Part 9

Ezen szavakkal Guszti ur térdre rogyott és alámászott négykézláb a hidpadlás alá.

Déli harangszóra mászott ki a hidpadlás másik végin Guszti ur, mintha neki harangoznának feltámadásra. De nem támadt fel ő többé-többet.

A ruhaszekrény ébredése

Éjfél után két órakor, a körül iparkodik a fejmunkás elaludni, akkor már ő megfojtotta a világát annak a fia-lámpának, aki ott áll az éjjeli szekrényen. Akkor a fejmunkásnak a hosszu teste világitatlan éjszakában van ott azon az ágyon. Beteszi akkor két szemét a fejmunkás, elereszti száján meghagyott sóhaját. Akkor virrad a fejmunkásnak a fejében belül, az eszméletnek a virradata támad akkor mikor el akar az ember aludni. De nemcsak az emberi élet eszmélete ébred igy éjfél után két óra körül, mikor a test jójészakát kiván magának, hanem felébred a ruhaszekrény is abban a szobában. Akkor ébred a ruhaszekrény csakugy mint a bagoly, meg mint az éjjeli őr meg mint a kisértet meg mint a bünöknek vérszemü anygyala meg mind a többi éjszakások. Egész nap ott alszik az a ruhaszekrény abban a szobában, ott állva egy helyben ott a falnál tömpe pici négy lábán, egy köhejt egy sóhajt nem ád, sima sárgabarna ajtója aranyosfajta ábránddal válaszol az ablakon beszólló napsugárnak, mert álmodik, a járó alakokat homályos merengéssel felveszi mert álmodik, a függönyt ha lehuzzák, a sötétüléstől gyász borongást mutat mert álmodik. A kis kulcs harcolhat a zárjában, az a ruhaszekrényt fel nem költi, nem hallja az, hágy az magával intézkedni, babrálni mint egy fényes tetem. Este mikor ég a lámpa s világitást teszen, az a ruhaszekrény mint valami hideg szinésznő ragyog és mosolyog, de nem érteni azt mert az ő álmát nem érteni. Mikor osztán a lámpai világitásnak a tüneménye megszökött, benyit akkor az ablaküvegen a holdfény és megsimogatja a ruhaszekrénynek az ábrázatját, honfi üdvözletet ad át a jéghegyek oldaláról, a hold arcáról mesél, a mirtusok fehér fájdalmát önti ki s a lótuszvirágok fázását közli arról messzire való csendes vizről, azután meg a halál felől mond ujságokat, a vakoknak tükörjök felől, mert a vakok a halálban szokták nézni magokat. A ruhaszekrénynek az ajtajába, hogyha belétekint az éj, azon az ajtón láthatja magát ugy mint a vakok láthatják magokat a halálnak tükrében.

A ruhaszekrény az ő deszkatestében roppan egyet mikor felébred, mert aki felébred, az megmozdul hogyha nem is akar az ő helyéből elindulni. Arra az a fejmunkás, az ott az ágyában, az kinyitja betett szemeit és odafordul nézésével a ruhaszekrénynek az ajtajához. Eszméletén volt az a fejmunkás, a világoknak partjai felett fenn lebegett, tiszta s könnyü volt ő mint a levegői szél, két végtelenség közt cirkált, érzékeny mezitlábával a nemzetek szivein járt, azon a sok-sok-sok milliom sziven mint aludt vörös göringyeken, a sorsok sürü hálóiban lent és azoknak sürü keritésein keresztül olyan szabadon ment, mint a pillangó de sebesebben, a pillangónál. Kis gyermekeknek, elmult vén népségnek, éltes erdőknek, ős hegységeknek, örök hideg vizeknek részletein suhant átal és a lét rendjét, a szédületet biztosan tartotta magában. Lelke tiszta fénnyel volt, mint az óceán a reggeli ködben. Most hogy a ruhaszekrény hangot adott, azt a nagy tisztaságot ködök özönlötték el a fejmunkásnak a homlokában. Két szeme mint a halnak a két szeme ugy figyelt a szekrény ajtajára. Idegein fájt egy rezzenet. Mintha meg kötözték volna szabaduló idegeit egyszerre. A szekrény idegen mosolygással tekintett a fejmunkás szeme közzé. A szobában a másik világosság lépett érvénybe, azé a holdfényé mely a szekrényhez jött, nem pedig a fejmunkáshoz. A rézkilincs is kapott a holdfénytől egy kézszoritást, két képráma is megnyerte a holdfénynek a bizalmát végig a balszélükön, a könyveknek arany sarkai is behizelegték magukat a holdfénynek az ismeretségébe, egy sima szék körháta hellyel kinálta a szent vendéget, áhitattal szerelemmel ragyogott, oda volt! ugy tartotta hátra magát. A mosdónak a márványa s a fehér porcellán lavoir és a fehér kancsó ünnepélyre készen üdvezülő merev merengésben várakoztak. Az asztalon a pohár ittas lett és a testetlen tisztaságot énekelte halhatatlan dicső szép szopránján. Az asztalteritő viszont elfult zokogásával boldogtalan végzetébe csüggedt alá s a borus mennyezet iszonyatos kopár kiáltással akarta volna visszahivni az örökre elvesztett fehéret. A fejmunkás tudta hogy megszólitotta őtet a ruhaszekrény, de nem tudott felelni szájával, pedig az feleletre nyilt, hanem a szivébe izga lökés jött kettő három. Az volt a felelet, a fejmunkás azt csak érezte, de nem értette meg mert a szivnek a nyelvét nem tanulta. Ujra betette szemét mert félt a ruhaszekrényre ránézni, mert a ruhaszekrény idegen teremtés.

A ruhaszekrény az pedig tovább nézte a fejmunkásnak a homlokát és a maga nyelvén szólott valamit, lehet hogy a holdfény számára volt mondani valója. A rettenet üvöltött a szobában. Az ilyen tulerős üvöltözést csendnek nevezik az emberek. Erre az üvöltésre megint kinyitotta szemét a fejmunkás, mert őtet az izgatja, holott a ruhaszekrény e közt az üvöltözés közt egész értelmesen tudott szólani. Az ő nyikkanó, nyögő, repedő, szükölő hangjait nem értik az emberek, csakugy nem értik a kutyának meg a rigónak meg a békának meg a nyitó kulcsnak meg a huzgált széknek meg a kocogó lépcsőknek meg a suhogó botnak meg a zongorában a pattanó hurnak meg a padló ropogásának meg a zördülő ablaknak a szavait sem. A ruhaszekrény, mint aki nagyokat gondolkozik beszélése közben, ugy roppant, repedt, nyöszöritett ott a szobában egyszer és még egyszer és még egyszer. A fejmunkásnak a szive hideg volt és ugy vert hidegen mint hogyha jégtenger alatt uszna a fejmunkás.

Odakint sipolást ad a vonat, egy puskalövés cserdit, egy bolonditó eszmét hoz szóba az eszelős szél, egy férfihang rebben meg, a sürgönydrót zumman egyet, egy madár egy halványat kurjan álmától bujtogatva, de ez az egyén, ez a fejmunkás ez idebent fekszik a szobában ugy mint egy elitélt. Ezt elhagyta minden, ennek most az anobium pertinax tart előadást, az a dacos kopogó bogár, aki a deszkáknak a beliben sétál fel alá. Ez az anobium pertinax ez a kemény fejü tudós mert ennek a pörölyforma fejének oly erős burka van, mint a csont! Ez az anobium pertinax, ez a haláljelentő, ez most beadja a fejmunkásnak hogy azt mondja: meghalsz, te meghalsz ha mondom, hiába kóvályogsz az álmodozás játszóligetében, hátulról tartalak egy madzagon, eggyet rántok rajtad, meghalsz! nem nyargalhatsz vissza egy áprilisi naphoz, az ifjuság élőfájába nem kapaszkodhatsz, eltéplek róla, mint a fergeteg! Nem indulhatsz ujra versenyfutásba, nem kezdheted el azt hogy dolgozni fogsz vagy hogy majd boldog leszel! Leütlek, rád taposok, mint a száradt dög béka olyan lapos leszel! Meghalsz, kitátod akkor a szád, hogy most már elkezded az igazat beszélni, de nem hagyom, felkötik az álladat és elásnak úgy némán a föld alá mint az ezüstöt.

A fejmunkás ide figyelt az anobium pertinax mondatai felé, pedig a ruhaszekrény nem csak az ő kis halálával foglalkozott, nem ám, annak annyi minden kipakolni valója van igy éjszaka mikor magához tér és alkalma van beszélni. A holdsugarat mint kéjelgő szilfidet uszkáltatja ajtajának tengerén, tengerének hullámlatán, azt a sárgabarna tengert az asztalos segédek szagos ragadós firnájszszal végig kenték és politurozták, hogy fényes legyen az a hullámlat mikor majd a holdfény jön kéjére uszkálni éjfél után a szekrény ajtaján. Bent a ruhaszekrényen belül azok az öltözetek, azok mint a felakasztott összeesküvők ugy lógnak holt panaszokkal és keserüségekkel és ábrándokkal, az a frakk meg a szmoking meg a zsakett meg a kék zakkó meg a pepita őszi tavaszi meg az a khaki ruha. Sárgasága van némelykor sok férfinak, szemök sárga képökből mint a malájok megértetlen buta szemei, oly messzire való kinnal néznek elő. Azok a keztyük, mint levágott kézfejek egy halomra, azok ugy vannak összehullva a szekrény alján, azok a régi viselt bőrkeztyük. Szakadtak fonnyadtak azok akár a november átkozva lecsapott falevelei, elszenvedez rajtok a sok titkos bünös női kéz, aki megszoritotta e keztyüket mikor töltve voltak, meg az a sok becstelen kéz, meg izzadt kezek, hideg gyilkos kezek, barátságért erőnek erejével szoritó kezek, igéretet váró remeteg kezek, lágy kéjenc kezek közönyt és unalmat átadva, lusta meg gyors kezek lenézést irgalmatlanságot megtagadást nyujtva, tapintatlan szoritó vaskos kezek, neveletlen meg ártatlan soká ott hagyott kezek, életek melegségét hozó jobbkezek, mind oda vannak, hány meg hány kihült leaszott már, hány de hány halott már gazdástul! Az asztalossegédek, igen, azok az ifju férfiak akik a ruhaszekrényt szerkesztették, tudod ismered látod azokat te fejmunkás, ugye rettegsz, szeretnéd, ha reggel volna, otthon vagy akkor, szerencsétlenségeiden bakkecske módra virgoncan ugrálsz, odaadva fejed a könnyü világnak! Egy asztalossegéd, Firnajsz elvtárs, annak göndör veres haja volt, annak a fogai tönkrementek, az mindig csak töltött galambot tudott volna enni ha kapott volna! Annak a gyomra elromlott a tökéletlen kosztolástól, az nem szeretett dolgozni, az sétált és olyan rosszul nézett ki hogy a szaktársak utáltak ránézni mert az egy egészségtelen pofa volt és rossz kedve volt mint rossz gyomra. Az veszekedős volt, az elment Chilébe dolgozni, azt agyonlőtték Valparaisoban az utcán a zavargásban a katonák mert az anarkista volt. Fürészpor elvtárs az skrofulát hordott a nyakán, mert az rossz vérrel született meg, az el volt a teremtés iránt keseredve, az szerette volna kendővel a fejét bekötni mint az asszonyok hogy a nyakát ne lássák. Az kérdezte az istent, hogy miért lett ő skrofulás, de az isten nem mondta meg azt neki. Az felakasztotta magát a Népligetben, mert a skrofulája folyt néki és nem akart lenni néki már egy tiszta jó napja soha az életben. Grefléc elvtárs az puposnak jött a világra. Annak egy szerencséje volt az életben, hogy a gyaluforgács ugy felgöndörödik mikor a mühelyben gyalul az ember, abban sokat elgyönyörködött Grefléc elvtárs mert a gyaluforgács olyan, mint a végtelenség. Déemcé elvtárs az szabósegéd volt, az meg a spulni cérnában élvezte a végtelenséget, mikor az a varrógépről lekerekezik. Déemcé elvtárs az mellbeteg ember volt és meghalt. Grefléc elvtársat azt meggyilkolta a szeretője egy beretvával mert gyülölte Grefléc elvtársat, most még ott ül Mária-Nosztrán aza nő, az nézi a falat, mikor magányosan van mikor a munkateremből feljött, az nem érti hogy ő az, ő az, aki Grefléc elvtársat meggyilkolta.

Megyek, rád megyek te utolsó nyomorult te, kitárom az ajtómat és átölellek vele, behuzlak és és megörjitelek rabsággal és megfulasztalak levegőtlenségel és fekete bubánattal.

A park ködben

A fák közt mentem én egyszer és könyvet emeltem a kezemben arcom előtt és olvastam. Reggel volt. Mentem, de nem tudtam hogy megyek, csak multak sétalépéseim egyik a másik után. Amit olvastam magamban, vers volt, idegen nyelven. Azon a nyelven értettem és beszéltem, de soha nem éltem azon a nyelven és érintetlen ültek szavai lelkemen, mint a tavon a virágok. És hunytam és hunytam a szemem és visszamondtam a sorokat oly halkan, hogy alig hallottam. Ajkaim a szivről felhuzott sóhaj hurján tapogatták a szókat. És hunyva felejtettem a két szemem és próbáltam, tudok-e behunyt szemmel egyenesen menni. Mikor igy mentem, piros sötétséget láttam és éreztem, hogy a szivem kinyilik és egy hegedü játszik benne s a hegedün ifjuságom hegedül, ifjuságom: a remények szeretője s a bánat vőlegénye. Egyszer csak kinyitottam a szemem, mert ugy sejtettem, hogy egy fának megyek neki. És körülnéztem és bámultam a szerteszét álló néma zöld fákat. A fák ugy tüntek föl, mintha abban a pillanatban állottak volna meg ők is és egyszerre gyökeret eresztettek volna. S a fák közt egy folton rózsafák bujtak össze körbe s a rózsák olyanok voltak mintha ott édes álmodozás futott volna egymásra. S ragyogóan füttyentett egy ágon a sárga rigó s elszállott és az ág utána gyengéden hajolgatott. És az ég az ut fölött fehér és kék és aranyos volt. Ugy csodálkoztam mindenen, mintha legelőször látnám az életben. És tovább sétáltam, a fejem lehajlott és éreztem, hogy a szivem becsukódik és oly nehéz egyszerre, mintha márványkövet fektettek volna belé. S megint kinyitottam a szemem és néztem a fasorban előre s láttam az ut milyen hosszu s azt mondtam magamban: nem birok a végéig menni boldogtalanságommal.

Egyszer csak mintha szó rebbent volna el a fák közt. Fülemben ugy volt, mintha nevemen szólitottak volna. S tüneményt láttam, egy kék leányfélét, aki a füvön előlebbent és rögtön fordult és elszökött mint a szellő s haja fátyolaival illant utána. Orcáját egy pillanatig láttam s mintha emlékeztem volna erre a női fejre a holdból, templomból, álmomból, a muzeumból, a tengerről, mindenhonnan. A meglepődésben fölhasadtak zárt ajkaim és hallottam a lehelletemet és a szivem nyilallott és rázkódott. Egy fa mögé futott a leányalak, eltünt ujra s igy menekült fától fához és ugy látszott, hogy elrejtett lábacskáit a rugalmas fü emeli s hintálja maga fölött tova. Habozva indultam utána. Alig léptem egyet-kettőt, ő megint elveszett. Hallgatóztam, de csak a szivemet hallottam zugni mint a kagylót. És hátra akartam fordulni, de megint megláttam: átillant két fa között.

Megszólitottam, mintha távol idegenben volnék:

– Hallo! – s nyilt ajkakkal és tág szemmel vártam.

Nem felelt és nem láttam. Elnéztem és arra mintha nevetése csengett volna felém.

– Jaj – szóltam olyan hangon, amilyet adni jól esik és fáj és arra néztem tovább, ahol eltünt.

Egyszer csak elődugta fejét a fa mögül. Igy csinált:

– Kukukk – és visszakapta fejét. Oda akartam szaladni. De alig futottam három lépést, a fák elkezdtek körbe menni, mintha forgó szinpadon lennék és nem tudtam merre forduljak. Megállottam:

– Hol vagy? Hát hol vagy?

– Itt vagyok, itt vagyok – felelt máshonnan és máshonnan. Ugy jött a hangja, mintha arany tü szurná szivemet.

– Ott van, ott lesz – lelkendeztem és egy fát néztem erősen a tovauszó fák közt és annak a fának tartottam és elértem azt a fát és a fa mögé néztem. Akkor futott el onnan és az elkeveredő fák közé szökött. Minden pillanatban eltakarta egy-egy fa az ő alakját. Nagyon fájt, hogy a fák igy bánnak velem, aki annyira szerettem és tiszteltem mindig a fákat. Hátul egy rózsaszin tisztáson virágágyak kerengéltek egymás körül méla gyöngéd ivekkel és tetejükbe a virágok álomszinekbe mosódtak össze szédülésükben. Én csak őt kerestem tovább és a tenyeremet a szemem fölé tartottam, ugy néztem mindenfelé a hallgatva bolygó fák közé s mindig azt hittem, látom őt és mindig tudtam, hogy nem látom. Éreztem, hogy a fák széditenek és egy kicsit betettem a szememet, hogy el ne szédüljek és mikor felnyitottam a szemem, a bájoló alak sétált felém és a karjait előnyujtotta s mosolygott.

– Oh – elébe akartam menni s hirtelen köd esett le, sürü, göndörödő nehéz köd és megálltam benne, mintha fehér tenger fenekén állanék. Nem láttam már őtet és a fákat is inkább sejteni lehetett mint látni.

– Jöjj, jöjj, jöjj – hivott a hangja, mint a bántott hárfahur.

– Merre menjek, merre?

– Nyujtsad a kezed – hallott közelébb.

Kinyujtottam a jobbkezemet és kinyujtva tartottam és jártattam jobbra-balra a karomat és ujjaim külön-külön remegtek az érintés felé. Tejszinü köd volt köröskörül és halvány rózsaszin is derengett benne.

– Nem érhetlek el – szólottam.

– Én hozzád jöttem – válaszolt olyan szépen, amilyen szépen muzsikálni nem szoktak.

– Te vagy, akiért a világon vagyok?

– Én – zengte s az é elvonult ugy, mint arany szárny szivemen, ugy mint édes égés a fájdalom felett.

– Hát élsz?

– Itt vagyok.

– Oh hol, sohase látlak – panaszoltam és botorkáltam előre s nyujtottam magam előtt a kezem, mint a sötétben az özvegy, akinek a gyertyáját a szél eloltotta.

– Maradj, várj, beszélj – kért.

– Mért nem jöttél régen – esengtem – mióta várok, mióta.

– Messziről indultam én – azt mondta.

– A tengerről jössz?

– Tengerről.

– A holdból szállottál?

– Holdból.

– A virágokból keltél föl?

– Virágokból.

– Annyit csókoltam virágokat, hogy téged csókoljalak. Annyit néztem a holdat, hogy gyönyörködjem benned. Annyit figyeltem a tengert, hogy siettesselek. Soha nem mertem mondani senkinek: szeretlek, mert tudtam meghallanád és duzzognál. Szivem elfogy már. Tudod mennyit szenvedtem?

– Én mind tudom.

– Ismered a felhőket?

– Ismerem mind.

– A csillagokat mind tudod?

– Tudom mind.

– Tudod hogy én vagyok a legeslegszegényebb és a legnyomorultabb én vagyok mikor a nap süt és könnyekkel lopózok az emberek közt.

– Utánad néztem én.

– Tudod, hogy minden a világon az enyém.

– Minden.

– Tudod, hogy én találtam ki a folyót, hogy folyjon és a tiszta városokat én tettem a rétek közé s a tornyokat én hivtam fel, hogy nyuljanak és ragyogjanak és én ajánlottam az erkélyeket a szögletekre, virág és emlék és óhaj és bánat ott legyenek az erkélyen. Én akartam a dalt, hogy édesded hév lengése legyen és a fejet a nyakon elhintálja s a szemek az álmot óvni pilláikat leengedjék. Én halásztam a könnyet a mély sötétből és én rajzoltam utat az orcákra néki, hogy elszökhessen. Emlékszel én kivántam ölelést a hidak fölé, hallottad a hattyukért én könyörögtem, hogy fehérek legyenek és hallgatagok és a nyakuk olyan legyen és ugy hajoljon a vizre. Tudod, hogy az én pillantásaim nyujtották a tünő madarakat. Hallotad ugy-e hogy a széllel összebeszéltem hogy a bucsu kendői repessenek. Tudod, hogy én választottam a szineket a virágoknak és az alkonyatnak és gyönyörködésemben én kacagtam a drágakövek ragyogását. Tudod, hogy az én sóhajom a hullámok pásztora tengeren és az én lelkemből van éjszaka. Tudod, hogy én fohászkodtam az őszért, hogy a levelek iramoljanak az ágról és aranyba balzsamozódjanak és a kertekben a nyers szirmok válságos szinei s ájuló szép szagai halvány és langy álmokban elszentelődjenek és tulboldoguljanak. A tiszta havat én esedeztem a földekre végtelen, ugy-e megismerni?

– Ismerlek – üzente s a i-re könnycseppet ejtett pontnak, ugy neszeltem.

– Jaj nincsen szegénység, ugye nem igaz? Ugye nem lehet éhség. Ugye hazugság, mikor a kórházról beszélnek. Ugye sánták és vakok és puposak és kezetlenek és törpék és eskórosak és háborodottak nem élnek. Ugye próba rajtam hogy a valóság őket fitogtatja. Ugye csalódás. Ugye szinház. Ugye tulszép a világ, elmámorosodtunk ugye s édes agyunk háborodásaiba rémek villámlanak. Ugye semmi nem igaz ami van az embernek. Ugye láz ez, ugye tréfa, ugye minden szépség kiderül. Andalodott városok a temetők ugye?

De megborzadtam egyszerre s elhallgattam és ugy volt mintha letörtem s elrogytam volna s vak sötétség lett a szemem előtt a köd és azután rögtön aranyosság ragyogott körül, ott állottam és a dicsőséget százszorozta szemem ámulatával és fogóztam a két kezemmel a szédülésbe, mint nádlevelek a szélbe fogózkodnak. És hallottam, mintha beszélne s mintha csak fényt hallottam volna zengedezni.

– Meghalunk – gondoltam én és ájulva sikoltott az élet bennem. És kimondtam:

– Meghalok – és éreztem, hogy nem a magam szavát mondom és nem hiszem és nem értem amit hallok a magam hangján ajkamról. És éreztem, hogy nem érzek semmitsem. És nem volt közöm a fájdalomhoz amig azt mondtam: meghalok.

Kacagott ő, mintha kortyolna ezüst forrást és ellankadt lejtve kacaja s édes pihenéssel mult el, mintha mondaná: ó te bolond.

– Az emberek meghalnak – ostromoltam. – Mind tudják, hogy meg fognak halni. Elhiszik. Állanak és összebámulnak. Hallgatnak és zenekarok riadoznak fel. Énekelnek és elnémulnak és borzalmasan acsarkodnak. Szemeik elmerednek és idegenek a felhőktől. Tántorodnak, előrenyujtják a karokat és hátraszédülnek és megint előrohannak és a partról a szakadékba omlanak. Ellepik a földeket és elhervadnak. Záporoznak és felszikkadnak. Jaaaaaj – hallani tőlük és egyetlen hangjukon zokogás, hahota, sóhaj, nyögés, kéj és kin és ámulat és ájulat kigyózik el. Élnek és elmulnak, mondd hogy van ez, hogy van ez mondd meg, én nem tudom ezt. Jaj. Hadd lássalak, semmit sem akarok tudni, hadd lássalak már, hisz van két szemem. Itt vagyok, fuss a mellemre, koszoruzd a két karoddal a vállamat, itt vagyok előtted, itt vagyok.

Közelébb indultam, térdeim oly gyengék lettek mintha sürü vizben akarnék előre gázolni s meg kellett állanom az érthetetlen nehéz fehérségben. A kezem nyujtogattam magam előtt, a jobbat is, a balt is és a két kezem ugy hajladozott előttem a ködben, mintha elbabonázott virágszárak lennének a tenger fenekén. Ő nem jött közelebb, a hangja távolabb és távolabb zendült és a szivemet ujra sötétség nyomta össze. Fájt. A fejem balfelé hajlott a szivfájdalomtól. Hallani kezdtem:

– Erdőbe jössz, zöldbe, zöldbe, tévedni borulat alatt, tovább, amerre bujdokol a derengés, éj a csend, a nyugalom ünnepély, zug örökösen a jó, melled a szabadság emeli, zamat zápor után, hajadat üdv csapdossa, nyelveden isten íze, lehelleted hajnal és hajnal, inaidban bizsergő iram huz előre, siettet és combod husa vágyva vágy előbbre hüs fuvalmak ellen és két karod leng erővel versenyezve, dacolva bal a jobbal, jobb a ballal, ujjaid az uszó széllel zengve érezed és a két szemed zöld közt néz és fejed fölött zöld és két oldalad mellett zöld az utad és a tekinteted kékségbe megy, mert kék ami messze, kék ami jő, kék a vége, kék a tenger, a tenger el nem fárad és meg nem áll és kéken árad kék után és hullám után hullámon át érsz hullámon tul és jő s a tiéd és ujra tiéd és uj tenger az és ujra uj mert özön és tenger száll tengerre s egyenes ut előtted és meg nem állit fallal az ég, homlokodon és orcáidon a felhők virulása változik örvendezve s az álmokat eljátssza két orcádon és a világokat képezi homlokodon és alant a tiszta kék özön átussza lelked végtelen és fehér vidámságot habar untalan és hozza halháton benned örökké a különb és különb szépséget és futnak el sorba mosolygó gyöngyei, gyönyörüségek és mind a szivedhez érnek és eltünnek a szivedben és a vágyak vágyai, az óhajok óhajai nyujtóznak a hullámok sodrába fölfelé szivedhez és illangó szárakkal epedik körül és legyezik és simogatják és átallehellik illatjaikkal örökösen és örökké s örökké…

Fellázadtam mert emlékeztem az életre:

– Mit adsz a multakért, mit adhatsz azért ami már nincsen? A napokért és napokért amelyek világosak voltak és elfeketültek és az éjekért és éjekért amelyet barna ábránddal elborultak és kéken ébredtek és oda vannak, oda vannak. Mit adsz azért ami mult és nem jó volt, a kilehelt lehelletekért, az elpillantott pillantásokért, mit adsz az emlékek sebeiért, mit adsz azért, hogy hiába nézek a pokolba, melybe könnyeim belehullottak?

Ő mintha nem is hallotta volna, szólott tovább: