Part 8

Meg akartam azt a kocsist állitani. Felemeltem a botom és avval intettem neki, hogy hó, megálljon. Avval máris vissza volt bukva fejem a mellemre, mert a mellemen viseltem a fejemet menés közben, ugy hogy az állam le volt a nyakkendőmre nyomódva. Azt gondolom, hogy a szivnek kell ezt tulajdonitani, ezt hogy azt ember megszokja, hogy a feje lehuzódjon a mellre s ugy menjen az ember a városban büszkeség nélkül és kiváncsiság nélkül. Mert a sziv teleissza magát fájdalommal és olyan nehéz lesz attól, mint a spongya, hogyha megmártották és nem facsarják ki. Az a nehéz sziv, az huzza az embernek a fejét lefelé, hiszen az egész fizikum összefügg. Éppen az volt az eszemben, hogy vajjon nem lehetne az embernek az életét kiforditani, mint egy öltönyt, ha már nem tud az ember más életet venni vagy csináltatni magának. Érdekes, akkor a sziv a jobboldalra kerülne, mint ahogy a kiforditott kabáton a szivarzseb. Tudom én, hogy ez egy tökéletes ostobaság, ilyesmit az embernek a fejében forgatni. Nem akarok titkot csinálni belőle, hogy máskor is járkálás közben vagy ülve könyökölés, vagy álldogálás és bámészkodás közben ilyen nagy butaságok mennek el a fejemben és elvesznek, mint a kéktelen cigarettafüst vész, mikor az ember a szájáról elereszti. Szerencse, hogy az embernek a két szemén át nem lehet mindent meglátni a fejében, ugy mint az ablakon keresztül egy lakásban. Ilyen buta gondolatokat, mint hogy mért nem lehet az embernek az életét kiforditani s hordani, mint uj életet meg például, hogy vajjon mit jelent a ká betü, ilyesmiket élő szóval soha nem merek mások előtt felhozni.

Igen. Az a kocsis meg se moccantotta a fejét tovább ment a konflissal, mintha nem is őneki szólna az intés. Akkor még egyszer felemeltem a botom és ráztam a karomat és a torkomból felment a hangom:

– Álljon meg.

És már lépek is, hogy nyitom ki a konflis ajtaját és feladom a cimet a kocsisnak. A kocsis odacsipett az ostor csapójával a lova farára, a ló valamivel elevenebben kapta fel a térdét. Kocogott tovább. Éppen odaértem a kocsishoz. Felnéztem a kocsisra:

– Süket maga? Nem hallotta, hogy álljon meg?

Üres volt a konflis. A taxi piros zászlócskája felfele volt rugtatva. A kocsisnak a két ökle aludt, nem ébredtek, hogy meghuzzák a gyeplőt. A kocsis előre nézett az Erzsébet-hidra, mert ott volt ez a Kerepesi-uton. Vén feje volt a kocsisnak, olyan volt, mint egy nagy göringy és a fejébe volt egy tönkrement fekete kalap esve, mint egy esernyő, melyből a drótok kimentek. A gyülölet, mint a tüz, ugy terjedt el a testemben:

– Szemtelen disznó! Mért nem áll meg!

Reszketés jött rám. Egy pár lépést siettem a kocsi mellett. Megnéztem a lámpán a karcsu piros számokat. 1791. Fel fogom jelenteni. Jó erősen megnéztem azt a számot, hogy a kocsis komolyan vegye a dolgot. És utána kiabáltam a kocsisnak olyan ellenségesen, hogy a hangomnak fehérnek kellett lenni az érzés hideg januárjától.

– Feljelentem!

Én a feljelentést nem tettem meg, Sokkal lustább is voltam világéletemben, semhogy ilyen strapát vegyek magamra. Senki ne higyje rólam, hogy feljelentéseket szoktam tenni. Ilyen céltalan valami, amiből egy virág ki nem jön egy ablakba! Nem, nem, esküszöm, hogy nem. Képtelenség, hogy én egy embert feljelentsek. Az képtelenség, mondom. Én nem tudom, hogy van az mégis, én hazamentem éjjel, emlékszem és lefeküdtem és akkor hirtelen el kellett menni nekem valami rendőrségre, mert megidéztek. Igen. Egy nagy teremben, amelynek a négy fala jégszinü volt, mint a rettegés, odaállottam egy száraz fekete asztal elébe. Annál az asztalnál ült a főparancsnok. A keze fel volt az asztalra téve s egy acélceruzát emelt a két ujja közt és kék árkus volt előtte s szurkált az acélceruza hegyével lefele s valami kérdést intézett hozzám. Nem vettem ki, hogy mit, mert éppen akkor egy sarokból élesre fent visitás hasitott felém és én arra néztem. Egy kicsi rongy asszony rogyogatott ottan, olyan asszony volt, mint egy harisnya, hogyha a fejével felfele tartva meg akarják a padlón állitani. Rám mutatott a karjával és sivalkodott. Gyermekek másztak rá köröskörül, hét vagy nyolc darab, kicsi fiuk és leánykák, fából vagy téglából való cipőkben zajongtak ott a padlón és azok is ríni kezdtek és orcáik sárgák meg zöldek voltak a soványságtól. Az asszonynak a két szeme ugy nézett oda rám, mint két mécses egy bágyadott faluszéli ablakból alkonyattal. Hátrakaptam a fejem. A hátam mögött ott térgyepelt az a kocsis, aki nem akart felvenni. Két detektiv kétfelől ököllel nyomta lefele vállait a kocsisnak, másik kézzel egyik detektiv a kocsisnak a hátát markolta, a másik detektiv meg a hajába markolt néki kalapostul. A kocsis hörgött, olyanformán, mint egy asztmatikus ember, ha köhögni készül. És belépillantott a szemembe s ez ugy jött, mintha ostorral csaptak volna bele a meztelen szemembe.

– Mi a neve?

Mire észbe kaptam, már harmadszor vagy negyedszer kérte a nevemet a főparancsnok. Megláttam, hogy a kék árkusra már oda van a nevem irva. Felmondtam hangosan a nevem a papirosról, mert hirtelen zavarba jöttem és nem tudtam, az vagyok-e én, akinek a nevében a világon vagyok az emberek között. A kocsisnak a tekintését éreztem, hogy ugy süti, mint a tüzes vas a hátamat. Fészkelődtem kinomban és meg akartam fordulni, de olyan erősen nézett rám a főparancsnok, hogy a fejem megmeredt és ugy maradtam. A főparancsnoknak a két szeme, mint két domboru vastag cvikkerüveg, olybá tünt nekem. Az egész teremben olyan világosság lett, mint egy helyszinen, ahol a büntény áldozatát fotografálják magnéziumfénynél éjszaka. Az az asszony sikoltott és sikoltott a sarokban, én a falon láttam az árnyékát előbbre s előbbre esni s nyulni sebesen és eltörni s a plafondra felfutni s a gyermekek árnyékai, mint cafatok lógtak az asszony körül a falon és azok ugy sirtak együtt, mint a viz. Amellett olyan nagy csend volt, hogy hallottam a szivem döfölését, ugy, mint ha lovak rugdalják a sötét ólban a hidlást.

– Az egyén büntetése a feljelentő szemeláttára lesz végrehajtva.

Ez nekem szól. A cvikkerüvegek engem figyelnek. Egy ajtószárny benyilt a szobába némán, mint egy tolvaj és detektivek lépkedtek befele. Lavórt hoztak ölükben meg bádogkályhát sugdolózó parázszsal a tetején, meg fürészt, meg egy kurtanyelü fejszét, melynek a feje ragyogott, mint a kacaj, meg egy hosszu fogóvasat, olyant, amilyennel a tüzet szokták a kályhában megigazitani. A többi detektivek állottak a falaknál sorba. Végig volt velük mind a négy fal. Gyászban voltak mind és vastagok voltak, mint az egyenlő cölöpök és a fülük el volt gázolva, mint a dijbirkozóknak és az orruk rövid volt, mint a buldoggnak az orra s a képük kemény volt és világos volt és hidegség jött felőlük, mintha holttetemekből lenne kifaragva az arcuk és mindnek a szeme nézett engem ugy, mintha két-két Browning volna nekem irányozva és a két karjukon csüngött a két öklük lefele nehezen és olyan nagy volt a két ökle mindnek, mintha bennük eldugva bombát fognának. A hátam mögött csuszkálás és morgás és sistergés értette egymást és a kocsisnak a szemei ugy szurtak már és ugy égették a hátamat, hogy a panasztalanságban össze akartam szakadni.

– Istenem! Istenem! – mint egy tengerben a kimart hullám a kősziklára csapja magát, oly hanggal visitott az asszony az asztal felé. A gyermekek meg egész csendesen kezdtek nyögni, mint mikor még nem sirnak, csak kényeskednek. De az isten az asztalnál oda se hederitett, csak engemet nézett mindig. Feleszméltem én is és a homlokomra vágtam a tenyeremet és odakiáltottam szembe:

– Istenem!

Az isten kemény zöld vagy szürke kabátban ült, a nyakán meg a kabátujján ezüst csikok voltak, mint valami német tábornoknak. A feje nagy, kerek volt és oly keménynek látszott, mint a kihült vas és ősz haj volt a fején, de az olyan kurtára volt vágva mindenütt, hogy a hajai kurta gombostük módjára állottak sürüen a hegyükkel kifelé. A bajusza is ilyen ősz gombostükből volt. És arca világos ércből valónak rémlett. Cvikkerszemeitől ugy didergett minden részem, mint tulhideg téli reggelen. Roppant megzavart, hogy az istent katonaalakban látom meg. Én azt képzeltem, hogy az isten valami klasszikus fürtözetü aggastyán peplonban, olyan, mint példának a békés Periklesz.

– Elhagytál istenem, elhagytál – hasadt fel belőlem, mint Jézusból a fájdalom. – Elhagytál!

Az isten az acélceruzát emelte és szurkált előre véle az asztal felett:

– A kocsis büntetése haladéktalanul végre lesz hajtva a feljelentő intenciói szerint. Ön azt kivánta, hogy vesszen el a kocsisnak a két szeme világa, továbbá, hogy a keze-lába szakadjon le s végül, hogy a tüz égesse meg ennek a kocsisnak a testét.

– Én?

A szivem odarántotta magára jobbkezemet, akárcsak egy nagy darab mágnes. Éreztem, hogy ragad oda kezem a meleg szövetre a mellemen.

A hátam mögött elbődült a kocsis, azután nyehegni kezdett, mint a jószág, mikor a bélyeget tüzes vassal rásütik a farára. Az asszonynak az árnyéka lecsuszott a falról és láttam a detektivek árnyékát lehajolni s felnőni megint az asszonynak az árnyékával együtt. A gyermekek ugy zokogtak, mint mikor a madársereglet esze veszetten énekel együtt és az asszony olyan sivalkodást kezdett, mintha kacagna lélekhasadva. Hallottam a tüzes vasat gyönyörüségben sugdolózni a parázszsal, amelynek a testébe szerelmes és hallottam a szemek menykőcsattanását, mikor a tüzes fogókkal érintették és hallottam a fürész parázna sziszegését, mikor a kocsisnak a lábaszárát kikezdte.

– Azonkivül ön azt is kivánta, hogy pusztuljon el a kocsis felesége s gyermekei is pusztuljanak el. A hozzátartozókat tehát elővezettettem és a kocsis elpusztitása után meg fog történni a család kiirtása.

A detektivek hallgattak, mint a halál. Fellázadtam, mint a forró forgószél és kiabáltam:

– Ne-hem! Neem szabad! Nem akarom! Én nem kivántam!

– Kivántad! – Az isten felállott az asztal mellől és attól kezdve nem is láttam az istent, csak mintha köd és aranyfény állana előttem egy magos bosnyák magasságában.

– Neem!

– Kivántad! – azt harsogta – kivántad! Mikor tovább hajtott és te rákiabáltál, akkor kivántad! A földre engedtelek a nap alá, a vizek közzé a mezőbe, a madarakkal karban indultál, a meleg széllel utra keltél, csak emlékezzél! Emlékezzél arra, mit fogadtál fel a térdem alatt, mikor sürgettél, hogy ereszszelek már! Emlékezzél csak, az emberekhez küldtelek. Emlékezzél!

– Jaj, boldogság – elvesztettem a fülem közzül az iszonyatos hangokat és az ablak kiszakadt és két fecskemadár szárnyalt be s csicsogva követte egyik fecske a másikat körül a plafond alatt. A tavasz reggele kisütött arany zölddel és szüz sárgával alant és tiszta kék országgal odafent és lehellve szorongató szabad szagokkal és tömve édesded nyögő hangzásokkal és hintve született virágokkal és végig selyem mosolylyal és az angyalok nevettető kedvével. Elnyilt a két karom és a földről az embereket összeöleltem mindet, összetömtem ölelésembe mind az összes embereket, akik szakadozva jártak ezer felé. Őnékik is mindnyájoknak ölelni kellett egymást az én ölelésemben és összeszoritottam a két karommal mind az egészet. Elszorult a szoritástól a mellök és én akkor elengedtem őket, de csak azért, hogy szabad mellel mind bővebben kapják be a vad meleg életet a lelkökbe. Elnéztem rajtok végestelen végig és láttam Samu Sámuelt is Magyarországban. Odaki a határban a földjét szántotta felfele. Danolva járt az ekének a háta megett és lefelé nézett a zöld mezőnek a sima fekete husába s felfelé nézett az uristen kékes édes egébe. S az örökkévalóságba ballagott csendes danolással. Két lova a száját egymásnak verte játékból és hosszu farkokat csapkodták jobbra-balra, mert igy feleseltek a csiklandozó kis széllel. A tanyán a gyermekek betett szemmel hátrahuzva fejöket, keringelnek ketten-ketten és énekelik a szédeli borsót és mosolyognak, mert szédülnek már. Édes anyjok a ház előtt kiszórja a magot a sárga kis csirkéknek, akik olyan szép sárgák, mint a margaréta virágjának a közepe.

Akkor visszaszakadt rám a teremnek a szörnyeteg szenvedése. Füleimbe, mint tüzből való viz, ugy zuhogott befelé, amit acsarkodtak a kocsisnak a gyermekei, meg a kocsisnak a felesége, meg a kocsis maga, s ki még mindig élt a kinzások kinjaiban. Az isten zengett rám mindég és nem értettem mit prédikál, csak a belső részemet hasogatta villám és villám, mint a fergeteges tengert éjszaka. Csudálom, hogy mikor szakadt összefele bennem az egész teremtés, ebben a háborodott kárvallásban egész világosan spekuláltam azon, hogy egy Samu Sámuel nevezetü embernek fel kellett jönni kocsisnak Pestre, mert én szeretek kocsira ülni. Kinhalállal elmulik egész háza népével együtt, mert én fel akartam ülni a kocsira. S ugy volt, mintha átrohannék a falon, menedékért, a világba, felejteni, menteni a többit, akinek mindnek a boldogság izenetét hoztam a földre. S odakinn a sötét hidegségben az egész világ le volt előttem égve vérrel és pernyével. A csillagok megvakultak, mikor felnéztem, hogy ott vannak-e vajjon a helyükön a csillagok.

A lábom előtt meg felemelte azt a nagy kopott veres fejét a kocsisnak a lova s lágy hamu szája kinyilt és az alsó állkapcsa félrement és deszkaszinü nyelve leesett sárga fogairól s a szeme, mely fekete s tükrös, mint a fájdalom, egy kék elillanással, az álommal, betevődött és a kocsisnak a lova letette fejét a padlóra cipőim elébe s meg volt dögölve.

Guszti úr

Kenyeres városában… itt ez a három kicsi pont a zavaromat akarta jelezni. Jó hogy az irás mellé kitaláltak ilyen jeleket. Könnyü pontokat a papirosra leültetni… igy ni. A költőknél látni jobbadán az ilyen pontokat. (A nagy költőknél a legkevesebbet, a kis költőknél a legtöbbet.) Mikor a szavak már kimerülnek… mikor az érzés leáldoz… mikor a sornak vége… s még mondanék valamit… azt, hogy élek… A prózairóknál is látni… a regényekben… szindarabokban… meg a levélben használják privátok, nők és urak a be nem fejezett… mondatok között… mintha könycseppek volnának az ilyen pontok… vagy a sziv dobogása lenne… vagy szakgatott lélegzet… vagy a lélek telegrafálna… E pontok a szavak tulzását jelzik, gondolatot helyettesitenek, amely ellebben fönnen és nem adja le magát a kifejezésnek. Merengést jelképeznek, ami nem is a mienk, hanem sorsunk angyalának a merengése. Valamit, ami messzi s megkaphatatlan, mert az lenne az igazi. Mikor a szó megszökik, mert a legnagyobb szükség volna rá, akkor jön igy a három pont… no de én nem ilyen komolyan használtam. Csak zavarba jöttem, amint elkezdtem ezt az elbeszélést vagy mifélét, a Kenyeres város miatt, mert nem ugy hivták ezt a várost. Csak ráfogtam.

És megakadtam azon, hogy miért kell az embernek irásközben is hazudozni. Az volna szép, irásban a legutolsó szóig igaznak lenni. De hátha valaki abban a kicsi városban eltalálja olvasni, amit onnan mesélek. Nem akarom, hogy azt mondják rám: pletyka vagyok. Az élőkkel szemben egész kimélettel kell viseltetnem. Tehát Kenyeresnek nevezem azt a várost, mert eltanultam az iróktól, hogy igazi városnevet kitalált névvel kell helyettesiteni. Bizony, amit teszek, az nem eredetiség és szégyellem is, hogy a divatokon változtatni nem tudok, sőt magam is, lám, hogy betörök minden rendbe s szokásba. Azt a szokást is alázatosan követnem kell, hogy igy munka közben a sorok oszlopában kikezdést csináljak.

Guszti ur, akit cégérnek akasztottam e kicsi hadimunka fölé, ő aztán igazán Guszti ur volt, nem hazudok. Más urakat ugy hivtak Kenyeres városában: Fekete, Gáthi, Varga, Weisz, Czeglédi, Szlovák, Marcsa, Wagner, Stapecz, Nagy, Kiss, Szabó, Kovács és Minden. Mennyi mindenféle nevük van az embereknek, de mennyi. Hogy az embereknek egyenlő életük és egyenlő boldogságuk legyen, ahhoz talán az is kéne, hogy ne legyen más neve mindenkinek, mert ez is csak zavarni tudja sorsukat. Mi minden baj van még addig. Hagyjuk ezt, mert egyszerre mindenről beszélni nem lehet. Fájdalom, hogy nem lehet, hallatlan szép volna mindent a világon egyszerre kimondani. Ezek az urak, Szabó meg Czeglédi, Weisz, Stapecz, Marcsa, meg mind, ezek éltek, éltek Kenyeres városban, hogy szeretném elevenen őket Előtted felnyujtani, megmutatni Neked: nézd ez a kis mokány, kurta homloku, komisz fekete haju, kicsi bajuszu, kemény képü, rendes fülü, ez itt Marcsa ur, ellenőr a Népbanknál. Ez a lógó nyurga, világos, hig alak ebben a lágy sárga cipőben, ez meg Varga ügyvéd Kenyeresen és hites tolmács én nem tudom kik közt. Ez Szabó rendőralkapitány, mit látsz rajta, mondd meg. Semmit. Miért ő Szabó, csakugy tudja, mint én, soha semmiféle fajtája nem volt szabómester.

Nézd csak ezt a Szabót, aki semmilyen, aki olyan, mint egy Szabó rendőralkapitány. Én tudom ez élet fantáziáját, én tudom e test zenéjét, én tudom azt a titkosságot, ami benne van, mint a lélek a hegedüben, én elárulom neked őt: ő egyenruhában szeretne járni, nem civilben, csak gyülésről gyülésre hanyagolja a küzdelmet Kenyeres várossal a rendőralkapitányi egyenruháért.

Ez itt Czeglédi, ez a sima rózsaszin gömb, amely mosolyog, mint a sima disznóhólyag a napon. Olyan könnyed, olyan ártatlan, mintha tényleg valami angyali labda volna, pedig ez a világosszürke mellény és ugyanolyan nadrág, mind teli van kövér hussal. Ez Czeglédi, ki Czeglédet soha nem látta tán, de mig csak él, mindig Czeglédi. Igaz: ő patikus a Szentháromsághoz. Akarod látni Stapeczet? Parancsolj: a boltajtóban áll, ő koporsókat ád el a gyászosoknak. Olyan élvezettel és jósággal néz a piactérre most, ugye, mintha örök életét kivánná mindenkinek és mindennek, amit az isten napja alatt látni. A sipkát a fejéről leveszi, bukfencez a napsugár egyet az ő félkopasz fején, ő sipkáját megforgatja s visszateszi fejébe. Melege volt. Hogy néz ki tetőtől talpig, látom nem izgat Téged, elnéztél róla látom. De kérlek, Guszti urat igazán hadd mutatom meg Neked. Kötöm magam őhozzá, ehhez az egyhez, kérlek, ne haragudj rám. Jaj, ha most adna tudományából a Teremtő nekem, csak őt egyedül birnám, mint egy mozgó meleg hókuszpókuszt elinditani a plébánosi kőfal mellett: ott van, ni, ott megy szegény Guszti ur. Látod ezt az egyenes fekete szalmakalapot a fejében szegénynek? Nem látszik a fekete szalmakalapokon, hanyadik nyáron hordják már. Tudod, hogy Guszti ur cilinderben járt valaha? Ezt a holt szinü kék ruháját nem sajnálod? Mióta nem szorult, gőzölgött, simult és feszült ez már a vasaló alatt. Hogy térgyelnek, leffegnek lefelé a cipőre ezek a nadrágszárak. Milyen mindegy nekik. Nem bánt, hogy a lajbija alól kibuvik az ingének a monogramm-pajzsocskája? Guszti ur észre se veszi már az ilyet. A mellényéhez is szeretnél odanyulni, nem? – hogy begombold azt a három gombot, ami nincs begombolva rajta. Hagyd csak, ugy sincs ott gomb. Tudod ez a foszlott masni a gallérja alatt milyen szinü volt, mikor szine volt még? Mályvaszin volt, én tudom, mert én ismerem régebbről Guszti urat. A gallérját ne nézd olyan erősen, félek, hogy megsérted evvel Guszti urat. Ő még megsértődik, ne hidd hogy nem. Nem látod a bajuszát, mindakét szárnya hogy előszurja magát. Kicsi kikopott bajusz ez, több a dac benne, mint a szőr. De még erre vigyázz, ez még ő, bajusza még erőlködik a világgal szembe, a sors után, az élet ellen, amely elintézte Guszti urat. Miért? Miért? – kérdi e két bajsz, vagy azt mondják: Csak azér is! Csak azér is! Vagyok aki vagyok, vagyis voltam, aki voltam! Engedd neki kérlek ezt a játszást a bajuszszal, a kényességet, a babrát, a hencegést, az álmot, ami neki a bajusz, hagyd meg neki, ne vedd el. A patikussegéd ládd milyen jó gyerek, az ád neki pomádét, hamburgi cégtől való valódi külföldi parfumkenőcsöt a bajuszára. De már a képét szegény Guszti ur nem csinálhatja vissza a régire. Ez az arc mint az ütődött körte, soha többé kemény és élőszinü s rózsaszinü nem lesz. Ilyen szárazkenyérszinü, hasadásos, görcsös és eres, romló emberarc marad már a Guszti ur arca. Szemei, veszed észre? – nem néz vissza rád, előre néz ő amerre megy, a Batthyány-utcába s pislognak, mint az olyannak a szemei, ki nagyon gondolkozik. Ő tudja mit néz és mit gondolgat. Én is tudom, legalább is képzelem, azt gondolja: énvelem ne izéljetek, engemet ne maceráljatok, énvelem ne kezdjetek, semmi közötök hozzám. Az, hogy avval a züllött lovaglópálcával suhogtat, az is ezt a politikát jelenti talán. Vagy a multhoz tartja magát evvel is, amikor a gavallér gyerekek lovaglóostorral jártak és suhogtattak minden lépésnél. Most a kenyeresi fiatal generáció mindenféle fényezett, erős botokkal sétál a piactéren, a véginél tartják a botot, a fejével lefelé, ugy hogy ha vér volna a botban, az mind lemenne a bot fejébe s elszéditené a botot. Amellett a fejüket lehuzva tartják ezek a fiatal urak Kenyeresen és előre buktatják minden lépésnél, mint a pulyka. Ez a divat most. Mit ad a divatra Guszti ur? Hö! S mit ád az egész világra? C! Ezek a mai taknyosok félig lehántott sárga svéd keztyüt hordanak. Guszti urnak a kezén most keztyü nincsen, de annak idején fehér glaszé keztyübe járt Kenyeresen, akár volt bál, akár nem. Csak ő járt itt fehér glaszé keztyüben. Nézd mi lett belőle. Nézd ezt a poros, sarkatlan és talpatlan félcipőjét, a foltot az oldalán a portól nem látod remélem. Megy a Társaskörbe Guszti ur, de nem társalogni megy oda, mert ő nem viccelget és nem billiárdozik és nem alsózik és nem tekézik az urakkal, ő kiül egyedül a tornácra három kötet régi Borsszem Jankóval. A sógora fizeti a tagsági diját érte, neki nem telik, ő irnok a városnál. Mit kap egy irnok a kenyeresi városházán. Harmincöt forintot egy hónapra. Ne nézd hát rossz szemmel elmenő alakját és az ő dült hátu, hosszu, lassu árnyékát a plébánoskert sárga kőfalán, amelynek ugy nekiszeret a napfény feküdni.

Jaj. Vegyem elő már a multból Guszti ur életének magaslatát és esését. Mama meghalt és Guszti ur tizezer forintot kapott kézhez. Guszti ur akkor jogász volt Debrecenben. Guszti ur a tizezer forintból kilencezret kiadott egy hónap alatt sörre, borra, pezsgőre, cigányzenére s tubarózsára. Azután vett még egy cilindert, egy monoklit, egy tucat lovaglópálcát, tiz tucat fehér glaszé keztyüt és hazajött Kenyeresre sétálni. Egy délelőtt beült a Wágner füszerüzletébe a Szerecsendióhoz, azaz felült az urak közé a pultra szalámizni. Az urak ott ültek délelőtt a Wagnerájban a pulton sorba, doboltak a sarkukkal a pult deszkaoldalán és ettek szalámit bicskával és fehér kenyérrel.

Guszti ur elővett egy szallagos szivart (azt is hozta Debrecenből) és Wagner ur odament elébe s gyufát gyujtott Guszti urnak. Guszti ur a nadrágzsebből kihuzott egy ötvenes bankót és a gyufa lángjába dugta. Wagner ur nagy darab ember volt, német arca volt, pápaszeme volt, felkefélt őszes haja volt a katona nyaku szürke kabátja volt és bőrmanzsettái voltak. Wagner ur kiverte Guszti ur kezéből az égő ötvenest, amelynél Guszti ur rá akart gyujtani. És olyan két képest adott Guszti urnak, hogy a monokli a szeméről elrepült és a padlón szétszikrázott és Guszti ur maga is lebukott a pultról. A cilinder is lepuffant a Guszti ur fejéről. Wagner ur megmarkolta Guszti urnak a kabátját hátulról és egy toszitással kifuttatta Guszti urat az üzletből. A cilindert utána hajitotta Guszti urnak. Aznap este beült egymagában a Kisbikába Guszti ur s egyik fehér glaszé keztyüjével, avval, amelyikben a jobbkeze volt, reggelig kormányozta a levegőben Juki nótáit. Reggel aztán, mikor a népek a világos édes nap alatt a hetipiacra csődültek már, Guszti ur sirva bokázott kifelé a Kisbikából, a háta mögött Juki muzsikált és Juki háta mögött az egész banda muzsikált. A templom előtt árok volt, az árkon egy hidpadlás volt, a hidpadlás alatt sár volt és sötétség volt. Guszti ur letért az árokba s Juki s a banda is az árokban mentek utána muzsikálva. A hidpadlás előtt megállott Guszti ur, a cilindert az orrára huzta s kijelentette, hogy ő meghal.

– Nem kell nekem ez a huncut betyár piszok, rongy élet, a sirba van az én helyem, a si-hi-hirba.

Ezek voltak utolsó szavai, hallotta Juki meg a banda s hallották az asszonyok, akik a kaskával a karjukon, a kenyérrel a fejükön, a rucával a hónuk alatt, a pár csirkével a kezükben ott megállottak és a rucák és a csirkék is hallották, ha meg nem is értették.