Magyar regék, mondák és népmesék

Part 2

Chapter 23,512 wordsPublic domain

Salamon király megszálla Szekszárdon, s vele együtt Markárd, Carinthia fejedelme. Úgy beszélék, hogy ott a böjtnek szentelt napokat szándékoznak tölteni; de a ki kísérőinek számát s hadaik sokaságát látta, könnyen elértheté, hogy az ájtatosság csak ürügy, és hogy az Uralkodó vérontást forgat elméjében. Kíséröinek legnagyobb része künn telepedett meg a táborban.

Együtt ültenek ott nehány magyarok és egy német, s vígadozva falatozának. Amint vacsorájok véget ére, így szóla a német: „Atyám úgy beszélé nekem gyermeknek, hogy jelen volt az hadban, melyet Henrik császár kezde itt, midőn Salamon, annyi baj után királyiszékére lépett; kérlek, beszéljétek csak, mint esett az?

Egyike a magyaroknak felele:

– Ezt legjobban fogod érteni egy dalunkból; mert mi magyarok, a mit méltónak látunk hogy gyermekink is ösmerjék, énekbe szővjük fel.

– Igen bölcsen, mond egy másik; hagyd azt nekem éneklenem.

Megtölték a sörlegeket, s minden elnémúla. A dalnok távolyabb telepedék le a többitől, s elkezdé:

A KORONÁZÁS ÜNNEPE.

Dicső fényben állt Salamon király, Már készen várta a nagy áldomás. Mint tenger habja tol egy más habot, Akként tolódék honfi s idegen.

Megszólal a kürt, a tárogató, S hírt ád, hogy már jön a császár fölsége. És a midőn jő, felkél üléséből Minden nagy és kicsiny, s mélyen meghajlik.

S ővéle együtt megjelent szemérmest Sófia, császár szeretett testvére, De most mátkája a dicső királynak; Hajában myrtus-ág és korona.

S mindnyájokban e gondolat föltámad: Mint ő legelső a nagyok között, Úgy a szépek közt te vagy a legelső; Kit koronázhat méltóbb’ az erős?

S mint a napot kísérik csillagok, Úgy a királyt itt három rokoni; Erősek harczban; útálják a rosszat, Istenhez hívek, s Árpád ivadéki.

Kezdődik az ebéd, fölkél a nádor: Király, engedd követnünk a szokást; Hadd mondja ének ősink tetteit. Királyi hölgye kérve mosolyg rá.

A dalnok őszűlt hajjal lép elő, Átkötve derekát papi övével; Szeme még ifjú őszűlt fürtje mellett. „Virágh! Virágh!“ ezt minden kiáltozza.

VIRÁGH ÉNEKE.

Halljátok énekem, fényes vendégek! Atyáinknak ragyogjon dicsőségek. Elmondom, mint éltek, Elmondom, mint vesztek A fejedelmek; Mint éltenek itthon szép békeségben, Mint harczolának nagy vitézségben.

Magyarországnak királyi trónusán Ül vala az öreg kegyes urunk István. Azt mindig sarkalta A ravasz Gizela: „Bátyám, neked nincsen magzatod többé; Csináld, hogy koronád legyen én fiamé, Burgundi Péteré.

Útálják a Krisztust minden mi véreink, És ha majd utánad hullanak könnyeink, Elfojtják hitünket. És bálványozásra hajtják nemzetünket.“ Ezt hallá jó király, beteg lőn bújában; Ah, látni volt, hogy nem él már sokában!

Akkor gonosz lelkében ezt mondotta Az a ravasz királyné, Gizela: Király lesz Péterkém, Ha őket megölém. Megfogatá Vazult, ólmot öntött fülébe, S az ártatlan herczeg eljutott sír gödrébe.

Meghallá Endre vitéz herczeg ezt, S tüstént Bélához, Leventához levelet ereszt: Testvérem, barátim, menjünk innen hamar, A gonosz vén néne minket ölni akar. Mint sólyom az égben, mentek a herczegek Oda, hol lakoznak tisztes lengyelek. S a király jó szívvel látta udvarába. Derék három vitéz, mond önmagába’, A rosz Lettek ellen segédemre lehetnek, S tőlem minden gondot messze kergetnek.

És a mint már ülnek asztalnál, Ime a palotának ajtaja ketté vál, S belép a király leánya, Tündérszépségű Rikhéza, Szemérmesen földre süllyesztve szemeit, Szótlan üdvözli atyja vendégeit.

Csillog a sok arany, ezüst, gyöngy, gyémánt, De oly szikrázást semmi gyöngy nem hányt, Mint szép Rikhéza szemei, S Bélának lángot vetnek érzései.

S a király megszólal: Ha ki holnap nékem Leteríti vérben hízó ellenségem’, S lábamhoz veti pallosát, Sisakját, kópjáját, tollas pajzsát: Annak én leányom Rikhéza Légyen vitézsége díjaúl sajátja.

Rikhéza elpirúl, s lenéz szeméremmel; De midőn felpillant most is még rezgéssel, Szeme s a Béláé összetalálkozék. Ez lesz az! mond a lyány, s sohajtozék.

És úgy lőn, mint szép hölgy jövendőlte, S a Lett fejdelmet Béla megölte. Szót áll a jó király; másnap menyegző van; A herczeg nem lelé helyét vígságában.

Öröm volt nem kevés évekig életek, Rikhézától őnéki fiai születtek, László, Gyéza, Lampert, derék három ficzkó, Mind kardforgatásra s paripára való

Hír jöve Budáról a Lengyelországba, Hogy a német Péter mint bánt hazájokba’, S hogy a nép ellene immár feltámadott; S Endre meg Leventa tüstént kardot kapott.

Mentek, mendegéltek, hozzájok áll a nép, Húllanak a bástyák, mint kövektől cserép. A Péter leszaladt, kiszúrák szemeit, Végre föld nyelte gaz tetemit.

Akkoron kiált nép: Endre mi királyunk, Szabadítónk vala, most legyen istápunk. Árpádtól szakadt, ő ójja törvényünket, S annak pajzsa alatt kormányozzon bennünket.

Ez nagyon bosszantá német császárt, Magyaroktól mert ő ilyet nem várt. Frank, sváb, esztrák gyülnek szegény hazánk ellen, De azt akkor is őrzötte jó Isten.

Való, Endre király megrezzene lelkében, Sok nép, ugymond, s azért bízik erejében. Egyik követ után másik száll Bélához, S bátyjától neki ily izenést hoz:

„Öcsém, Béla herczeg, hagyd hon te hölgyedet, S jer, és védd császár ellen testvéredet. Sok németség, Sok veszettség Jő vele, s rettenti halállal nemzeted’.

Leventa megholt és nekem nincs gyermekem, Holtom után rád fog nézni örökségem. Ne késsél itt semmit, Szedd össze emberid’; Jer, kélj segédjére nemzetednek, Szerezz hírt, nevet, ragyogást nevednek.“

Béla herczeg rápillant szép Rikhézára. Mily szép! de hát ha még felteszem homlokára A dicső koronát, Angyalok malasztját: És ha majd bíbor fog folyni le vállain, Ki látott szebb asszonyt világ trónusain?

Rápillant gyönyörű derék fiaira: Esküszöm az égnek minden lakóira! Én nektek királyi méltóságot szerzek; Nem gondolok vele, bár halálra vérzek.

Felszökik kegyese mellől a jó herczeg, Csörög kard oldalán, két szeme perczeg, Nyerít a szép mén alatta, S a követeket útnak indítja. „Menjetek, bátyám hívei, S mondjátok, hogy leszünk vitéz védelmei.“

És mint a két testvér előjön hadával, Császár meg vala verve ő táborával. Vértpajzsokról így híjják most Vértesnek A helyt, hol annyi sok németek elvesztenek.

S a győzelem után meg volt kötve a béke, S Endrének, Bélának elméne ellensége; Budára mentek ők, s tölték jó napjokat, Milyet nap felülrűl nem látott igen sokat.

De most Endrének is lőn egy kedves fia, S Bélának ő adott eskét nagyon bánta. „Salkóm, én koronád’ Bélának nem hagyom; Tiéd az; elmétlen esküm visszarántom.“

Fehérvártt hagyá megkoronázni fiát, S Béla és gyermeki nézték nagy pompáját. Így énekle mellé püspök az oltárnál: „Légy úr véreiden! a kegy fejeden áll.“ –

„Légy úr véreiden?“ – kérdé elmérgesűlve Béla herczeg, nézvén gyermekit keserűlve. András rápillantott, s beteg leve belé, S Salkójának sorsát előre félemlé.

És amint betegen nyoszolyáján feküdt, S forgatta, hogy mást tett mint Bélának esküdt, Hívatja Ernyeit s Vid Ispán kedveltit, Hogy egyik és másik segélje szándékit.

„Tapasztalt híveim, kiket szívem kedvel, Amit mondok, halljátok meg figyelemmel. Itt a herczegi kard, amott a korona; Hadd jőjön, s válaszszon kettő közűl Béla.

Ha a koronán kap, mingyárt öljétek meg, Ha kardon, maradjon igen kincses herczeg. Tegyétek, mit hagyok, s vesztek nagy jutalmat.“ S azok: „Meglesz; érdemeljük bizodalmad’.“

Künn az ajtó mellett őrt Miklós áll vala, S hallá, hogy király itten mit mond vala, És midőn Béla jött, ezt súgá fülébe: A kardot vedd, s nem fogsz esni kelepczébe.

S amint Béla belép, Endre király így szól: „Öcsém, vedd hálámat szívem mély voltából. Ott korona, itt kard; válaszszad egyiket; Szólj szabadon, eztet vagy aztat kedveled?

Ha a korona kell, az ám tiéd legyen, S a kard Salamonra örökségűl megyen; Te lészesz királya, ő leend herczeged.“ – Az a kettőre néz, s lelkében elijed.

A kardot választja, miként Miklós hagyá. „Te kend föl Salamont pompával királylyá, Én és magzataim herczegei leszünk, S mindent, a mit hágy, nagyhűven megcselekszünk.“

De forrott a méreg, felzajdúl mellében, S bosszút liheng az esk miatt ő lelkében. Követeket külde lengyel sógorához, S az neki hirtelen tömérdek hadat hoz.

Összekap a két fél, s Endre földön terűl, Lovak tapossák el, s Béla nagyon örűl. De egy belső szózat felkiált fülébe: „Tiszteld az Úr kentjét!“ s megrendűl lelkébe’.

Nem késik el bosszú, bár olykor sántikál; Midőn törvényszéket tart most Béla király, Alatta összedől ő királyi széke, S élete véget ér, s minden dicsősége.

Béla gyermekei mélyen megborzadának, És Salamon előtt hűséget fogadának. Előjött a császár, s testvérét Sófiát, Minden országinak szép kárbunkulusát, Őneki hütvesűl örökre átadja, S minden bajai közt segédét fogadja.

S ma vette szép hölgyét, ma vette koronáját; Bélának gyermekei nevelik pompáját. Egy áll mindnyájokért, ők mind az egyért állnak, Együtt győznek, s ha kell, együtt halálra szállnak.

S ti urak, országunk fényes csillagai, Legyetek koronánk erős oltalmai. Fojtsatok el viszályt és fondor irígységet. S ím az intés s a dal együtt érének véget.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– De beszéljétek elő csak, mi háborítá meg őket egyességökben? Mert hogy a király és a herczegek egymásnak most nem barátjai, az kérdést nem szenved.

– Kérdésedre én fogok felelni – mondá egyike a hon fiainak. A dolog így történt:

– Bisszének ütöttek pusztítva országunkra, s a nándorfejérvári görög vezér Nikétás kedveze a latroknak. A király és a fejedelmek táborba keltek, gazságokat megbüntetni. Már két hónapig tartott, s minden siker nélkül a Belgrád ostroma, s akkor egy vitézünk és egy magyar leány, ki fogva tartatott a várban, megszereték egymást. A leány egy szélvészes éjjel lángot vete a városnak; mi éltünk az alkalommal, s űzénk az ostrom munkáját. Nikétás egész éjjel védé a várost, de fölvirradván, s látván az erőt és a maga gyengeségét, nem mere ellenkezni. Hozta a Boldogságos Szűznek egy ezüst képét, s magát Béla herczegnek föladá. A görög nép legnagyobb része követé példáját, mert kiki tudta közűlök, hogy Gyéza szelíd elméjű. Salamon királynak kevés foglyai jutának, mivel ismerék hogy ő inkább függ a Víd ispán kemény sugallatitól mint illik. Ez bántotta a királyt. S amint Gyéza, a maga szelíd szívéhez képest, Nikétást és egyéb foglyait sarczfizetés nélkül ereszté szabadon, a király annyira felgyúlada ellene, hogy a zsákmány osztásakor neki csak egy negyedet hagyott, a hármat pedig magának tartotta és az övéinek. Viszálkodások azóta mindétig nőtt, s kard és vér nélkül nem igen fogjuk elcsendesűlve látni.

Nyargalva mene el mellettek egy lovag, s rájok kiálta: Hol találhatom fel Víd ispánt?

– Menj vágtatva – felele egyike közűlök – s a templom ajtajában leled, mert épen vecsernyére kondúl meg a harang.

A lovag ment, utána kísérői; de ezek még fél útjokat sem tevék meg, midőn a lovag már a templom előtt álla, s egy levelet nyújta Vídnek, e szóval: Ezt Petrőd. – Egyszerre megfordúla, s ment.

Víd ispán megolvasá a levelet. – Éltesse Isten a királyt! Gyéza Ingoványon vadászgat. Rajtam, Zömökön és Bikáson kivűl csak egy fiacskája van vele. Üssetek rá minden késedelem nélkül, s elfogtad őtet. Mihelyt kezdődik tusátok, mi megfutamlunk. Az lesz jele, melyen az iramló ellenre ismerhetsz, hogy ellökjük vértjeinket. Tartod-e készen a megígért jutalmat?

– Élni fogok tanácsoddal – felele Víd, s ezt veté a szóhoz magában: – de ti együtt vesztek vele; a jutalom nekem marad.

Jött a király is. Víd együtt lépe vele a templomba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

II.

Vége volt a vecsernyének. A klastrom papjai kettenden lépdelének, halkkal és némán, végig a templomon, s kiértek a keresztfolyosóra. A király és Víd veszteg maradtak. Most bevégzék ajtatosságokat, s fel és alá jártanak a kiürűlt egyházban; a magas bolt visszazengé lépéseik dobbanásit. Elsüllyedve beszédjökbe, észre nem vevék, hogy Vilmos apát egy sötét helyt karszékében maradt s folytatá könyörgését. A beszélgetés mind hangosabbá lőn, mint azok közt szokott, kik felmelegűlve vannak titkolni akart szándékoktól, s nem gondolják, hogy valaki hallja. Egy-két nagyjelentésű szavok elhata az apátig. Az betevé könyvét és felfigyele.

Víd.

Meddig fogod még tűrni, ó király! Hogy téged szóban, tettben, Gyéza herczeg Kaczagjon? Én beszéljem-e megint, A mit hűségem sokszor monda már, S sikertelen még eddig, hogy hatalmad S személyed sértét rajta mint torold meg? Említed-e Belgrádot, hol szabad Menést adott mindennek, a kit ő Tett volt foglyává a görög seregből, Míg, a kik neked buktak meg, te súlyos Váltságra hányád, s gyötrő szolgaságra? Jól tetted; a ki bajt okoz, lakoljon. Kedvet hajhász ő népe közt, s kegyelmet Byzáncz uránál, s ím bírja a mit ohajt. Dalokban él a lágyság, melyet űze, S kezében a várt bér, a – korona.

Salamon.

Kezében az, de nincsen még fején.

Víd.

Ó nem csak ezt; ő a tiédet is Fejére tészi, hogyha késsz tovább is, Nem érti, mért titkolja lángolását, És téged bátran ingerel. Midőn Sarczát elvontad, egy szó, egy tekintet Kért-e, hogy add meg a mi övé, neki? Kevély elnémúlással álla előtted. – Király vagy; a mit a király akar, Mindenha szent, nincs más szent, mint ez egy. – Vagy a midőn Nissába felidézéd, Ha megjelent-e?

Salamon.

Jó, hogy nem jelent meg. Most foglyukában ülne azok szerint, Miket te kivánsz tőlem.

Víd.

Te pedig Királyom azzal, a ki mindenekben Csak önmagát tekinti, s tart szememtől, Törvény szerint akarsz-e bánni mindig?

Salamon.

Oh hagyd el egyszer már! gyűlőlöm őt; Hírem’ fogyasztja; győzedelmimet Az ő tanácsinak tulajdonítják, A nép szerelmét tőlem elragadta: De szent az esk, melyet tevék neki, S az minden tiltott szertől visszaborzaszt.

Víd.

Ha hasznos a tett, gondolsz-e vele, Hogy a mezítlábos pap nem javalja? Verd el magadtól e hűledezést! Ez szegdesi királyi szárnyalásod’. Két kard nem fér el egy hüvelybe’, nem Egy tartományban két király; Azt várod-e, hogy ő üssön reád?

Salamon.

És ha majd eldől is, mint érdemelte, Azt mondja népem, azt a pap, hogy én Akartam őt eltolni birtokából.

Víd.

E tartalék királyi. Fényes elméd Megtámadód vagyonát bírni nem vágy. S híred, ha majd azt győző fegyvered Elnyerte, s bérűl adja biztosodnak, Keresztülcsillámolja a nagy világot. Leghívebb szolgád tudja, nem felejted. Te úr majd akkor léssz, ha védve tőled, S intéseidtől függve, mint eleddig, Új birtokát tenéked tartja fel.

Salamon.

Ó volna meg már hát!

Víd.

Akard, s megvan. Itt nagy hadad. Koronthál fejedelme Sok néppel áll, várván intésedet. Vadászat tartja Gézát Ingoványon; Hívei kis számmal kísérék oda, S meg vagynak nyerve pénzzel általam; Lászlója s Lampert nincsenek körűle. Mi rá ütünk. A szép merés miénk: Tiéd a nyereség. Szűnj meg habozni; Csak az gyötör; hagyd tennünk, s nyugva vagy.

Salamon.

A tett tiéd, tiéd a jutalom.

Víd.

A hajnal engem Ingoványt talál.

A király és Víd kimenének a templomból, s annak küszöbein különváltak. De az apát könyörögve borúla le az oltár előtt. Nem, mondá magában, ez a jó szívű kegyes herczeg, klastromunk alkotójának fia, nem fog veszni intés nélkül. Rávetem életemet a koczkára. Ismerje a feje fölött lebegő veszélyt.

Még csak kezde virradni a reg, s egy nem ismert öreg, felöltözve mint egy köz hadiember, a herczeg ágya előtt álla, s így szólította meg: Kelj ki ágyadból, fejedelmi ifjú; napjaidat veszély rettegteti. – Gyéza álmélkodva nézett az öregre. – Nem ismersz rám? Én a szekszárdi monostor apátja vagyok. Salamon király ellened küldi hadát. Azt tegnap önmagától hallám. Azonnal e köntösbe rejtém el magamat, hogy annál bátrabban férhessek hozzád. Egész éjjel lovon valék; magam megett hagyám a király csoportjait. Azok még ma itt termenek. Ültesd fel hőseidet, vagy fuss, amint jobbnak véled. Víd harmincz zászlót hoz rád. Most eressz vissza; nem jó volna, ha Salamon megtudná, hogy távoly valék. Könyörgeni fogok szerzetes társaimmal, hogy az ég veszni ne hagyja e vitában az ártatlant.

Gyéza felszökött ágyából, s amint ablakán kitekinte, már messze látá a nyargaló papot. – Isten veled, hív lélek! – sohajta. Elővevé vadászkürtjét, s megfútta azt egész erejével. Az övéi felszökdeltek a recsegő hangra, s Petrőd, Zömök és Bikás megjelenének előtte. Elmondá nekik a mit hallott. Petrőd megilletve pillanta két társára, s így szóla nekiek: Ismerem azt a papot; szereti a kancsót emelgetni. Mámorában ki tudja mit hallott vagy álmodott? Nem hiszem hogy a király lelkéhez ily undok gondolat férhessen.

– Lássa, ha úgy van kedve, mondá Bikás, mi bátor szívvel várjuk, s úgy hiszem, megfelelünk neki, amint illik. Itt ugyan négy zászlóaljnál nincs több néped; de mi hűk is vagyunk, vitézek is; kis sereg nem most verend vissza nagyot.

– Lelkemből kapád ki a szót, mondá Gyéza; hadd jőjenek, várom őket. Készűljetek a víváshoz; én az alatt felfegyverkezem.

Amint kimenének a herczegtől, mondá Zömök: Nem sokba múlt hogy itt majd megjáránk; az apát elronthatta volna dolgunkat. Szerencsénk, hogy a király hiszen nekünk. Ha futásban nem keresi üdvét, meg kell küzdenie, s akkor vége neki.

– Siessetek embereitekhez – mondá Petrőd – s adjátok ki a parancsot, hogy mihelyt a csata kezdődik, fordúljanak meg, s hányják el pajzsaikat. Ki ne rettenjen el az ily sokkal nagyobb számban?

– Bízd ránk magad’ – felele a két másik; s mindenike csapatjához ment.

Gyéza alig állítá ki kisded hadát, midőn a Víd számos serge előtte kifoszlott. A csata kezdődék. Midőn leginkább folyt a munka, a három hitszegő, Petrőd, Zömök és Bikás megiramodék, mindenike a maga zászlóaljával, s magok és népeik elhányák a paizst. Víd felkiáltá Markárdot: Utánok! szabdaljátok le, hogy hírmondójok se maradjon! Azok utánok nyargalának, s a három hitetlen s minden kísérőik leszabdaltatának.

De Gyéza, míg Markard amazokat kergeté, hegyes ék formájába állítá ki hőseit, s keresztültöre a Víd népén. – Még egy ütközetet, kiálta Víd, s herczeg vagyok. Miért nem hoza tégedet, Gyéza, nékem a szerencse! Most te, vagy én, halva fekünnénk. Így vagy úgy vége volna!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

III.

Gyéza öccsével Lászlóval s sógorával Ottó morvai herczeggel, egyesíté erejét, s a sereg Czinkotánál állott. Salamon Rákoson szálla meg. A két tábort a mogyoródi tető választá el egymástól. A király sergében nagy mozgás volt. Vezérei: Víd ispán és Ernyei, s frigyesei Szventibáld és Markárd összegyűltek a király sátorában, s tanácsot tartottak.

Lángoló tüzök, nagy számok s hadaik vitézsége arra buzdíták, hogy más nap verekedjenek meg. Víd ispánnak tetszék a nép lángolása, s felkiáltott: Ha meglátják mennyin vagyunk, elrettenve szaladnak meg. Nem régen verénk meg őket; vezéreik elhúllottak; hadok remeg nevünktől. Most aratókat gyűjtött maga mellé; azokat egyszerre elnyeljük. A csehek hadd nézzék nyugva, mi történik; én a bácsiakkal nekik megfelelek.

Ernyei ispánnak könnyek csorgának alá őszűlt szakálába. A király látta azt, s megszólítá: Honnan ez az elbúsúlás, öreg vitéz? Te a herczeg felé hajlasz, és csak színből tartasz velem.

Ernyei felelt: Nem, király; de fáj nekem, hogy te a két herczeggel, atyád testvére fiaival, harczolsz, és hogy a két hadban atyja a gyermekét, s a gyermek az atyját, testvér a testvért, magyar a magyart öldösi. S ekkor Vídhez fordúlván: Te dicséred urunknak e szándékát, s azt mondod, hogy a herczegek aratókat, kaszásokat gyüjtöttek fel magok mellé. De lásd, a mit ezer kaszás levága, tízezer kéz sem győzi felvillázni, s Isten segédje nélkül senki sem számlálja meg, mit dolgoztanak. Nekünk tisztünk meghalni urunkkal, de jobb volna más tanácsra térnünk.

El vala végezve, hogy másnap megvínak. A vitézek álom nélkül tölték az éjt, mindenike lováról gondoskodék, s azt féken tartotta.

A két herczeg táborában csendesen vala minden; vitézeik aludtak. Magok egy levelesszínben feküdtek le. Annak közepében egy kémény nyúl vala ki, s ez alatt lassú lángban ége a tűz; egy magyar vitéz vígyázott, hogy el ne aludjon; s midőn a hasábok elégtek, új fát rakott a tűzre. László herczeg egyszerre szökék fel álmából. – Bátyám, sógorom – ugymond – kardot, paizst hamar! egy álom int; jő az ellenség. – A kettő hirtelen ugrott fel a földről, s körülövedzé magát. Századosaik, tizedeseik végigjárák az elszunnyadtak sorait, s kevés pillanatok alatt mindenki lován ült. – Paripád készen áll, mondá Gyézának egy vitéz, s a herczeg ment. László és Ottó még a színben maradtanak. László leborúlt a földre, s fogadást tőn, hogy ha az Isten a bátyjának adandja a győzedelmet, ott ahol csatáikat tartják, kápolnát fog szent Mártonnak építeni, s ezzel hada elé nyargala. S amint hadi örömében végignyargalá a sorokat, dárdájával történetből meg talála ütni egy bokrot. Egy evet felkapa dárdájára, végigszaladott annak nyelén, s kebelébe szökött alá, s ottan elrejtezett. Az övéi víg kiáltozásra fakadának; a jelenség jósolatúl vala nekik, hogy övék lesz a győzedelem.

A király hada kitűnék a tetőkről. Ernyei ispán monda Vidhez: Csudálnám, ha ezek szaladnának, meglátván bennünket. Hátok megett a Duna; győzni akarnak vagy veszni.

S mint a vita kezdődék, köd szálla a földre, csak tompa fegyvercsörtetés, a győzők örvendései, s a sebhedtek és haldoklók ordítása költ fel a homály közűl. S mint a köd tisztúlt, meg vala nyerve a tusa; Salamonnak hadai le valának terítve, maga futott, egyedül a vitéz Opus Bátortól kísérve. Egy szegény csolnakban hajtott által a Dunán, Szigetfőnél, s Soprony felé tartott.

Azalatt, míg Gyéza az elfogott Szventibáldot és Markárd markgrófot azon ígéret mellett ereszté szabadon, hogy többet ellene fel nem kelnek, László végigjárá a vérrel ázott csatamezőt, hogy a sebhedtekről gondoskodhassék. Halva lelé Ernyei ispánt. E látásra leszökék lováról, megölelte a holtat, s ezt mondá: Ernyei! béke barátja! kesergem vesztedet, mintha testvérem volnál; mert szíved és elméd békére hajolt. Felemelé a holt testet, s meghagyta vitézeinek, hogy takarítsák el tisztesen. Tovább haladván, egy csoport embert talála elő, kik a Víd testével foglalatoskodának. Ezek testvéreiket, barátjaikat kesergék, kik elhullottanak; s szidák ezt, mint had gyúlasztóját; s egyike, épen midőn közéjek érkezék László, egy marok port e szókkal vága szeme közé: Szemed sohasem tuda eltelni birtokoddal és fényeddel, s íme most egy marok porral telik el. – László megállítá őtet, s így szóla az elkeseredtekhez: Szánlak, megholt! ámbár mindég ellenségünk valál. Miért nem maradál életben, hogy megtérj vétkedből, s a háborgást csendesítsd közöttünk. Ime szived’, mely Gyézának birtokára vágyott, egy kopja verte keresztül, s fejedet, mely koronát akara viselni, kard szelte ketté!

László ezt is eltemetni parancsolá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

IV.

Hév vala a déli nap, midőn Esztergomból egy pár szarándok, egyik férfi, a másika nő, a Duna mellett emelkedő hegyek közt ballagdála, s Visegrádnál megérkezék.

– Hová igyekeztek? – kiálta rájok Oktár, egy ifjú vitéz, ki maga is a királyi folyam szélén sétálgatott.

– A szarándok felele: Budára igyekszünk. Szinte honunkig hatott a hír, hogy István király a szentek sorába iratott, és hogy kiemeltetnek a földből hamvai. Az ország déli aljából ez innep miatt jövénk fel.

– Szóljatok itt be tehát, mondá nekik az ifjú vitéz; – ha délután megindúltok, Budán lehettek éjszakára. – Bé nem várván feleletöket, az ifjú megfordúla a hegyek felé, s a két szarándok követé lépteit.

Amint az hegy ormára felérének, így szóla az ifjú vitéz: Tekintsek itt körül; ennél nem igen találtok szebb kilátást.