Part 7

Egyszer egy este, félnyolc tájban, amint ott állott, egy menetszázad gyalogolt el előtte az uttesten a Nyugati felé. Eckipecki ur, két villamos közti unalmában az uttestre bámult, szórakozott tekintetében egyformán mentek és mentek az egyforma szürke katonák az elől fuldokló idegen és ismeretlen zene után, a fukaron világitott körut homályában, hangok és szinek nélkül, előre hajolva s hátukon mintha tulságos puttonyt vagy szörnyü pupot vinnének és a puskák mint sötét ágak nyultak fel vállaik mellett és mellükön a lámpások üvege mint világtalan ablakok csillantak meg egyszer-egyszer és fejük fölött mindenféle lécek és póznák ágaskodtak és vonultak és lenn a fejek minden lépésnél előhajbókoltak, mint a vének fejei, kiknek már nem kenyerük a járás és mint a vándorok fejei, kik nagy teherrel haladnak és tünnek tova az országuton. A menet mellett mind a kétfelől más emberek is vonultak, meg asszonyok, meg gyermekek, akik siettek, hogy lépést tarthassanak és arcukkal befelé voltak fordulva a katonák sorába. Eckipecki ur el-elhuzta nyakát, hogy a kisérőktől jobban láthassa a katonák arcait. Hirtelen az jött a fejébe, hátha véletlenül ott megy köztük az ő embere. Hátha azóta hirtelen azt is besorozták és éppen most dobták a menetbe s viszik a frontra. Eckipecki ur a szeme elé ernyőt csinált a keztyüjével, amelyben a kezét tartotta s összehuzta szemöldökeit, mert sötét volt az utca s alig lehetett kivenni a katonák arcát. Ha csak ugy nézi az ember messziről, mind a katona arca egyforma. Eckipecki ur lelkiismeretesen nézte a katonákat, mig jöttek, mind a sorokat egymásután és minden sorban minden egyes arcot átnézett, mig csak jöttek az arcok és a sorok és mig csak el nem mult az utolsó is. És akkor még utána nézett a menetnek egy darabig, nyugtalan és várakozó tekintettel, mintha azt várná, hogy hátraarcot csináljanak és álljanak meg, hogy mégegyszer alaposan megnézhessen magának minden embert.

A vizbe néző gyermekek

Falu határa. Hátul a torony látszik, de nagyon gyengén. Elől patak folyik keresztbe, hid van felette. Hátulról az ország utján előszalad

_Egy kicsi fiu_, lekapja a kalapját, ugrál, felfele kapkod, egy fehér pillangó lebeg előtte. A kicsi fiu után előszalad egy kicsi lány, batyut hoz a kezében. A kicsi lány megáll, nézi a kicsi fiut, nevetni kezd.

_A kicsi fiu_ _(a hidon át jön tévedezve a pillangó után)_.

_A kicsi lány_ _(a hidra szalad a kicsi fiu után, ott megáll):_ Álljunk meg mán Jancsi te!

_A kicsi fiu:_ Nem, megfogom, megfogom. Mindig ugy elrepül. Én nem bánom! _(Tovább ugrál ide-oda a pillangóért, kapkod a kalappal.)_

_A kicsi lány_ _(lenézett a vizbe. Felveszi a fejét):_ Jancsi, gyere csak! Mondok valamit. Állj meg mán!

_A kicsi fiu_ _(egy nagyot ugrik még és felvág a kalappal. Néz fel. A pillangó elszállott):_ Hát hun vagy? Nem is látni mán. Megállj! Majd megfoglak én! Erre jövünk holnap is, megleslek, megállj!

_A kicsi lány_ _(kacag):_ Azt tudod megismered?

_A kicsi fiu:_ Meg hát. Tiszta fehér volt.

_A kicsi lány:_ De buta vagy hallod! Sz mennyi fehér pillangók vannak! Hogy tudod, melyik volt, ha mind tiszta fehér.

_A kicsi fiu:_ Én nem bánom ezt azér is megismerem. _(Mutatja a mutatóujjával):_ Igy ment ez a pillangó ni. Igy ni, ide nézz. _(Cikk-cakkozz fel-le az ujjával.)_ Ládd arról is megismerni, melyik volt hogy igy megyen.

_A kicsi lány:_ Mind ugy megyen a. Ne félj láttam én eztet is meg a többi pillangókat is mindet.

_A kicsi fiu:_ Eztet nem is láttad.

_A kicsi lány:_ De, láttam, ne félj láttam.

_A kicsi fiu:_ Azér is szaladjunk utánna! Gyere mit állasz ott?

_A kicsi lány_ _(megint a vizbe nézett):_ Jaaaj.

_A kicsi fiu:_ Izibe, gyere mán!

_A kicsi lány_ _(csak néz lefele):_ Jaaaaj, te Jancsi.

_A kicsi fiu:_ Mi a?

_A kicsi lány:_ Mit látok!

_A kicsi fiu:_ Mit Lidike?

_A kicsi lány:_ Mi van idele!

_A kicsi fiu:_ Mi? _(Ugrik egyet arra.)_ Áhá! Most ugrott befelé a béka!

_A kicsi lány:_ Beleesett az ég a vizbe.

_A kicsi fiu_ _(felszalad a hidra):_ Hun az a béka? Éppen most ugrott bele onnen a göringy közzül. Hun van. Eriggyél csak. _(Mellé tolakodik a kicsi lánynak ugy hasal rá a hid karjára.)_

_A kicsi lány:_ Hun? Hun?

_A kicsi fiu:_ Ni hát hun van?

_(Egy kicsit hallgatnak.)_

_A kicsi lány:_ Mind odale van az ég. De furcsa.

_A kicsi fiu:_ Csibor! Csibor!

_A kicsi lány:_ Az égen szalad, látod?

_A kicsi fiu:_ Ni most meg nincs. Lement a vizbe.

_A kicsi lány:_ Bebútt a mennyországba.

_A kicsi fiu:_ Miféle mennyországba?

_A kicsi lány:_ Hász az égbe mennyország van, nem tudod?

_A kicsi fiu:_ Hun te, idele?

_A kicsi lány:_ Hát. Az égbe.

_A kicsi fiu_ _(felnéz):_ Odafel van a.

_A kicsi lány_ _(nem néz fel):_ Idele van.

_(A kicsi fiu is lenéz, hallgatnak. Fecske csivogása kezd hallatszani. A kicsi fiu felnéz.)_

_A kicsi fiu:_ Madár. Ni.

_A kicsi lány:_ Fecske. Ott repül.

_A kicsi fiu:_ Az égbe repül.

_A kicsi lány:_ Igen hát, nézzed ott repül. _(Mutat rá.)_ Fecske.

_A kicsi fiu_ _(belenéz a vizbe):_ Akkor e két fecske volt.

_A kicsi lány:_ Egy! Ott repül ni, megfogom, olyan közel van, jaj! _(Lenyujtja a kezét.)_

_A kicsi fiu_ _(nevet):_ Mán nincs fecske. _(Felnéz, lenéz.)_ Sehun sincs.

_A kicsi lány:_ De ott van, isz ott vót. Csak mink nem látjuk. Ni-i-i.

_A kicsi fiu:_ Mi a? Béka?

_A kicsi lány:_ Én! Ott vagyok ni!

_A kicsi fiu:_ Igazán. Én is, ott vagyok melletted. Az égbe vagyok.

_A kicsi lány:_ Én angyal vagyok.

_(Harangozás kezd a falu felől hallatszani, szép gyengén. Egy asszony jön egy nagy egész kenyérrel a fején, a kezében zsoltárt tart, lefele néz a zsoltárba. Szép lassan átalmegy ő is a hidon, elmegy.)_

_A kicsi fiu:_ Én is angyal vagyok.

_A kicsi lány:_ Te nem, csak én vagyok. Csak a jányok angyalok.

_A kicsi fiu:_ Én is a vagyok, angyal, csak azér is! _(Bubolni kezdi a lányt.)_

_A kicsi lány:_ Teee, na Jancsi te, ni hogy üt!

_A kicsi fiu:_ Ütlek bion! Ládd hogy bubollak! Ni, az a Jancsi is hogy üti azt a Lidikét. _(Nagy mozdulatokkal.)_ Ni hogy üti, ni, látod, éppen ugy üti mint én eztet!

_A kicsi lány:_ Én meg rázom a fejem, ládd? Most megint megrázom. Láttad? _(Nevet.)_ Na ne üssél mán!

_A kicsi fiu_ _(kacag):_ Hász aztat ütöm, nem tégedet. A meg nevet, annak nem is fáj.

_A kicsi lány:_ Naa Jancsi, igazán! Megmondalak a jó istennek. Jó isteen!

_A kicsi fiu_ _(elhagyja):_ Hun a jó isten?

_A kicsi lány:_ Az égbe van. De buta vagy. Te innen, most szólni lehet a jó istennek, mert olyan közel van.

_A kicsi fiu:_ Meg ne mondjál Lidike.

_A kicsi lány:_ Jaj istenem, én szólok hozzá. Jó… _(jól lehajlik.)_

_A kicsi fiu:_ Ne szólj én ugy félek!

_A kicsi lány:_ Urunk istenünk, mindenható atyánk édes jó istenünk! _(Fecske csivog ujra.)_

_A kicsi fiu:_ Psszz…

_A kicsi lány:_ Jaj Jancsika nem hallottál semmit?

_A kicsi fiu:_ Madár volt.

_A kicsi lány:_ Én odalennről hallottam hogy azt mondták: Kis Szabó Lidia te ügyes kicsi lány. A jó isten azt mondta nekem.

_A kicsi fiu_ _(bámul):_ Nem is igaaz.

_A kicsi lány:_ Én hallottam! Kérdezd meg!

_A kicsi fiu:_ Nem szabad a jó istenhe szólni, tanitó ur azt mondta nem szabad hiába ajkaidra venni a jó isten nevét.

_A kicsi lány:_ Igen hát mert tik mindig káromkodtok. Én meg mindig csak azt mondom hogy hát édes jó istenkém adjál jó egészséget édes anyámnak meg édes apámnak meg adjál nékem igazi bábot meg szeressen édes apám oszt hozzik nékem kicsi kis széket meg kis fakanált a vásárból.

_A kicsi fiu:_ Nékem meg kis csidmát.

_A kicsi lány:_ Nékem meg kalárist is. Kék kalárist.

_A kicsi fiu:_ Nékem meg kis órát is. _(Lehajlik.)_ Kis órát is jó istenünk.

_(Hallgatnak. Néznek a vizbe lefelé.)_

_A kicsi lány:_ Ni mindig ott vagyunk. Lidike! Kis Lidia!

_A kicsi fiu:_ Jancsi! Láttad hogy az is beszél? Tátog a szája, ni beszél! Lálálálálálá. Ugyina ládd! Ni a sok felhők!

_A kicsi lány:_ Én mindétig mosolyogok. Látod az a Lidike hogy mosolyog?

_A kicsi fiu:_ Meg egy nagy fa is van ott, ott arrébb.

_A kicsi lány:_ Az égbe van minden.

_A kicsi fiu:_ Hát a viz hun van?

_A kicsi lány:_ Nincsen viz. Csak ég van.

_A kicsi fiu:_ Hát az ég, az micsoda?

_A kicsi lány:_ Mind, a mi ugy mosolyog.

_A kicsi fiu:_ Mi-i?

_A kicsi lány:_ Aaz, hogy ugy mosolyogok.

Egy vén fehérszakállas koldus jön bottal, kenyeres tarisznyával, csendesen. A hidon megáll, kántáló hangon mondja a gyermekeknek:

– Vigyázzatok ártatlan kis gyermekek, vigyá-házzatok.

Azok nem hallják. A koldus lassan elmegy.

_A kicsi fiu:_ Én is ott mosolyogok ugyina.

_A kicsi lány:_ Te is is. Minden mosolyog. _(Ujra hallatszik a fecske.)_

_A kicsi fiu:_ Lidike.

_A kicsi lány:_ Jancsi te. Ni csak.

_A kicsi fiu:_ Jaaaj.

_A kicsi lány:_ Mengyünk, mengyünk, érzed? _(Elmozdult a hid, indul nagyon lassan.)_

_A kicsi fiu:_ Jaaj de jó.

_A kicsi lány:_ Jóóó.

_A kicsi fiu:_ Hová mengyünk most?

_A kicsi lány:_ Hallgass. Acci a kezed. _(Megfogják egymás kezét.)_

_(A hid elmegy velök.)_

Kakucsi

Reggel még semmit se tudtunk, déli harangszóra, mikor a gyerekek az iskolából kiözönlöttek, ott állott a panoráma a piac közepén. Se husvét nem volt, se vásár nem volt, még csak hetivásár se volt. Ócska hétköznap volt és a panoráma ott termett a piac földjén, mint a csuda mikor támad, mint az álom ami magától előjön. Egy nagy ponyvaház volt, a tetejében egy boton nemzeti zászló lengett. Nem is igaz, nem lengett, mert aznap teljes szélcsend volt Kenderesen. Elkaptam az olvasmányoktól, hogy a zászlóra ráfogom itt, hogy lengett. Szórakozott voltam. Felületes voltam. Talán vétkes cinizmus volt, hogy nem vigyáztam jól irásközben az igazságra. Pedig ahogy az ugynevezett nagy dolgokban a hazugságoktól vezettetjük magunkat, ugy nem szabad talán ilyen kicsi dolgokban megcsalni magát az embernek. Látom magam előtt azt a nemzeti zászlót a panoráma felett és látom, hogy csak csüng soványan a bot mellett lefele. Szép az ugy is, mert nemzeti zászló s mert emlék. A ponyhaház elől nyitva volt, csodálatos pitvara előtt három pádimentom-lépcső ment föl, pádimentom volt a pitvar földje is, a pitvarában pult állott, mint a boltokban, a pult mögött ült egy hölgy. Ez a hölgy se az uri nőkhöz, se a parasztasszonyokhoz nem hasonlitott, olyanforma volt, mint a kasszirnő, ki a Békásban a kupecekkel énekelni szokott és csendes délutánokon kiült stikkelni a gangra a Békás elé. A hölgy, aki a pult mögött ült, barna bársony rékliben volt, frizurája, mint a szarkafészek olyan volt, csakhogy vörös volt. A hölgynek himlőhelyes arca volt és olyan szine volt az arcának, mint a téglának. A Békás kasszirnőjének is ilyen téglaszin arca volt, azt mondták róla Kenderesen hogy festi a pofáját. A panoráma hölgyének a fülében két nagy aranykarika lógott, egy iskolás lány karperecnek is felvehette volna, mind a két csuklójára egy-egy karikát. A háta mögött a zöld posztófalon izgató tárgyak ragyogtak az árnyékban. Virágváza, revolver, penecilus, trombita, sallangos kostök, tajtékpipa, parádés ostor, huzómuzsika, minden. A pulton fakarikák voltak egymáson, mint a perecek a perecesnél. A panoráma bejárata felett egy nagy csengő csüngött, olyan, mint az iskola tornácán a kisharang, amelyen óra végét harangozzák, hogy az ártatlan gyermekek édesen tudjanak fellélekzeni s vidoran nézzenek a tanitó urra. A panoráma csengőjének a nyelvéből egy fekete szijj lógott egyenesen. Nem ez itt a fontos, hanem az, aki a pádimentom szélén állott a fejével a csengő mellett és kenyeret, zöld paprikát evett egy gyilkos nagy bicsakkal. Ez volt Kakucsi. Kakucsi volt, igen. Egypár dologtalan ember ott állott a panoráma előtt, pipáltak, nézték Kakucsit. Egy csavargó fiu mint a karika szaladt körül a piacon a nagy meglepetéssel:

– A Kakucsi-fiu! Kakucsi Jankó! Övé a panoráma! Kakucsi ez!

No most ki volt ez a Kakucsi. Kakucsi Jankó, Kakucsi Sámuel gazda fia, hires fattyu volt azelőtt Kenderesen. A parasztságot elhagyta, a nadrágos emberekhez nem volt köze, csak arnyi, hogy a sárga házba sokszor be volt idézve, mert mindig bajt csinált magának. A városi irnoknak is beszakitotta a fejét egyszer a dákóval a nagyvendéglőben. Bársonynadrágban járt, hét darab gyöngyházpityke ment föl a nadrág varrásán a combján, alacsonyszáru csizmája volt, csupa kényes ránc, ragyogott mindig, mint a lakk, rézpatkó volt a sarkán és muzsikáló talpa volt, hencegve recsegett-ropogott a pallón és a csizmaszárban nádpálca állott és oda-oda pattant suhogva a combjához, mikor sétált Kakucsi Jankó. A Kakucsi-fiu a cigányasszonyokkal seftelt és Izrael, a zsidó mészárossegéd volt a cimborája, kivel ketten még a csendőrökbe is bele mertek kötni. A Kakucsi-fiunak is kemény kalapja volt, mint a csendőröknek, toll is volt mindig mellette, fényes aranyoszöld vadrucatoll. Szivarozott mindig az árenda előtt a piacon, mint az urak meg a cigányok, egy fia-tajtékpipába tette a szivart, a kis pipa kurta száráról piros pamutbojt csüngött. Az volt a hire, hogy billiárdban százasokat nyer a lókupecektől és hogy a kugliparthiekba be se veszik, olyan dobása van és mert mindig verekedés volt a vége, ha benne volt a játékban. A nagyvendéglőben némelykor olyat acsarkodott, hogy a kofák mind odaszaladtak, tárva-nyitva hagyván bódéikat, az inasgyerekek, ha volt eszük, minden zseböket telirakhatták dióval. Egyszer egy estefele kisérték a csendőrök végig a piacon Kakucsi Jankót. Akkor nem volt a szivarszipka a szájában, a nádpálca se volt ott a csizmaszárban, a kemény kalap be volt törve a fejében és egy vér volt az arca. A két keze hátra volt kötözve, a Kakucsi-fiu az ezüst pitykés lajbira nyomta le az állát, nézett lefele, hogy nincs-e gödör előtte, ugy ment a csendőrök előtt egyenesen.

Egyszer csak elveszett Kenderesről Kakucsi Jankó, a hires. Azt mondták, rab Debrecenben. Azt is mondták, tengerész lett. Azt is lehetett hallani, hogy elment kengyelfutónak. Ennek a hiresztelésnek az lehetett az alapja, hogy a Kakucsi-fiu több Kinizsit meg Herkulest a földhöz vágott, akik a nagyvendéglő udvarán, mikor komédia volt Kenderesen, mérkőzésre hivták fel a helybeli fiatalságot. Az öreg Kakucsi Sámuel gazda szóbeszéd szerint azt mondta a fiáról, hogy ott dögöljön meg, ahol van. Kakucsi Sámuel gazda azután meghalt, mert Kenderesen az az érthetetlen szokás volt az emberek közt, hogy egyszer csak meghalnak és harangoznak nekik három nap. Kakucsi Jankó felől nem beszéltek örökösen, a népeknek egyéb bajuk is volt, mint az, hogy hová lett a Kakucsi-fiu. A gyerekek közt az maradt meg, hogy Kakucsi az erdőben él. Zsivány. De az erdőbe kivitte minden májuskor a tanitó ur a gyerekeket, az erdő mindig csendes és szelid volt, mintha az angyalok játszottak volna benne s éppen az imént futottak volna el. Mintha ők felelnének vissza messzi édes sóhajtozással a gyerekek dalára, kik azt énekelték: Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át… és ők viszonoznák titkosan, halkkal a gyerekek vidám zsinatját, mikor az éneknek vége lett. Az őrék laktak az erdőben egy fehér tanyában, ezenkivül nem volt egyéb ház a fák között. Későbben vonat is zugott és sipolt az erdőn keresztül. Azután, miért miért nem, kivágták a kenderesi erdőt, avval aztán elhalt az a mese, hogy zsivány lakna abban az erdőben, Kakucsi vagy más.

Ez hát Kakucsi? Áá. Mintha egész Kenderes igy tett volna: áá. Mintha a piactéren az ablakok igy ragyogtak volna: ni csak ni. Mintha a napban álló kakas a református templom tornyán odafordult vón és rögtön kukorikolni akarna: Kakucsi. Ott állott a panoráma előtt a pádimentomon, kapkodta a szájához a zöld paprikát, utoljára bekapta az alját is, ami kegyetlen erős, mert abban van a magja. Egy nagy falatot vágott a bicsakkal a barna kenyérből, utána nyomta. Az állkapcsa járt erősen kétfelől, mintha tárgyalna valamit egyik a másikkal. A bicsaknak a pengéjét fogta két ujja közt, ugy lógázta a bicsakot. Egyik lábafejét áttette a másik mellé. Egyik füle mellett cigaretta volt. Ugy állott. A nadrágzsebből másik zöldpaprikát vett elő. Nadrágja bársonynadrág volt, mint hajdanában, de nem magyar nadrág, hanem német és kikopott, gyürött és poros volt és fent bő volt, lenn meg szük, akár a bugyogó. Se hózentráger nem tartotta nadrágját, se nadrágszijja nem volt, mégsem esett le. Cugos cipő volt a lábán, olyan, mint a tanitó urnak. A piros trikónak nem volt ujja, Kakucsinak a két karja mezitelen volt, két hónaalja csupa feketeség. Vörös karjai voltak, mint egy indiánusnak és a nyaka is olyan sötétvörös volt, meg a képe is. Az egyik karjánkék pontokból revolver, egy nagy csillag, Magyarország cimere meg egy nő feje volt kirajzolva. Vastag karjai voltak és a bőr alatt mintha göringyekből lett volna a husa, mint a Herkuleseknek, akik a komédiában mutogatták magukat. Egy ujján széles ezüst gyürüje volt, halálfejjel. Az egyik füle cimpájához meg egy kis ezüst gomb volt odaszorulva. Haja fekete volt, mint a pernye s kemény volt, mint a sárkefe s egy csomó belőle lekunkorodott a szemöldökéig. Vastag bajusza feljebb-lejjebb járt. Evett és nézett le a nép közé. Ropogott a foga közt a paprika, mint a ló ropogtat, mikor abrakol. A panoráma előtt egy tucat ember állott és gyerek egy csomó. Nézték Kakucsit.

Egy ember kivette a szájából a pipát, köhögött egyet és felszólott:

– Jankó?

Kakucsi odapillantott, rögtön elvette a szemét. Az tovább nézte s szólott megint:

– Ni. Hé.

Kakucsi a morzsát veregette a trikójáról és a járda felé figyelt, a Dede-féle norinbergi és rövidáruüzletet nézte. Lehet, hogy meglepte ez a bolt, mert nem régen lett a Dede Dánielé a firma. Azelőtt ott az Uristen boltja volt, akinek a cégtábláján az volt kiirva: Ornstein Mór. Az, aki nem kapott választ Kakucsitól, a másik embernek beszélt, aki mellette állt:

– Ládd azt a levorvert a karján?

A másik nézte a Kakucsi karját. Igy csinált:

– Üün.

Azután azt mondja:

– Hátha nem is ű az. Várjál tesvir, én szólok hozzá. Kakucsi te! Kakucsi tesvir. Nem emlikszel Décsei Lajosra? Décsei Lajira te.

Kakucsi nézte őket, mint a süket és rágott egyformán. Már négy zöld paprikát nyelt le. Egy nagyot ugrott, a pádimentom másik végébe, észrevette, hogy egy gyerek lehasalt a földön, be akar kukucskálni a ponyva alatt.

– Nem takarodsz onnét? Szemedre hágok!

A gyerek hasmánt csuszva visszavonult.

Az urak mentek a járdán hazafelé a községházáról. A delet elhuzták már. A ponyvaházban megszólalt a verkli. Zörgésétől-zugásától-zengésétől szinte élni kezdtek a gazdag tárgyak a hölgy háta mögött és mintha elevenekké kezdtek volna válni azok a különös, borzadályos és bánatos férfiak, akik a ponyvafalon elől ki voltak pingálva, spanyol vagy milyen katonák, akik előre dülve nagy puskákból sortüzet adnak feketeruhás, revolvereket emelő munkásokra, akiknek a szemük, mint a katonáké is, nagy fehér volt és vércsepp volt bele festve. Meg a másik képen, akik jégbarlangban viaskodtak medvével és oroszlánnal, azok a bőröltözetes férfiak is, baltával a kezükben, olyan rémült és gonosz fehér szemekkel bámultak.

– Lehet már jönni befele – szólott Kakucsi a néphez. – Tiz krajcár egy személy. Gyermekek öt krajcár. Benn a teremben kukullórium van, emide a másik oldalon meg viaszk-muzeum. Lehet nyerni karikadobással akármit itten az értéktárgyakból. Három karika egy hatos. Nahát, hadd lássuk, előre.

Megrántotta a csengő szijját, a csengő zengett egy nagyot, utána ingadozott és zugott szeliden. Csend lett a nép közt. A gyerekek köröskörül szaglászták a ponyvaházat, oldalt és hátul megmerték huzgálni a srégen lejövő drótokat, amelyek a cövekekhez csavarva megerősitették a ponyvaház álló léceit. Egy gyerek belesett valahol egy szakadáson, azt mondta, mindent látott és megmondta, hogy a verklit Jakab, a csavargó hajtja odabent magában.

Décsei Lajos az ellenzőbe tette a két öklét, felment az első lépcsőre, megállott, felnézett, a Kakucsi szeme közé.

– Adjon Isten – azt mondta neki.

Kakucsi hátraintett a fejével:

– Tessék besétálni – azt mondja – csekély tiz krajcár.

– No no, – igy Décsei – azt akarom én kérdezni, nem te vagy Kakucsi? A Kakucsi Sámel bácsi fia. Nem te vagy a?

– Miféle Kakucsi? – igy szurt rá Kakucsi. – Oszt micsoda tempó tegezni itt az embert, te paraszt. Hun őriztük együtt a disznót?

Nevettek odalenn. Egy idős ember a botját leütötte a puha földbe s jó hangosan mondta:

– Az a pedig. Megismerem én Pesten is!

Décsei se hagyta magát a grádicson:

– A disztót? – azt mondja – aztat őrizhettük volna, ha a Kakucsi-gyerek is őrizte volna. Mert én őriztem. Odaki az Ebesen, Sámel bácsiék tanyája mellett.

– Na, besétálni, vagy le innen. Ájn cváj – és Kakucsi bekapott egy falat kenyeret egy hasitás zöldpaprikával.

– Nem maga Kakucsi? Azt mondja maga, maga nem Kakucsi Sámel fia? Na jól van. Megyek én befele a panarámába.

Legyintett a kezével, fellépett, ment a hölgyhöz, kitette a hatost, nézett visszafele Kakucsira.

Kakucsi a gyerekeket szemlélte, tetszett tán neki hogy bámészkodnak rá, vagy a gyanakodó parasztokat akarta macerálni vele: hirtelen csattogtatni kezdte fogait és olyan nagyokat harapott, mint a mesében a farkas aki hamm hamm! – falja felfele Piroskát. Azután lehuzta homlokát, ugy hogy a haja az orrára lógott és felrántotta hátra, s ezt egy tucatszor csinálta, hozzá még a fülét is mozgatta feljebb-lejebb, de olyan szaporán, mintha a hideg rázná. Az emberek a fejöket csóválták, szitták a pipájukat, oszladoztak. A gyerekek nevettek, egy kicsi fiu hátrébbb szaladt. Az idős ember, aki biztosan ráismert Kakucsira, ment el és oldalról még leste Kakucsit és azt mondta:

– Kutya ember. Kutya egy ember.

Kakucsi az utolsó zöldpaprika végével orron hajitott egy fiut. A többi fiu hizelegve örvendezett, Kakucsi meg felkapta a fejét, ugy intett oda, mint mikor kérdik:

– Na, mi lesz?

Ebéd után egy öreg néni ment a piac felé. Ugy sietett, mintha tüz lenne és mintha ő tudna sietni és minden lépésinél azt hajtotta: Jaj, jaj. Jaj, jaj, jaj, jaj, igy aztán eljutott a panorámáig. Fekete rokolyában volt, fekete keszkenő volt a fejében, ami a gyásznak és az öregségnek és a tisztességnek egyformán viselete s a karján kis kosár volt és a kezében összegöngyölt zsebkendő. A kosárban semmi se volt, avval csak ugy járnak az asszonyok, mint az emberek a bottal.

– Jaj, jaj, Kakucsi Jankó – igy lamentált az öreg néni s megállott az első grádicson. Nem mert bemenni. Csak ott is jaj, jaj, mintha kopogtatna a levegőben a jajjal. Két legény nagyba hajigálta a karikákat a tajtékpipákra.

– Mit akar itt nénémasszony? – ezen szavakkal szólott ki a pult mögül a hölgy.

– Kakucsi Jankó, jaj nekem, Uristen, jaj nekem.

A téglaarcu hölgy oldalt forditotta a fejét és

– János, gyere csak! – azt kiáltotta.

Kakucsi János kijött, a pádimentomon megállott. Az öreg néni fölesett hozzá a grádicsokon:

– Jaj, Kakucsi Jankó! Jankó, Kakucsi Jankó!

Kakucsi előbb ugy nézett rá, mintha meg akarná enni, de rögtön aztán kinyitotta két karját, mint ahogya bukdácsoló kisgyerek elé nyitják a kart és lehajolt és belekapta karjaiba a jajgató vénasszonyt és elkurjantotta magát:

– Happ az öreg mama!

Igy sült ki, hogy Kakucsi Jankóé a panoráma s igy lett nyilvános, hogy él Kakucsi, s hogy panorámás lett belőle. Két napig állott a piacon a Kakucsi panorámája, első nap délután meg másnap egész nap barátkozott már szépen Kakucsi mindenkivel, aki eljött hozzá barátkozni. Két napig hallott a piacon a verkli meg a Kakucsi anyjának sirása-rivása a ponyvafalon belülről. Harmadnap reggelre tovább vándorolt Kakucsi Kenderesről, csak a cövekek helye maradt utána a piacon a földben, meg az öreg Kakucsinénak az ablakában két aranyfestékes virágváza meg egy tündöklő bádog vekker, amely reggel jókor csilingelni szokott, vagy amikor akarják. Máig is csilingel, ha el nem romlott.

Feljelentem!