Magyar regék, mondák és népmesék

Part 3

Chapter 33,412 wordsPublic domain

A leány szemeibe könny szökött, oly hatalommal ragadta meg a táj szépsége. Midőn a szerelmes vágyódva pillant kedvese lakjához, kihez siet, a Duna úgy pilloga fel néhány helyt a hegyek nyílásai közűl, míg elvégre nyúgalmas dicsőségében futa tovább. A tiszta habokból ragyogtak a hegyek, zöldlombú erdeikkel, s Visegrád, kevélykedve bástyáiban, mint egy tűkörből. Ezzel áltellenben pillong ide Nógrád, elmohosúlt falaival, vértársa a fent Visegrádnak, elszánva, hogy ezzel együtt áll, hogy ezzel együtt vesz.

A tovább siető folyam felé fordítván tekintetét, így szóla a szarándok: Én is ama téren állottam oda által, midőn a két herczeg megmérkezett Salamonnal. De azóta itt nagy változások történtek. Hol ama tulsó hegysor megszakad, akkoron csak erdő állott, s most ott várost lát szemem. Miként van az?

– S nem tudnád? – kérdé Oktár. Azt nektek én fogom megmagyarázni; addig vegyétek, a mit szívességgel rakatok fel előtökbe. – Cselédek jöttek, mentek, s megteríték asztalát a vár egyik fokán. S míg a két vendég ebédle, ezt beszélé az ifjú vitéz:

– Midőn a két herczeg és a király itt fekvének a magok táborokkal, Gyéza és László egy nap végigjárák az erdőt, talán hogy megismerkedjenek a hely fekvésével. Akkor egy remetére akadtak, kinek Vácz vala neve. S ez így szólott az idősb herczeghez: Üdv tenéked, Gyéza! Két angyalt látok lebegni fölötted; egyike koronát tart, a másika pálmaágat. Győzni fogsz, s királynak ismértetel.

Gyéza mondá: Én koronát nem vágyok; de ha kedvezni fog az ég az igaz ügynek, úgy itt egyház álljon és püspökilak. – S amint megnyerék a győzedelmet, az erdőbe méne megint az övéivel, s kereste a helyt, hol a remetével összetalálkozott, de harmadnapig is mindig haszontalan. S ím az egyik estve csillámló türökkel szalada végig a táboron egy szarvas. Gyéza utána iramodék, utána hívei is. A szarvas halkkal baktata szinte a fenyérig. Egy pogány vallású kún vitéz rálöve, de a szarvas eltűnt. Gyéza fogadást tőn, hogy ott fog állani az egyház, ahol a szarvas eltűnt, a püspökilakkal együtt, s a várost a neki győzelmet ígérő remetéről Vácznak nevezé. Ez az, melyet itt látsz. A kún vitéz, ki a szarvasra rálöve, én vagyok. A váczi püspök téríte meg; Gyéza lőn keresztatyám, s engem teve e vár őrjévé.

S a szarándok most: Ahogy te vagy Gyézához kötelezve, úgy vagyok én Lászlóhoz. Hallhatád, hogy midőn a herczegek még egyességben éltek a királylyal, a kúnok pusztítva jöttek ez országba. Én is őközöttök valék. Sokat rablánk, s én egy leányt is, a váradi püspök gyermekét; oly szépet, hogy messze földön nem volt mása, s oly jót, a milyen szép vala.

Az asszony elfordítá fejét, s a szarándok folytatá a beszédet: Nem dícsérlek többé; vendéglőnk lát, s valónak leli szavamat. Szerettem őtet, mint még ma, határ nélkül. Visszatérvén hazánk felé, a Meszes hegyei közt a királyra s a két herczegre ötlöttünk. Akkor kezdődék véres ütközetök. Salamon vakmerő bátorsággal méne egyenesen a bérczeknek, hol mi feküdtünk. Az okosabb Gyéza megkerűlé táborunkat, László pedig dühödten küzdött, mint egy oroszlán. Mi kúnok meg valánk verve. Én lovamra kapám fel hölgyemet, s szaladtam. De László ráismere a lyányra, s ámbár nehéz sebet kapott, utánam szárnyala. Csak egy nyillövetnyi tér vala köztem és közötte, de nem ére utól. Ezt kiáltá reánk: Leány, emlékezzél atyádra!

– Ah! – így ugrata társa szavai közé itt a hölgy – úgy hittem, hogy tiszteletes atyám előttem áll fehér hajaival. Szeretve terjesztém ki felé karjaimat.

– Hölgyem lesíklott a lóról – folytatá megszakasztott szavait a szarándok, s én utána. László utólért, s keresztül akara verni láncsájával; de a leány előmbe vetette magát: Engem ölj meg, mert szeretem őtet, s nem akarok élni nélküle. László lesüllyeszté láncsáját. Én a lyányt a táborba kísértem. Atyja buzdításai, a herczeg példája, a jobb erkölcs, mit itten láték, s a leány szerelme, egyesűlt erővel hatának rám, s nem sokára azután felvevém a keresztséget. Azólta boldog elvonúlásban élünk, s nem tudjuk, kivülünk mi történik. Csak néha hat valamely hír hozzánk, mint az, a mely bennünket most ez útra indított. – Isten veled, vitéz férfiú; a szerint vendéglél meg bennünket, mint magyarhoz illik. Köszönjük a jóltartást. De ereszsz; lángol szívem királyi fényében látni meg a derék Lászlót.

– Egy darabig elkísérlek – mondá a várnagy.

A szép szarándokhölgy még egy pillantást vete a gyönyörű tájra, s a kettővel lépdele le a hegyen.

A hegy lábainál ének hatá meg fülöket. A hölgy megálla, s tisztán értheté a dalt.

A FOGOLY KIRÁLY.

Lánczokban ült a jó király A fellegvár lyukában, Sok mérges könnyet hullata Emésztő bánatában.

Hijába tartja füleit A tömlöcz ablakához, Nem hall semmi közelgetőt, Ki néki várt segélyt hoz.

Kobzát, a búst, előveszi, S így énekel zokogva: Dall, hass el én hű hölgyemhez, Bár szél s hab tilt zajogva.

És mondd: Én fogva űlök itt, Bús tömlöczöm mélyében; De még itt is csak ő, csak ő Van szüntelen elmémben.

Csudálkozom, hogy híveim Nem kelnek fel mellettem; De ő, de ő el nem felejt, S mindent megtesz érettem.

Ismérem én szerelmedet, S ez nem hágy elcsüggedni; Felkelsz, lehullnak lánczaim, Sebem be fog hegedni.

Így éneklett a rab király A fellegvár ürében, S a bú helyett, s a gond helyett Vígság derűlt lelkében.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Mi szerencsétlen búsong itt? – kérdé a hölgy.

Oktár felele: Salamon, kit nekem kell őrzenem.

– S miért van e nyomorúságban?

– Nagyon el kell rekesztve lenned a világtól, hogy ezt sem tudod. A mogyoródi harcz után Salamon Sopronyba voná magát. Onnan külde követeket Gyézához, s erre tette által királyi igazait; s midőn ez meghala, Lászlóra. De nyugtalan elméje megbáná a mit cselekvék, s arra törekedett, hogy megfoghassa Lászlót, s ismét ő uralkodhassék. Vadászatra hívá meg a királyt, hogy cselébe keríthesse, de a gonosz szándék elárúltatott. László megjelene, de fegyveresekkel; azok összekapának, s Salamon elfogatott, s itt ül.

Oktár alig végzette el beszédét, midőn egy csapat lovasság, csínosan felkészűlve, szembe jött velek. Oktár rá nem ismere a nádorra. Miként hagyhatná el ő mostan Budát? ezt mondá magában. A nádor már a három menőnél vala, s ezt mondá Oktárnak: Vissza velünk, Oktár; Salamon szabadon eresztetik.

A két szarándok szó nélkül vála el tőlök. – A kikre a vár őrzése bízva volt, meglátván közelíteni a nádor csoportját, elébe jövének megtudni, mit jelent e tünemény. Erre egyike a nádor követőinek így felele: Budától eddig én a dolgot énekbe szedém, s elmondom, ha hallani akarjátok. – A lovak a fákhoz köttetének; mindnyájan körűlfogák a dalnokot; az pedig felült egy szirtbálványra, s ezt éneklé:

A KISZABADÚLÁS.

Zúgnak a harangok, s a király megy; Együtt mégyen vele a cardinális, És utánok a sok nép, tolongva. A jó István tetemit akarják Kiemelni sírjából, ki széllyel Űzé a pogányság babonáját, S a helyett a hon három hegyére Kiszögzé nekünk a szent keresztet.

István a szent, márványsírban fekszik, S a király jön, s véle a cardinális, Úgy elsők hűségben, tisztaságban, Mint méltóságokban, mindenek közt. Megfogják a sírfedőt erővel, Ah, de az nem enged erejöknek. A király keblébe rettegés száll, A Legátus sápad, felzajg a nép, Suttogások esnek mindenszerte.

Álljon tíz erős legény elő! int A király most; s ím a tíz vitéz már A fedő kövét markába fogja. Mind hijába! széllyeldőledeznek; Kótisok törik, vésőjök pattog, S felsikolt a nép nagy félelemben.

S most a cardinális, felderűlve Hosszas hallgatása gondjai közzűl: „Nincs erő a karban, mely felűlről Nem kap gyámolt és segélyt,“ ezt mondja; „Szenthez ártatlannak kell csak nyúlni. Szóljatok, kit ismertek tisztának, S állítsátok tüstént itt előmbe.“

Mint midőn sötét felhői közzűl Áttör a nap éltető sugára, S nyugtot ígér a nagy vész helyébe; Úgy derűlt föl réműltéből a nép, S Hedviget sikoltja minden ajk most.

Jő a szűz, fejét körűllebegve Szög hajától, mint a Szenteken fut Széllyel a szent fény, nyugalmas tűzben. Kék szemében a menny tiszta fényét Látnád bájjal visszasúgározni, S termetében karcsú, mint a líljom.

Látja jődögélni szent szemér’mmel Őt a cardinál, s nevén kiáltja, Tisztelettel tér előtte félre A toldúlt csoport, s nem érti, mit kell Félelem s remény közt itten várni.

S a szép Hedvig már a sír előtt áll, S égi súgár fogja el a sírt, a lyányt; És a templom öblét hullámozva Illat tölti bé, mint a rózsáké. Kedves éltet él a szűz, Istennek, De megnyitni a sírt, az múlja erőjét.

Ekkor a király: „Oh Isten, mely bűn Fekszik rajtunk, hogy kizársz kegyedből! Hagyj titokba látnunk, és taníts meg, Mint mossuk le rólunk a nagy vétket.“ – Ezt mondván, kimégyen rendelése, Három nap’ hogy minden bőjtöt tartson, S mint vizet s kenyért, ne illessen mást.

Elmúlt a három nap; toldúl a nép Minden a királylyal a templomba; S Charitász apáczát a nagyoltár Zsámolyán találjak térdepelve. Három nappalt s három éjet töltött A szent szűz a templomban könyörgve, S arcza fénylett, mint a Seraphimé, A midőn urától földre száll le.

S így szól a királyhoz: A szent helyre Te hijába lépsz, s a nagy megholtat Nem fogod sírjából kiemelni; Mert nem egyez tetted és beszéded. Ezt mondod naponként: „Vétkeinket Úgy bocsásd meg nékünk, mint mi azoknak, A kik ellenünk rosszat tevének!“ S fogva tartod Salamont; s a Szentnek Csontjait hihetd-e illethetni? Menj, s ereszd őt; s akkor lépj ez helyre! Ezt jelenté nékem három éjjel Álma közt az Úr, hogy néked mondjam.“ –

„Oh nagy Isten! monda László mostan, Mely megfoghatatlan végezésed! Vétkemet bocsásd meg, mint én néki!“ – És most, a nádor felé fordúlván: „Menj, én hivem, siess Visegrádra, Szedd le lánczait, s ereszszed őtet; Amit egyszer bíra, bírja most is.“

És amint kiment szájából a szó, Önmagában nyílt meg a fedél, és Víg sikoltás tölt el a templomban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

V.

A kúnoknak egyik csoportja amott vonúlt el a téren; egy másik utána, míg egy harmadik a távolban még csak tündökleni látszék, Cselgőnek sergei, a kúnok fejedelmének. Ez egy halom alján méne vala, s egy lovagot láta meg az ormokon. Sokáig néze föl a lovagra, s így kiáltott: Lássátok a csudát! az Salamon, a magyarok királya! – Nem csalatkozék meg. Felnyargala a királyhoz, ez pedig le hozzá.

– Mint esik az, hogy te hozzám jösz, s így magad? kérdé Cselgő.

– Meg vagyok győzve, s futnom kell, mondá Salamon. László, a rokonom, ül székemen.

– Ismerem, felele amaz; midőn együtt valék veled Belgrádnál, sok hőstetteit szemléltem neki. S mit forralsz? Megmaradsz-e nálunk?

Salamon mondá: Téged kereslek; segélj rajtam! szerezd vissza országomat. Neked egy lyányod vala Belgrádnál; akkor még csak gyermek; él-e?

– Él, s ő minden örömöm; igazi leány; majd itt terem. Ezt mondá Cselgő.

– Ha visszanyered országomat, tiéd Erdély, lyányod pedig nőm lesz, s királynéja népemnek.

– Visszanyerem neked, mondá Cselgő; itt jobbom rá; de ma az alkalmatlan görögöket kell levernem; már-már nyakamon vannak. Rabolva’ pusztítva a görög földre csapánk, s Maurokatakáló hirtelen összegyüjtötte népét, s űz bennünket. Meg kell vernem őtet, s ha dolgomat végzem vele, akkor megyek, s érted küzdünk meg a magyarokkal. – Amott jő leányom, mondá Cselgő.

Salamon megfordúlt.

Mint egy nyil, a szerint lövele elő a leány. A ki egy pillantás előtt még messze látszott lenni, most mellettek állítá meg tajtéktól elfutott paripáját. Haja fonadékit felbontá a nyargalás, s az nyakát és vállait, szinte sarkáiglan, úgy futá el, mint egy sötétszínű lepel. Valamint a homályos éjben egy csillag, úgy ragyogott fejér karja a sötét haj csomójában, orczái lángolának, szeme lőtte szikráit, s szava hangzott, mint az ezüstsípé. – Atyám, rajta! a görög előcsapat immár küzd a miéinkkel!

– Verve lesznek, mondá Cselgő nyúgalomban. De ímhol egy idegen, Piroska! Ez Salamon, a magyarok királya. Téged kér feleségűl, ha visszaszerzem országát. Megvervén itt a görögöket, egyenesen a magyar földre megyünk.

Míg Cselgő ezeket mondá, Piroska a sápadott képű, búsongó, de deli Salamont szembe fogá. Még lángolának szemei, midőn atyja elhallgatott. De az ő szemeiben nem csak hadi tűz csilloga. Jer, úgymond Salamonnak; ha sebet kapsz, én foglak gyógyítani; s szeretni foglak, mert te vitéz ember vagy; s siratni, ha elesel.

E pillantatban egy kún nyargala hozzájok, s ezt kiáltá Cselgőnek: Hamar, uram! a görögök nagy sereggel tolakodnak felénk.

Piroskának csákánya felsuhinta a levegőbe. Még egyszer Salamonra pillantott, s ment. Mindenek utána omlának.

Az éjjel, mely a verekedést követé, a hegy erdős elrejtett vápájában kisded lánggal ége egy tűz. Néhány harczoló, csaknem mind megsebhedve, körűlfogá azt. Lassú hangon szólának egymáshoz, s rettegve tekingetének mindenfelé, mint a kik félnek hogy elfogathatnának. Egyike élet nélkül látszott lenni, s merevedve néze a lángba. Az Salamon volt.

– Ne hagyd úgy magad, mondá neki Cselgő; meg vagyunk verve; de szerencsénk megfordúlhat; összeszedem népeimet, s megyünk éretted küzdeni.

Salamon nem felelt. Most Piroska jöve elő, mellé űle le, s szelídebben mint szokott, ezt mondá: Bátorítsad fel lelkedet, s ne búsongj, nekem gondom lesz sebedre. Az én karom is vérzik, de lelkem le nincs verve. Te bátor valál csatádban: légy bajodban is erős.

Salamon ellágyúlva pillantott szemei közzé. – Erős leszek, mondá, s felkölt, s magához vette kardját.

– Hova? kérdé Piroska; én veled megyek.

– Eressz! felele az; nyugalmat szerzek magamnak.

A leány elfordúla tőle, s neki úgy látszott, mintha tőle az egész világ, mindazzal a mi szépet bír, fordúlt volna el. Salamon eltűnt az erdők éjjelében.

Piroska minden rezzenésre felfülelt. Mindég várá hogy Salamon vissza fog térni; de hijába. Virradni kezde, felhasadt a hajnal, a nap feljött, s Salamon még sem tért vissza.

– Elfogták a görögök, mondá Cselgő; tovább kell mennünk; velünk is az történhetik.“ – Lóra ült minden. Piroska még egyszer visszanézett a sűrűbe, s két köny remege szép szemeiben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VI.

– Egész napja hogy együtt járunk. Elmondám, mely dicsőségben uralkodik a mi Lászlónk; hogy őtet az egész ország mint szereti, s ott vagyunk hova te is vágyál, én is vágyék – Székes-Fehérvárnak kapuja előtt; mondd el tehát, ki vagy te?

– Az én nevem elhangzott, felele a szarándok; meg vagyok halva mindennek, ki valaha ismere. – Éltem háborgásai után a Szentföldre bujdostam, s megnyugosztalva jövök vissza. Magányomból, melyben azolta éltem, azon vágy ránta ki, hogy láthassam még egyszer a hajdan ismert földet.

– S nem térsz be hozzám? kérdé a magyar.

– Köszönöm szívességedet, felele a szarándok.

– Barátibb vendéglőt itt nem találsz, mondá amaz. Aztán most itt minden ház tele van idegenekkel; most tartatik a halotti mise, mint minden évben, a megholt Salamonért.

– Azért-e, a ki király vala? kérdé a szarándok.

– Igen, felele a magyar. László királyunk sokat sírt, midőn halála hírét meghallotta. Nyúgodjanak békével hamvai! Velem sok jót teve; ez a ház és a mit bírok, az mind az ő adománya.

A szarándok több figyelemmel néze a magyar szemébe, s ezt kérdé: Mikor és miért volt erántad e kegyelemmel?

– Belgrádnál, mondá a magyar. Nőm, akkor még leány, fogva volt a városban. Én egyetértettem vele, ő meggyújtá a várost, s Belgrád a királyé lett. Ellenben valamim most van, azt neki köszönhetem. Hála érzésivel emlegetjük mindég, s talán csak mi ketten az egész országban; mert ő azolta sok inséget vona hazánkra. De az én hazámban emlékezete ki nem hal, s nekem minden maradékom Salamon nevet fog viselni.

– Élj szerencsésen, mondá neki a szarándok nagy megilletődéssel.

– De engedd hát, hogy a királyi udvarig kísérhesselek, minthogy oda készűlsz! mond a magyar.

A szarándok egy oszlop lábánál űle le, s ezt mondá: Én az éjt itt töltöm.

– Amint tetszik, mondá amaz; téged nem könnyű elvonni akaratodtól; te azt sem fogadnád el, ha a király a maga csarnokjában akarna szállást adni neked. Oh ha akkor voltál volna itt, midőn Henrik császár itt múlatott, s Salamon a császár húgával űlte menyegzőjét, s barátságot kötött véreivel; az volt ám a szép idő!

– Szűnj meg, mondá a szarándok, s hagyj magamban.

– Rendes ember vagy! mondá a magyar. Jó éjszakát tehát!

A szarándok befogá könnyező szemeit.

Másnap véget érvén a halotti mise, László király végig méne a koldusok és szarándokok sorain, mit tenni mindenkor szokott vala, kik őt az egyház tornáczában várák. Midőn annak nyújtá az aranypénzt, ki a palota oszlopánál hált, ez megfogá a király kezét, megszorította azt, s felkiáltott: Légy szerencsés, László király! s eltűnt a tömött sokaságban. Megilletve állt a király egy-két perczig, s így szóla: Úgy légyen nekem Isten irgalmas, ez az én rokonom Salamon vala. Menjen kiki, hozza vissza, s barátok leszünk.

Mindenfelé omlottak emberei, de mindenike azon jelentéssel tére vissza, hogy sohol nem találtatott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VII.

PÓLA.

Kősziklás tájain Istriaországnak Fekszik egy szép város, híjják azt Pólának. Keselyük fészkelnek szirtjein ormának, A tengerben játszik képe havasának.

Ide lép egy kegyes szarándok bújában, S lakást fog a szirtnek tágas barlangjában. Kápolna lesz a hely, s egyik oldalában Már csillog a kereszt szent ragyogványában.

Fakéreg és gyökér itt minden élelme, Messzünnen hord vizet egy kis faedénybe’; De minden szükséget könnyen tűr szent hite. Az Úr kísért, ugymond; légyen szent ő neve!

Éjjel imádkozik, s kilép az üregből. Szikráznak csillagok égről és tengerből. Mily szép sors az enyém, mond megilletésből; Csend lakik keblemben, s körülfog kivülről.

Böjt s könyörgés alatt múlnak esztendei, S itt lakván, még embert nem láttak szemei. Végre azt mutatják gyengűlő ereji, Hogy már közelítnek a halál perczei.

Így kiált az Úrhoz: Légyen akaratod! De te, ki a szegény szenvedőt meghallod, Engedd, hogy vehesse azon szent malasztod’, Melyet borban ada s kenyérben jóságod.

Az Úr meghallgatá a buzgó kérését, S egy pap, ki vadászatban találta kedvét, A hegyek közt arra intézte lépését. Hol a szarándoknak hallhatá nyögését.

S ő s a pap rá ismér Isten végzésére, S végig nézvén élte hosszú ösvényére, Begyónja vétkeit lelke örömére, Bocsánatot kér s nyer, üdvezűlésére.

A pap kenyeret s bort hozott volt magával, Hogy erőt vehessen lankadozásával. Vérré változtatja a bort szent szavával, A kenyeret testté, s beadja ujjával.

A szarándok amint ezeket bévette, Magát most egészen könnyebbnek érzette, Égi fény terjedt el körűle s felette; Életét szelíden s mosolygva végzette.

A HÁROM KIRÁLYLEÁNY.

Volt egyszer egy király. Annak három lyányai voltak. Az egyiknek haja arany vala, a másiknak ezüst, a harmadiknak vas. Az aranyhajút Capellidórának hítták, az ezüsthajút Bianchéttának, a vashajút Nérabellának. S amilyen volt hajok és nevök, olyan volt szépségök is: Capellidóra mint a hajnal; Bianchétta mint a csillagok; Nérabella úgy tündöklött mint sötétben a karbunkulus. S amilyen hajok, nevök, szépségök, olyan volt erkölcsök is: Capellidóra nyájas és víg kedvű, mint a teljes virágzatában álló rét; Bianchétta tiszta és szelíd, mint egy kristálypatak; Nérabella úgy szítta magához valaki látta, mint a mágnes a vasat. Magát a királyt Paffusnak hítták.

Valamikor a rózsák elkezdének virúlni, Paffus király magát elvoná hajlékába, s ki nem jöve nyolcz napiglan. Senkinek nem vala szabad közelíteni hozzá. Sokat síránkozott.

Egyszer megtörténék, hogy amint a három királyleány a királyi kertben sétálgata, s ott fakadni látá az első rózsát, atyjokhoz menének, s így szólították meg: Felséges király, kedves atyánk, kegyes urunk! szomorúan látjuk közelíteni az időt, melyben Felséged magát tőlünk ismét félre fogja húzni, s mély bánatjába elsülyed. De tehát teljesítsed kérésünket s beszéld elő tisztelő gyermekidnek, honnan ered e fájdalom. Mert ha nincs is hatalmunkban segéleni rajtad, osztozni akarunk benne, s együtt viselni, mint hű gyermekidhez illik.

S az öreg király egész lelkében megindúlt. Megölelte gyermekeit, és sírt örömében, s oly igen erősen, amint csak hatalmas királyhoz illik. S immost így szóla hozzájok:

Királyi herczegnék, kedves gyermekeim! Emlékeztek, miképen elterjedett a hír, hogy a ti kis öcséteket, Lindóró herczeget, egy barátja, az isméretes varázs Zoraduró, Egyiptusba vitte légyen el, hogy ott a pyramisokban oktattassa; és az megholt légyen a sok gyéknyelvtől, melylyel a gyermeket azért éltették, hogy élesedjék emléke, s a mit neki tanítanak, könnyebben megfoghassa, hívebben megtarthassa. Én és ti és egész udvarom, a hírre gyászba öltözénk; s a hír nem való. Öcsétek él, de jaj, nem tudom, hol; nem tudom, hogy. Mérges ellenem, az a gonosz Fanferína, elragadá fiamat, a kedvest; nem feledhetvén, hogy őtet nőűl venni nem akartam. A dolog ekképen történt: Öcsétek Lindóró királyi herczeg egy estve, kísérve dajkájától, kertembe méne le, kisétálni, kimúlatni magát. Elérvén a nagy tó mellé, mely a hegy lábait mossa, meglátott egy liliomlevelet, amint az a víz tükrén lebege, s a leggyönyörűségesebb nótát muzsikálta. A gyermeknek iszonyú kedve jött, felülni a liliomlevélre. A dajka kérte, rimánykodott, ne cselekedné, s végre még erővel is akará tartóztatni; de egyszerre valamely varázslat fogta el szemét: száz meg száz kis Lindóró szökdelt, ugrált, tánczolgatott előtte és körűlötte; s a hűséges asszony nem tudhatá, melyik Lindóró ezek közt az övé. A liliomlevél muzsikája mindég zengett, s mindég mindég bájosabban, s Lindóró belé ugrék a liliomlevélbe, mely most ment a dajka szeme elől mint a szél. A dajka sírva, sikoltva, utána akara ugrani; de azok a több Lindórókák egyszerre csalánná változának, s addig verdesék a dajkát, míg az én hét ölyvem, kiknek azt tevém kötelességekké, hogy kertemre vígyázzanak, előszállának védelmére. Most ezek űzőbe vevék a liliomlevelet, de egy pacsirta jöve elikbe; s amint az hallatni kezdé szavát, hullának ölyveim tollai is, úgy hogy alig érhetének vissza kertembe, s megkopaszodván, még most sem repűlhetnek. A dajkát elnyelé a föld; csak feje marada ki, s bolylyá leve, melyen hajai hangyákká válva mozgának. A járó csalánok pedig mind gyökereket kaptak; mostanig sem tudtam őket egészen kiirtatni. Gyökereik kemények mint a márvány, s élesek mint a kard. Udvari főkertészem, Hörcsök, kit ti annyira kedveltek, a maga legényeivel, a vakondakokkal, minden fogaikat kitördelék bennek. Udvari fő-foggyógyítóm kiszedé a csorbúltakat, s gyémántokból raka újakat a kitördeltek helyébe. Azoknak sem vala semmi sikerök.