Part 4

– Még mindig jobban mint a seprü, tudja Kálmán mert az fejjel lefele van. Legyecskével lenne egy kis dolgom.

Legyecske odafel a harmadik lépcsőn hátrébb toszitotta a fél nádpálcájával a szidit a fejében, érdeklődött:

– Eledó mán a muzsika tanitó uram?

Tanitó ur hitta lefelé onnét:

– Csak jöjjík lefele Legyecske lelkem.

Hát osztán mentek ketten a piacon átal, tanitó ur, meg Legyecske. Mentek a Vasut-utcának, tanitó urék fele. Utánok hallott a vad zsinat a depó felől, mert a cigányság megint elkezdte a veszekedést. Legyecske nagyon izgatott lett, a fél nádpálcával egy nagyot suhogtatott bokázott is vagy kettőt lépés közben:

– Dikk mán – azt mondja – veszekednek mán! Mindig ugat a cigányság. Jaj de csunya ember a cigányság, rágja meg a feki valamennyi cigány ember ebbe a magyar országba. Hallja tanitó uram, hallja mán, dikk!

Hallotta tanitó ur vagy nem hallotta? Tanitó ur Kossuth-kalapjában a sötétségben egy csepp baba rítt, ugy csinált: uáh uáh uááh és osztán egy fényes barna muzsikának a szomorodott szava szólott elalvó lemondással. Igen bizony, a muzsikát most már el kell adni Legyecskének. Tavaly őszön is ugy volt már hogy tanitó ur eladja a muzsikát, akkor mikor uj volt az ötödik gyerek tanitó uréknál és a hetvenöt forintos váltónak is lejáratja volt és nem volt meg a két forint a törlesztésre meg tornacipő kellett két gyereknek mert kezdődött megint az iskola s Lefkovics is ugy küldte vissza a könyvet hogy nem küldte el a három kila lisztet meg a fél kila kockacukrot meg a subickot, mert azt izente hogy elseje volt, mért nem tetszett fizetni a könyvre tanitó urnak, többet kontóra nem ád egy fitying árát se. Akkor szóba állott volt tanitó ur Legyecskével mert hallotta hogy venne Legyecske valahun egy jó muzsikát. De tanitó ur meg Legyecske nem tudtak egyszerre megegyezni s az isten valahogy valamennyire mégis csak segitett akkor tanitó uréknak ugy hogy a muzsika megmaradt és tanitó urék megint keresztül tudtak egy esztendőt élni.

Legyecske sebesen járt tanitó ur oldala mellett mert Legyecske igen kicsi kis rongy cigány volt, tanitó ur pedig nagy hosszu alak és aki szembe jött vélők megolvashatta volna hogy Legyecske kétszer annyit biciklizik a két cipőjével mint ahány lépést tanitó ur teszen. Legyecskének fel volt a feje, mert beszélt fel a tanitó urhoz, tanitó urnak meg le volt a feje mert hallgatta Legyecskét vagy nem is azért, hanem tán azért mert ott ült a gond tanitó urnak a fejében mintha még egy vas kalap is vón az alatt a Kossuth-kalap alatt tanitó urnak a fejében. A pipaszárnak a végivel mindig csak választotta jobbra-balra a bajuszát tanitó ur mintha az a két bajusz össze akart volna szaladni. Egy kényes tekintetes ur azt gondolta volna hogy tanitó ur csak azért az egyért süti le a fejét, hogy ni Legyecskével megyen el itt a járdán. Legyecskének a nyakán nem volt gallér a zsaketjében meg olyan nagy pecsétek voltak mint szigetek a Fekete-tengerben, lajbi nem volt Legyecskének a testén, a kemény inge meg kétfele volt válva a kebelén, mert vendéggomb egy se volt beletéve a Legyecske kemény ingébe. Az a kicsi fehér paizs, az amelyik az ing derekáról le szokott csüngeni, az akin az igazi uraknak a monogramja rajta szokott lenni, az Legyecskének nem volt a nadrágjába belédugva, hanem rácsüngött a nadrágra, de még más is kinn volt Legyecskénél, a gatyamadzagja s kiszemtelenkedett a nadrágjának a gombjai közzül mert, azok a gombok azok nem voltak rajta Legyecskének a nadrágján. A két nadrágszár alatt pedig le volt esve Legyecskének a hosszu gatyaszára mindakettő a két cipőjére, akárcsak egy ténsasszonynak a két hosszu bugyigója látszana ki a rokolyája alatt. Kérem igy nézett ki Legyecske.

Tanitóné ténsasszony félretette a párnán a főkötőbe rámázott fejét és behunyta a szemét mikor tanitó ur beeresztette maga előtt a szobába Legyecskét. A gyerekeknek nagy öröm volt hogy Legyecske megjelent tanitót urral a tornácon, mind beszaladtak az udvarról és tolakodtak az ajtóban, sugdolóztak, lökdösték egymást és nagyba vihogtak, ugy vizsgálták Legyecskét.

– Alásszolgája tanitóné ténsasszonyom, – igy köszönt Legyecske, s tanitó ur egyidejüleg leemelte Legyecske fejéből a szidit, mert Legyecske elmulasztotta a kalaplevevést. A gyerekekből kifutott a kacagás és tanitó ur keserüen kirakta a gyerekeket egymás után a szobából. Odakint a gyerekek nagy hancurozást csaptak amint betette rájok az ajtót tanitó ur. Alászolgája, alászolgája, alászolgája lekváros a pofája – igy csufolták ki Legyecskét és kacagtak hozzá kegyetlen kedvesen.

Legyecske megvizitálta messziről a tanitóné ténsasszonynak az ágyát. Az olyan volt, mint valami dult menyország, csupa teli fehér párna meg dunyha meg pendelyecske, főkötőcske, pelenkácska, cucli meg zsebkendő meg munkálni való slingelés a dunyha felett összevissza. Tanitóné ténsasszony ágya előtt pedig ott állott a sárgára megfestett bölcső s abban benne feküdt dagadt fehérségek közt nyers és érzékeny pünkösdi pirossággal az uj baba, tanitó uréknak a hatodik gyereke. Legyecske igy csinált: ooóh, avval lábujjhegyen odabátorkodott a bölcső elébe:

– Hadd nézzem mán meg instálom a szép kis angyalkát, egyem a tiszta fényes kis lelkit, jaj de remek gyönyörü csepp kis ártatlanság egyem a szive hajnalát, kicsi jány vagy fiu kérem?

– Fiu hát, fiu – tanitó ur megmondta.

– Uáhh, uáá… uáááhh… – a babának a két tejes szeme megijedt Legyecskétől, becsukódott és felnyilt az a fehértelen piros szája a babának és ájuló babasirást kezdett. A két csepp veres ökle beszorult, olybá tünt a dolog, mintha Legyecske halálosan megsértette volna a bölcső kvártélyosát.

– Ur isten, ur isten, édes egy kis mindenségem. – Tanitóné ténsasszony felkönyökölt az ágyban és ringatni kezdte a bölcsőt fehér rékliujjas gyenge karjával. Legyecske elszégyelte magát onnét a bölcsőtől, tanitó urral az ablak mellé vonultak tárgyalni. Tanitó ur kivetkőztette már a muzsikát a zöld zsákból, akiben ott csüngött mindig a muzsika az ajtó mellett a falon. A baba sirt ritt vak és mély uáhval a bölcsőben, attól a gyerekeknek a lármázása nem hallott be ez udvarról, nehéz tejes fülledtség volt a szobában és Legyecske a naplementében az ablaknál forgatta a muzsikát háttal meg mellel maga felé, tartotta fel és szembe nézett vele s elkezdte csavarni a füleit, ugy ahogy tanitó ur szokta a rossz gyerekek fülét csavarni az osztályban és Legyecske leállitotta a térgyére a muzsikát és csavarta sorba a füleket és a hüvelyk ujjával pityegtette a hurokat hozzá s a muzsika panaszkodott édesded fájdalmában hogy: pitty pitty pitty pitty pitty és mélyebben és elevenebben és megint halkabban és ujra zengőbben és megint álmosodva s ujra gyerekesen üdülve pitty pitty, pitty pitty pitty, de ezt nem lehet betükkel utána csinálni. Sem azt ahogy a baba sirt ettől sem azt ahogy tanitóné ténsasszony sóhajtott ahogy az ablak fele tekintett ringatás közbe sem azt hogy tanitó ur hogy dudolt betett ajkai mögött az ablakon a szomszéd kerités sötétedését vizsgálva. Azután Legyecske felvette a vonót és huzott egyet az a-huron azután a dé-huron azután a gé-huron. Azután mind a három hurt áthuzta egy erős lapos huzással. Az é hur hiányzott a muzsikáról. Legyecske ránditott könnyen és sebesen egy cifra ábrándot próbára magának a borult plafonra felfigyelve, olyan szaporát mint amilyen szaporával a Repülj fecském kezdődik, csakhogy vadat és csinálatlant, olyat amilyen sehol sincsen lekottázva csak a cigányoknak a cigány lelkében.

Azután Legyecske a vonó fájával rá veregetett a muzsikának a hátára. A baba sirt ritt egyformán. Tanitó urnak az esteledő pirosság nagy bánatosságot pingált a barna szakállas képén ott az ablaknál. Legyecske felemelte a feje mellé a muzsikát és megrázta s megint megrázta s lesett srégen felfele tanitó ur szemébe. Tanitó ur biztatta szeliden Legyecskét hogy:

– Benne van abba a lélek, ne féljen semmit Legyecském, benne van a lélek csak a gyerektől nem hallja maga.

Legyecske még rázta egy kicsit a muzsikát azután leengedte, tán mégis meghallotta hogy zörög benne a lélek.

– Hát a négy pengő forintér mint ahogy tavaly mondtuk tanitó uram.

– Hat pengő Legyecske lelkem, hat pengő.

– Öt pengő forintra hagyta tavaly is tanitó uram, vakitson meg a jó isten mind a két szememre ha nem igazságot mondok.

Tanitóné ténsasszonynak előrébb hajolt a főkötőben a feje onnan az ágyból. Tanitó ur erősebb hangot adott, dé-huron:

– Legyecske lelkem maga igérte az öt forintot, csak ne forditsuk el a szót Legyecske lelkem. Én akkor nyolc forintot követeltem. Nem igy van Legyecske lelkem?

Legyecske megint pityegtetett. Pitty, pitty, pitty. Már csend lett a szobában, mert a baba kifáradt az erőszakos sirásban. Tanitóné ténsasszony ringatta még gyengén a bölcsőt és a fejét letette megint és félrehajtotta, szenvedni.

– Nincs ennek a muzsikának repedése tanitó uram?

– Nincsen ennek repedése Legyecske lelkem. Nézze meg jól azt a muzsikát.

– Sitít van itt a szobába.

– Nincs azon repedés. Ha Debrecenbe bevinném megkapnám érte a nyolc forintot.

– Négy pengő forint bizony elég szegény kis Legyecskétől tanitó uram ezér az ócska muzsikáért.

– Öt forinton alul Legyecske lelkem ki nem adom a muzsikát a kezemből.

Tanitóné ténsasszony egy nagyon keveset emelte fejét a párnán, arra nézett és bágyadva szólott oda nékik. Azt mondta:

– Nem engedem öt forinton alól kivinni a hegedüt a házamból.

Avval visszaengedte fejét oldalt ugy ahogy volt és betette szemeit tanitóné ténsasszony.

Pitty, pitty pitty pitty.

– Öt pengő forint. – Legyecske lehuzta a füle mellől a Magyar cigarettát, aki ott volt a füle mellett, elkezdte két ujja közt mángorolni, a másik kezével meg pitty pitty, pitty pitty pitty. Alkudott nagyba magával. Hagyjuk el már, mert meghasad a szivem.

Ványay

Visszateszem magamat egy szeptember elsejére, mikor beiratkoztam a hatodikba. Ott jövök befelé a Vasut-utcán az állomástól vasárnapi kék seviott-öltönyömben, uj fekete kalapban, amely még szoritja fejemet és szürke cérnakeztyüben. Ezt a keztyüt kedvesanyám vette kedvesapám ellenzése dacára. Kedvesapám azt mondta, hogy nem kell egy szegény kántor fiának urizálni, meg hogy mind bolond, aki keztyübe jár, mikor nem fázik a keze, meg hogy ő ilyen majomdologra nem ad egy huncut krajcárt se, oszt punktum. Kedvesanyám a maga kis eldugott pénzéből vette a keztyüt, ő maga szaladt el érte a Frank-féle üzletbe. Mikor meghozta a keztyüt és felpróbáltatta velem, kedvesapám csak végigmérte kedvesanyámat és bement a tornácról a kisszobába és bevágta maga után az ajtót. Kedvesanyám meg elsimitotta a hajam a homlokomból és a homlokomat nézte s azt mondta, nem bánja ha felfordul ez a ház, én vagyok az ő egyetlen öröme a világon. És odavette a fejemet az arcához és megcsókolt és azt mondta: drágaságom vigyázz magadra. S már sirt. De kedvesanyám sirását és apám mérgét és az egész vakáció családi jeleneteit kifujta a szél a fejemből, mikor a vonatban állottam és kikönyököltem az ablakon, a tanyákat és a kondákat és a gulyákat és az erdőket és az őrházakat és az idegen tornyokat nézni. Mikor kiszállottam, már nem voltam kedvesanyámé és kedvesapámé, már a gimnáziumé s a fiuké voltam. A ládámat otthagytam az állomáson. Először is a beiratkozáson akartam átesni, ráértem azután a kvártélyomra menni. Siettem a kövezeten és néztem kétfele a két hónapig nem látott házak közt, amelyek ugy ültek egymás mellett, mint valami kövér fehér tyukok. Izgatott voltam és emlékszem hiányzott, hogy nem suhogtathatom a jó kis nádpálcát a jobbkezemben, mert két hónapig pálcával jártam otthon. A cipőm orra folyton belebicsaklott a kövezetbe, majd felbuktam egypárszor, olyan szórakozottan jöttem a piac felé, ugy teli voltam mindenféle képzelettel. Hogy most visszanézek magamra, irigylem magamat, hogy milyen boldog voltam én akkor. Pedig nem is biztos, hogy boldog voltam. Ha nem is gondoltam haza, lelkem tudom nehéz volt ilyenkor az otthagyott szülei ház fájdalmától, mint egy levél nehéz, amelyikbe ezüstpénzt tettek bele. Azután meg a tanulás várt megint, amit nem szerettem és egy uj tanév az osztályban ugy jött elő nekem ahányszor elkezdődött, mint mikor erdőben megyünk és szük, sötét, vad helyeken lehuzott fejjel kinlódunk előre s mindig grimászokat csinálunk a tövisektől, amelyek a kezünket végigkarcolják és az apró kis ágaktól, amelyek a szemünket akarják kiszurni. Ha csak az algebrára gondoltam, hogy az megint szerepelni fog a tantárgyak közt, kedvem lett volna visszafordulni ilyenkor a veszedelem elől és elszökni hajóinasnak a tengerre vagy beállani irnoknak otthon a községházán. Az ötödikben némely algebra-órán kinéztem az ablakon és ugy gyülöltem a várost, hogy meg se mozdul, amikor itt a fiukat algebrával kinozzák, amit senki se szeret, az egy Jakucsot kivéve, aki szinjeles és mint egy barom ugy bevágja az algebrát is, mert neki muszáj abból is jelesnek lenni. Meg az egy Soóst kivéve, akinek jó feje van mindenhez és azt állitja, hogy őtet az algebra érdekli, dehát éppen egy ilyen okos fiutól, mint Soós, olyan rosszul esik az embernek ezt hallani. Én magamban merengtem az órán valami országos diákmozgalom, esetleg forradalom felől az algebra ellen, aminek én lennék a vezére s ez a diákság győzelmével végződni, s én olyan hős lennék az utánunk jövő diákság előtte mint például a Verne Gyula tizenöt éves kapitánya. A hatodikban különben, azt mondták, akik előttünk jártak tavaly, nem olyan nehéz az algebra, mint az ötödikben. A vakációban sokszor gondoltam erre s még egypárszor fel is biztattam magam, hogy jövőre csupa dühből ugy megtanulom az algebrát, hogy legalább kettesem legyen belőle.

De most hogy jöttem a gimnázium felé, nem azon járt az eszem. Az uj osztály, az uj könyvek, az uj fiuk, akik most jönnek hozzánk, a régi fiuk, akiket az évzáró ünnepély óta nem láttam, az önképzőkör, a hangos piac, a kedves sétákra s nagy verekedésekre való templomkert, az intézeti lányok, akik közt több mint egy titkos ideálom volt már eddig: ime, kiváncsi nagyvilág, ezeknek a hangulatával voltam zsufolva. Kiértem a Kossuth-utcára s ott állott az iskola, meglepetésül friss sárgára meszelve s a nap sütötte frontját és az emeleten szikrázva ragyogtak ablakai. Mintha nem is a gimnázium lenne, hanem valami nemzeti palota, egy bájos muzeum, amelyben a boldog Muzsákat mutogatják. A gimnázium előtt csapatostul sétáltak és forgolódtak a fiuk. Szaladgáltak a kapun kifelé, befelé. Az egész Kossuth-utca teli volt fiukkal. Szerettem volna elnyeriteni magamat és a fejem levágva nyargalni, mint a csikó s hátrarugdosni közbe szilajon. Olyan mohóság fogott el és olyan vad szeretet. Ugy voltam, mint aki uszodába siet és hallja már a zsivajt a vizben és alig várja, hogy lehányja magáról a ruhát és zsupsz be, a többiek közé!

Weisz Velővel kezeltem először. Persze, hisz Te nem ismerted őtet: Neked ő Weisz Vilmos legyen. Neked ő nem Velő. Csak az osztálynak Velő. Majd ő felnő s fiskális lesz és barna táskával a hóna alatt ugrál majd a törvényszék lépcsőházában, vagy doktor lesz és cvikkerrel a két szemén, fehér köpönyegben áll majd a Rókusban az ágy mellett figyelemmel és alázattal, mig a tanár némán tapogatja a betegnek a lágy hasát. Ő dr. Weisz Vilmos lesz s a füle mellett megőszült már a haja, mire átdolgozta magát az egyetemen és az életpálya reggelén elindulhatott. Próbáld mondani neki majd akkor: Velő. Én se mondanám már neki, pedig együtt szenvedtünk és hancuroztunk a gimnáziumban a harmadiktól kezdve. Weisz Velő elébem szaladt, teli volt a hóna alatt könyvvel, egy perc alatt elmesélte, hogy Bencsik tanár ur és Hosszu tanár ur eltávoztak az intézetből és eddig egy uj tanár jött, Mészáros, Bencsik tanár ur helyett ő fog németet tanitani s ő lesz a tornatanár, azt mondják, nagyon szigoru, a pozsonyi reálból jött és az igazgató urnál lesz koszton és kvártélyon. A hatodikba eddig két uj fiu iratkozott be, a tavalyiak mind visszajönnek, csak Tóth Emil nem jön vissza, magántanuló lesz, mert mellbeteg, az apja volt itt ma délelőtt beiratni. A Segélyző Egyletben már délelőtt ki lehetett kapni a könyveket, siessek, ha mind a könyvet meg akarom kapni. Weisz Velő hadart, azért tudott egy perc alatt ennyit referálni. Egy szerencséje volt a felelésnél is, például történelemből, ha kihivták, csak elkezdte, mint a rosta s Magyary tanár ur rögtön lehajtotta a fejét és már más nevet nyomozott a noteszben és oda se figyelt, mit hadar Wesz Velő, csak irta be neki az egyest és intett neki, hogy leülhet. Az osztály ilyenkor elkezdett nevetni, mint mikor a vizen egy szél szalad el és Magyary tanár ur igy csinált: pssz… de ő sem állta meg, hogy bele ne mosolyogjon a noteszbe.

Felszaladtunk Weisz Velővel a könyvtárba s kikértem a Segélyző-könyveket. Német olvasót már nem kaptam. Azután benyitottunk a hatodikba, mert éppen a könyvtár mellett volt. Senki se volt az osztályban, a zöld padok hallgattak, mintha a katedra valami titkosan magyarázott volna s a napfénytől az egyik fal aranyos fehér volt és a táblán egy rosszul letörölt gyökvonási jel látszott még tavalyról. Hol fogok ülni vajjon? Ki lesz a szomszédom? Bár már legalább karácsony volna! Weisz Velő a tintatartókat emelte ki, egy teli tintatartót hátravitt a legutolsó padba, ő mint W biztosan odakerül valahova. Kimentünk a folyosóra, hol a római képek a fekete rámákban éppen ugy merengtek sorba mint tavaly és csend és rejtélyesség és valami nehéz várakozás volt a folyosón. Jöttek-mentek a fiuk csuszkálva a sima kövön és majdnem sugva mondta mindenik: szervusz, szervusz – mintha nagy beteg feküdne itt valamelyik, ajtó mögött. A nyolcadikból kijött a folyosóra Frenyó akinek szekundája volt latinból. Piros volt, mint a paradicsom és örült és meg volt még ijedve. Most esett át a javitón. A nyolcadikban tartották a javitóvizsgát. Frenyónak a kezében volt a bizonyitvány, kinyitotta s megnéztük, hogy az alján a rovatba friss anthracennel oda volt irva: felsőbb osztályba felléphet. Kezet fogtunk Frenyóval és együtt mentem be vele a tanári szobába beiratkozni.

Mikor lejöttem, a kapuban megfogott Dávid és azt mondta, volna itt egy fiu, aki most jött ebbe az intézetbe s az a hatodikba fog járni s a konviktusban lesz koszton, de kinnlakó akar lenni s egy osztálytársával szeretne együvé menni. Hogy lenne-e hely annak a fiunak a könyvkötőéknél, ahol én lakom? Dávid mint iskolaszolga, év elején ugy a koszt- és szállásadó familiáknak, mint a diákoknak és ugy mint saját magának az érdekében is foglalkozott koszt- és szállásügyekkel. Mondtam, hogy ha F. Kiss nem jött vissza, akkor lakhat az uj fiu a könyvkötőéknél. F. Kiss, akivel tavaly együtt laktam, azzal vált el tőlem év végén, hogy isten veled talán mindörökre, mert esetleg jövőre Szarvasra megyek, itt nem merek a nyolcadiknak nekimenni. Dávid kiszólott a kapun:

– Urfi!

Az uj fiu ott állott az iskola előtt egy fa mellett. Oda sétált hozzánk. Megnéztük egymást. Az uj fiu köpcös barna fiu volt, kék ruhája volt, mint nekem, csakhogy rövid nadrágja volt, a lábaszára a harisnyában olyan volt, mint egy felnőtt biciklistának. Dupla gallérja volt, amilyet akkor még az urak is csak itt-ott hordtak és piros selyem hosszu nyakkendője volt, magánkötős és egy kis aranyozott ostor volt beleszurva. Zöld vadászkalap volt a fejében. A bajusza helyén egy kis bajusza volt már, olyanféle, mintha ötös Hardtmuth-tal huzgáltak volna sürün egymás mellé rövid függőleges vonalakat. Dávid felém ejtette a fejét.

– Evvel az urfival beszéljen.

Az uj fiu kezet nyujtott. Csak annyit mondott:

– Ványay.

Én is éppen olyan szigoru akartam lenni:

– Rácz.

Megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt a könyvkötőékhez. Dávid otthagyott bennünket, csak még azt mondta Ványainak:

– A jutalmat meg nem kell majd elfelejteni.

Elindultunk Ványayval. Érdekes volt ő, mert uj fiu volt. Szerettem volna tudni róla mindent egy pillanat alatt. Kérdeztem:

– Honnan jött maga?

– Váradról – azt mondja. – A fehér papoknál jártam. Kicsaptak.

A lélegzet megállt a számon, olyan érdekes volt és ugy imponált. Nem mertem semmit se kérdezni.

– Én konzilium abeundival jöttem el – mondta tovább Ványay. – De én ugy veszem, hogy kicsaptak. Én nem törődöm vele. Egyszer ugyis boszut állok. Szemtelen disznóság. Van itt cukrászda?

– Van.

– Hajlandó egy krémesre jönni?

Hajlandó voltam, csak előbb vegyünk egy német olvasót, mert szeretném ócskán megvenni, félek, hogy a használt könyveket elkapkodják előlem. Ványay erre:

– Nekem egy lány miatt kellett eltávozni – azt mondja. – Beadtak a papoknak.

– Hogy-hogy egy leány miatt?

– Majd – mondta Ványay. A majdot ugy elhuzta. Azt mondta: maa-jd. Azt akarta mondani: majd később. Csak várjon, majd elmondom, ne féljen. Majd rákerülhet még erre is a sor. Aztán előre nézett keményen, mintha nem is nekem beszélne:

– Oszt nem kell itt árulkodni senkinek.

Én büszkén feleltem:

– Én nem szoktam árulkodni.

Ványay gyengébben szólott:

– Csak mondom.

Bekecset láttam meg a másik oldalon, átkiáltottam neki:

– Szervusz Bekecs!