Part 2

A padkán ott ültek szép sorjába csendesen, mintha mesélést hallgatnának, a Tokajiék cselédje, meg a Schwarz doktorék cselédje meg a Kiss tanitóék cselédje meg a Nyiri Tóthék cselédje meg a végrehajtóék cselédje azután meg a Kerekesék inasa, ki a cselédek végében ült a padka legszélén, oszt folytonosan döfölte a könyökével a végrehajtóék cselédjét, mert az egész cselédség azon volt itt, hogy letoszitsák a padkáról a Kerekesék inasát. A Kerekesék inasa olyanokat döfött a könyökével a végrehajtóék cselédjének a karja alá, mintha végig akarta volna mind az egész társaságot egyszerre döfni. A végrehajtóék cselédje odanyomódott ilyenkor a többihez, de csak vihogott, mintha meg sem érezte volna amit kapott, a többi cseléd meg nyomta visszafele kuncogva a végrehajtóék cselédjét a Kerekesék inasára. Egyszer-másszor sikerült nekik a padka széliről lecsusztatni a Kerekesék inasát. Nem mondom, hogy a Kerekesék inasa leesett volna s elterült volna olyankor a földön, meg kell hagyni hogy el volt készülve minden pillanatban a bajra s az egész ittülése folytonos erőlködés volt, feszitette lefele a padkán a két combját, a hátát meg nyomta az ól hátának, ugy ült mondom, ahogy a vágtázó lovon ül a lovas legény. Mikor osztán a cselédek erőszakából mégis kifogyott alóla a padka, éppen csakhogy leejtette a fenekét a padka mellé s rögtön visszakapta magát a padka szélére s kinozta arrább a végrehajtóék cselédjét. De ilyenkor megrugta a kantát, akit a tejnek hozott, oszt a bádog azt mondta: baang, ami a bádognépnél azt teszi: bádognak lenni se valami nagy boldogság ezen a világon. Karacsné arra vetette az arcát oszt a meggyfaboton megrezgette az öklét. A cselédek lekapták a fejöket, hogy ne hallja Karacsné nagyasszony hogy kinlódik az orrukban a nevetés, amit a szájon nem engednek kiugrálni. Köhögött is erővel, aki már nem birta volna begombolt szájjal a nevetését tartani. Oszt csend lett, csak a Kerekesék inasa meg a végrehajtóék cselédje nyomták egymás lábaszárát, hogy a harci mozdulatok félbehagyásából egyik a másik gyengeségére vagy békevágyára ne következtethessen. Különben olyan csendbe kellett a padkán a cselédeknek a lábok előtt a kantákkal meg a szilkékkel ülni, mintha halottasháznál a pitarban ülnének a lócán és néznének befele a nagy házba hol a test ki van teritve. Csak az hallatszott: tala tee! tala nee! Mert a tehenek szarva összeakadt és csatázott a jászolban, meg rugott egy tehén mikor Iszpász tulerősen huzta meg a csecsét. Meg beléakadt a patája valamelyiknek a hidlásba s Iszpász rugta a tehén lábát a csizma orrával, de azért nem hagyta el a fejést, egymásután villantatta lefele a két mozgolódó marka alól a finom fehér tejet a bő pléh sajtárba. Mikor csend volt, csak a csalamádé gyenge hasitása meg a csámcsogás hallatszott, akkor a tejspriccelés is hallott a sajtár pléh falában. Sitty, sitty, si-itty, ilyenformán hallatszott, csak nem olyan gorombán, mint a szó, hanem fáinul, mint a fütty. Selyem hang az, én nem tudom betüvel imitálni. Karacsné nagyasszony egyszer-másszor emelte a meggyfabotot oszt odaszóllott annak a tehénnek az oldalához, akit Iszpász fejt a kisszéken kucorogva. Azt mondta: meg kék a Bimbó farkát ettül a pocsékságtul tisztálni! Vagy azt mondta: nem megin teli van a Hajnal szőre töviskkel ni! A tüz égesse meg aki teliszórja töviskkel a tehenet. Hogy hun ragad a szőribe ez a sok tövisk. Meghengergőzik biztos a legelőbe, égjen meg a föld is a lába alatt annak a csordásnak, hogy nem tud a tehénre vigyázni. Iszpász csak emelte a fejét mikor szólott a nagyaszony oszt megint letette a fejét, nem mondott semmire semmit, csak elrántotta a bajusszát oszt felszippantotta az orrát egyszer-kétszer, ahogy szokták az emberek mikor nincs is eszökbe az orruk, nincs is eszökbe semmi se. Mire már a hét tehén meg volt fejve, két egyforma nagy sajtár teli lett a szép fehér tejjel. A nagyasszony odaforditotta az ól felé az orrát oszt intett a cselédeknek: na! A cselédek egymásután felkeltek a padkáról, odajöttek a nagyasszony elé a kantával, szilkével, letették. Iszpász leguggolt, egy itcével kimérte mindenkinek a tejet a nagyasszony szeme előtt. Kinek öt litert, kinek hat litert, a Kiss tanitóék kilenc litert vitettek, mert őnálok sok a gyerek, a Kerekesék inasa tizenkét litert vitt minden este, mert Kerekesék füszeresek voltak, kellett a tej vajat is köpülni, amit Kerekesék a boltban elárultak. A sajtárban habzott és gőzölgött a meleg tej, nagy hólyagok lettek a szinén, az egyik hólyag elmult, már ott volt a másik hólyag a helyén, az itce meg csupa fehér volt a jó tejtől, az Iszpász kezefeje is csupa tej volt. A kanták meg a szilkék rögtön megmelegedtek, mikor a tejet beléjök mérték. A hét tehén ott állott kifejve, csak eszegették tovább a csalamádét, a tőgyök le volt lappadva, csecseik meghuzva csüngtek puhán, srégen tán még a szellő is meg tudta vón lógázni. A Svájcer tőgyiből egy csecsen még cseppent lefefé a hidlás szalmájába a jóféle kövér tej. Karacsné nagyasszony megvárta, mig mindenkinek kimérik a porciót, közbe-közbe megcsavarta nyakában nehéz fejét, mintha valami keserüsége lenne a lelkinek és a bot végit koppingatta a hidláson és azt mondta: ez a gyönyörö téj. Ez a fájin téj. Meg azt mondta: hun vennétek te ilyen tejet te ezen a környéken. Azt megmondom, hogy hat krajcáron nem adom karácsonytul literjit. Megmondjátok otthun, hogy a Karacsné teje hét krajcár karácsonytul! Megmondjátok te, hogy hét krajcár. A cselédek jóccakát kivántak a nagyasszonynak, a Kerekesék inasával együtt elmentek a tejjel. Ahogy a kaput behuzták magok után, rögtön nagy püfölés sikótozás támadt odakinn az utcán, akkor bucsuzott el a Kerekesék inasa másnap estig a cselédségtől. Karacsné nagyasszony felemelte a fejét, kifelé nézett oszt olyanformát beszélt, hogy az uristen haragja sujtaná le már ezt a disztó népséget. Azután osztán csend lett az utcán is meg az udvarban is, Iszpász Sámuel megforditotta a karszéket oszt toszitotta visszafele az udvaron. Felnyomta a deszkán a nagyasszonyt a tornácra, azután a deszkát elvette, visszatámasztotta a grádics mellé, avval ballagott visszafele a tehenekhez. A Hajnal már eltérgyepelt és pihentette magát csendesen, a szája járt félrecsuszkálva s a jászolra csinált láncot bámulta nagy gondolkozással. Egymásután leborultak és nyugodalmat kezdtek a többi tehenek is mind a hatan. Karacsné vacsorált a tornácon, oda volt téve a könyöklőre a kenyér, meg egy tányéron felvágott cékla meg egy kisebb tányéron porcukor. Azt vacsorált, céklát porcukorral meg hozzá kenyeret. Odafenn magosan, de nagyon magosan a világ felett az ég meggyengült, gyenge kéksége lett, egy tiszta ezüst csillag született az égen, a hold is hirtelen ott lett a csillagtól nem messzi, mint a gyémánttal kivágott tükördarab, idele az udvaron meg szép tiszta árnyéka lett mindennek, a ház kéményének meg a magtár kéményének meg a lajtorjának amelyik oda volt a magtár pallásához dülve, meg annak a nagy vesszőseprünek, aki az ólhoz volt állitva, meg a górénak, meg a tornác oszlopainak. Meg az öreg eperfának az árnyéka is lefeküdt az udvarra a berena előtt, ott mindjárt a ház vége mellett. Karacsné nagyasszony a karszékben háttal ült az utcának, tán hogy az eleven életnek mutasson hátat, hát éppen az öreg eperfa volt a szeme előtt. Az udvar földjén olyan világosság volt, hogy még este is látni lehetett milyen szép seprést csinált az udvaron Iszpász Sámuel. Mert félkörbe volt a por simitva a földön, félkörbe, mint ahogy az Iszpász Sámuel karja hajlott el a seprüvel egymásután egyik félkörből tovább a másik félkörbe. A parádés lovak farán szokott ilyen szépen látszani a szőr, mert a parádés lovakat kefélik ilyenformán a kényes kocsisok. Az üreg eperfa hallgatott, mintha volna szava neki s tudna szólani valami buskomolyat, csak azért hallgat, mert este van. A dereka meg volt hajolva, mintha hátbaütötte vón a vénség. Az eperfalevelek megsötétedtek ágain és ugy voltak moccanat nélkül, pszt, hogy elalhasson az öreg eperfa. A teméntelen eper meg még a feketénél is feketébb volt a levelek közt, Egy vigyázatlan eper lepottyant a porba az eperfa alá. Még egy eper utána ugrott ijedtében. Egy kis darabot gurultak a porban, begöngyölték magokat porral oszt ott maradtak. Olyan nagy csend volt, hogy hallani lehetett, amikor igy a két szem eper leugrott a földre. Csak azt lehetett még az udvaron hallani, hogy mozog a szalma, ha megmozdul egy tehén rajta s hogy Iszpász kotor a jászolban, vagy hogy egy láncot felszed, oszt elereszti. Meg hogy valami hangot mond a nyugvó tehénnek, nem tudni melyiknek, azt mondja lassan: hóó. Nee. A nagyasszony visszatette a tányért a könyöklőre. Köhintett vagy kettőt: keh keh, ugy mintha valami izgágaságot vagy valami panaszkodást mondana a magánosságnak az elsötétedett tornácon a nagy fekete karszékben. Iszpász Sámuel felsétált a szinből a tornácra, hosszu lábu árnyékát a háta mögül eleresztvén a grádicson és Iszpász a tornácon megkerülte a nagyasszonyt, a két kezével megfogta a karszék hátát, oszt a karszéket begörgette vigyázattal a fekete pitarba.

*

Most meg a nagy eperfáról beszélek, akit az imént mondtam, hogy ott elaludt a berenánál az udvar szegoletében. A berena háta megett egy vad üres udvar volt. A B. Kati Imre gazda udvara volt az. Ennek a gazdának a háza megégett, a háznép meg kiköltözött a tanyára. A megégett ház ugy maradt, csak a tetőt szedte le róla B. Kati Imre gazda, mert azért sok zsindely megmaradt a tüz után a tetőn, meg a gerenda is majdnem mind megmaradt, csak megfeketedett. Elhordták volna a tolvajok a sötéttel, odaki a tanyán meg jól jött az anyag veremhez, ólreperáláshoz, mindenhez. Még a kutágast meg a disznóknak való nehéz vályut is kiköltöztette B. Kati Imre gazda a tanyára. Annak az udvarnak a földjén osztán, mert nem taposták, felnőtt a fü, letelepedett a nagy lapu, meg mindenféle alacsony paréj, ezek meg odaédesgettek magok közzé egynéhány forma virágot, olyat mint amilyen a mezőn szokott tanyázni. Emlékszem én ezekre a virágokra, akik a megégett ház udvarára jöttek lakni, volt kékes meg fehér meg lila virág, csak a nevöket nem tudom már előadni, elfonnyadt az ilyen neveletlen paraszt virágocskák neve a fejemben azóta. De egy szomoru violaszinüre emlékszem, hogy az kigyóhagyma volt. Én nem tudom kimagyarázni, mért mondom rá hogy szomoru. Sötét violaszine van és ugy emlékszem hogy szomorunak gondoltam a kigyóhagyma virágot kis koromban, vagyis mikor megláttam, ugy volt mintha szememmel azt a szót néztem volna: szomoru. Azt is tudom még, hogy egy sárga fajta virág ott abban az udvarban a vadrepce-virág volt, a könnyü margarétára persze hogy emlékszem, hanem egy fehér délignyitó-forma virágnak a nyelvemen van a neve s nem tudom kimondani. Ez az édes szagu virág a földön ült egy hosszu vékony száron, ami nem is igen látszott a füben, ez az izé, ejnye, c, szóval ez a virág a mezőn is sokszor becsapott mikor kinn csavarogtunk, azt hittem pillangó, lábujjhegyen szöktem oda mellé, rácsaptam a kalapom, oszt mikor nagy vigyázva felvettem a kalapom róla, akkor láttam hogy nem fogtam pillangót, hanem egy virágot vertem agyon. Voltak azon az udvaron még ezenkivül olyan nyurga mezei növények is, akikről nem is tudom virágok-e vagy egyszerü dudvák, mert szinök nem volt, de a hegyökben olyan finom vékony és olyan érdekes ágazatjok volt mint a jégvirágoknak az ablakon télen, mikor odaki nagyon fel van fagyva.

Igen, az eperfáról van szó. Mert a hires Három Pista fel szokott mászni innen a vad udvarból a berenán a Karacsné nagyasszony eperfájára. Ez a Három gyerek csak egy gyerek volt csakugy mint az apja Három István csak egy ember volt. Ugy hitták a gyereket mint az apját, mert az apja is István volt, ami annyi mint Pista. Három István pandur volt, vagyis községi hajdu volt, fehérzsinóros kék gunyában járt, a fején meg olyan katonasipka volt, mint a fináncoknak. Követválasztáskor még kardot is viselt Három István meg a többi pandur, mikor meg sok volt a veszett kutya, puskával járkáltak a pandurok az utcán. Érdekes hogy a Három gyereknek volt a legzsiványabb hire, éppen őnéki, kinek az apja pandur volt s ott vigyázott a piacon a nyelves kofákra, meg a cigányokra, meg a gyujtogatókra mikor este lett, meg a részegesekre, meg a libalopókra, meg az egész rossz világra. Három Pista meg elszakadt az iskolától, pedig sokszor kisérte pandur az iskolába: a saját édesapja, Három István. Nem birta odakapatni, hiába pandur. Kicsapták otthonról, meg visszahurcolták mikor sokáig tekergett már és az apja valami nagy tüznél vagy a vásáron megfogta. De ilyenkor osztán magától eliszkolt a háztól és hásziákon, górékban, szalmakazlakban hált, meg odaki volt éccakára a homokos részen a kubikosoknál vagy a téglaégetőben bujt el a kiserdő szélén. Talán azt is megmerte tenni, hogy a vad udvaron hált a dudva közt magányosan. Ez a Három gyerek maga mellé vett cimborának egy másik ilyen tekergő gyereket, a Császi gyereket, de az szegény árva gyerek volt, mert annak az apját Kállóba vitték a bolondházba, az anyja meg összement egy vándorló patkánymérgezővel oszt itthagyta a gyerekét az eklézsiának. A Császi gyerek, akire nem igen voltak vigyázattal akikhez tartásba ki volt adva, az meg hűségesen kitartott a szabad életben Három Pista mellett. Együtt szaladtak végig sokszor a piacon, egyik elől, a másik hátul, füttyel jelezve egymásnak hogy jössz? jövök! – oszt eltüntek valamelyik kis közben. Vagy a templom-kertben lehetett észrevenni kettejöket együtt, ahogy ott lehajolva bujkáltak a sürü tuja- meg jázminbokrokban és mintha valami nagy ártalmat tettek volna, usgyi szaladtak, szaladtak kifele ketten a templomkertből mint a kengyelfutók, a Pusztafalu felé. A mocskos, rongyos kis gatyájok fel volt hurkolva combjukon akár a vályogvető meg a káposztataposó embereknek, a kilyukadt kalapjok mellett meg gácsér tolluja meg kék meg barna galambtollu volt mindakettőjöknek, meg a hajok is ki volt ugorva a kalapjok hijából, az is mintha valami vadállatról szakasztott szőr lett volna a kalapjokon. Nádpálca volt a kezökben amikor csak feltüntek valahol, biztos lopták a bolt ajtaja elől, ahol a nádpálcák kévézve szoktak kitéve lenni. A nádpálcájoknak meg sróftartó feje volt, olyan kis vassróftartó, amilyet sokat elhagynak az ócska szekerek a szekéruton. A Három gyerek össze volt barátkozva a B. Kati Imre gazda elhagyott udvarával. Bejárt kereskedni a vaksi néma ház körül, meg a rengeteg dudva közt. Mit keresett, azt csak ő tudhatja. Ott ő töviskes disznót tudott keriteni vagy talált patkót, ostort, kötelet mi egymást dugott el, vagy a piacról elcsóreszolt dinnyét jött oda kienni, mert a piac nem messzi volt onnan, vagy csak elbujni járt a vad udvarba, pihenni, elgazdálkodni magába, csak külön lenni egy kicsit a világtól. Három Pista meg a Császi gyerek nagy eprészek voltak, ahol veszedelem nélkül eprészhettek. Egy reggel felmászott a berena tetejébe Három Pista, körülnézett mint a madár mikor odaszáll a berenára, avval megkapott egy ágat oszt felhuzta magát a félkarján az ágra. Ráhasalt, leült az ágra, megfogta az eperfát oszt lenézett hátrafelé s füttyentett a foga közt a Császi gyereknek, aki odale lesett fel őhozzá. A Három gyereket észrevette Karacsné nagyasszony, hogy odafenn van az eperfán. Olyan borulatba jött belül, mint az égbolt mikor ilyen nyári nap egyszer csak teli lesz összerohant pernyefellegekkel. Lehet a lélek is ilyen égboltozatforma az emberben. A meggyfabot felnyilallott a levegőbe s ott rázkódott. Karacsné nagyasszony keskeny szája meg kitátotta magát, oszt a feketeségből sikótozni kezdtek a szavai:

– Tee, nem méssz onnan lefele tee. Teee… Teee… Samu te, hun vagy Samu. Gyerelő, kergesd el azt a fattyut. Nézzed mán az eperfára mászott!

Három Pista csak éppen hogy odapislantott a tornácra s azt mondta magamagának csak ugy néma nyelven: hee milyen vastag fekete öreg asszony oszt milyen vékony hangja van. Avval még feljebb ment az eperfán, oszt kapkodta a körmivel a dagadt sötét epret a levelek alól. Amelyik eper az orrát érte, azt csak ugy gyalog majszolta befele, meg amelyik a fülét bizsergette. Teli volt eperrel az eperfán mind az ág, ugy voltak az eprek sorba mindenütt, mint ahogy nyolc-kilenc kis fekete malac szorul az etetővályunál. Iszpász Sámuel előkocogott az ól elől, ott ült a napon a kisszéken, oszt nyélnek valót faragott a fejszével, mintha valami nagy szükség lenne rá. Iszpász felnézett az eperfára oszt felkiabált a Három gyerekre:

– Huzódj onnan lefele, fene a bokádat.

Karacsné nagyasszony alig birt a mérgivel. Iszpászra is ugy sivalkodott, mintha átkozná:

– Mér nem hozod elő azt a vasvillát. Mér nem hajitod fel arra a fattyura a vasvillát! Huzd le onnan azt a fattyut! Ide hozd elibem, a nehézség törje ki, hadd taposom ki a belet belőle.

Iszpász Sámuel az eperfa alá ment, alánézett a terebélynek, oszt megint megszólitotta a Három gyereket:

– Ki fia vagy te zsivány, hee! Nem takarodol arról a fáról lefele, hee! Leverlek onnan, te haramia!

A nagyasszony is tovább átkozódott, Iszpász is szavalt a fa alatt, a Három gyerek egy szép kövér eperrel főbe célozta Iszpász Sámuelt. A kalapját érte az eper, foltot csinált az ezüstös kalapzsiron, oszt ellapulva csuszott le a kalap karimájába. Azután a sarkával jól megütött egy ágat, arról az ágról vagy száz szem eper potyogott lefele Iszpász két csizmája elé. A Császi gyerek is a berena tetején volt már, mászott felfelé a fára Három Pista után. Iszpász Sámuel felkapott egy nagy göringyet, amelyik nagy szerencsére ott hevert a berena mellett, mert ott porlani szokott a föld, oszt felvágta a Császi gyerekre. A Császi gyereket lábszáron érte a göringy, fájni nem fájt neki, mert ahogy érte szétment a göringy a lábán, de a Császi gyerek megijedt, oszt még egy szemet se evett az eperből, lefele nyulkált a lábával, visszalépett a berena tetejére, onnan meg hátraugrott a vad udvarba. Onnan a berena mögül kezdett követ, göringyet átszórni, hogy Iszpászt megtalálja. Iszpász azt mondta: hűű az idesanyátok! oszt megtapogatta a két tenyerével a fejét a kalapon keresztül, avval kapkodta szaporán a két csizmáját a szin alá. Oda volt egy ágas mellé támasztva a vasvilla. Elkapta a vasvillát az ágas mellől, avval iparkodott visszafele, majd felbukott a két lábába s mig oda nem ért az eperfa alá, nem hagyta el a szája a jó isten nevét. Karacsné nagyasszony a tornácról biztatta, hogy ugy ugy izibe, szurja belé már abba a fattyuba azt a vasvillát, ott dögöljön meg azon a fán odafel. A meggyfabottal meg tanitotta közbe Iszpász Sámuelt, hogy hogy szurkáljon a villával fölfelé. A Három gyerek akkorra már fenn volt az eperfa hegyében, csak annyinak látszott, mintha egy jérce ülne odafenn. A göringyek szállingóztak a berena tetején keresztül. Iszpász Sámuel az isten nevével felhajitotta a vasvillát a lombok közzé. Egy csomó eper meg egy pár levél lejött utána a földre, a vasvilla is visszaesett a fa alá, nem lett semmi baja se. A Három gyerek a fa tetejében fütyörészett. Az eper meg furt hullott a fáról, mintha valami nagy erős fekete eső esne, mert a Három gyerek még olyan magosan se volt megelégedve magával, a fának a legeslegtetejébe mászkált már, az ágak ugy hajoltak alatta mintha csak a nagy csodálkozásba hintálnának, hogy ni már ez a Három Pista, milyen kurázsija van ennek, hogy ez ide is fel mer jönni. Iszpász meg alkonyodás előtt a nagy vesszőseprüvel ott seperte a porba esett epret elfele. A ballábát előrébb-előrébb rakta, a jobblábát meg huzogatta, ahol utána sort lel. Ilyen tájban különben mindig seperni kellett Iszpász Sámuelnek. Még a szellők is leveregetik az epret az ágról, meg a gyenge leveleket is leszakasztják, meg magától is bukfencezik az eper, aki már az édes nehéz életet nem állja tovább az élőfán. Fekete volt a föld már az eperfa alatt alkonyatra. A nagyasszony ezt a szemetelést nem állotta. Ennek az udvar földjének olyan tisztának kellett lenni mint a pádimentomnak.

*

Ó nagy isten, az a drága hét szép tehén. Ki mert vón olyant gondolni, ki mert vón jövendölni, ki mert vón a száján ilyen disztelen gondolatot kiereszteni, hogy ez a hét tehén ezen a nyáron le fog esni. Ki mert vón ilyent még csak álmában is előre látni. Micsoda vármegyéből, micsoda nagyvásárból jön az átal, micsoda idegen szekerek hozzák, miféle nem idevaló kupecek hordják el a fekete bőrszeredásban, akit a derekukon viselnek? egy ilyen nagy szerencsétlenséget, hogy a Karacsné-féle tehenek két hét alatt Egyenes Éliás kezére kerülnek, aki nagyba szedi a tehénbőrt. Ki mert vón ilyent álmodni, oszt másnap reggel becsengetni Wekerli zsidóhoz, hogy pénteken ha megint bemegyen Debrecenbe ehen van ni tegye meg a lutrin ezt a negyven krajcárt ambóra 7, 2, 80. Mert hét a tehén, két hét alatt telik be a csapás, Karacsné nagyasszony meg nyolcvan esztendős. De hogy is jön ilyen egyszerre az égiptomi kórság a szegény jószágra? Honnan jön a mezőbe, honnan jön ebbe az ártatlan világos levegőbe, hogy azt nem látni, nem hallani, nem is venni észre, hogy valami próbát mért ránk az Uristen ereje, csak akkor, mikor már lefektetett egy tucat marhát. A vastag Csanádi, a pandurok tizedese egy reggel kidobolja hetivásárkor a piacon a száj- és körömfájást. Nem szabad a mezőre kiengedni a jószágot. Ujabb kihirdetésig. Közhirré tétetik. Szigoruan tiltatik. Azután egy eladó házat dobol ki, a hetedik tizedben ennyi meg ennyi számu ház, ennek meg ennek a gazdának a tulajdona, szabad kézből örök áron eladó. Azután meg kidobolja az uj községi csődör vásárlását, meg a hágatási napokat is, meg a dijakat. Azután mert nincs több irás a kék árkus papiroson, behajtja a papirost a vastag Csanádi, bedugja a dolmányba, kettőt ver a dobon a verővel, mert igy szokta meg, megsodorintja kövér fekete bajszát, jó szándékkal rájok néz hű magyar szemeivel a menyecskére, kik eldévánkozva hallgattak előtte mindent, akar tartozott rájok akár nem. Avval lelép a vastag Csanádi a téglaállásról, akit őneki csináltatott oda a község a piac közepére, bedugja a két verőt a két kis bőrtokba a mellén, ami rá van fényes fekete szijjra varrva s indul visszafele a községházára. Másnap hajnalba már nem dudál a templom előtt a csordás! A marha meg meg van huzódva otthon az udvarokon. Ki tudhassa, kinek a portájára megyen be a kapu hasadásain a nyavalya, kiére nem? Némelyik kék nénémasszonyt a karján a kaskával meg némelyik fehér parasztembert a kormos pipával az orra alatt olyan lehervadt képpel látni végigmenni a pallón, mintha a Bónis üzletébe mennének saját magoknak a koporsóra megalkudni. A kusmitot azon az ócska féderes kocsin reggeltől estig látni vagy erre vagy amarra befordulni. Porköpenyeg van rajta mint mindig ha fölül a kocsijára nyárban, tartja a kezével a kis pipaforma tajtékszipkát az ötös szivarral, ugy köszönget a kocsiról lefelé, nem nyul a kalaphoz, hanem a szivart mindig kiveszi a szájából, ha köszönnek neki, avval köszön vissza. Két hétre a száj- és körömfájás kidobolása után vége volt a Karacsné nagyasszony tehenének mind a hétnek. Elsőnek a Hajnal élete ment el, ahogy első szokott lenni Hajnal mikor jöttek hazafele a mezőről. Utolsónak a Svájcer támasztotta rá az egyik szarvára a fejét, néki is be volt esve az a boldog nagy hasa, a patái el voltak gennyesedve néki is, be volt a két szeme ragadva s elcsunyult szája fel volt huzódva s nagy lapát fogaival mintha nevetett volna nagyon valamin. Érdekes az, hogy másforma állat is igy nevet mikor tul van az utolján. A lovak is nevetnek mikor a párájokat kiadták. Lát az ember döglött kutyát az árokban, meg döglött macskát, meg patkányt, meg hörcsögöt lát az ember a földeken felfordulva, az is mind kineveti az eget meg mindent. Vagy nem olyan ez mint a nevetés? Hát milyen a nevetés? És mi a nevetés? És mit mond a nevetés, életet vagy halált?

*