Part 3

A Császi gyerek magába ment a vad kertbe. Három Pistának voltak útjai, melyekre még a Császi gyereket se hítta. Példának hogy a derecskei hagymások szekerére ragózott mikor a hagymások a hetipiacról indúltak hazafelé a Három gyerek a saroglyába bújt oszt úgy magára húzta a szénát ami a saroglyába volt, hogy a derecskei ember meg a derecskei asszony nem vették észre még ha hátra is néztek hébe-hóba az ülésről. Igy elment a hagymásokkal Derecskére. Mit akart ott, mit csinált ott, azt nem tudni. Tán ki akart vándorolni? Tán a többi világ bizgatta a Három gyerek fejét, azért szökött el Derecskére, bár Derecske se különb egy cseppel se, de mégis más, idegen és tilalmas az ilyen tekergő gyereknek, akinek ott semmi keresete nincsen. Harmadnapra mindig megjött egy másik hagymás szekéren a Három gyerek, akkor is a saroglyába jött a széna közt, vagy a sok vereshagyma közt dugta el magát oszt a piac fele kiugrott a szekérből mind a két kezében annyi csomó hagymával, amennyit össze tudott markolni. De voltak egyéb nagy utazásai, melyekre magával vitte a Császi gyereket. Például járgányozni mindig ketteseb mentek. Felültek a járgányra mikor a pályaőr nem vigyázott, elmentek Ebesig oszt szépen visszajöttek az állomásra. Az olyan kis utakról nem is beszélek mint a cséplőgépen való kimenetelek a tanyára, mikor nyáron a cséplőgépet végighúzta tizenhat ló az utcán. Meg hogy a szárazmalomba beszöktek, felállottak a kerékre oszt hagyták forgatni magokat a homályban a körbe menő lóval a keréken míg el nem szédültek vagy míg ki nem verték onnan őket. Meg ha komédia volt a Pusztafalun, a kis kocsin, akibe egy kis testes sárga ló volt fogva, mindig odafenn ültek mindaketten, egyik a pojáca meg a Herkules közt, a másik a Herkules meg a kékbársonypruszlikos veresharisnyás kisasszony közt, aki a kis sárga lovat hajtotta. Egyszer egy nagy cintányért vert a Három gyerek, a Császi gyerek meg egy nagy pappendeklit tartott ki, amelyikre rá volt nyomtatva kék plajbásszal, hogy: ma este nagy High-Life, kezdete pont 8 órakor, záradékul nagy némajáték. Szóval egyedül ment a vad kertbe a Császi gyerek oszt átlesett a berenán a Karacsné nagyasszony udvarába. Avval feldörzsölte magát a berena tetejére, a berenáról meg fellépkedett az eperfára. Iszpász Sámuel ott ült az ól előtt a kisszéken, a pipát a kezében tartotta a térgye közt, nézett lefele a két csizmája elibe. Karacsné nagyasszonynak a kezében volt a zsótár, de a keze lenn volt az ölében, a zsótár meg be volt téve. A tábláját nézte Karacsné nagyasszony a zsótárnak, a tábláján meg nincsen írás, mert egy lenyomtatott fekete kehely van a zsótár tábláján. A Császi gyerek addig zörgött az eperfán, amíg Karacsné nagyasszony megneszelte s oda nézett.

– Teee – azt mondta, de olyan gyengén talált előjönni a hang a torkán, hogy a Császi gyerek azt meg se hallotta.

Azután azt várta tán Karacsné nagyasszony, hogy a tekintetétől is lemegy onnan a Császi gyerek, mert nem szólt, csak leste hogy mászkál az a gyerek a sötét eperrel megrakott zöld ágak közt. Vagy lehet hogy míg azt a gyereket nézte, egyszer csak nem is tudta hogy azt nézi, mert van úgy az ember, hogy nézni kezd valamit mikor másra gondol és kezd nem látni semmit abból amit néz, vagyis inkább csak azt látja maga előtt amiről gondolkozik magában. Meglehet hogy a hét tehenet nézte tovább Karacsné nagyasszony a szemeivel a levegőben, azt a híres hét tehenet, akik már sehol sincsenek. Lehet, hogy azt nézte mikor hajnalba kisétálnak szép tisztán a kifordult kapun, kitartott orral, álmos mmúgással, vagy azt nézte mikor megfeji őket Iszpász Sámuel mielőtt az utcára kieresztenék őket az összegyülekezett csorda közé sorakozni. Vagy azt nézhette mikor megjönnek estefele a Hajnal, a Bimbó, meg a Szárcsa, mind egyenkint, úgy nézte Karacsné nagyasszony és a fejét a vállai felett jobbra meg balra hintálta mint mikor így nézte testi életökben a teheneket és motyogta nékik: Julcsa egyem a lelkedet. Szárcsa, szép fekete Szárcsám, Gombos, óh te nagy erős Gombos, de sok pézér oda nem adnálak. Bimbó, csakhogy megjöttél, jó kis bolondos Bimbóm, hány litert hoztál, kiadod máma este is a tizenkét litert? Nézhette magában azt is a nagyasszony mikor a meleg ólban kis bornyú van a Bimbó alatt, gyengén bőg mint a bárányka s a Bimbó elhajlott fejjel nyalja a kis bornyú nyakát és lágy és véres nagy szemével odabámul az ólajtóba.

Egyszer csak azt rebegte valami hang a Karacsné nagyasszony füle mellett vagy hol: hadd egye az a szegény gyerek az epret. Ez olyanformán jött mint mikor az ember a töltésen megyen oszt odafenn a telegráfdrót közt a hosszú zengésben mintha egy emberhang rebegne. Az ember mire meghallotta már nem hallja s megáll az ember és nem tudja ki szólott hozzá de úgy emlékszik mintha egy ismerős szólt volna most, akit sohase látott az ember és olyanformán is sejdíti, hogy ő saját maga magának mondott messziről valamit, mit is, édes jó istenem? Karacsné nagyasszony magában meglepődött, oszt megmozdította a fejét, mintha azt akarná megnézni, nem áll-e mellette valaki? Azután megint meglátta a fán a gyereket, aki mint valami komédiábúl való majom, úgy csüngött éppen egyik karján, oszt a féllábát nyujtogatta, hogy egy ágra le tudjon hágni. Karacsné nagyasszony fel akart neki kiabálni, hogy mit keresel ott te disznó fattyú te! – de észbekapott hogy ha most arra a gyerekre rákiabálnak, leesik oszt kitörik a lába. Azután meglátta hogy a gyerek lejött arra az ágra s a gallyak közt idekukucskál a tornácra. Akkor felemelte a kezében a meggyfabotot de, éppen csak hogy megemelte s azt mondta: Te. Te. Nee. A Császi gyerek ezt láthatta is, hallhatta is meg nem is. Karacsné nagyasszony meg csak nézte tovább a gyereket.

A Császi gyerek meg nyúlkált tovább az eprek után. Már csupa fekete volt a szája körül a képe, de a nagyasszony ezt nem látta, mert ehhez már az ő szeme gyenge volt. Hanem azt látta hogy az eperfa alja most is teli van eperrel. Akkor Iszpászra kezdett gondolni. Azt gondolta hogy ni ez a Samu meg máma még nem is seperte el az epret a fa alól, pedig reggel is szokás szerint el kellett vón azt seperni. Akkor jutott eszébe a nagyasszonynak, hogy ez a Samu nem seperget mán avval a régi tempóval, mióta nincsen tehén. Mintha a sepréshez se volna kedve már. Ott ül oszt pipál az ól mellett oszt hallgat egész nap mint a néma. Tán kiment a dolog a karjából eccerre? Oszt ha elő is ballag a seprűvel, úgy sétál vele, a fejét eleresztve, mintha megütötték volt az orrát. Oszt otthagyja a felét a szemétnek az eperfa alatt. Egy sóhajtásba fogott a nagyasszony, de a közepét elköhentette: keh, keh, mert a gégéje nem volt a sóhajtáshoz hozzászoktatva. A Császi gyerek lefele kezdett zónázni az eperfán. Ráugrott a berena tetejére, onnan meg lecsúszott a vad udvarba. Karacsné nagyasszony nézett utána az eperfára, hogy hogy hajbókol még egy hajló ág, akire a Császi gyerek a lábát letette.

*

Másik nap délután mikor az égen a legtüzesebben tündökölt az Úristen aranyórája, újra felkapaszkodott a Császi gyerek a vad udvarból az eperfára. Karacsné nagyasszonynak a vékony kék ajkai eszegettek a zsótárból, mintha valami csendből és semmiből csinált eledelt eszegettek volna: „és a cserebogárnak adá az ő földök gyümölcsét, és az ő munkájokat a sáskának. És az ő szöllőjöket kőesővel elveré és az ő figefáikat villámlásokkal. És adta az ő barmokat kőesőnek, és az ő oktalan állataikat tüzes köveknek“.

Van ez így, hogy az isteni beszédekhez folyamodik az ember felejtésért meg vigasztalásért. Oszt tessék, a zsótárból is egy tű jön fel és belészúr az alvó sebbe az ember szívén. „És az ő oktalan állataikat tüzes köveknek.“ A nagyasszony ajkai megállottak. A zsótár betevődött és lement a nagyasszony ölébe. A nagyasszony szinte megörült hogy megint ott az a gyerek a fán. Nézte. Legalább van mit nézni. Csak nézte. Azért irigykedni kezdett rá, hogy az a gyerek ott pusztítja potyára az epret. Irigykedett a nagyasszony mindenre ami mozog ezen a földön. A napra aki végig sétál az égen, a gólyára ki kóvályog az udvar felett magosan, a gilisztára ki lenn a porban húzgálja testét, a tótra ki zörögve megyen odakint a kapu előtt a pallón, oszt hurcolja a száján azt a vén tót hangot hogy aablakot csinányi ablakoooot. Az irigység jólesik a Karacsné nagyasszony lelkének, olyan jóízű az neki mint a jóféle sáfrány a levesen, hát kérdem mért ne irigykedjen akkor? Ami jó valakinek, hogy lehet aztat becsmélni? Én nem is akarom. Igen ám de a gyereket nézni az is kezdett jól esni a szemének. Mondom, nézte. Osztán hirtelen azt a gondolatot gondolta hogy ni, ez a gyerek innét a fal alól szedhetné inkább az epret, legalább nem kéne mindig seperni. Ez a Samu is úgy nekiöregedett ezen a nyáron, hogy kezd már annak nehéz lenni húszkálni maga mellett azt a nagy erős seprűt. Egye azt a poros epret az a fattyú, ha már eper kell a bendőjének. A nagyasszony az eperfát nézte s el próbálta kiáltani magát:

– Samu te!

Iszpász Sámuel odabe hevert az ólban. A nagy melegség elől húzódott be, ott feküdt a szalmán félig alva. De meg volt a füle szokva meghallani a nagyasszonyt. Előjött, a szalmát piszkálta lefele az ujjával a lajbiról.

– Gyer elő Samu. Nézzed már azt a fattyút az eperfán te.

Iszpász megállott az udvarban, lehúzta a szemére a két szemöldökét, úgy nézett fel a fára s a száraz bajusza megmozdult mert a káromkodás gerjedt már a belső részében Iszpász Sámuelnek. A nagyasszony azt mondta neki:

– Ne bánd Samu, ha szólítsd lefele azt a fattyút, jöjjík le ide az udvarba, oszt egye azt a szemetet a fa alól.

Iszpász Sámuel eloltotta a káromkodást a gégéjében oszt a hájas kalap alatt gondolkozott egy kis darabig. Közelebb lépkedett az eperfához. Mustrálta félretolt fejjel a Császi gyereket az ágak közt. Oszt felbeszélt neki:

– Ide gyere le te akasztanivaló, itt egyed ezt az epret ni aki idele van a fődön.

A Császi gyerek a motoszkálásban veszteg maradt, hallgatott, azután egy hosszú é-hangot adott:

– Éé?

– Hát. Nem is a siket harangozó. Azt hiszed annak szólottam? Gyere le ha mondom. Szilajon!

A Császi gyerek gyáválkodott még odafenn. Ugy kérdte, mint a macska mikor nyávog a fa tetejében:

– Neeem veeernek meeeg?

– Ver a Kozarek, a ver meg. Egy-kettő gyere le, meg van engedve hogy idele epréssz a fa alatt.

A nagyasszony is felbiztatta a tornácról:

– Gyere le mán, nem esznek meg.

A Császi gyerek megnyálazta a markát oszt lemászott a fáról. Leugrott az udvar földjére.

Egy hét múlva a Császi gyereknek meg volt hagyva, hogy híjja elő a cimborájait, aki eprészni akar, eprészhet. Jaj hát ki nem akart eprészni? Az iskolások, a jóravaló tisztességes gyerekek, akik otthon tanyáznak a szülei háznál, akik tanulják a leckét, írnak az irkába mindent amit fel kell vinni készen az iskolába, kik imádkoznak lefekvéskor és elmondják az asztali áldást és tisztálkodnak, ahogy parancsolva van és köszönnek az utcán a tanító úrnak meg a tisztelendő úrnak meg a polgármester úrnak meg a jegyző úrnak meg az irnok úrnak, meg az árendásnak és a templomba mennek minden vasárnap vagy minden szombaton, már azok a gyerekek akik a jó isten akaratából olyan hitre jutottak hogy szombatra esik a vasárnapjok. Ezek is mind éppen úgy szeretnek eprészni mint a Császi gyerek, meg a Három fiú. Egy csapat gyerek leereszkedett a Császi gyerekhez, még amellett mint egy vezértől engedték vezetni magokat a Karacsné nagyasszony udvarába hol senkinek eddig a nyáron nem volt szabad eprészni. Ő volt a vezér, mért, mert a Három gyerek egy ilyen kompániával nem adta magát össze. Három Pistának nem kellettek a bárányok, mikor ő farkasnak született! Neki nem lett volna az az eper édes, mert már nem fenyegetik vasvillával érte. De édes volt a többieknek, akik még nem tudták mi fán terem az ezerédes szabadság. Legalább egy tucat gyerek zsinatolt minden délután a Karacsné nagyasszony udvarában az eperfa alatt, meg odafenn a fa tetejében. Mert hiába szólt az engedelem csak a fa alatt való eperre, szeme van a gyereknek, az felragyog a fai eperre, meg karja van, aki birkózni kivánkozik a fa derekával, meg lába van, aki szereti a mászást, a csúszást, a magosságok fáradságát és ijedelmeit. Meg tiszta fehér foga van meg tiszta piros nyelve van, aki összekívánkozik a portól nem ért szűz eperrel, ami az ágon duzzog, hogy harapják már széjjel! Kapjatok be! – azt kiabálja az eper a sötét zamat szavával. Rázzatok, szaggassatok, hadd rájódjak, hadd szakadok le! – azt kiabálja a zöld ág az eperfán. Itten magamban, mert az eperrel van most dolgom, az édes eper édességéről a boldogság szava iródik ki a homlokommal szembe a falon, vagyis csak olyanformán van mintha kiíródna előttem, hogy: boldogság, mint ahogy az Oktogonon egy nagy ház tetején villanyos reklámtáblára kiíródik egyszerre villanyszínnel valami szó, egy pezsgő vagy egy cipőkrém neve vagy egy szindarabnak a címe. Evvel a szóval, már mint a boldogság szóval nem szabad igy elkezdeni. Nem szabad a szappanbuborékot megfogni, nem szabad a hópelyhet megcsókolni, nem szabad az égi kékséget bicskával kihasítani hogy megnézzük milyen belülről. A Himalája tetejébe kell majd egyszer leülni gondolkozni s mindent ami mindenütt volt és van és lesz, összeadni vagy a világ legvégén a szép tiszta hóra leülni abba a nagy csendbe amiben még a hó gyémántozása is úgy zavar mint valami diskurálás, mondom ilyen messzire s ilyen tisztaságban és ilyen csendességben kell egyedül az életet az embernek elővenni s végzetre megmondani mindenkinek, mi a boldogság, vagy meg se mondani senkinek inkább? Hanem most, mondom, a lábatlankodó valóság mellett, a közel élet elfogultságában csak úgy, felelősség és igaz igazság nélkül könnyen mint egy sóhajt kibocsátom azt a szót. Az eper úgy csalogat sűrű édes ízével hogy hasonlitsam ahoz, ami után járt az ember az életben. Az eper édes és édes. Megfogja az ember, széjjelnyomhatja, nincs abban egyéb, mint édesség meg édesség. Összeállott édesség, édességből tömődött jó édesség. A magjai se vevődnek észre benne, csak édes nehéz sötét semmi az mind. Meg ilyenformán kél most elő sok minden a gyermek időből. Annak a múló rosszullétnek amit életünknek érzünk, annak a kezdő kora mint az édes eper olybá ízlik innen egyszerre. Annak a kornak az elfoglaltsága, gondolkozása, gondjai s érdekei, passziói s sérelmei, vétkei s virtusai, minden. Unalmatlansága. Minden úgy látszik, hogy milyen érdekes volt. Minden szórakozás szórakoztató volt s minden pityke s csigabiga kéjes és becses volt. A szegény emberek legmostohábbik gyerekének is mintha csak élvezet volna a világ. Bogarat gyüjthet. Csibort foghat a Kösélyben tavasszal. Még bámészkodhat a vízbe beléállva a békaporontyok közzé, kik mint a szürke villámocskák illanak ezerfelé, tán szebb is az hogy megfoghatatlanok mint amilyen csudálatos hogy nem lehet őket megfogni. Tisztapapirt gyüjthet, vigyázhat rá, mindig rakosgathatja s tervelhet véle. Szeget, patkót, katonagombot talál, őrzi, spekulál rajtok, seftel velök. Ezüstpapirt kunyerálhat a boltosnál, meg levonós képet kap ha palavesszőt veszen, a levonós képet a könyvbe ledörzsölheti hogy a semmiből egy büszke piros város virúljon. Nádpálcát keríthet, suhogtathatja, kutyát fenyegethet véle s mérgesítheti hogy morogjon, amit osztán ki lehet nevetni. A nádpálcának az egyik végit benyálazhatja s a másik végin fúhatja mindaddig, míg azon a benyálazott végin el nem kezd habzani. Bigézhet. Csak egy kis pálca meg egy egész pici pálca kell hozzá meg egy kicsi lyuk amit ásnak a földbe. Az érzékeny fűzfavesszőnek a zöld háncsát kis bicskával egész délután hasgathatja hogy olyan cifra pálca legyen mint akit pénzért árulnak a debreceni bazárban. Bodzafapuskát fúrhat, golyót gyúrhat belé rongyból. Rongyból meg ócska harisnyából meg madzagból laptát köthet. Métázhat, kifutózhat, minden. Furulyát is csinálhat akármilyen fának az ágából. De ha nem tud furulyát csinálni, zenélhet a sárga ákác tokjával is ha a nyelve alá teszi, meg az ákáclevéllel is muzsikálhat, csak a szájára kell neki tapasztani. Nyilat csinálhat. Puskát is csinálhat lécből meg kardot is és olyan kényesen lépkedhet velök mint az igazi nagy katonák. Egy darab krétája van, az egész utcát végigrajzolhatja vele, minden berenát, minden házfalat sorba. Egy kis cserép tükörrel a napon szaladgáló árnyékot híhat a tüzelő fehér falakra, meg reszketős fehérséget a fekete zsindelyes háztetőkre, meg suttyomban az emberek szemébe veretheti vele a napsugarat, mikor az árnyékos oldalon elballagnak. Mennyi énekes játékot járnak az iskolaudvarban tíz órakor, azt mind eltanulhatja, énekelheti, járhatja. Felkérezkedhet szekérre, szekerezhet. Ha engedik lovat hajtani, lovat hajthat. Ha nem engedik, lovazhat madzaggyeplővel, csettingetve mint kocsis vagy nyerítve mint a ló nyurgákat. Hintálhat akármilyen rossz kötélen. Libikókázhat akármilyen rossz deszkán. Egy rossz teknőben csónakázhat a Kösélyen. Az árokba lubickolhat mezítláb eső után. Tojás- meg lepényforma síma, tiszta kis köveket kereshet, összegyüjtheti őket. Beszökhet a szöllőbe éretlen szöllőt, jó savanyú kocsányt enni. Mindenféle gyökeret, magokat kóstolhat. Töviskeket szedhet, egy nagy göringyet ragaszthat össze töviskekből, szakaszthatja le egyenkint a töviskeket hajigálni vele a gyerekeket mikor csata van. Télidőben egy darab fába drótot húz, kifúrja a fa oldalát, madzagot fűz bele, a csizmája alá köti, korcsolyázhat a Kösély jegén. Szalmakazalt ostromolhat vagy védhet mint Zrínyi Miklós. A komédiánál segíthet mikor a sátrat csinálják. Beleshet a komédiába a lyukon amit bicskával szúrt a sátron. Választási tollat tehet a kalapja mellé, zöld tollat piros papirlevéllel, akire arannyal van rányomtatva hogy Éljen Polónyi Géza! Makkot szedhet az erdőben, meg csigát is hozhat haza, akit ki lehet csalogatni lassú versmondással a házából. Fia verebeket kereshet a toronyban. Ürgét önthet a legelőn meg vakondokokat foghat. Selyemhernyót tarthat, akinek a gubóit megveszik majd a Bogdány-fiúk, akik nagyba viszik a selyemhernyótenyésztést. Ezek úri fiúk, mert az apjok az adóhivatalba van, ezek a selyemhernyóhoz jobban értenek. Ezek bélyeget is gyűjtenek. Meg mértani testeket gyártanak otthon nagyba, mert a polgáriba járnak oszt eladják a gazdagabb polgáristáknak. Ezek sárkányokat is csinálnak pénzért a gazdagabb gyerekeknek, ők csinálják a leghíresebb sárkányokat. Csak madzagot meg tojást kellhozni, a nádat meg az ujságpapirt ők adják hozzá. Ezek mindenfélit vesznek meg árulnak. Egyszer egy mulya gyerek egy szép ezüst halat vittnekik eladni. A Kösély-parton találta. De a Bogdánygyerekek mérgökben megnyakalták azt a gyereket, hogy mert nekik ilyen büdös döglött halat hozni.

*

Annak az édes lármás nyárnak vége lett őszire a Karacsné nagyasszony udvarán. A nagyasszony annyira volt már a gyerekekkel, hogy majdnem mindnek tudta a nevét, hogy ez Gabri, ez meg Jóska, ez meg Demeter, ez meg Palcsi, ez meg Miska, ez meg Sándri, ez meg Laji, ez meg Jaki, mert ez zsidó gyerek. Ha valami baj volt köztük, ugy tudott már kiabálni rájuk a tornácról: Te Sándri te vagy mék az ott! Mit helytelenkedtek megint. Gabri ne hintáljál azon a hitvány ágon, újra le fogol esni! Mit bántod a másikat Miska, te! Majd hátul kötöm a sarkodat! Gyere elő Gabri, mutasd az órod, meggyógyult-i mán.

Gabri leugrott az eperfáról, felszaladt a tornácra a nagyasszony elé. A nagyasszony megtapogatta az orrát, akin még a var rajta volt. Avval adott neki egy kis barackot a durcás haja közzé s a nagyasszony két szemén akkor átal lebbent egy gyenge fényesség ugy mint mikor a nap kisüt oszt a hordókban az állott esővíz sötét színén elszalad a mosolygás. Iszpász Sámuelnek meg fel kellett a tornácra jönni, be kellett neki a házba menni, ki kellett neki hozni a komót fiókjából egy kis záros barna fakatulyát akibe pénz volt, azt a nagyasszony kikulcsolta s egy penészes krajcárt adott Gabrinak. Azután osztán minden gyerek kapott egy krajcárt a nagyasszonytól minden estefelé, mikor haza akartak menni az eprészésből fekete kézzel és fekete szájjal, mintha tintalevest kanalaztak volna a kezökkel. Annak az édes nyárnak mondom vége lett őszire s ősszel olyan csend lett a Karacsné nagyasszony udvarán, hogy egyéb hang se hallatszott ott mint a szélnek az izgágálkodása az eperfa rezgő kis gallyaival meg a száradt leveleivel meg a náddal amivel a nagy fehér ház teteje be volt fedve, mert a szél azt is mintha életnek nézte volna, amit el kell neki takarítani innen, hát piszkálta, húszkálta, emelgette felfele egyenkint a szélről való nádakat oszt némelyeket sikerült is néki felszakasztani s a földre szemetelni véle.

Az ezután való tavaszon osztán hogy hogy és miért, azt csak a mindenttudó tudhatja, csakhogy az öreg eperfa levele nem akart kihajtani. Nyárára csak az alja ágakon támadt valami kevés levél, de az is mind olyan sápadt volt, mint a heptikás eladóknak az orcája. Nem zöldellettek azok a levelek, nem is volt semmi színök sem a napvilágban, csak néztek onnan lefele sovány panaszkodással. Eper meg csak imitt-amott bútt kifele a levelek tövében, alig lehetett azt észrevenni, olyan kicsi maradt mint valami kis fehér pondró s nem akart megveresedni. Az egész világban köröskörül nyár volt, mint egy zöld és piros és arany óperencia, csak egyedül ennek az öreg eperfának volt az ősz a fejében. Kiszáradt ebben az esztendőben az eperfa a Karácsné nagyasszony udvarán. A gyerekeknek hírök-hamvok se volt.

A nagyasszony ott űlt a szegletes fekete karszékben, oszt az eperfát nézte. Keh, keh, így tett mindig. Iszpász Sámuel alvásra adta a fejét, nap mint nap ott aludt az ólban mint a tél. Őszkor meg egy estefele ahogy billeg felfele a tornácra, hogy begörgeti a házba a nagyasszonyt hát a nagyasszony meghalt. Meghalt, ezt is könnyü így kimondani. Pedig nem tudni mit mond az ember. Nem tudni hogy van az, nem tudni mi az, hogy meghalt. Az, hogy Karacsné nagyasszony meghalt, az csak olybá tünik, mintha Iszpász Sámuel helyébe valaki más lépkedne oda a karszék háta megé, valami más öreg udvaros, oszt Karacsné nagyasszonyt a karszékben átalgörgetné halkal a másvilágra.

Legyecske

Tanitó ur estefelé kisétált a köves piacra s odament a depó elibe. Ott ült a depóajtónak a három lépcsőjén a cigányság. Az ajtó mellett oda volt a falnak támasztva a bőgő. Tanitó ur kihuzta a pipaszár végit a bajussza meg a szakálla közül, avval szalutált egyet és oda szólott a cigányság közzé hogy:

– Legyecske lelkem.

Legyecske meg se hallotta, mert a cigányság még zugásba volt, mert éppen akkor fáradtak ki a veszekedésben, mert nagyba veszekedtek, mert mikor a cigányság nem muzsikál, mindig veszekedik. Ott ültek Kálmán meg Bödön meg Csugesz meg Szilva meg Bizsu meg Birsli meg Legyecske. Mind ott ültek. Legyecske odafel ült a legfelső lépcsőn. Egy ócska kis fél nádpálca volt Legyecskénél, azzal a fél nádpálcával rá szokott csapni a bőgőhurra mikor veszekedés van, mert Legyecskének a hangja nem igen jött ki a hadovában, pedig igen nagy mérge volt és mikor megcsapta a fél pálcával a bőgőt, ugy vehette, hogy na most a Legyecske szava szerepel ott a piacon. De olyankor osztán Csugesz hátrakapta, magát és belécsapott a tenyerivel a Legyecske szidijébe mert Csugesz volt a bőgős és ott szokott ülni Legyecske lába alatt a második lépcsőn és kétszer olyen magos volt mikor felállottak mint Legyecske. De Legyecskének a szidijének nem numerált az hogy ha Csugesz odacsapott egyet, ugy össze vissza volt horpadva Legyecskének a szidije. Régen csapkodnak már a kupecek Legyecskének a feje tetejére mikor odabe muzsikál nékik a depóba kalapba. Ez a Legyecske szidije zöld szin volt pedig fekete szidi volt és a cigányságnak is mindnek az egész ancugja olyan zöld szin volt, pedig mind fekete ancug volt és a pofájok is zöldet játszott pedig mind fekete volt mert mind cigány pofa volt.

Hát tanitó ur még egyszer intett felfele Legyecskének:

– Legyecske lelkem. Jöjjön csak.

Kálmán meglátta hogy ott áll a tanitó ur a cigánysággal szembe. Hát köszönt.

– Hogy vagyunk tanitó ur?

És csittet rendelt az egyik arcával a cigányságnak

– Dikk, gádzsók! – Mert ő volt a primás Kálmán.

Tanitó ur kezet adott Kálmánnak és mondta néki, hogy hát hogy vagyunk: