Part 1

SZÉP ERNŐ

MAGYAR KÖNYV

EGY CSAPAT ELBESZÉLÉS

_Bécs_

_1921_

_Szerző kiadása. Minden jog a szerzőé_

_A cimlapot Kónya Sándor rajzolta._

Karacsné nagyasszony

A fehér tornácon ül Karacsné nagyasszony a nagy fekete szegeletes karszékben, ugy mint valami fekete bálvány. A tornác könyöklőjén kurta meszelt oszlopok tartják az ereszetet. Az ereszet alatt ezek a fehér oszlopok összemennek ivekben, olyan szép tisztán állanak, mintha a béke megállott gondolatjai lennének. Magos zsindelytető esik a tornác fölé, fakó fekete, olyan az árnyékos fehér házon, mint a keszkenő a Karacsné nagyasszony homlokán. Nyolcvan esztendős öreg asszony Karacsné nagyasszony. Huszonöt esztendeje ül már a karszékben reggeltől estig, mikor jó idő van. Október vége felé, mikor az ősz kihűl, odabe űl a nagy házba az ablak mellett május haváig, mikor megint felmelegszik idekint a levegő. Ha nézi valaki, hogy ül itt nyáron délután, azt gondolhatná hogy nem is él a nagyasszony, mert nagy borult arca el nem fordul s a vállai nem mozdulnak, csak az öléből jön fel hébe-hóba a kezefeje egy meggyfabotot fogva s megint visszaül az ölibe a kezefeje. Az a bot, akit a nagyasszony a kezébe fog, az is olyan fakószinü, mint a Karacsné nagyasszony jobb keze, melylyel a bot fogóját markolja. Meg az a kéz, annak is olyan hótt szine van mint a meggyfabotnak. Az ilyen meggyfabot is hogy megöregszik a világon. Mikor fiatal, mikor még csak kezd járni, viola piros fénye van, héja huzós és sima mint a selyem, a fogása jól esik a tenyérnek, mintha eleven bőr volna s ugy tapad az ember tenyeréhez, mintha a meggyfabot is fogná az ember kezét, ugy mint az ember keze fogja a meggyfabotot. Azután kiveresedik oszt fakul a meggyfabot és száraz lesz a fogása, mondhatnám elfásul a meggyfabot. Ütődik, kopik, foszlik. Gyenge rongyait letépkedik róla. Semmi szine nincsen, csak sötét. Az a jó meggyfabotillat, amit olyan passzióval tud az ember szagolgatni rajta, az kimegyen belőle. Lesz belőle egy idős meggyfabot, aki már nem is gondol a meggyfákra s nem is fáj neki már, hogy ág volt ő gyümölcsfán, a zengő szél erőlködött véle, huzta, hajlogatta, nyomta lefelé s a levelei repdestek és sugdolóztak rajta végig és kanári madár ugrott rá kikurjantani: ni hol vagyok! és hogy pufók aludt meggyeknek kellett vón csüngeni róla hajlott zöld száracskákon és mélyedt mosolylyal melegedniök a nap szeretetében. De mit áll ez a meggyfabot a Karacsné nagyasszony két dagadt térgye közt? Minek ez néki? Iszen itt ül egész nap ebben a karszékben. Nem verekedik ő, nem is járkál, fel se kél abból a székből még éccakára sem. Ott alszik a karszékben, ülve alszik. Azt mondják, hogy azért nem fekszik az ágyba, mert a haláltól fél. Nem igy van ez, hogy azt mondják, hanem ugy, hogy: azt mondták. Mert már régen mondták és akiktől hallottam, azoknak a szava most ugy jön a fülembe, hogy alig ismerek rá, kinek a hangja már ez a gyenge fakult hang, akit az emlékezet olyan messziről ád elő. Anyám hangját azt megismerem. Anyámtól is hallottam, hogy a vén Karacsné nem akar az ágyba menni, mert azt hiszi várja az ágyban a halál, előre befeküdt oda a nagy fekete tornyos ágyba. Iszpásztól is hallottam, hogy a nagyasszony most már a karszékben akarja kihuzni, nem engedi többet ágyba tenni magát, mert abban van, hogy ő többet abból az ágyból fel nem kelne. Ez az Iszpász az udvarosa volt Karacsné nagyasszonynak. Ez volt az egyetlenegy ember, akit az egész nagy napon látni lehetett Karacsné portáján. Most kezdem csak furcsállani, tiz meg tiz év mulva, hogy Iszpászt ugy hitták hogy Iszpász. Micsoda nevezet ez egy szoboszlai embernek? Arcberendezésre s kiállásra olyan volt ez az Iszpász, mint sok másik parasztember, akit Kisnek vagy Kovácsnak vagy Csekének vagy Erdősnek vagy Bartának vagy Sóvágónak hittak. Én ugyan azt se tudnám kimagyarázni, mit tesz az hogy Cseke vagy hogy Barta, de ez már ugy van a nyelvemen hogy ez magyar szó s ugy van mikor kimondom, mintha tudnám hogy mit mondok. De avval hogy Iszpász, avval már meg vagyok akadva. Hogy jött ez az Iszpász ennek a lassu, mord udvarosnak a homlokára, vagy hova, hol is az emberen a neve? Örmény vagy cigány vagy tatár vagy miféle nemzet potyogtatta el ezeket az Iszpászokat a hajdu magyarság közzé? Vagy a jászok, vagy a kunok kaptak fel ilyen neveket magoknak s ő közzülök csuszott átal a hajdu világba Iszpász Sámuel? Igaz is, Karacsné nagyasszony nevével se tudok elszámolni magamnak, hogy hát mit jelent. Mi az hogy Karacs? Lehet hogy valamiféle mesterség nevezete volt hajdanában, vagy valami formáját vagy jelességét mondta ki valakinek ez a Karacs szó a régesrégi magyar nemzetben? Karacsné nagyasszonyt az imént visszaültettem emlékemben abba a faragott fekete karszékbe s most mintha odaállanék elébe, érzem azt az avas hideg szagot, ami jön a ruhájából meg a kezéről oszt megnézem az ő árnyékszinü nagy erős arcát. Mintha egy kiváló nagy kemény sült krumpli lenne a fekete keszkenő alatt. De ez a sötét sült krumpli emberarc, egy öreg asszony arca. Violakék ajkai be vannak huzódva, mintha más hitre tértek volna; csóktól, szótól, biggyesztéstől, sóhajtástól, mosolygástól hátrafordultak. Értelmetlen dagadt orra erővel áll elő az arca közepéből és valami furcsa hogy ez az orr meg se mozdul és nem kiabál valamit, nem mondja az embernek: há, te, te! Észreveszem a két szemét a nagyasszonynak és nézek ebbe a két szembe. Megmondanám milyen szinök van, nem tudom mondani. Feketének kéne mondani, dehát ez csak volt fekete, most olyan halovány sötétség s igy ráfoghatom hogy kék, mert kékes hályogos szine van a Karacsné nagyasszony szemének. A két szeme közepében egyformán az a bányacsillag látszik, az a kuti fény, az ami nem világit, mégis olyan ijesztő világos: az élet. Nem merek lenézni belé. Két szemére leszalad a két szemtakaró bőr, gyenge, ráncos, szik sötétes szemtakaró pillákkal, mint az abrosz széle s betakarja Karacsné nagyasszonynak a két szemét és sebesen felmegy megint a két szemhéja s ujra látom a két sikos szemét és megint betevődnek a szemhéjai és megint nem látom a két szemét. Ezek a szemtakarók igy csuszkálnak a szemeken egész nap, ki olvassa meg hányszor érnek össze s hányszor válnak el egy nap? Az egész életen végig? A két szemén felül a két szemöldökét nézem meg. Két borzolódva megfagyott hernyó jut eszembe rólok. Továbbad a szalma is eszembe jut, mert ugy állanak összevissza a két szemöldök szőrei mint a szalma fergeteg után. De nem szalma már ez, ha pernye. Fekete is meg fehér is mint a pernye. A hideg őszi füvek is eszembe jutnak, akik a mezőn rézsut állanak szárazon és egyenkint, elhagyatva. Ha odanyulnék a szemöldökéhez, egy ilyen szőr megszurná az ujjamat. Ez a két szemöldök összeakad az orra felett békételenül és eldugja magába azt a két meredek hasitást, amelyikek a homloka közepéből oda le vannak parancsolva mint a kegyetlenség. A homloka közepébe meg e két hasitás felett egy bibircsók van odateremtve. Egy violaféle szin puffadat, fénye van, egy erőszakos kis gömb, de olyan hogy majd kiszakad! Ugy van a nagyasszony homlokán mint a kolompéron is szokott lenni több vagy egy görcs, göb vagy szemölcs vagy mi, egy külön kis kolompér a nagy kolompéron. Minek az ilyesmi? Az almán is szokott lenni szemölcs, meg fekete pontok is szoktak lenni rajta. Minek? Micsoda tervtelenség ez, vagy micsoda tervezet? Micsoda törvénye vagy szerkezete van a teremtésben ezeknek a kis göringyeknek és foltoknak az emberbőrön, gyümölcsökön meg a föld testén? Miért van ott valami valahol? Csak? Mit gondoljon az ember mindenről? Talán ebben a violás puffadatban van Karacsné nagyasszonynak a mérge. Kegyetlen, mérges asszony volt az ő neve. Emlékszem, az egész község azt mondta róla: rossz öreg asszony, héj, az nem adna a koldusnak egy falás kenyért, ha ott adná ki éhen a lelkét előtte. Persze nem mondta az egész község egyszerre, ugy hogy a piacon meg az utcákon a népek mind átszólnának hangosan egymásnak egyszerre s a kapuba is kiállanának mondani s az ablakok is kinyilnának egyszerre s mind az emberek meg az asszonyok egy nagy vásárt csapnának véle, hogy milyen egy rossz vén kutya a nagyasszony. Csak ugy van az emberben az ilyen dolog, mikor emlékszik. A nagyasszony ölében egész nap ott volt egy fekete könyv, a nagyasszony zsótárja. A nagyasszony egyszer-másszor felvette az öléből, odatartotta kinyitva a zsótárt az orra elé s nézte. Ilyenkor a nagyasszonynak az arca nem is látszott. Ilyenkor osztán csupa fekete volt a fekete karszékben a nagyasszony, mert a fekete keszkenő alatt a nyakáig a zsótár fekete háta volt, az alatt meg már a fekete nagykendő volt a nyakába keresztbe borulva. Csak a keze volt külön a feketeségben, az a keze, amelyik a zsótárt fogta, de a keze se volt világos, hanem olybá tünt mint egy nagy kiaszott és megkékült gesztenyefalevél. Akadnak ilyen megkékült levelek őszszel a földön.

*

Estefelé nyáron, mikor az égen a legszebb felhők ültek, idelenn a földön meg olyan por göndörödött mint a köd, kinyitotta a nagy kaput Iszpász és a nagy kapun egymásután sétált hét tehén a Karacsné nagyasszony udvarára befele. A Hajnal szokott első lenni. Ez a tehén a nyakán meg a farán bociszinü volt, a két szarva ugy fordult előre, mint a H. Fekete Mihály gazda kövér és elpedert sima bajussza, ki, már mint H. Fekete Mihály gazda, pénztárnok volt a népbankban és fekete ruhában és uri vágásu csizmában ment be minden reggel hét órakor a bankba, édeses friss bajuszpedrőszagot engedve maga mögött a kövezett járdán. Utána, már mint a Hajnal után, aki a kapun belépkedve, kitartotta a nyakát és azt mondta: muuuhh, – jött a Julcsa befelé. Julcsa nagy magyar tehén volt, olyan fehér volt, mint a kimeszelt ház. A két szarva kiment a homlokából kétoldalt és lassu hajlással egyformán emelkedett fel és ugy állott a Julcsa fehér homloka felett, mint a bámulat két ága. Gombos is ilyen tiszta magyar tehén volt, ennek a Gombosnak a sárga szaruszin szarva kinyult kétfele vizszintesen, mintha valami Kinizsi lenyomta volna a szarvait s kihuzta volna egyenesre s ugy maradt volna. A Gombos evvel a két szarvával alacsonyabbnak látszott mint a Julcsa, pedig egyforma nagyok voltak. A Gombos után jött a Bimbó, a Gombos után olyan volt, mintha leesett volna a háta. Ez egy kis riska volt, csak a fél szarva volt a fejében, a másikról tudna mesélni, hol és mikor törték le a fejéről, ha egyszer életét kibeszélné. A fél szarva is olyan behajló sete szarv volt, hogy avval legfeljebb a maga homlokába tudna belédöfni, ha tulon-tul megszomorodna egyszer. A homloka kormos volt a Bimbónak, mint a bikának, ez a kormosság nem adott a Bimbó fejének gyászt vagy urasságot, nem, inkább melancholiát és alacsonyabbrendüséget csinált ott a Bimbó egész lényének és a Bimbó sikos őszinte szemei, melyek ugy ragyogtak mint két nagyon nagy téntacseppentés, azt akarták talán a világnak mondani: nekem igy is jó, fél szarvval, igy piszkos homlokkal, akárhogy jó nékem már e földön, itt hozom hátul a lábam közt ezt a nehéz tőgyemet, azért jövök én most ilyen lassan. A Lámpás, aki a Bimbó után az udvarba betért, az megint olyan tiszta fehér volt és olyan nagy volt, mint a három első tehén, igazán mindegy volna, ha akármelyiket azok közzül a három közzül hinák Lámpásnak, őtet meg Hajnalnak vagy Julcsának. Ha neve nem volna, akkor is csak ilyen szép csendesen vinné ő is azt a nagy dagadt tőgyit a kapun befelé. Csak azért Lámpás ő, hogy szerepelni tudjon ha róla van szó, mint ahogy az egyforma embereknek is megvan a külön-külön nevök. Azután jött a Szárcsa. A Szárcsa tiszta fekete tehén volt, olyan fekete volt mint amilyen a szárcsa. Csak a két szarva volt rajta világos a közepéig, a hegyök már azoknak is elsötétedett. Meg a tőgye volt rózsaszin, olyan rózsaszin mint az ártatlan meleg élet. A Szárcsa is csak olyan tehén volt, mint a többi, mégis a fekete szine miatt jobban imponál nekem, én nem tudom, komolyság borong őróla s ugy van mintha a teremtésnek vagy az élő nagy állatok mulandóságának a gyásza hatolna belső részembe. El vagyok fogódva, a tisztelet ösztönöz és olyanforma hangulat jön rám, mint az alkonyat, amikor az ember mindenen némultan elmerül.

A népeknek a legjobban tetszett a Svájcer, a hetedik tehén, aki mindig utolsónak jött az utcán a nagyasszony hat tehene után. A Svájcer nem tartotta be a tehenek távközét, jó hátul jött a mély füstölgő porban, mintha viz ellen gázolna vagy mintha valami édesded lusta álmokat hozna magában. Ez svájcer tehén volt, békeszerető szarva volt mint két kifli s az oldala olybá tünt mint egy fehér tenger teli sárga Afrikákkal. Olyan nagy hasa volt mintha mindig kis bornyu volna benne s olyan tőgyet hozott, hogy csuda volt hogy le nem szakad a tőgye. Olyan gyönyörü tőgyet hozott. Olyan feszesen állott ott a két hátulsó lába közt az a terhes sima tőgye s mégis hogy elrugta magát jobbra meg balra, ahogy a Svájcer lépkedett és hogy odaszorult a két lába közzé hátul ugy hogy a Svájcer erőlködött hogy széjjelébb legyen a két hátulsó lába a menésnél és ahogy a járó comb megnyomta a tőgyöt, kispriccelt az egyik meg a másik csecsén a tej mint egy kurta fehér villámlás a porba. A Svájcernek fájhatott a tőgye, mert meg is állott egy párszor az utban oszt felemelte fejét oszt az égre tartotta az orrát, a szája is kettévált, mintha fel akarna bőgni az áldás ellen, de nem bőgött, betette a száját, a fejét lejebb engedte s ment tovább olyan nehezen és olyan áldottan, ahogy muszáj volt idelent menni néki. A botos emberek megállva nézték a Svájcert. Az egyik botos ember utána nyujtotta a botot a Svájcernek, ugy dicsérte a Svájcert. Azt mondta: nézze mán sógor ezt a tehenet. Svájcer e. A Karacsné nagyasszony tehene e. Milyen tőgyet viszen e haza, affeneegyele.

Mikor már a Svájcer is belül volt a kapun, betette a kaput Iszpász. Az utcán elment a rongyos zsidó, kiabált a Karacsné nagyasszony kapuja előtt is, mert az is kapu volt, elkántálta mint egy zsidó imádságot hogy: csontot, ron-gyot, nyúúl-bűrt, óócskavasat… mi van eladóóó… asszonyook… A tehenek beállottak a szinbe, kiki maga helyére a jászol elibe. Ott állottak a hidláson, a fejökkel a vén deszkaoldalnak, a farukkal az udvarnak, oszt a csimbókos farkukat jártatták komótosan mint az ingáját az ingaóra, elől a fejökkel meg belehajoltak a jászolba, kotortak, zörögtek a jászolba hányt csalamádé közt, felvették a szájukkal oszt ráncigálták, tördelték a szép nagy hajlós csalamádét, olyan szivesen és kellemetesen ropognak azok, ha törik őket és olyan kezesen hagyják lefele hasogatni hosszu simuló levelöket és a csutkájok is meg a levelök is olyan igazi zöld, olyan friss mint eső után a jó egészség, olyan jóféle zöld a szaga is a csalamádénak, olyan jól esik azt a szagot az ember orrának szippangatni nyáron estefelé. A nagyasszonyt Iszpász lekocsikáztatta a gangról a szinbe. Igaz, azt elfelejtettem az elején, hogy a Karacsné nagyasszony karosszéke kocsi is volt, mert négy kicsi fakereke volt a négy lába végén. A tornácnak három pádimentom lépcsője volt, Iszpász egy deszkát felfektetett a három lépcsőre s ezen a deszkán tolta lefelé a gangról a nagyasszonyt az udvarra. Vagyis inkább huzta mint tolta, mert a nagyasszonynyal a karszék a pici kis kerekeken ugy megszaladt vón a deszkán, ha engedték volna, hogy Iszpász Sámuel szaladhatott volna vele beléragadva a karszék nyakába, hogy hóha hóha te, kiboritod a nagyasszonyt, oszt hogy ültetjük megin beléd! Szóval a nagyasszonyt Iszpász legörgette a szin alá, oda a Bimbó farával szembe, onnan mind a hét tehenet a legjobban vizitálhatta. Akkorra már mind ott voltak azok a cselédek, akik tejért jöttek. Ott ültek a padkán a szin végében a kapu felől. A padka az ól falában volt. Az ól vályogból volt és télire való lakása volt a hét tehénnek. Nyárára árendába volt az egereknek adva meg a csendnek, meg az éccakának, hogy nappal is meg tudjon legalább ebben az ólban húzódni.