az egy lépéssel ismét közelebb visz a czélomhoz. Különben is meg van az a tehetségem, hogy könnyen tudok elszakadni egy helytől és környezettől és fáradság nélkül hozzászokni más helyhez és más környezethez.

– Én azt nem értem, nekem minden elválás fájdalmas, még a szoba is, a melyben laktam és minden bútor, a melyet használtam az enyém lesz egészen.

– Igen, mert átadja magát erősen a benyomásainak és mindig rabja a hangulatainak. Pedig lássa Mary, az embernek nem szabadna olyan bőkezűen bánni a ragaszkodásaival és az érzéseit meg kell őriznie a saját nagy boldogsága számára.

– Maga olyan feltétlenül hisz abban az eljövendő boldogságban? – Kérdezte Mary és gúnyosan előretolta kicsit az alsóajkát.

– Igen, feltétlenül hiszek benne, mert szükségem van erre a hitemre, ez ad erőt a munkához. Már egész kis fiú koromban mindig kerestem valakit, a kihez a gondolataimat fűzzem és apró gimnázista szerelmeim taníttatták meg velem a számtant vagy latint. Később, ó még alig voltam tizenhat éves, ez már nem elégített ki, nyitott szemmel akartam az életet járni, tudni akartam minden mélységét és akkor át kellett látnom ezeknek az érzéseknek mulandó és kicsit nevetséges voltát. Semmim sem maradt, nyugtalan, mélázó, türelmetlen fiú lettem, untam a gyermekségemet és csak nehezen tudtam tanulni. Ezerszer kellett elmondanom magamnak, hogy nem szabad megbuknom, még az egyetemen is és így tettem le a vizsgáimat. Aztán kikerültem az életbe, a saját munkámra voltam utalva, attól függött a megélhetésem és akkor megváltoztam egészen. Mert minél több piszokkal találkoztam, minél inkább elfogott az undor az alacsony, mulandó érzések láttára, annál inkább nőtt bennem a hit, hogy a sors valami szebbet tartogat számomra. A szerelem csak nem merülhet ki az árúházi lányokkal töltött estékben, és nem ölheti meg vágyakozásunkat a flirt, a mely rövid időre egy-egy asszonyhoz, vagy leányhoz fűz. Nem az erkölcsösségem lázadt fel mindezek ellen, higyje el, hanem az egyszerű, természetes emberi érzésem. Tudom, hogy egyszer találkozom majd valakivel, a ki be fogja tölteni a gondolataimat és a kivel gyönyörű lesz a munka és a küzdelem.

Nem nézett Maryre, halkan, kicsit elfogódva mondta el mindezt, mint az olyan ember, a ki magáról nagyon ritkán beszél és egyébként is keveset, de azért már magában kiformálta és kicsiszolta gondolatait és nézeteit.

– Mondja még soha sem szeretett senkit? – kérdezte Mary.

– Ó igen, tetszett nekem ez is, meg az is, de mindig elűzött az élet és mert utólag nem sajnáltam, abból láttam, hogy egyik sem volt az igazi. Az igazinak úgy kell jönnie, mint a sorsnak magának, hogy ne lehessen másként tenni, mint magamévá tenni őt örökre. Akkor nem lehet majd sem okoskodni, sem magyarázni, ott nem lehet helye meggondolásnak, az fátumszerűen fog jönni és magával visz ellenállhatatlanúl. – Oszkár elhallgatott, a csillogó vizet nézte és az apró hullámok játékát.

– Mire gondol most? – kérdezte egy idő mulva Mary.

– Arra, hogy milyen jó, hogy mi ma találkoztunk, szép megint együtt lenni, szeretek magával beszélgetni. Magával tudok is. Nem is hiszi milyen sok, sok gyengédség árad a lényéből.

– És mégis ma talán utoljára látjuk egymást az életben.

– Ne beszéljen olyan csúnyákat kérem.