Mary

Part 2

Chapter 23,516 wordsPublic domain

A világoszöld selyemtapétára koszorú- és csokorszalagok voltak aggatva, tarkítva híres emberektől emlékbe kapott fényképekkel.

Mindezek felett pedig lógott egy valódi Rubens, mint a gazdagságnak és pénznek tehetetlen zsákmánya.

Leszámítva két rózsaszín selyemkarszéket, más butor nem állt a szobában, a melyet majdnem teljesen betöltött a nagy hangversenyzongora.

Mary a szürke kanapén ült és az asszony, miután meggyujtotta a kis rózsaszínernyős lámpáját az íróasztalon, odabújt melléje a félhomályos sarokba.

– Igaz, – mondta Mary – tegnap egy kedves ismerősöddel találkoztam.

– Kivel?

– Találd ki!

– Férfi?

– Ugyan, ugyan, neked kedves ismerősöd csak férfi lehet. Várj, majd segítek, Lahmannál ismerkedtél meg vele.

– Oh az Oszkár! Itt van Berlinben?

– Te nem is tudtad?

– Nem. Azóta nem találkoztam vele.

– Az hogy lehet, féltél a férjedtől? – kérdezte Mary.

– Dehogy! Nem volt tulajdonképen semmi okom félni a férjemtől.

– Tulajdonképen…!?

Lolo már nem hallgatott Maryre, az arca végtelenül szelid és ábrándos lett, mint mindig, ha az emlékeiről beszélt.

– Azért mégis gyönyörű három hét volt – mondta.

– Három hétig voltatok együtt?

– Három hétig. Ő sem lakott benn a szanatóriumban, hanem ugyanabban a villában, a hol én, gyönyörű helyen, a domboldalon. Április közepe volt, épen virágozni kezdtek a fák.

A térdére könyökölt az asszony, fejét kezébe hajtotta és emlékezett.

– És? – kérdezte Mary.

– És?… És semmi több, neked elmondhatom, te hinni is fogsz nekem, igazán nem történt köztünk semmi. – Lolo mesélni kezdett, mintha egy neki nagyon tetsző könyvet olvasna. – Én már három hete voltam ott, mikor Oszkár megérkezett. Hamar megismerkedtünk, nekem mindjárt megtetszett, mikor a háziasszony először vezette be a szalonba, hogy bemutassa. Nagyon csinos fiú. Neked nem tetszett? Csak pihenni jött, nem volt semmi baja, de azért bejárt a szanatóriumba. Tudod ott a betegek nem gyógyulnak meg, de az egészségeseknek sem lesz semmi bajuk a kúrától. Reggelenkint mindig együtt mentünk be a szanatóriumba, ő a kertben várt rám, a míg elkészültem az öltözéssel. Egy padon ült és olvasott, ha pedig jöttem, gyorsan letette az újságot és elémbe sietett. Olyan jól látom ma is, igazán nagyon csinos fiú volt. Az asztalnál mellettem ült, a sétáimban is elkísért és bejött velem Drezdába színházba, utánna pedig együtt vacsoráltunk. Mindig azt hitte mindenki, hogy fiatal házasok vagyunk. Nagyon kedves volt és figyelmes és sokszor mondta, hogy szép vagyok. Azt is szerette, ha énekeltem, csak féltékeny volt egy kicsit, mert egy nagyon csinos bécsi fiatalember kísért a zongorán. Várj, hogy is hítták csak? Na nem jut eszembe, mindegy… Akkor az Oszkár kedvéért mindig fehérben jártam, azt szerette legjobban. Egy gyönyörű estélyi ruhát vettem magamnak Drezdában, mert nem volt egészen fehér egy sem, pedig vacsorához mindig estélyi ruhába öltöztünk… A fekvőszékét is egész közel hozta az enyémhez és ha kúra után kinn feküdtünk a fenyők alatt, órák hosszat beszélgettünk. Vacsora után is soká lennmaradtunk a villa szalonjában és sakkoztunk, malmoztunk vagy dominóztunk együtt. A többiek bridgeztek, de Oszkár nem tudott és azért én sem játszottam.

– Igy tartott több mint két hétig. Tetszettem neki nagyon, láttam, éreztem, de ő egyszer sem mondta, hogy szeret és az bosszantott nagyon. Egy este aztán…

Lolo behunyta a szemét, az ajakát szétnyitotta és egy pillanatra elhallgatott.

Mindig így tett. Mary türelmetlen lett, megfogta a kezét.

– Egy este aztán? – kérdezte.

– Egy este aztán – folytatta Lolo a visszaemlékezés lágy, szomorú hangján – mikor vacsora után már mindenki aludni ment és mi még mindig ott ültünk a szalon sarkában a nagy, rózsaszínű lámpa alatt, én a malomjátszma alatt hozzáértettem a kezem az övéhez. Oszkár hideg és nyugodt maradt erre is, de én látni akartam, a mint meleg lesz és szenvedélyes, egyszer akartam és nem törődtem semmi mással. Felálltam, két kezembe fogtam a fejét és megcsókoltam erősen. Ő nem csodálkozott egy cseppet sem, átölelt, megcsókolt, de nem szólt semmit. Szerettem volna tudni, hogy ha ölébe hullana a világ legszebb asszonya, akkor sem rándulna-e meg egy arczizma sem. Felkísért, mint minden este az emeletre, az ajtóm előtt kezet csókolt, jó éjt kívánt és aludni ment. Ettől kezdve séta közben mindig megfogta a kezemet, megcsókolt néha az erdőben és este is, ha egyedül maradtunk. Sokszor mondta, hogy – ma nagyon szép, Lolo – de sohasem azt, hogy szeret.

Én pedig minden nap jobban szerettem. A harmadik hét végén, egy szerdai napon, bementünk Drezdába az operába. Éjjel kocsin jöttünk ki, de a domb alján kiszálltunk és gyalog mentünk a villánk felé. Oszkár átfogta a derekamat, én a vállára hajtottam a fejemet és nagyon boldog voltam. Gyönyörű áprilisi éjszaka volt, a kertben egy virágzó almafa alatt megcsókolt és erősen magához ölelt. Aztán felkísért a szobámig, az ajtó előtt megfogta mind a két kezemet és úgy álltunk mozdulatlanul. Nagyon szerettem volna akkor, ha nem megy el, de ő mindig erősebben szorította a kezemet és én félni kezdtem. – Most menj – azt mondtam neki.

Tudom, nem úgy hangzott, mintha igazán küldeném, azt vártam, hogy erre a karjaiba kap és valami olyat mond – szeretlek, nem megyek, – de ő elengedte a kezemet, mintha soha, soha sem szeretett volna és ment. Úgy tíz lépésre megfordult, láthatta a félhomályban, hogy még mindig ott állok, talán hallotta is, hogy utána szóltam – Oszkár! – de nem jött vissza. Másnap délben elutazott!

Miért ment el? Mondd Mary, miért ment el? Ott hagyott egy asszonyt, a kiről tudta, hogy szereti őt és a ki neki is tetszett nagyon. Miért? Lehet, félt tőlem, hogy aztán nem tud többé szabadulni. Azóta annyit gyötört ez a kérdés, nem is hiszed mennyit.

Nem, Mary nem is hitte. Azt elhitte, hogy Lolónak tetszett Oszkár és hogy a látszólagos kudarcz nagyon bánthatta a hiúságát. De mit tudott ő gyötrelemről. Mary már annyi hasonló történetet hallott tőle nagy szenvedésekről és szerelmekről. Szerette, ha Lolo mesélt, örült az őszinteségének és kedélye örök ruganyosságának. Csak most bírta volna elhinni, hogy igazat mondott, Mary nem bízott benne egészen.

Ránézett Lolóra, a ki előrehajolva ült, a lámpafénybe bámult és még élvezte emlékeit. Szép volt mint mindig, ha a multjáról beszélt és Maryt bosszantotta most finom, puha arczéle, a melyben máskor nagyon tudott gyönyörködni. Azon a fehérnyakú kicsi nőn meglátszott, hogy soha semmi mélyebb érzelem nem zavarta meg a kedélyét.

Most miután Mary nem szólt, hamar megunta a lámpát nézni, mély sóhajjal eltemette a multat minden melankóliájával és a rendes derüs hangján mondta: – Na, a mi elmult, elmult. Már ki is gyógyultam szerelmemből, de azért szeretném Oszkárt újra látni, egész vicczes lenne.

Egyszerre felugrott és megölelte Maryt.

– Te, nekem kitünő eszmém van. Pénteken egy hangversenyen énekelek itt kinn a Tohnkünstlervereinban, tudod mit, gyertek el együtt. Te úgyis a rokonainál vagy, könnyen meghívhatod. Vagy mégsem, majd inkább én írok neki, küldök egy jegyet és nevedben találkát adok neki, aztán a hangverseny után nálam vacsoráztok. Úgy-e jó? Olyan fényes lesz, egészen egyetlen a maga nemében, borzasztóan örülök.

Látszott rajta, hogy igazán örült, Maryt pedig daczos küzdelemvágy fogta el, le akarta győzni az asszonyt, megigérte, hogy elmegy a hangversenyre és már azon gondolkozott, milyen ruhát fog felvenni.

A falióra hetet ütött, Marynek mennie kellett. Mikor kiért az utczára, egyszerre nagyon különösen érezte magát, mintha sok, sok minden történt volna vele, a miről tulajdonképen nem tud magának számot adni.

A hideg esti levegő, a siető emberek hirtelen kijózanították. Mit akart ő tulajdonképen? Eddig apró, rövidéletű szerelmei sohasem zaklatták fel az életét és sohasem zavarták meg a munkájában, a melyet mindennél jobban szeretett és a mely mindennél jobban érdekelte.

Mary nem volt valami nagy tehetség, az olajfestésről és a nagy vásznakról hamar lemondott az első sikertelen kísérlet után, de az apró, iparművészeti rajzokat, a meseillusztráczióit gyönyörűen tudta megcsinálni.

Sokat olvasott, erős, szines képzelettel látott meg mindent maga körül, az apró virágok, bogarak, a felhők, az eső, a fák, a gyerekek egészen új, különös formát kaptak az ő szemében.

A berlini mesterénél, a nagy műteremben már napok óta igazi, élő japán nő állt modellt neki, a kiről furcsa formájú és mozdulatú alakokat rajzolt, nagy tarka pávákkal, legyezőkkel, virágokkal és csodálatosan színes pillangókkal.

Ma otthagyott mindent, rácsapta a vázlatkönyvét a hosszúkezű, magaskontyú nippon leányra, mikor épen színt kellett volna keresnie a pillangó számára, a mely után kinyujtja vékony ujjait. Otthagyta a rajzát, a mesterét, a csodálkozó kis japán modellt, hogy Oszkárról beszéljen Lolóval.

A pénteki hangverseny is eszébe jutott és a vacsora. Minden hirtelen, váratlanul jött és nyomasztólag hatott rá, a ki lassú elhatározású és álmatag kedélyű volt, szinte úgy, mint egy lelkiismereti furdalás.

Az eső esni kezdett, Mary nagy, nehéz cseppeket hallott koppanni szép, új kalapján.

Nem volt esernyője és majdnem futva ment az állomásig. Sietve váltott jegyet, felrohant a perronra és még épen láthatta elmenni vonatját. Húsz perczet kellett várnia a következőre, erre nem is gondolt és majdnem sirt.

Már előre látta a Bettina néni csodálkozó, rendreutasító pillantását, hallotta a Helén kíváncsi kérdéseit és az Arthur bácsi humoros, kíméletlen megjegyzéseit, ha majd a legjobb ruhájában, a bársony kalapjával, megázva, elkésve érkezik a vacsorához.

Húsz percz! Türelmetlenül járt fel-alá. Az irányt jelző táblák szünetlenül váltakoztak, vonatok érkeztek, a kupéajtók kinyiltak, mintha csak egy hosszútestű vasszörnyeteg tátotta volna ki egyszerre ezer, fényes száját. Emberek ugráltak le, majd mások szálltak fel, az ajtók bezárultak, a kalauz fütyült és a berlini helyiközlekedés, zavartalanul, szédítő tempóban ment tovább.

Siető férfiak jöttek irattáskákkal, hazatérő gyermekek futva hagyták el az indóházat, asszonyok érkeztek berlini bevásárlásaikkal, maguk czipelve nehéz csomagjaikat.

A perron közönsége számtalanszor változott, míg végre Mary is elhelyezkedhetett egy kupé sarkában. Szemben vele egy öreg nő aludt, térdén kótákkal, valami szegény zongoratanítónő, a ki meg sem mozdult az ajtócsukódásra. Más nem volt a szakaszban. Két állomással Frohnau előtt az öreg hölgy hirtelen felugrott, látszott rajta, hogy mély álomból ébredt, egy pillanatig Maryre bámult, aztán sietve szedte össze a holmiját és kiszállt.

Bizonyosan így aludta át minden nap az utat hazáig, a megszokás költötte fel Wittenaunál és olyankor sohasem mulasztotta el kicsit megcsodálni utitársait, mindig egészen másokra ébredve, mint a kik között elaludt.

Mary egyedül maradt, a vonat lassan kiürült, a villatelepek között. A szakadó esőn keresztül tompán világítottak át a házakban égő lámpák és Berlin mint egy ragyogó fénytenger látszott a távolban.

Mindig melankólikus egy nagy város környéke, a mint a lassan megszünő kultúra közelébe merészkedik gyáván, sápadtan a természet.

Az utolsó gyárakon túl földszintesek már a házak, körülöttük az apró zöldelő területekkel, a melyek virágcsokornak porosak és nagyok, kertnek meg túlon-túl kicsinyek.

Mindig szomorú a nagyváros környéke, hát még egy sötét, esős napon! Mary elhagyatottnak érezte magát, fehér kesztyűje átázott és bársony ruháján meglátszottak az esőcseppek nyomai. Behunyta a szemét, fáradt volt.

Nem értette sem magát, sem a tegnapi, sem a mai napot. A vonat zakatolt tovább és ő egyszerre aztán halkan, önkénytelenül azt suttogta – Oszkár! – Mosolygott hozzá, mert ez magyarázat, mentség és felelet volt mindenre.

– Oszkár! – mondta újra és ismételte sokszor, a míg a szakadó esőben sárosan szaladt a frohnaui elhagyatott állomástól a Buschék házáig.

IV.

Szerdán este, mikor hazaért Berlinből, Mary egy levelet talált az asztalán Oszkártól.

«Nagyon örvendek a pénteki estének, ha megengedi, félnyolczkor az előcsarnokban várom.»

Most már tehát bizonyos volt, Mary izgatottan gondolt a találkozásra és nehezen várta a pénteket.

Buschéknak Berlinben is volt lakásuk, ha este valahova mentek, mindig benn öltözködtek és benn töltötték az éjszakát.

Mikor délután öt óra előtt Mary hosszas gondolkodás után, egy sötétzöld estélyi ruhát tett a kis utazó táskájába, bejött hozzá Helén.

– Hova mész? – kérdezte csudálkozva.

– Az Eriksenné hangversenyére. Nem mondtam még?

– Nem, nem szóltál semmit. – Helén, a kit igen féltékennyé tett a Mary és Lolo barátsága, nagyon szomorúan mondta. – Kár, hogy elmész. Mamáék meg vannak híva vacsorára és én úgy örültem a mai estének egyedül veled. Most meg itt hagysz.

Mary nem felelt, azon gondolkodott, hogy milyen díszt tűzzön a ruhájára. A szekrényből kivett két ékszerdobozt és azokat is betette a táskába. Aztán feltűzte a kalapját, keztyüt húzott, becsukta a táskát és épen nyúlt a kabátja után, mikor Helén újra megszólalt.

– Mit írt neked Oszkár tegnapelőtt?

Mary most sem válaszolt, kellemetlenül érintette a kérdés, csendesen bujt be a kabátjába és indulni készült.

– Milyen csúnya vagy ma hozzám – mondta szomorúan Helén. – Látod Mary, én nem akarok semmi rosszat, de te ma este Oszkárral leszel együtt és az nem jó, sehogy sem jó. Te szép vagy, okos vagy és beléd fog szeretni menthetetlenül. Nem gondolod, hogy kár azért a fiuért? Te soha sem fogsz benne mást látni, mint egy csinos gyereket, a kit érdemes meghódítani. Ő túlságosan egyszerű és fiatal hozzád képest. Te, a ki nagy művészek hódolatához vagy hozzászokva, mit akarsz azzal a gyerekkel, a ki öt évvel fiatalabb náladnál.

Mary ijedten állt az ajtónál, kezében a kis sárga táskával, a melybe annyi gonddal csomagolta az esti díszét. Ilyen komolyan nem gondolt ő még a dologra, szavakba foglalni pedig egyáltalán nem merte volna.

Mit akart ő? Tudta is azt Mary. Ő csak egyet tudott, azt, hogy neki ma szebbnek kell lennie az asszonynál.

Helén a korára emlékeztette és az eszébejuttatta a helyzet reménytelenségét. Ha Helén sejtette volna, hogy milyen kicsinek érezte magát az ő szemében annyira öntudatos és mindig hódító Mary, nem lett volna ilyen kegyetlen.

Mary az ajtónak dőlve állt és majdnem sírt. Aztán megrázta a fejét, – mindegy már – gondolta.

Helén csudálkozva nézte őt, Mary meg nézte az óráját és halkan, szinte bocsánatot kérve szólt. – Sietnem kell, különben lekésem a vonatról. Szervusz. Jó éjszakát édes öregem.

– Ne haragudjál rám és mulass jól édes drága.

Az ajtó bezárult Mary mögött, Helén kitárta az ablakot, utána nézett és a jó leány szemei tele voltak könynyel.

*

Félnyolcz előtt nehány perczczel Oszkár ott volt a kis zenepalota előcsarnokában és már messziről meglátta Maryt, a ki egy oszlophoz támaszkodva állt nagy, fekete selyem köpenyében.

– Jó estét – mondta Oszkár – bocsásson meg, hogy később jöttem, de csak öt percz mulva lesz félnyolcz.

– Én is csak ebben a pillanatban jöttem – felelte Mary, a ki már régen és türelmetlenül várt.

Csengettek, az emberek az ajtók felé siettek.

– Adja gyorsan a köpenyegét, különben lekésünk – mondta Oszkár.

– Nem baj, úgyis bizonyosan soká kell várnunk, a míg Lolo sorra kerül. Az első szám alatt maradjunk kinn. Jó?

– A mint parancsolja.

Fel és alá sétáltak, benn pedig felhangzott a zenetársaság egyik tagjának zürzavaros quartett szerzeménye.

– Hogy van, a mióta nem láttam? – kérdezte Oszkár.

– A mint látja jól.

Így kezdtek beszélgetni, miután Mary annyi napon át remegve várt erre a találkozásra. Felnézett Oszkárra, most mellette ment végre és fekete ruhájában magasabbnak, idősebbnek, komolyabbnak látszott, mint rendesen. Egyenes volt, hideg és derék, Marynak úgy tetszett, végtelenül tetszett. Még a kimért elegancziája is elbűvölte őt, a ki hozzá lévén szokva művész barátainak bársony zekéihez és egyéni öltözékéhez, majdnem lenézte a korrektség uniformisában megjelenő férfiakat.

Szerette Oszkárt nagyon. Miért? Mit tudta, egyszerre fogta őt el ez a nagy szerelem. Új volt számára és más mint minden, a mit eddig érezett. Soha sem szeretett még igazán és most eljött az életébe az a férfi, a ki minden nő számára csak egyszer jön, a kinek a rabszolgája tudna lenni, a ki felé akaratlanul tárja ki karjait és a kivel engedelmesen menne, minden kérdés, számítás nélkül, bármikor, bármerre.

Szépek az ilyen nagy szerelmek, de szomoruak nagyon, mert nem megható odaadás kell a hódításhoz, hanem sok minden más, a mit Mary eddig tudott, de most elfelejtette egészen.

– Ha tudná mennyire szeretem – gondolta csendesen.

– Milyen különös, vasárnap beszélgettünk csak Eriksennéről és ma már nála vacsorálunk – mondta Oszkár.

– Hétfőn délután voltam nála és akkor nagyon csudálkozott, hogy maga Berlinben van.

– Nem tudja, mit fog énekelni?

– Valami modern szerző dalait, a ki természetesen az egyesület tagja.

– Kár, Lahmannál mindig Schubertet énekelt, azt szerettem legjobban. Még nem vettem műsort. Soká tart, a mig sorra kerül?

Mi lesz, ha újra hallja, mi lesz, ha újra látja? – gondolta Mary, míg a műsort nézte át. – Ő az utolsó – felelte aztán.

– Borzasztó. Ámbár nem mindenki gondolkozik úgy, mint mi, nézze, az a barnaruhás nő milyen türelmetlenül lesi, hogy vége legyen az első számnak és bebocsássák.

Mary nevetni kezdett. – Igazán nagyon furcsa, a mint izgatottan forgatja kezében a jegyét, egyesületi tag, szabadjegye van. Hogy is késhetik el valaki, mikor olyan gyönyörű czvikkere és olyan zsinórozott téglaszinbe öltözött leánya van.

– Ne is beszéljünk a ruhájukról, az rettenetes, hogy itt miket tudnak felvenni az asszonyok és épen az úgynevezett művelt középosztály. Nálunk Pesten nem igen lát az ember egyetlen nőt sem így jelenni meg egy hangversenyen.

– Ja, a németeknél fő a lélek.

– Hogy lehet, hogy maga egészen más?

– Én kétszer voltam Párisban és ott úgylátszik elromlottam.

– Mikor volt Párisban?

– Utoljára a mult nyáron papával. Odakellene magának is mennie, ott meg lenne elégedve a nők öltözékével.

– Ne gondolja, hogy én olyan követelő vagyok, de épen azok a nők, a kikkel én itt Berlinben társaságban találkozom, többnyire lehetetlenek. Gondoljon csak szegény Helénre és barátnőire. Higyje meg valóságos gyönyörüség magát látnom.

Mary mosolygott, az arcza piros lett, boldog volt.

Benn elhallgatott a zene, a barnaruhás és téglaszínű leánya követve az összes elkésettektől, berontottak tapsolni.

Oszkár levette a Mary válláról a köpenyeget és ők is eltüntek a vörös posztófüggöny mögött.

– Szép pár – mondta egy öreg úr, mikor beléptek és mindenki utánuk nézett, a míg végigmentek a termen.

Oszkárnak jól esett a sikerük, tetszett neki Mary nagyon, hizelgett a hiuságának, hogy ez a szép, elkényesztetett művésznő foglalkozik vele és érdeklődik iránta.

A jegyük a második sorba szólt és mire eljutottak a helyeikre, már a pódiumon megjelent egy szalonkabátos, idősebb zongorista, egy fiatal frakkos hegedűs és egy hosszú hajú, smokingos csellista, hogy az utóbbinak egy öt tételes trioját játsszák el.

A hosszú hajú izgatott volt, hamisan játszott és Oszkár késégbeejtőnek találta a helyzetet.

A közönség képe épen olyan sivár volt, mint a trio maga, sok rosszul fésült asszony és sok lehetetlen férfiú ült körülötte. Egy termetes úr hosszú fekete kabátban, bordó nyakkendőben és barna utczai mellényben jelent meg.

A nők azokat a bizonyos szines szövetből készült vasárnapi ruháikat vették fel, a melyek annyira jellemzők tudnak lenni. Ott ültek zöldben, zsandárkékben, barnában, bordóban és melegük volt nagyon, czérnakesztyüik teljesen átnedvesedtek. A fiatalabbak és hiubbak iparművészeti törekvésű, tarka himzéses, fekete bársonyt viseltek, a melyet a Kunst valamelyik számából másolt le egy-egy rossz szabónő.

De ők keveset érdeklődtek egymás iránt, nem kutatták szomszédnőik öltözékét, frizuráját kritikus pillantásokkal, hanem előrehajolva, átszellemült arczczal figyeltek valamennyien.

Mary is úgy ült Oszkár mellett, mintha teljesen el lenne merülve a zenében. A pillantása rátapadt egy fehér oszlopra, fekete kesztyüs keze pedig mozdulatlanul pihent az ölében.

Időnként, a mint egy-egy tétel befejeződött, felhangzott a taps, a hosszúhajú felállt és meghajolt, majd, a szünni nem akaró tetszésnyilvánítások közben, hátra mutatott a hegedűsre és a zongoristára, mert mindent csak nekik köszönhet, azok pedig a közönség tombolása közben ugyanolyan nobilis kézmozdulattal hárítottak rá minden érdemet a szerzőre. Ez is sok időt vett igénybe, de felemelően szép volt, a közönség lelkesedése nem akart szünni és a finálét megismételték.

Végre elvonultak.

– Ez borzasztó volt – mondta Oszkár mély meggyőződéssel.

– Nem is volt olyan borzasztó – és Mary megint elmerült gondolataiba. Ő várt, minden érzésével és idegével az asszonyt várta, nem volt sem türelmetlen, sem nyugtalan, órákig tudott volna csendesen ülni, hogy messzebbre tólja ki a találkozást, a melytől félt és a melyet mégis kivánt.

A művészszoba ajtaja újra megnyilt és egy hosszú, sovány ifjú jelent meg, lábikráig érő, fekete kabátban. Leült a zongora mellé és eljátszotta az ezen hangszerre szerzett, jó ég tudja hányadik zephirt és serenádot.

A közönség kedvencze volt, mert minden eddiginél hatalmasabb tapsvihar jutalmazta játékáért. A művész hálából életének leghosszabb szerzeményét, valami végnélküli variácziót adott elő egy unalmas téma fölött.

A bajusza meg-meg rezdült, művénél is hosszabb kabátja a földet seperte, haja csapzottan hullott a homlokába, nehéz izzadtságcseppek koppantak a billentyükre, de a művész csak játszott tovább rendületlenül.

Szépen és jól, lehet, mert a közönség áhitattal hallgatta, a nagy zeneértők pedig fejükkel bólintgatták ki a taktust elismerésük jeléül.

Oszkárt azonban, a ki a külsőségek embere volt, undor fogta el és nagyon megkönnyebbült, mikor a zongorista végre felállt, megtörülte verejtékező homlokát, még nehányszor meghajolt, aztán eltünt a művészszobában.

– Most jön ő – mondta Oszkár Marynek, – ezért igazán megszenvedtetett bennünket. Nagyon szépen kell énekelnie, hogy kárpótoljon. Maga nem találta kétségbeejtőnek?

– Nem – felelte Mary és az Oszkár arczát vizsgálta, de nem fedezte fel rajta az izgalom legparányibb nyomát sem.

Az egyik oldalajtó megnyilt, egy alacsony, kövér férfi jelent meg és leült az első sorban.

Az emberek suttogva mutogatták egymásnak. Eriksen volt, a művésznő férje. A kis ember mellén összefonva karjait mozdulatlanul ült és borotvált arcza vörös volt nagyon az izgalomtól.

A szerepléshez szokott ügyvédet csak akkor hagyta el a nyugalma, ha a felesége énekelt. Az a fehér csipkeruhás asszony, a ki most lépett ki a művészszoba ajtaján, volt életének legnagyobb büszkesége, az ő pénzén vett csillogó műkincs, a melyet nehéz munkája árán szerzett meg magának és formált ragyogóvá, híressé, finommá.

Eriksenné nagyon szép volt, nagy ibolyacsokrot tartott a kezében és magasra fésült hajában egy gyémánt fésű ragyogott. Este, kivágott ruhában, a lámpafényben, az izgalomtól fényes szemekkel, alig látszott harmincz évesnek. Valami egészen fiatalos volt az arczában, mikor a mosoly helyén, a melylyel a közönség üdvözlését fogadta, megjelent a kicsit furcsán, majdnem kislányosan komolyodó kifejezés, miközben a kisérője megütötte a zongorán az első hangokat.

Jelentékeny fejű, fiatal művész ült a zongoránál. A komponista, a ki nem régiben lett Strauss Richard követője, lapozott és izgatottan ütötte egy ujjal a taktust. Csak nehezen engedte át másnak a kisérést, de a mellette ülő fiatal ember, a kit Eriksenné hozott magával, Mencsikof volt, a világhírű orosz művész és nem lehetett ellentmondani.

Az asszony énekelni kezdett, a zürzavaros, komoly szövegű dalok nem igen illettek neki, de a két utolsót, a melyet még Schumann-Brahms-modorban, két Heise versre írt a szerző, végtelenül bájosan énekelte. Kisterjedelmű, de gyönyörűen iskolázott hangja hozzásimult az egyszerű szöveghez, torka vibrált, mint egy énekes madáré és egészen kipirult.

A közönség lelkesedett.

– Ez igazán végtelenül kedves volt – mondta Oszkár, a ki felállt és úgy tapsolt.