Magdolna és egyéb elbeszélések
Part 4
– Idegen ember ilyesmit kérdez tőlem. Hát hogy mer maga éntőlem ilyet kérdezni? Mindent szabad maguknak, azt hiszik? Hát nem szabad… azért mert én keresem a pénzt… én keresem…
Sirt.
Aztán elment, belekavarodott a füstbe, a zajongásba, az elmázolt szinek közé, hogy csak kék foltnak látszott a ruhája.
És éppen énvelem beszélt igy.
*
Nem is tudjátok, ti többi emberek, hogy nekünk, álmodozóknak, hogy elszomorodik a lelkünk az ilyen kicsiségekért…
A PARASZT.
I.
Még a kaszinószobába is beszivárgott a nedvesség, úgy zuhogott künn az eső. A lapokat már végigolvasta mindenki, s éppen ezért, hogy átmenet legyen az olvasás és a kaláber között, jó ideig néztek a petróleumlámpába, amelynek nagyhasú üvegje mögött egyre ugrált a finom lángcafrang, mintha nyaldosta volna sárga nyelvével az üveget.
Aztán a doktor alkalomszerűnek tartotta, hogy elővegye a kártyát. Ott ültek négyen-öten a nagy asztal körül, erős, robusztus alakok, csak a gyógyszerész volt nyápic. Csupa egészséges alak, aki mintha csak az anyaföldből szitta volna a nagy erejét, akinek nem árt a pipa a bor, az asszony. Egészséges mély hangja van mindnek, éppen olyan egészséges az eszejárása. Mondom, csak a gyógyszerész volt ideges, csak ő hordott cvikkert és csak ő olvasta Schopenhauert.
A doktor elővette a kártyát. És hogy bevezesse a hangulatot, aforizmát mondott:
– Fölsőst játszunk… az alsós komisz játék. Először jön a gyilkosság, második az alsós kaláber, és csak aztán jön a lopás…
– Hát csak keverjen – idegeskedett a gyógyszerész.
És éppen kevert a doktor, a többi meg elrendezkedett az asztal körül, hamutartót tett maga elé, közelebb huzta a székét, amikor a függönyös üvegajtó kinyilott. Talán kopogtattak is, de oly gyöngén, hogy senki se hallotta.
És megjelent a füstös szobában egy csöpp asszony. Olyan finom csöpp városi asszony, aki eleven ellentéte a sok úri parasztnak. Megállott az ajtó előtt, föltolta a homlokára a fátyolát és minden félénkség nélkül szólt:
– Balás Pált keresem.
A szélesvállú jegyző nyugodtan fölállott, letette a szivarját az asztalra és nagyra meresztette a szemét. Aztán csodálkozó hangon szólt:
– Én vagyok az.
Erre már mind fölálltak. A gyógyszerész erőnek erejével be akart mutatkozni, úgy lökdöste vissza a többi. A jegyző ismételte:
– Én vagyok Balás Pál.
A csöpp asszony pedig kezet nyujtott neki, aztán belekapaszkodott a hatalmas karjába és vonszolta kifelé, miközben minden különösebb fölindulás nélkül megjegyezte:
– Igen? én a sógornéja vagyok.
Azzal kihuzta az előszobába. A jegyző nehány pillanat mulva visszatért. A vállát vonogatta:
– Tényleg, a sógorném. Adjátok ide a kalapomat.
Vette a kalapját és elment. Az ajtóból még visszanézett, és megint fölhuzta a vállát:
– Ki az ördög számitott erre!
Benn pedig egyelőre abbamaradt a kaláber, mindenki erről a jelenésről beszélt. Csak a gyógyszerész, aki adta a blazirtat, idegeskedett:
– Keverjen doktor, keverjen…
II.
– Az az ostoba Árpád az utolsóelőtti állomáson leszállott, nem tudom én, valami süteményt akart hozni nekem. És lemaradt szegény a vonatról, mikor jön a legközelebbi vonat?…
Pál csak ment mellette, szinte belefáradt abba, hogy nem merte szoritani a puha, leányos karját az asszonynak.
– Holnap reggel… hajnalban… felelt.
Hazamentek, a Balás Pál lakására, és az egész uton az asszony beszélt, nagyon örült neki szegény Pál. Azt gondolta azalatt magában, hogy mit jön ez az asszony ide az ő csöndes házába, ugyis fölzavar mindent, nyugalmat, kényelmet. Vigyázni kell, hogy még ingujjban se legyen az ember, a lábát se tegye föl a székre pipázni se szabad talán…
– Mindjárt gondoltam, hogy maga a Pál – fecsegett a kicsi asszony – mindjárt gondoltam, mert hasonlit Árpádra… brr, de hideg van, adja ide a kezét…
Megfogta, aztán halkan, elégedetten tette hozzá:
– Oly jó meleg.
Otthon aztán vacsorához ültek, Pál megint haragudott, de csak belül, kivül barátságos volt, finomkodott. Annyira nem volt paraszt, hogy ezt ne tudta volna tenni.
Aztán, ahogy jóllakott, a vacsora után jól megnézte az asszonyt. Szép, finomarcu, francia tipusú kis teremtés volt, kicsit borzas a haja, rendetlen, mintha éppen most csókolták volna meg erős öleléssel. A nyaka fehér volt és finom hajlású, az álla is.
Szép asszony volt, igen.
És folyton beszélt.
– Van szobám?
– Hát van. Majd ott…
És az üvegajtóra mutatott, amely mögött járt-kelt az öreg cseléd szilhuettje, vetette az ágyat.
– Nagyon fáradt is vagyok már, ugy kimeritett az utazás. Ólmot érzek a térdeimben. Nem is tudja, micsoda strapa az, tizennyolc órát utazni! Sokat utazik?
– Nem.
– Jobb is…
Az üvegajtó felé nézett.
– Ez az én szobám? Már megyek is… jójcakát, Pál. Reggel költessen föl, kimegyünk az uram elé. Képzelem, milyen arcot fog vágni a bolond…
A paraszt már nem is szólt, csak nézte az asszonyt. Ilyen finom teremtést még nem látott. Volt része az érett falusi gyümölcsökben, ölelt már asszonyt, nem is egyet… Aztán bakfislányoknak is adott szerenádot, ostoba fejjel, mámorosan, dáridó után. Sőt verset is irt. De ez az asszony finom volt, törékeny, és parfümje se volt, mégis, mintha érezte volna az illatát. Van olyan virág is, aminek érezni a szagát, pedig nincs. Aztán az öcscse felesége, tehát elérhetetlen, vagy legalább is…
– Jójcakát…
Pál fölállott és a kezét nyujtotta az asszonynak:
– Szép álmokat.
És a csöpp gyerekasszony mosolyogva állott meg a küszöbön, leányos bókot csinált. A paraszt érezte, hogy oda kell mennie és magához kell ölelni azt a teremtést. Tett is egy lépést feléje, de aztán megállott. Összeszoritotta az ajkát és csöndesen szólt:
– Jójcakát.
*
Csodálatos dolog. Jól vacsorált és mégsem tudott aludni. Hánykolódott az ágyában, egyszer a vánkost találta nagyon melegnek, megforditotta. Aztán nagyon a fejébe ment a vér, hát lehajtotta a párna csücskét, de ugy se volt jó.
Fölkelt, magára kapkodta a ruháját és kiment az udvarra. Esett még az eső csöndesen, igy éjszaka lehetett hallani a suhogását, locsogását is. Hangosan csorgott az eresz. Odament az asszony ablaka alá, de az már sötét volt. És ugy érezte, hogy oly jól esik ott az ablak alatt állni, jól esik meg fáj is.
– Csak nem bolondultam meg – dörmögött és visszament az ágyába.
– Aludjunk – szólt – arra fogok gondolni, hogy hogyan folyik a folyó… igy, ni… folyik, folyik…
Ez nem volt jó módszer.
– Számoljunk… egy, kettő… kilenc…
Még a száztiznél is ébren volt, de aztán leragadt a szeme, és elaludt.
III.
Hajnalban nem esett az eső, csöndes volt minden és hüvös a levegő. Az asszony már fölöltözve várta, aztán mentek ki, a mezőn, a vasut felé.
Csupa szomoruság végig a réteken. Az erdőszélen, a ritkás fák közt halovány köd, messze lilák voltak a hegyek. Alig van már zöld, csupa halványpiros, zöldeskék folt mindenfelé. De azért csupa szin mindenütt. Elmosott, szétmázolt, határozatlan halvány szinei az ősznek, amiket nem lehet különválasztani. Szürke az ég, nagyon szürke…
Ment mellette az asszony, kicsit halványabb volt, de azért üde, friss. Fogta a karját, élvezte a puhaságát, néha a kezét is a kezébe vette a paraszt. És szomoru lett a lelke, ő sem tudta, miért. Csak eddig tartott az egész, mert mindjárt itt lesz a férj és megcsókolja a feleségét. Akkor aztán vége mindennek. Nem is tudta, hogy miért, de érezte, hogy nagyon szép ez az ő szerelme, ami tegnap este született, és már ma reggel meg fog halni. Olyan elmosott szinű, határozatlan őszies akkord, ami nincs bevégezve és ezért csengeni fog végig, mindvégig…
Tudja isten.
Megjött a férj és egymás nyakába borultak a feleségével ott az állomáson. Már el is ment a vonat, amikor Pálra került a sor. Aztán szépen, lassan megindultak vissza a falu felé, a férj karonfogta a feleségét, mellettük ment a paraszt.
Sok mondanivalójuk volt a gyerekeknek, egyre beszéltek, úton-utfélen csókolóztak, ahogy muszáj a fiatal házasoknak. Mentek lassan az ut szélén, belegázoltak a piros gazba, lesorvadt, összegörbült falevélen jártak, nézték a szürke, kék vonalakat a látóhatáron.
És szépen, lassan csak elmaradt tőlük Pál, észre se vették. Fecsegtek, kacagtak, és a paraszt hátrább jött néhány lépéssel. A nagy csizmájával megtaposta az útszéli gazt, piszkált a bokrok közt a botjával és mosolygott. Ugy mosolyogva temette hűvös őszi reggelen azt az elmosódott, halvány érzést, ami tegnap született a lelkében.
Csak ment utánok, nézte őket, nézte az asszony fejét, amint ráhajlott az ura vállára, és igazán csak mosolygott, amikor mondta magában.
– Jól van gyerekek… jól van…
MAMZELL CLAIRETTE.
Virágos kertben, virágos bokrok közt, most, amikor már lehullott a halovány szirompehely az almafákról és ott boritja a gyepet, mint valami illatos, tündérvilágból hullott gyönge hópihe, hogy már ott zümmög a méhe a virágbaborult bokrok fölött, hogy fehérbe, rózsaszinbe és halovány zöldbe öltöztek a gyümölcsfák a lugas mögött, most jut eszembe a mamzell Clairette szomoru története…
Az almafák kivirágoztak az idén is és kivirágoznak jövőre, meg azután is mindig… Tavaszi párák szállanak föl a földből és elsuhannak a Clairette sirja fölött, ahol nincs más virág, mint az a néhány elszáradt, valaha édes illatu almavirágos ág, amit a masamódleányok vittek oda ki kora tavaszszal.
Elhervadtak, elhaltak, mint a szegény Clairette, napsugáros tavaszon…
*
Fehérpárnás ágyában, amikor kockát rajzolt a dunnára a déli napsugár, belopózva a kis négyszögletes ablakon, megmozdult mamzell Clairette. Sovány fehér karját fölemelte és révedező, bizonytalan mozdulattal emelte ki a székre tett pohárból az almafavirágot. Be akarta szivni az illatát, de amig remegő gyönge kezével az arcáig vitte, lehullott a halovány szirma. Ott hevert aztán a dunnán az a néhány rószaszinű, lehelletkönnyű szirom és csak a porzós, megtépett szálnak szivta be édes illatát mamzell Clairette. Lehunyta a szemét és amint szivta, valami szerelmes borzongás remegtette meg sovány, beteg testét; halovány orcáján pir gyult ki; kitágultak az orrcimpái és összeharapta az ajakát. Aztán igy, még mindig görcsösen szoritva a megtépett virágszálat, halkan szólt:
– Nyissátok ki az ablakot…
A két kisirt szemű, borzas masamódleány, aki csupa jószivből ott virrasztott a mamzell ágya mellett, egyszerre ugrott az ablakhoz, hogy bebocsássa a friss levegőt. És amint az első derüs, napfénytől üde lehellet besuhant a vasrácsos kis nyiláson, szegény beteg mamzell fölült az ágyában, elsimitotta haját a homlokáról és bágyadt mosolylyal, teli tüdővel szivni kezdte, mintha nem is a zsibárus-utca udvaráról, hanem valami almavirágos tündérkertből lebbent volna oda. Aztán köhögni kezdett és visszaesett a párnájára.
– Csukjátok be… csukd be Marika… suttogta fuldokolva. Aztán nagyot sóhajtott és mélységesen szomoru mosolylyal tette hozzá:
– Meg fogok én halni, Marika… pedig most virágoznak az almafák…
Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy Jutka, aki ott sirdogált a sarokban, hogy miért szereti ugy az almavirágot a mamzell. Csak azt tudták, hogy a mamzell beteg és azért a Verona szolgál ki a zsibárus-utcai kis boltban, amelyik ott szorong a többi között, amelynek az ajtajában éppen ugy állanak a kartonruhás, borzashajú lányok vajaskenyeret majszolva, mint a többiben, s amelynek a kirakatában éppen ugy sorakoznak a piros zöld, sárga kalapok, tollal, virággal, üvegszemű madarakkal…
Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy a sirdogáló Jutka, hogy a mamzellnak a vánkosa alatt egy imakönyv van, annak egyik lapján pedig ott szárad, sárgul már évek óta egy szegény, könyvbe ölt almavirág, az _igazi_, az édes, a könnyekkel áztatott… Mit tudták ők azt, hogy ez a többi almavirág, amit a házmester hozott a mamzellnak, csak közönséges, nem az igazi és csupán arra való, hogy a mamzell almavirágot lásson, mert nem akarja mutatni a szárazat, az imakönyvbe préseltet, az igazit!
Mert azt régen kapta. Virágos tavaszszal adta neki valaki, valahol egy szép zsendülő kertben, ahová kalapot vitt a nagyságának. Kicsi fekete bajusza volt annak a valakinek és édes volt a csókja… Egyszer ott suttogtak alkonyatkor a gyümölcsösben, akkor tépte le a fiu a fáról az almavirágot, ami ott szárad az imakönyvben.
Akkor még masamódleány volt a mamzell, azóta már üzletet nyitott és ott ragyog az aranyos fölirás a portál fölött korrekt franciasággal: Mademoiselle Clairette. Akkor még Klárikának hivták… Óh régen volt az! Azóta már el is hagyta a fiú, már meg is nősült. Szép fiatal felesége van… sokszor látja őket, amint erre sétálnak…
Csöndesen lihegett ott az ágyon és félig lehunyt szemével az ablak felé nézett. A Marika megigazgatta a feje alatt a párnát, aztán le akarta söpörni a dunnáról a szirmokat.
– Ne bántsd Marika… hagyd itt őket… szólt a beteg és védőleg tette viaszfehér ujjait a gyönge szirmokra.
Aztán csönd volt sokáig. A boltból, ahol egymás tetején állanak a nagy fehér skatulyák, néha be-behangzott a függönyös üvegajtón keresztül a masamódlányok vihogása. Aztán mintha az egyik figyelmeztette volna a többit, egyszerre elcsöndesett mind és halk suttogással folytatta a beszédet.
Künn, az utcán tolongott a déli korzó vidám népe. Jobbról is, balról is látszott, amint az utca végén sétált a tömeg. Fehérruhás lányok, napernyős fiatal asszonyok, kettesével, hármasával tolongtak a gyalogjárón, amelynek a szélén mosolyogva állott sorban a férfiak kiöltözött, jókedvü serege. Néha-néha a váci-utcából meg a másikból is asszonyok, lányok fordultak be a zsibárus-utcába és szines napernyőik alatt ott vitatkoztak a kalapos kirakatok előtt.
A mamzell Clairette kis szobájába nem hallatszott be a zaj. Csak az udvaron veszekedő cselédek hangja. A Marika regényt olvasott, a Jutka aludt a kopott pamlagon, a mamzell pedig még mindig azzal a szomoru mosolylyal az ajkán szunnyadozott a párnáin. A keze is ott volt még a szirmokon.
Egyszerre aztán a fehér függönyös ajtón megjelent a Verona árnya, Marika odasietett lábujjhegyen és kinyitotta egy pillanatra az ajtót de csak azért, hogy odaszóljon:
– Csöndesen, Verona… alszik…
– De kuncsaft van – szólt Verona – és nem tudom, mit csináljak.
Erre megmozdult Clairette és halkan szólt:
– Dehogy alszom… mit akarsz?
– Azt a piros moarészallagos kalapot akarja, de csak kilenc forintot igér érte…
– Tizenegy – suttogta a mamzell – máskor talán odaadnám kilencért is… de most… kell orvosságra doktorra…
Verona visszament. Az ajtó nyitva maradt és a mamzell félkarra könyökölve figyelt. A boltban folyton beszélt egy üde, fiatalos asszonyi hang:
– De mit gondol, édes lelkem? csak nem gondolja, hogy ezért tizenegy forintot adok! Ugyan, hogy is képzelhet ilyet! Még kilencet sem igértem volna, de hát az uram beleszólt! Mit is beszélsz te, öreg buksi, amikor nem értesz hozzá!
Erre aztán megszólalt a férfi is:
– No jó, pici babám, hát ne haragudjál olyan nagyon…
Benn, a fehér ágyon a beteg Clairette megvonaglott erre a hangra. Tágra meresztette a szemét, az alsó ajkába harapott és görcsösen kapaszkodott az ágy előtt álló szalmaszék támlájába. Hörögve, sajátos hangon susogta:
– Menjetek ki… alkudjatok!
A két lány csak bámult egy ideig, aztán kisompolygott, hogy a mamzell még egyszer rájuk szólt:
– Menjetek már!
Aztán amikor kimentek, Clairette gyönge, ingadozó testtel kihajolt az ágyból, hogy a boltba lásson. Megragadta a szék támláját és arra nyugtatta a fejét, bámult, merev tekintettel nézett a férfira. Az nem látta őt. Hörögve, a melléből fölszakadó sirással meresztette rá a szemét és csak bámulta, nézte… Nem is változott meg azóta. Csak a kis fekete bajusza lett nagyobb.
Az asszonyka a tükör elé állott és a fejére tette a pirosszallagos kalapot.
– Jól áll?
A férfi odasimult melléje és hizelkedve beszélt:
– Remekül… ahhoz a te göndör fekete hajadhoz, ahhoz az édes szép, nagy szemedhez…
A mamzell benn lehunyta a szemét és önmagát csalva boldog volt egy pillanatig, ugy képzelte, mintha neki mondaná ezt a sok szerelmes szót az a férfi… de azért lehunyta a szemét, hogy ne lássa, mint cirógatja, becézi ott künn a feleségét. Aztán boldog mosoly szállott az ajakára. A férfi folytatta:
– És igy profilban, akár egy angyal… Az a pici, csöpp száj… te édes…
Clairette fölnyitotta a szemét és látta, amint a férfi a szép kis kövér asszonyt ott a boltban, a lányok előtt magához szoritotta és megcsókolta a pici husos ajakát. Csupa élet volt az a kettő: az erős, szép fiu, és a duzzadó, piros kis asszony, akinek kivillant fehér karja a ruhaujja alól.
És ugy, egymást átölelve alkudtak tovább:
– No lelkem, hát állapodjunk meg kilencben.
– Nem lehet édes nagyságám…
Ebben a pillanatban benn sikoltozni kezdett a szegény beteg mamzell:
– Adjátok oda… vigye el!… csak ne halljam a hangját… ne lássam: adjátok oda… kilencért, nyolcért… ingyen! Vigye el, menjen!… óh én édes Istenem…
És zokogva tört elő a sirás beteg melléből – ott vonaglott az ágyán, a vánkosát is a földre dobta:
– Adjátok oda… menjenek!
A kis kövér asszony nagyot nézett, aztán a férje karjába kapaszkodott és igy szólt:
– Allons!
És kisétáltak a boltból. Akkor már mind a négy lány ott volt a mamzellnál, aki görcsösen kapkodott egyiknek a vállához, másiknak a karjához.
– Menjenek… óh én édes istenem!
Verona, a legidősebb, csodálkozva suttogta:
– Igazán nem értem, hogy ilyen semmiségért a mamzell igy esoffirozza magát…
*
Mit tudták ők, hogy a mamzellnak egy imakönyv van a vánkosa alatt…
SZEPTEMBER.
I.
Megint süvöltöz a szél a házak között hajnalban, szürke hajnalon. Sáppadtarcu emberek, ki tudja honnan, ki tudja hová surrannak az utcán. Összehuzzák magukat, a kezüket a zsebükbe sülyesztik. Csak későn süt ki a nap, de nem fehér, sárga már a sugara; este piros, mint a dércsipte levél, nem melegit, ott haldoklik az aszfalton. Végigszaladoz az utakon, lángot gyujt ablakon, utcalámpán, szivébe lopja magát az embereknek.
Sötét emberek az alkonyatban állnak, járnak és érzik a szeptembert. Vágyakozik a lelkük a tarlóra sárga mezőkre, ahol a nyár siránkozik, összehuzza virágos szárnyait, lepkehimes ruháját, szomoruan, lassan eltünik az erdőben alkonyatkor, amikor kipirul az ég.
*
Szomoru hajnalon indulásra készen áll a vonat. Kopogtatják a kerekeket. Az egyik mélyen szól, a másik magosan. Hosszu fekete sorban állanak a vaggonok, előttük füstöl, gőzölög a mozdony. A gépész törülgeti kóccal, olajos bádogedény van a másik kezében. Alól a kerekek közt sistereg, zug, forr valami, és vékony fehér gőzsugár tolakodik elő a feketeségből.
Egyedül a perronon sötét ruhában, sürü fehér fátyollal egy asszony áll. Finom uri aszszony. A férjétől megy, szökik haza az anyjához, mert bántotta a férje nagyon, rosszasággal vádolta a szomoru asszonyt.
Nem is sir. Szereti a férjét és semmivé szeretne válni, hogy se itt ne kelljen maradnia az uránál, se az anyjához ne kelljen mennie.
Leszáll a lelkére a szeptember langyos sugarával, szomoru fényével.
Beszáll a kupéba. Nedves, hideg minden. Egy szürkebajuszos ur ujságot olvas a sarokban. Jobb volna egyedül lenni, de most már mindegy.
– Itt maradok.
És odamegy az ablakhoz, kibámul a perronra. Nini, ott az ablak mögött lámpánál irkálnak a hivatalnokok. Ők itt maradnak, ebédelni mennek a városba, meg megint visszajönnek. Itt, ahol izzik a levegő az érkezések örömétől, a távozások fájdalmától, ők az érzéketlenek. Irnak, semmi közük az egészhez. Kitöltik a rubrikákat, mindegy ha sirnak, nevetnek is künn.
Az egyik egyenruhás eldarálja az állomásokat. Az ajtón kitódul a pakkos, nagykabátos nép előrehajtott fővel, komoly sietéssel. A parasztasszonyok hosszu sorban kopognak végig csizmájukkal az aszfalton, a harmadik osztály felé.
A mozdony egyre élesebben zug, forr, sistereg.
Ott… ott… mintha a férje volna…
Nem az.
Már hogy jönne az ide. Nem jön utána. Pedig lett volna ideje, még nincs későn, de nem akart.
Már beszállott mindenki. A hordárok a homlokukat törlik piros, kék, fakó zsebkendővel, néhány a pénzét számolja. Aztán elkullognak. A kalauz siet ide-oda.
Még most is jöhetne, de nem nyilik az ajtó.
– Eh, hát nem jön, ne is jöjjön.
Bevetette magát a sarokba, a fejét a nagy bőrtámlára támasztotta és nézett, de nem látott. A szürkebajuszos öreg ur egyet lapozott az ujságjában. Aztán tovább bujta.
Észre sem vették, már ment a vonat. Vagy talán az a másik megy, ami ott van mellettük? Nem, az övék megy. Előbb lassan, aztán gyorsabban.
Föl akar ugrani, hogy még egyszer kinézzen, hátha érte jött.
Künn aztán, hogy kiértek a csarnokból, bevagdosta a szél az esőt a kupéba. Az öreg ur letette az ujságot, kinézett a szemüvege fölött a bokrokra, fákra, fölhalmozott sinekre, aztán az asszony felé fordulva halkan szólt:
– Megengedi, hogy becsukjam az ablakot?
Szomoru mosolylyal bólintott igent. Az öreg cibálta a szijjat, amig egyszerre csak engedett és becsukódott az ablak.
És kivűl maradt a lárma, zakatolás, süvités. Tompa, kábult bugás lett belőle, amelyhez a kerekek zökkenése verte a ritmust. És az asszony utánozta ezt a zökkenést:
– Traramm, traramm…
Igy fog ez zökkenni estig.
Fojtogatta valami a mellét. A fátyolát fölhajtotta és ugy nézett az ablak felé. Semmire sem gondolt, zugott a feje a virrasztástól, egész éjszaka töprengett.
És egyszerre csak észrevette, hogy az öreg ur részvéttel nézi a sáppadt, finom arcát, az idegességtől csodálatosan fénylő szemét, ugy a szemüvege fölött, meghajtott fővel, olyan komikusan…
*
Estefelé ott lesz a vonat, mind a sok kocsi, ahol az édes anyja lakik. Nem tudja senki, hogy jön, senki se jön elébe.
Majd csak begyalogol szépen a faluba, bekopogtat az ajtón. Fehérhaju öreg mama ki fogja nyitni az ajtót, hátra fog lépni a csodálkozástól.
Igen, ugy lesz, mint a novellákban:
– Lili…
– Anyám…
Ez elkoptatott párbeszéd, de igy lesz, igy kell lennie. Aztán ledobja a kalapját és odaborul az anyja vállára. Sirva mondja el, elmondja mind, ami csak a szivén fekszik, és vele fog sirni az édesanyja estélig, bele a késő éjszakába. Annyit fognak beszélni, annyi mindent el fognak mondani, oly nagyon fog fájni, és az oly jó lesz…
Csikorog a fék, megállanak oldalt a fák, póznák, sárga mezők. Az állomáson egyhangu kongással jelzik a következő állomásnak a vonatot. Az öreg ur mosolyog a szürke bajusza alatt és gondolja, hogy mily bolond az ifjuság.
Végig a nagy mezőkön csönd szunnyadoz. Még nincs sötét, de ott leskelődik már a sötétség a hegyek mögött.
II.
Fehérhaju öreg mama az ablaknál ül, bőrpárnás széken. Künn a szőlők mögött alkonyodik, és az üvegen belopja magát a szines sugár. Olyan az ég, mintha üvegből volna, áttetsző. Alól vörös, mint a pipacs, följebb sárgul, halványzöldre ultramarinkékre válik. Egészen fönt még világos. De már előoson a hegyek mögül a szürkeség, és messze, tul a földeken sipol a csősz hosszan, bántóan.
– Egy nagysága van itt – mondja a cseléd.
És már ott áll a küszöbön Lili, ahogy a festők a megtérő bűnösöket rajzolják.
Öreg mama kezéből kisiklik a kötés. Szürke fátyol hull a hegyekre. És borzongat a szél.
– Megjöttem.
Érti az öreg mama, szót sem szól, vele született a tapintatos jóság. Lili leül, a kalapját leveszi. Nincs drámai jelenet.
– Fáradt vagyok… álmos. Nehéz a fejem…
– Ej, ej kicsi lányom, dőlj le a pamlagra. Hozd ide azt a vánkost Teréz, ugy ni. Ide, ide picikém… följebb a fejecskédet… ugy. Pihend ki magad gyermekem. Hüvös van odakint.
Szállnak, suhanva szállnak a rongyos fekete felhők a földek fölött. A hegyek peremén piros vonal.
– Pszt, csöndesen Teréz… alszik… Hozd be a lámpát, majd meggyujtjuk, ha kell.
– Nem alszom, anyám.
Gyorsan feketedik minden kivül. Már égnek a csillagok a nagy boltozaton szerte. Sok csillag, millió csillag… A hold a felhők mögül leskelődik. A kis szobában álmos, bágyadt csönd, nesz se hallszik, pedig ugy dübörg, zug, csattog a lárma mindkettejük lelkében.
Nem kérdezi, hogy miért jött a lánya. Tudja jól, mi hozta ide. És a lány se szól, minek szóljon, igy nem fáj olyan nagyon, ha senki se tudja.
Öreg mama a pamlag szélén ül, a lánya lábánál. Lili a vánkosba buvik, fogja az ujjával a cihát, belecsuklik, belesir a puha tollba, csak ez a hang lüktet a sötétben,