Part 3

– Vége, mindennek vége – gondolta Mary és Eriksen után nézett, a ki ragyogó arczczal hagyta el a termet.

Lolónak újra, meg újra meg kellett jelennie a pódiumon és ő mindannyiszor magával hozta nemcsak a szerzőt, hanem Mencsikofot is, a kinek gomblyukát teletűzte az ibolyáival és legelragadóbb mosolyával nézett fel rá.

– Menjünk most már – mondta idegesen Mary és boldogan lélekzett fel, mikor az embertömegből kiértek az utczára.

Oszkár Maryt nézte. – Sápadt nagyon – szólalt meg végre – valami baja van?

– Nagyon fáradt vagyok.

– Azt igazán nem csudálom – mondta Oszkár és akkor már a kapuhoz értek.

V.

Mikor beléptek az Eriksenné zeneszobájába, az asszony a zongorához támaszkodva állt és Mencsikoffal beszélgetett. A házi úr a szürke divány sarkában ült két nő között, a kik közel hajolva hozzá, épen hangosan nevettek valamin. Az egyik egy amerikai hegedűművész felesége, szép volt, mintha egy Mackart-képből vágták volna ki a fejét. Göndör, barna haj fogta körül kicsit sárgásbőrü, erősen rózsás arczát. A másik egy hatalmas termetű német énekesnő égszinkék selyem ruhában, nagy volt, lenhajú, kékszemű és széles piros ajkait mindig egy kicsit szétnyitva tartotta.

Mary és Oszkár idegenek voltak ebben a társaságban, mindenki csak zenéről és művészi sikereiről beszélt. Az asztalnál is többnyire szótlanul ültek egymás mellett. Körülöttük élénken folyt a társalgás, mindenki alig várta, hogy szóhoz jusson és magáról beszélhessen, leszámitva az amerikai nőt, a ki távollevő férje helyett dicsekedett.

Nagyon kedves volt a társaság, épen olyan mint mindig, ha művészek vannak együtt. Mary egész otthonosan is érezte magát, neki csak a téma volt idegen, mert egyáltalán nem értett a zenéhez.

Oszkár azonban még sohasem volt ilyen társaságban, neki különös és új volt a nagyúri, fényes ebédlőben az a bizalmas, szókimondó modor, melylyel itt az emberek egymással beszélgettek. Csodálkozva nézte Eriksennét, a kit Lahmannál egészen másnak ismert, nagyon finomnak, ábrándosnak és halkszavúnak, most hangos volt, vidám, sokat nevetett és feltünően kaczérkodott Mencsikoffal.

A legtöbbet a háziúr beszélt, erőltetetten kedélyeskedő modorban adta elő hangversenyéleményeit.

– Igen – fejezte be egyik apró történetét – a művészek gyakran merész turpiságokkal élnek, hogy a sikert biztosítsák maguknak.

– De mennyire szükséges is nem egyszer – mondta Mecsnikof – magam is…

– Pardon – Eriksen szavába vágott – most jut eszembe a legjobb, a mit megértem. Egyszer Frankfurtban jártam üzleti ügyben és a milyen zenebolond vagyok, az estét persze hangversenyben töltöttem. Valami lengyel zongorista, egy híres Liszt-játékos solo-estélye volt. A mint a drágapénzen váltott helyemet elfoglaltam, egy hely húsz korona volt, csodálkozva látom, hogy a zongorán két hatalmas gyertyatartó áll. Kénytelen voltam azonban belenyugodni a dologba, már nem értem rá felvilágositást kérni, mert megjelent a művész és játszani kezdett. Kitünően értette a dolgát, meg kell adnom. Teljesen átengedtem prózai lényemet a zene varázsának, mikor egyszerre óriási robaj ijeszt fel álmodozásomból és látom, hogy az egyik gyertyatartó a legmerészebb futam közben leesett. Az egész közönség összerezzen, több hölgy sikolt, néhány el is ájul, de az én művészem nyugodtan játszik tovább és egy pillanatra sem hagyva abba a nehéz rapsodiát, lehajol, felemeli a gyertyatartót és a helyére állitja.

Mindenki ámulva nézi, a darab végéig síri csend és áhitatos némaság uralkodik az egész teremben, de mikor a művész befejezte játékát, olyan tapsvihar és tombolás tört ki, a milyet még életemben nem hallottam.

Magam is elragadtatva csudáltam a nagy férfiú lelkinyugalmát, a míg később egyszer valahol elmeséltem az esetet és akkor megtudtam, hogy ez egy állandó trükkje volt, a melylyel a legkényesebb közönség előtt is biztosította mindig a sikerét.

Eriksen elégedetten dőlt hátra karosszékében és programmszerűen, hangosan kaczagott.

– Nekünk is ki kell találnunk valamit, ha együtt megyünk majd hangversenykörútra – mondta Lolo Mencsikofnak.

– Nekünk megvan már az, a mi feltétlenül biztosítja sikerünket.

– Nos és mi az? – kérdezte Eriksen – halljuk! Én mint férj jogosan érdeklődhetem.

– Hogy lehet ilyet még kérdezni is, hát nem elég biztositék, a nagyságos asszony meglepően gyönyörü megjelenése.

– Ezt már igazán nem tűrném – kiabált a szőke nagy énekesnő, – hogy így udvaroljanak jelenlétemben a feleségemnek.

– Én nyugodt vagyok a Lolómat illetőleg – ez volt a háziúr egyik legkedvesebb, sokat hangoztatott kijelentése.

Lolo megsimogatta az ura rövid ujjú, kövér, fehér kezét. – Igazad van édes piczikém – hizelgett kedvesen.

– Isten tartsa meg a nyugalmát – mondta gúnyosan a szőke.

Oszkár ránézett az asszonyra, aztán az urára, aztán a szép Mencsikofra és saját tapasztalatai jutottak eszébe. Vajjon ez a kis ember csakugyan bízik a feleségében, vagy neki csupán dísztárgynak kell, a ki bármi áron, de biztosítsa neki, az ambicziózus kis zsidónak, hogy művészek, írók, szóval nevezetességek forduljanak meg a házánál?

Nagyon furcsa volt mindez az Oszkár szemében és egyszerre az asszonynyal eltöltött tavaszi idilljét is egészen más színben látta.

A háziúr felemelte a poharát. – Engedjék meg, hogy ezt az aranyszínű rajnai bort a Mary barátnőnk egészségére üritsem.

Koczintott a leánnyal és hogy jobban megnézte őt, rajta is felejtette a szemét. Nagyon szépnek találta a sötétzöld ruhában, a mely kicsit halaványnyá tette, de annál finomabban tüntette fel a vonásait.

– Milyen gyönyörű virágai vannak – jegyezte meg aztán, mintha azokban gyönyörködött volna.

Marynak egy csomó lila-rózsaszin orchidea volt az övébe tűzbe.

– Ilyet még csak kirakatban láttam, – mondta az amerikai asszony, – soha sem volt még olyan heves bámulóm, a ki ezekkel a drága virágokkal ajándékozott volna meg.

– Valld be Mary, kitől kaptad – és Lolo jelentőségteljesen nézett Oszkárra.

– Magam vettem – felelte Mary egyszerüen.

– Mutasson egyet – kérte Mencsikof.

Mary kihúzott egy szálat a csokorból és átnyújtotta Mencsikofnak.

A művész egy ideig a lámpa felé emelve nézte, a mint a villany fénye átvilágitott a finoman erezett szirmokon.

– Ez a legszebb virág – mondta – titokzatos, csudálatos, szelid és buja egyszerre. Olyan mintha egy szőke, hideg leány valahol az indiai templomokban, a tarka pompa között, a hol fényes szemű, sötét bőrű, ékkövekkel telerakott nők csábítják a férfiakat, vad, keleti tánczba kezdene a forró éjszakában, disztelenül, karcsún, fehéren, egy nagy, kétségbeejtő érzelem hatása alatt.

Sápadt arcza kipirul, tiszta bőre ég, szőke haja leomlik a tánczközben és szemérmesen eltakart válláról lecsúszik szűzi ruhája.

Nem látják mindezt a rózsaszínű, halaványeres, különösre kinyilt szirmokon? Milyen üde most még és milyen hirtelenül fog elhervadni, a mint az én szőke nőmnek is hirtelen kell meghalnia a táncz után, megöli a szégyen, a mint abbahagyja és tudatára ébred mezitelen vállainak, égő arczának. Szegény, szép fehér leány mereven, hidegen alszik az ezer csillagos, indiai éjben. Ezt a virágot szeretném elmuzsikálni és azt a lányt. Majd egyszer megcsinálom.

– Kegyedhez nagyon jól illenek az orchideák – tette hozzá Maryhez fordulva.

– Egy dalt írjon róla és én majd eléneklem – mondta Lolo és ajkához emelte a virágot.

– Oh kedves barátnőm, nem talál magához ez a furcsa virág, sokkal egyszerűbb, illatosabb diszt és hangulatot kiván a maga lénye.

Az asszony engedelmesen tette le az orchideát, a melyet a férje vett a kezébe, egy ideig nézte, de minthogy semmi találó sem jutott eszébe, hármat köhintett, visszaadta Marynak és a boráról kezdett mesélni, hogy hol, mikor és mennyiért vette.

Mary hosszú, fehér kezében tartotta az orchideát. Mencsikof áthajolt az asztalon és halkan mondta. – Tűzze a szép hajába.

– Sohasem tűzök virágot a hajamba – felelte Mary és elengedve az orchideát, önkénytelen mozdulattal a kontyához nyúlt.

Oszkárt boszantotta a Mencsikof bizalmaskodása, felvette a virágot és mikor a leány beleegyezőleg bólintott, a gomblyukába tűzte.

VI.

A vacsorának vége volt. Mencsikof zongorázott, eloltotta a nagy lustert és a kis sárga ernyős lámpa fényében Chopint játszott.

Mary a szomszéd szobából hallgatta. Egy magas támlájú faragott székben ült, a Lolo szalonjának sarkában. Vörös fényű, régi ampolna égett a feje fölött és titokzatosan világította meg a bútorokat.

A szoba közepén, egy emelvényen, hatalmas menyezetes nyugágy állt, nehéz szőnyeggel letakarva. Tarka selyempárnák hevertek az egyik végében, melyek fölött a menyezetről egy illatszerrel telt szenteltviztartó lógott. A kagylót tartó bizanczi angyal és a kemény, gótikus ágy a keleties, buja kényelmet jelképezték, a mely a legjobban izgatta a Lolo képzeletét és a melyre mindig vágyott.

Nehéz, arannyal himzett függönyök lógtak az ablakon, biborszinű bársonynyal bevont székek álltak a sarkokban és az egyik falon gyönyörű himzett gobelin takarta el a vörösselyem tapétát.

– Ebben a szobában minden régi – szokta mondani vendégeinek Eriksen.

Mary mellett a sötét, nehéz asztalon voltak az Eriksenné ibolyái és az Oszkár névjegye.

Egyik kezével a nagy, lila csokrot simogatta, és úgy hallgatta a zenét.

Oszkár a zeneszobába vezető ajtóhoz támaszkodva állt és Maryt nézte. Szőke haja egészen bronzszinű volt a vörös lámpa fényében, és vékony alakja gyönyörűen beleillett a régi, merev támlájú székbe.

Tágra nyitott szemekkel várta, a míg elérnek hozzá a hangok és élvezett, a mint csak nem zeneértő emberek tudnak muzsikát élvezni, a kikben csak érzést és hangulatot ébresztenek a melódiák és a kik kritika nélkül adják át magukat a mindennél szebb álmodozásnak.

Mary álmodott. Hosszú, fehér kezével az ibolyákat simogatta, mintha azok a virágok mesélnék el a nagy és csudálatos hangokat.

Oszkár nézte Maryt, a ki idegenszerű, zárkózott és finom volt ebben a társaságban. A míg a tőle kapott orchidea hervadt a gomblyukában, büszkén érezte, hogy egy kicsit ma este övé ez a nő, mert ő hozta ide és ő viszi majd megint el.

Mencsikof befejezte a játékot és az asszonyok körülfogták.

– Hol van az orchideás leány? – kérdezte a müvész.

Mary hallotta a kérdést és felállt, Oszkár feléje közeledett, de abban a pillanatban Mencsikof is a szobába lépett.

– Szóljon ön is hozzám valami kedveset – mondta Marynek.

– Mit mondjak?

– Azt már csak nem kívánja, hogy én legyek a sugója ebben a pillanatban. Vagy nem tetszett magának? Pedig én nagyon szépen szerettem volna játszani.

– Nagyon szépen is játszott és én régen, régen nem élveztem úgy, mint ma este – mondta Mary.

– Lássa ez kedves. Szereti a zenét?

– Szeretem, de nem mindig, én annyira nem vagyok zeneértő. Nálam csak hangulat kérdése, én azt a muzsikát élvezem leginkább, a mely mellett legszebben tudok gondolkodni és mikor azt kell hinnem, hogy mégis a zene a leghatalmasabb a világon.

Mencsikof elgondolkozott. – A zene a leghatalmasabb a világon, azt hiszem, igaza van. Emlékezzék csak vissza, hogy Turgenyev is azzal fejezi be a «Tavaszi hullámok» czímű regényét. «Vannak érzések, melyeket csak a zene bir kifejezni» és nem ir többet.

– Igen, igen – mondta Mary – vannak érzések, a melyeket csak a zene bir kifejezni. Miért nincs is meg minden szép könyvnek a maga zenéje? Zenésznek és költőnek együtt kellene járniok, de nem operában, meg dalban, a hol egymáshoz nyomorodik zene és vers, hanem valahogyan egészen másként. Mihelyt érzésekről van szó, a zeneköltő hatalmasabb az irónál.

– Látta a Klinger Beethoven szobrát? – kérdezte Mencsikof.

– Láttam Lipcsében. Miért kérdi?

– Mert itt lóg a képe velünk szemben a falon és szeretném tudni, milyennek találja. Én azt hiszem, egyike a zene leghatalmasabb megtestesítéseinek.

Mary közelebb lépett a képhez, a vörös világitásban, egy régi rámában egészen más volt, mint a hogy ő látta eredetiben a számára külön épitett hideg, kék-fehér kápolnában.

– Gyönyörű – mondta elgondolkozva – egy lépés a mindenség felé. Így, képen inkább visszatetsző, mert így a bécsi polgár mezitelenül, az eredetiben azonban Beethoven, a kinek nincs ruhája. Eszembe jut, mikor szemben álltam vele egyedül. A lábainál sasok ülnek, angyalok mutatnak fel rá és a széke a mindenség. A szemét behunyja, nincs szeme, csak összeszorított ökle van és úgy ül az emberiség drámaszékében. Ha behunyom a szemem, látom a szobrot. Hallom és látom, mint a legtisztább zenét, a melyhez már fül sem kell, a mint a süket Beethoven számára is hangtalan volt. Ő csak leereszkedett hozzánk, mikor kótákba foglalta, hogy halljuk mi is. Az a szobor vágyat ébreszt bennünk megkeresni a dolgokban élő azt az absolut valamit, a melyet régen a vallás takart. Én ne én legyek többé, engem ne egy képről ösmerjenek, hanem talán egy mozdulatban, a melyet sohasem mozdultam, egy mosolyból, a melyet sohasem mosolyogtam, de a melyben benne élek egészen.

Beethovennek nincs ruhája, nincs kora azon a szobron, lehetne húsz éves, lehetne hatvan és élhetett volna minden időben. Nem tudom…

Mary elhallgatott, mintha álomból ébredt volna. Eriksenné jött be és Oszkárhoz lépett mosolyogva.

– Mondja tovább, mondjon még valamit – kérte Mencsikof Maryt.

A régi óra kettőt ütött, aztán komolyabb hangon tizenkettőt.

– Fél egy, mennem kell már – mondta Mary.

– Elkisérem – ajánlkozott Oszkár – de Frohnauba már nem juthat ki.

– Benn alszom Berlinben a Buschék lakásán.

– Akkor rendben van.

– Mikor látom újra? – kérdezte Mencsikof.

– Ki tudja – válaszolta Mary.

Újra kint voltak az utczán és mentek együtt az állomás felé a csillagos ég alatt.

Még csak néhány napja mult, hogy Mary ugyanezen az úton lihegve, szomorúan szaladt az esőben. Néhány napja! Neki egy örökkévalóságnak tetszett, mióta Oszkárt ismerte. A szél szétfújta a köpenyegét és ő csak nehezen birt vele megküzdeni.

– Jőjjön kapaszkodjék a karomba – ajánlotta Oszkár.

Mary megállt, nevetett, összébb kapta a kabátját és aztán karonfogva mentek tovább.

– Hogy összefújt minket a szél – mondta Oszkár.

– Összefújt a szél, de ha olyan nagyokat lép, én nem birok lépést tartani magával.

– Lássa, lássa, még nem szoktam meg így menni valakivel. Különben mindjárt meg is érkeztünk.

– Kár.

– Miért sajnálja?

– Mert nagyon jól esik a friss levegő. – Mary úgy érezte, hogy még soha életében nem volt ilyen jó kedve, dalolni szeretett volna, ugrálni, nevetni, mint egy kis leány. Az egész világ megszünt számára, csak az az egy charlottenburgi utcza maradt, meg ők ketten, karonfogva, éjfél után, az őszi szélben egyedül.

– Fáradt? – kérdezte Oszkár, mert Mary egyet sem szólt.

– Nem, nem vagyok fáradt.

És ez az egyszerű válasz úgy hangzott, mint egy diadalének. Így csak egészen kis gyerekek mondják, hogy itt a karácsony, szép, fiatal lányok, hogy tizennyolcz éves vagyok és nagyon boldog nők, mint ő, egy egész közömbös valamit, a mi azt jelenti szeretlek. – Nem, nem vagyok fáradt – fekete kendője lecsúszott a fejéről, szőke hajával játszott a szél és így szeretett volna menni még soká az éjszakában.

Hogy tudnak a tárgyak úgy megváltozni hétfőtől péntekig, mert hétfőtől péntekig megszépült a charlottenburgi utcza, az állomás, a jegypénztár és a vonat is.

Mary felugrott egy szakaszba, fiatal pár ült a sarokban, ő tapintatosan átment a szomszéd fülkébe, ott is egy ifjú pár, a harmadikban szintén két szerelmes rebbent szét és Mary ijedten húzódott vissza.

Oszkár nevetett: – Ha maga nem akar zavarni, akkor Berlin körül, éjfél után, egyáltalán ne üljön vonatra.

– Nem, nem, itt van már egy üres fülke – mondta Mary és leült a sarokba.

– Ugy-e ma nagyon szép volt Lolo? – kérdezte egy idő mulva Oszkártól.

– Szép, de maga sokkal szebb volt.

– Igazán?

– Igazán, hiszen az oroszt is meghódította egészen.

Mary vállat vont.

– Most úgy tesz, mintha nem törődnék vele, pedig egész este egyedül az volt a czélja.

– Miből gondolja?

– Láttam és hallottam. Vagy különben miért volt vele olyan bizalmas?

– Mikor?

– Mikor együtt beszélgettek.

– Hiszen mi csak zenéről és a Beethoven-szoborról beszéltünk.

– Igen, igen, de milyen modorban, maga a szívét, lelkét kitárta. Mintha…

– No mintha?

– Nem tudom, mintha nagyon akart volna tetszeni.

– Lássa, mikor én régen Lipcsében, egyedül álltam az előtt a szobor előtt és végtelen nagyot éreztem, akkor tudtam, hogy ha egyszer boldog leszek, az a pillanat fog eszembe jutni. Olyan csodálatos, hogy ma épen ott lógott a képe a falon.

– Hát ma olyan boldog volt?

Mary bólintott.

– Miért? – és Oszkár Mencsikofra gondolt.

Miért? Mary felnézett rá, minden ott ragyogott a szemében, mert most szeretett először és úgy mint hétfőn egyedül, magyarázatul, mentségül, feleletül most is azt suttogta, – Oszkár!

– Mary! – Oszkár örült és csodálkozott. Megfogta a Mary kezét és simogatni kezdte, a leány szőke feje a vállához ért és megcsókolták egymást, mint már annyian előttük a Berlin felé menő kis vonaton.

VII.

Deczember elején a nagy szerelőcsarnok utolsó fülkéjében állt a mozdony, a melyet Oszkár tervezett és rajzolt és a mely az ő próbamunkája volt.

Majdnem öt hete, mióta az alkatrészek elkészültek és a hatalmas gép szerelés alá került, Oszkárnak minden idejét és gondolatát lefoglalta. Kora reggeltől késő estig dolgozott, rendelkezett és a vasárnapot is a gyárban töltötte egyedül a rajzaival.

Az Eriksenné estélye óta egyszer sem volt kinn Frohnauban és Maryről is megfeledkezett egészen.

Most végre elkészült a mozdony és csak nehány nap választotta el első útjától.

Oszkár büszkén nézte, vizsgálta a műszereket, miközben a munkások az utolsó kalapácsütéseket tették.

A gyár igazgatójától megjött az utasítás, hogy szombaton délután a stettini vonalon próbálják ki az új gépet.

Oszkár nagyon boldog volt, szerette volna valakivel közölni az örömét és azért ott a zajban, a füstben, a térdén megírta Frohnauba, hogy szombaton délután arra fog elmenni új mozdonyával.

Szombaton két órakor az egész gyárban szünetelt a munka. A mozdony be volt fűtve, Oszkár kipirult arczczal, gyöngyöző homlokkal rendelkezett, az igazgató és gyárvezetőség körülvették a gépet.

A munkások sorfalat álltak a csarnok két oldalán. Mindenki látni akarta a gép távozását, a melynek mindnyájan dolgoztak egy-egy alkatrészén és a mely így mindnyájuké volt.

A gép lassan indult meg a csarnok mélyéből. A felvigyázók előreszaladva nyitottak számára utat a kitárt kapuk felé és a mozdony prüszkölve, fujva, fütyülve ért ki a napfényre, a gyár népe pedig hangos éljenzéssel búcsúzott tőle.

Oszkár a tüzelőtéren állt előrehajolva, figyelte az utat, vizsgálta a szerelvényt és kék vászonsapkás feje, a gyárilányok vágyó pillantásaitól kísérve, eltűnt a messzeségben.

Ő nem látott és nem hallott semmit, számára az egész világ az a kis tüzelőtér és az a nehány műszer volt, a melyek előtt szigorú vizsgáját tette le. Ő alkotta a hatalmas gépet, neki is kellett először kipróbálnia, rohanva a fényes sínpáron, mielőtt átadnák hivatásának, hogy vidám és szomorú embereket, jó és rossz híreket vigyen az élet egyik állomásáról a másikra.

Frohnau előtt, a nyilt pályán, meghúzódva a töltés mellett Mary várta Oszkárt. Már reggel bement volt Berlinbe, délben titokban jött vissza és azóta várt.

Gyönyörű őszi nap volt, a milyenek deczember elején szoktak néha lenni, mikor a későn beálló tél előtt a nap mégegyszer és utóljára tisztán, melegen ragyog a kék égen.

Mary régen várt, de nem lett türelmetlen, öt hét óta megszokta már nagyon várni és hiába várni.

Az első vasárnap a hangverseny után végig várta a Berlinből jövő vonatokat mind. Szívdobogva, mindig új reménynyel leste a kupéajtók nyilását, azt hitte, el kell jönnie Oszkárnak, biztosan hitte.

Emberek érkeztek, kiszálltak, elsiettek, a vonatok már kivilágítva robogtak el Mary előtt és ő még mindig várt, hét óráig várt arra, a kiről azt hitte, hogy nem hagyhatja őt aznap egyedül.

Van-e szomorúbb a hiába való várásnál? Mikor a pillanatok is jelentőséget nyernek és mikor mégis nyugodtan nézünk szembe azzal, hogy egy–két–három óráig is elállunk egy helyben mozdulatlanul, ha csak a legparányibb reményünk van arra, hogy eljön az, a kiért minden türelem és szenvedés semmi nekünk.

Oszkár nem jött és Mary fáradtan, kifosztva, szomorúan ment haza. A következő vasárnap már nem várta az állomáson, csak rágondolt szünetlenül, mint minden más napon is egész héten át. Dolgozni nem tudott, alig, alig ment be Berlinbe és akkor sem a műterembe, legszívesebben az utczákon bolyongott, Oszkárt kereste, kereste ott is, a hol tudta nem találja és mindig azt remélte, hogy mégis feltűnik majd magas alakja az emberek között.

A harmadik vasárnap is eltelt és Mary régen tudta, hogy nincsen joga úgy várni Oszkárt, mint azt, a ki őt szereti. Kedves volt hozzá az Eriksenné estélyén, mert féltékeny volt kicsit Mencsikofra és megcsókolta, mert hangulatos, gyönyörű este volt, megcsókolta úgy, mint Lolót és bizonyosan már nagyon sok nőt.

– Mi van vajjon Oszkárral? – kérdezte ebédnél Arthur bácsi.

– Nem tudom, – mondta Helén – ilyen sokáig még nem maradt el soha.

Akkor már aggódott Mary és bizonyosra vette, hogy valami baja történt, nagyon sápadt lett és a gyárban szeretett volna utána kérdezősködni. Aztán megjött a kártya és vele a vigasz. Él, egészséges! Csak azért nem jött, mert sok dolga volt és Mary szombaton várta, várta a töltés mellett, hogy legalább arra menni lássa.

Két bükkfa állt az út mellett, rajtuk volt még a sok száraz levél és úgy nyujtogatták egymás felé sárgán zizegő ágaikat. Fáradt színű füvön állt Mary, barna, száraz, szúrós virágok között. Letépett egyet, azt hitte le fog hullani, de a virág megtartotta bársonyos, párnás fejét.

– Ezek a nyár múmiái, – gondolta – ezekből minden lehullott már, a mi meg tudott halni. Igy maradnak most a hó alatt tavaszig, akkor mégegyszer megnézik a napot, aztán meghalnak, eltűnnek egészen.

Soká nézte a szúrós virágokat, magát hasonlította össze velük és szedett belőlük egy csokorral. Tele volt már a keze barna virágokkal, a mikor egy füttyöt hallott és felkapta a fejét. A szíve nagyot dobbant, a napon, a fényes síneken a lokomotiv közeledett. Jön! Tágra nyitotta a szemeit és akkor már el is robogott mellette a hatalmas gép. Csak egy kék alakot látott, egy kis gépészsapkát, de Oszkár volt mégis és a kék sapka az ő szőke fejét fedte. Aztán újra várt. Várta, a míg visszatér. – Az egész nem lehet több, mint egy félóra – gondolta és nekidőlve egy fának, a távolba nézett. Zsebkendőjét a kezébe fogta, integetni akart, ha feléje fordulna az Oszkár kéksapkás feje.

Lemenőben volt már a nap, a levegő fehér köddel kezdett megtelni, mikor végre feltűnt a mozdony. Gyorsan jött, egész közel ért Maryhez. Oszkárnak nem volt már szüksége a nagy vigyázatra, minden rendben ment és ő a vaskorlátnak dőlve a vidéket nézte.

– Talán engem keres – gondolta Mary.

– Itt vagyok, itt vagyok, várlak, – nevetett a boldogságtól és fehér zsebkendőjével integetett. Oszkár meglátta, lekapta a sapkáját, visszaintett, aztán eltűnt a messzeségben.

Mary elindult hazafelé, nagy kerülővel az erdő szélén. Egészen este lett, néma őszi este, Mary lassan ment a barna fatörzsek mellett, egy jött a másik után és a hold hidegen nézett le rájuk, mint egy tejüveges éjjelilámpa. Az egész egy szép, mélabús könyv volt, minden barna, kopasz törzs egy-egy barna sor, egy-egy barna, holdfényes, ezüstös sor.

Kis köpcös kökénybokor állt az út mellett, Mary megsimogatta az ágait, a kesztyűjén át is érezte a tövisek szúrását és a könnyű fájdalom nyomában nagy nyugtalanság szorította össze a torkát, iszonyú várakozásteljes melegség.

A barna száraz virágokból szedett csokrára nézett. Nem, nem, ő nem volt még a tavasz múmiája! Fehér lehellete eltűnt az őszben és ő nekiszaladt a hervadásnak.

VIII.

Másnap kint ebédelt Oszkár Buschéknál, de Mary egy pillanatig sem lehetett egyedül vele. Arthur bácsi teljesen lefoglalta. Töviről-hegyire el kellett mesélnie mozdonyának egész történetét.

Délután uzsonna volt Bettina néninél és egy csapat vendég már három órakor megérkezett. Korán jöttek és rendesen vacsorára is ott maradtak mindnyájan, mert elvégre nagyon nagy utat kellett megtenniök, a míg kiértek.