Part 10

– Rózsából van a viz, vonulunk ketten alkonypiros ladikon. Pillangószárnyak terjesztenek mennyezetet mirajtunk. Elnyujtózol, a selyem eget simogatod tenyereddel. Egy édes sóhajod egy könnyü esztendő. Unod az édeset: ezerédessel keseritelek. Ha fáj már egyforma mosolyod orcáidon, fintorokra késztetlek a csuszós halak ügyetlen táncaival, hahotázni fogsz, olyan bolondokat dalolnak a zenész madarak felettünk. Ha nem lesz elég a hárfa szenvedésnek a füledben, az angyalok szivét tartom a füledhez, pszt, hallgatod és ríva fakadsz. Egy csókunk mind a csillag, ölelésünk a szivárvány. Pilláid nyilnak: mind a bál a világon és hunynak: mind az ábránd és nyilnak: a szinek cserélnek a világon és hunynak: uj földrész derül hallatlan vadakkal, idegen nappal. Ásitasz egyszer: a tavasz füszerei mind a szádba tódulnak, ájuldozol és tüszkölsz utána s ezen ugy nevetünk mint ha csengők összevesznek és hancurozni kezdünk mint a füvön a napsugarak egymáson és elbágyadunk és álmosan nézünk egymás szemébe s néma tájon bolyongunk egymás szemében és ott eltününk és ajkainkon a szavak elalszanak és álmukban énekelnek, a szivünkön eláll a visszhang és a rózsa viz mindenfelől sötétül és a szemünk elzárul hogy mint hajnalban lássuk egymás arcát és a vágy májusfuvalmai összehajoltatnak és egymáshoz illünk mint a láng a lánggal és óceán a mennyel és eláradunk és iramolunk az imádó cédrusokat és az alélt ibiszeket és a gyulladt holdakat elhagyva, merülve s föllengve egek között és völgyek fölött, suhanva virágokon és csillagokat elragadva tününk tova s fénylünk a déli hévben és a legszebb felhőnek látszunk együtt lengve forrón és forróbban és ragyogva gyönyörübben és gyönyörübben mert vár a nap, langalló tükörnek jön szembe, nagy nagy nagy arany tüz és rózsázva bomol előttünk, a tüzben trombitaszájak nyilnak arany édes zugással és alattunk az erdők zendülve szédelegnek és a szigetek indulnak és jönnek a tengerben és a pirult havasok felrajonganak és rogyadoznak és a földek szélei felhajolnak epedve s a hattyuk a tón elnyujtják utánunk sóvár nyakukat és a miljom méhrajok méz zümmögéssel felrajzanak és a szép madarak feláradnak felénk és mint alkony együtt virulnak és a szelek mind a tájakról felzugnak ölelkezve s tüz zengéssel zengnek és a szárnyasok és mind az élő földek és vizek egy lázzal lázadnak és egy álomhangja szól mindennek: szerelem.

Bámultam és hirtelen a köd leesett, üres homályosságban állottam. Hideg lett egyszerre, megreszkettem és a homályban a fák éledtek és ugy állottak megint, ahogy szoktak és a fák mögött a keresztuton egy sovány fekete vénasszony tünt átal. Megláttam csontsárga kicsi képét és olyan volt a szemem előtt, mintha a halál lett volna az a vénasszony aki a fák közt elment. És a nap sütött és a könyvet a hónom alá vettem és indultam és a földre néztem lefelé s nehéz volt mennem mert élek.

(1913-ból való kézirat.)