Part 2

És még soha ugy nem játszottam a hajnal himnuszát. A kiséretet a természet szolgáltatta hozzá. És ahogy megkomponáltam a himnuszt a lombsusogásból, a falevelek remegésének csak én hallottam neszéből, a diadalmas napkirály hangulatából, ugy kisérte a játékomat mindez. És amikor a végén a nagy király méltóságos ritmusu indulója fölhangzott, a kacér kis villa fölött megjelent a nap és a szemembe szórta a sugarait, mintha mondaná:

– Itt van az arany, az élet, én bolond muzsikusom!

És kimerülten, verejtékkel boritva estem össze, ahogy vége volt. A Stradiváriusz odacsapódott a kavicsra még most is megvan rajta a karcolás, csak a vonómat szorongattam.

Fölszedtek és három hónapig küzdöttem a halállal. Tudom – akárhogy fog is mosolyogni rajta, – hogy csak azért nem haltam meg, mert arra a csókra vártam. Az asszonyról még csak nem is hallottam. Az ilyen egészséges asszony nem megy a kórházba a trubadurját ápolni, az a hiszterikusok szokása…

Aztán amikor kieresztettek, már tavasz volt. Csupa akácillat volt a kertjük akkor este, amikor odaszöktem, hogy számon kérjem tőle azt a csókot, amiért három hónapig haldoklottam és ami beteg testemben még tartotta a lelket. Valami nagy vacsora volt a kertben. A bokrok közt átpislogott a kerti lámpások lángja és látni lehetett a hosszu asztal körül ülő vidám társaságot. A gyerekek lampionokat aggattak az ágakra.

Nem akartam közibük menni. Az asszony maga ügyelt föl és ki-bejárt a házból a kertbe, meg a kertből a házba ott a bokrok közt, sötét kis uton.

Ott vártam meg.

Egyszerre csak jött; fölfogta a szoknyáját. Pici fehér csipkés kötény volt rajta.

– Jesszus, ki az? Szilveszter?

– Én.

– Bolond. A csókért jött.

Remegtem, alig tudtam állani a lábamon.

– Igen. Azért.

Elmosolyodott és pajkosan megveregette puha tenyerével az arcomat.

– Lesoványodott, Szilveszter…

– A csók?…

– Nono! Megigértem, megkapja. Szépen muzsikált.

Megfogtam a kezét és az ajkamhoz szoritottam; aztán határozatlan mozdulattal, amelyet igazán nem is szándékosan csináltam, át akartam karolni a derekát. Kellemetlen kifejezést öltött az arca.

– No?! Mit gondol maga?…

– Az igéret…

Most ő fogta meg a kezemet. Erre az érintésre ugy elgyöngültem, hogy le kellett hunynom a szememet. Vitt, vonszolt magával. Egyszerre csak ott álltunk az asztalfőnél, a megvilágitott, meglepett arcok előtt.

És beszélni kezdett tréfás komolysággal:

– Hölgyeim és uraim, én Szilveszter urnak megigértem, hogy megcsókolom, ha az ablakom alatt eljátszsza a hajnal himnuszát. Eljátszotta, önök is tudják. Most meg fogja kapni a csókot.

És hirtelen megcsókolt.

Nagy taps, éljenzés, pohárcsörgés zugott fel erre. A férje ott ült és elégedetten mosolygott. Bizonyára már elmondta neki igéretét. Csak éppen, hogy bele tudtam kapaszkodni egy széknek a támlájába. A bokrok előtt bóbiskoló cigánybanda fölriadt a zajra és vidám tusba vágott. Zugott a vidámság, csörrentek a poharak, éljeneztek, kacagtak az emberek és az egyik fiatal ember fölállott és mámoros hangon kezdett a tósztjába:

– Hölgyeim és uraim…

A többi már a zajba fult. Mulattak, tulkiabálták egymást, a cigány huzta.

Az én asszonyom pedig beszaladt a házba, hogy ott legyen, amikor a pezsgőt fölbontják…

Láttam, hogy mámoros fővel már elfeledték a csókjelenetet s csak holnap fognak rá majd emlékezni és akkor mosolyognak rajta.

Senki sem vett tudomást róla, hogy elsompolyogtam. Haza mentem.

*

Igy beszélt Szilveszter és hozzátette:

– Még most is sirok bolond fejemmel, igen sokszor, hogy miért nem csókolt meg ott a bokrok közt, amikor egyedül voltam vele… Egyszerübb lett volna és én meghaltam volna a boldogságtól. De neki izgalmat okozott volna és éppen ezt nem akarta. Az megzavarja az egészséges nyugalmat. Igéretről volt szó és tudta, hogy bolond vagyok, hát megadta… Nagyon egészséges asszony volt…

Ezzel aztán vége volt a Szilveszter elbeszélésének. Fönn az égen a lila és a mélységes ultramarin után a fehérre váló halványkék következett.

– Menjünk haza…

A sarkon egy kocsi állott. Szilveszter füttyentett neki. Nem jött. Aztán, a mikor hiába füttyentgetett, elkiáltotta magát rekedten, valami kétségbeesett akcentussal a hangjában:

– Kocsis!…

És ahogy ott álltak hangtalan néma sorban a házak, az egyikből, alól, a kávéházból beleszaladt a ködbe a köpenyeges kocsis, a kocsija felé.

Aztán az egész uton, a kocsiban azt gondoltam, hogy egy betegagyu müvésznek az a legnagyobb tragédiája, ha egészséges asszonynyal találkozik ebben az életben.

ÁDÁM, A HIVATALNOK.

Akik minden reggel látjátok Ádámot, amint végigbandukol az utcán kopott ruhájában, a hóna alatt némely iráscsomókkal, keserves munkájával annak az ő néhány, pihenésre szánt órájának, ne higyjétek, hogy öröktől fogva szürke volt és örökké szürke leszen az ő élete. Volt abban már egy rózsaszinü nap is, az Ádám nagy napja. Ő maga sem tudja, hogy csöppent belé és azt meg talán senki se tudja a világon, hogy miképpen bontakozott ki belőle. Rózsaszinü nap volt, vidám nap. Istenem, szegény Ádámnak káprázik még most is az esze tőle, ha rágondol.

És ugy történt a dolog, hogy a főnök ur, ott az adóhivatalban, ahol rubrikákat töltenek ki már a világ teremtése óta, valami aranyos rendjelet kapott. Ki is volt irva a hivatalos lapban és az egyik kolléga azonnal bankettre gondolt. Körül is járt a hivatalban a tervével. Ádám nem tudta, hogy miről van szó és ott görnyedt az irása fölött, félszemmel a mulatós kolléga mozdulatait kisérve.

Az asztaltól-asztalhoz ment és mindenkinek a fülébe sugott valamit. Ádám csak azt látta, hogy egyik is, másik is az asztalra üt, vagy a mulatós kolléga vállára. És olyanokat hallott hogy:

– Pompás eszme!

– Kitünő gondolat!

– Zseniális!

És még sok más szuperlativuszt, ami igen izgatta Ádámot. Hogyan? Hát a mulatós kolléga őt kihagyja? Ő hozzá nem jön sugdosni?

Aztán ugy gondolkozott, hogy a jó hivatalnoknak mindegy, ha ágyuznak is körülötte, és tovább irt. És egyszerre olyasformán hallotta, hogy a mulatós az ő asztala felé jön. A szive dobogni kezdett, érezte, amint a vér a nyakába, az arcába tolul és nem mert felnézni. Aztán a vállára ütött a mulatós. Suttogva szólt hozzá:

– Ugy-e, maga is velünk tart. Ádám?

– Igen, én is. Nem, nem tartok. Mi az, miről van szó?

Azt se tudta, hogy mit beszél.

– De Istenem, Ádám, mit izgatja magát olyan nagyon… Nézzék csak! Hát beszéljünk nyugodtan. A főnök urról van szó.

– A főnök urról!…

Igen. Tudja, hogy érdemrendet kapott, ugy-e?

– Tudom.

– No hát, ugy gondoltuk, én is, meg a többiek is, hogy illendő volna egy kis bankettet rendezni; jól esnék a főnök urnak.

– A főnök urnak?…

– Annak. Elmennénk együtt vacsorázni, aztán valami kávéházba feketére, aztán haza. Az asszonyokat is elhivjuk.

– Az asszonyokat is?

– Mi az? Talán ellenére van? Hát jól van, nem hivjuk el az asszonyokat! Ádám, furcsa ember maga…

Szegény Ádám a zsebkendője után kapkodott. Izzadt és összefolyt előtte a betü az iráson. Zugott, kalapált valami a fejében erre a nagy csábitásra. Csupa uj, káprázatos dolog: bankett, kávéház, asszonyok… Istenem, asszonyok!…

– Nos, hát jön, vagy marad?…

Ádám olyasformát hebegett, hogy majd később megmondja. Gondolkodási időt kér.

– Jól van – szólt a kolléga – gondolkozzék, de annyit mondhatok, hogy megbánja, ha nem jön el… Sok szép asszony lesz ott, aztán a főnök ur is jó néven venné…

Igen. A főnök ur. És éppen ez a pont volt az, amely legjobban csábitotta Ádámot. Mert különben nem volt a dologhoz nagy kedve. Ő csak délben ment el a vendéglőbe, ahol megvolt a kis sarokasztala mindig. Még azt sem kérdezte a pincér, hogy bort parancsol-e, vagy sört, kéremalássan. Csak hozta a három deci fehéret, meg a szódát hozzá. És olyan szépen megköszönte a három krajcárt.

Kávéház? Sohasem volt kávéházban. Hisz oda csak dologtalan emberek, meg lumpok járnak. Ő csak mellette járt el és lopva nézegette a tükörablakokat, amelyek mögött ujságot olvastak, kávét ittak az emberek.

Asszonyok? Hát tudja Isten, szép dolog az… Arra, az üllői-uton is jár mindig egy szép asszony, minden délben találkozik vele… És olyan jó szaga van a ruhájának, ha elsuhog mellette, a pici kis karja kiduzzad a ruhából és olyan ábrándosan néz… a lába meg akkorka mint valami… szóval igen kicsike.

Szép dolog az.

Aztán baj az, ha az ember egyszer életében kirug a hámból? Ugyan ugyan… Hát kinek tartozik ő felelősséggel? Senkinek. Ki kérheti tőle számon, hogy hol volt az éjszaka? A házmesternek meg a szobaasszonynak meg fogja mondani, hogy uri bankettre megy, csupa finom ember közé, jó társaság…

Micsoda?

Semmit sem fog mondani! Nagyszerü! Kinek mi köze hozzá, ha elmarad. A férfi legyen ura akaratának. Meg aztán a főnök ur is ott lesz. Asszonyok is lesznek.

Belecsapta a tollat a kalamárisba és a mulatós felé kiáltott:

– Kovács ur, kérem!

– Tessék?

– Elmegyek a bankettre!

És hirtelen lebujt a fejével az irásai közé, mert nem kell azt a kollégáknak látni, ha az ember elpirul…

*

Otthon először is tiszta gallért kért a háziasszonyától, aki öreg volt és aki megjegyezte, hogy még csak szombat van.

– Bánom is én, akármi van, csak adjon gallért. Az ilyen uri társaságba nem mehet az ember piszkos gallérban. Aztán asszonyok is lesznek.

És még meg is krétázta, mert nem volt elég tiszta. Az a mosóné mindig kiforditja, hogy kivül van rajta az irás.

Valahogy fölkászolódott, miután még be is tintázta kissé a fekete kabátját, ott, ahol kopottas zöld volt. Aztán nekiindult a bankettnek.

– Természetes – gondolkozott az uton – hogy nem fogok odaülni ahol az asszonyok vannak. Mert nem jó az, ha olyan nagyon szagos a ruhájuk. Ott valahol a főnök ur körül szoritok magamnak helyet és messziről nézem az asszonyokat. Bort nem iszom… majd csak nézem, hogy hogyan csip be a többi, mert ez igen mulatságos. Majd én hazakisérgetem őket. Igen. A kávéházban mindjárt feketekávét fogok inni, hogy ne álmosodjam el és elhozatom a nagy francia ujságot. Istenem, istenem, talán már el is felejtettem azt a kis franciát… Tényleg egy mondatot se tudnék konstruálni…

És szépen elérkezett a vendéglőbe, amelynek a kerthelyiségében már nagy patkóban fehérlett az asztal. A sarokban magányosan szomorkodott ő rendes kis asztala. Mintha szemrehányásokkal illette volna:

– Ejnye Ádám, hát hütlen lettél? Szép, öreg, szép… lumpolsz…

Csak belékeveredett a zajongó nagy társaságba, ahol tényleg voltak asszonyok is. De az már igazán nem volt szép, hogy némelyik kolléga nem vett fekete ruhát. Aztán elszorult a szive, hogy látta azt a sok embert, aki között szegény maga ugy elveszett. Otthon, a tükre előtt, amikor kiegyenesedett, olyan volt, mint egy miniszter, a fekete kabátjában, a fényes fehér gallérjában. Itt, a sok cifra dáma, fecsegő ur között elenyészett, szinte nevetséges volt az ő elegánciája.

Aztán leültek mind, és Ádámot megfogta a mulatós:

– Ide, Ádámka, a szép asszony mellé. Csak üljön le. Vér Ádám – Müllerné nagyságos asszony…

– Van szerencsém.

És már hozták is a bort, meg az ennivalót.

– Igyék, Ádámka!…

– A szép asszonyok egészségére!

És a szép asszony mélyen belenézett az Ádám szemébe a koccintásnál. Ő csak azt figyelte, hogy a máséba is belenéz-e és majdnem sirt, amikor látta, hogy tényleg belenéz.

Ott ült mellette csöndesen, szerényen iszogatva a poharából, csak néha-néha loppal tekintgetett feléje. És ugyan miért kacérkodik az az asszony mással is? Mit bántja őt azzal, hogy másnak is a szemébe néz, hisz oly jól esett az ő szürke, csöndes lelkének, hogy simogatva, édesen végigszaladt rajta az a meleg asszonyi pillantás.

– Ilyen érzés lehet az – gondolta – ha megcsókolják az embert. Mert ennél jobb érzés nincs is a világon…

Aztán csöndes, elégedett mosolyra huzódott az ajaka:

– Hát még ha felesége van az embernek… az mindig igy néz rá…

Nagyon naiv fiu volt Ádám, pedig már ősz szálak is csillogtak a hajában.

A cigány cincogni kezdett, majd hogy valaki tárgyalt a primással, belevágott egy szomoru nótába. A prim vitte a szót, a többi, cimbalom, brácsa, bőgő utána zudult a vontatott szomoruságával.

És csodálatos hangulat szállott Ádám lelkére. Ime, egy pillanat alatt belekerült abba az illatos, kavargó, káprázatos szinekkel ékes világba, amelyről eddig még csak nem is álmodott. Valami végtelen szomoruság ülepedett a lelke mélyére, és ő nem tudta, hogy azt a szomoruságot mi okozza.

Csak élvezte azt az érzést és nézte a szép asszony gyürüs pici kezét, amely ott nyugodott az asztalon. Mennyi pici vonás, ránc van ezeken a hussá vált rózsaszirmokon… Itt kicsi, rózsaszin gömbölyödés, harmonikus vonalka, ott fehér simaság, üdeség… Gödör is van rajta, apró, hullámos vonalu, mintha valami virágnak a titkos, sziromvédte kelyhe lenne, amelyben az illat születik.

Oh, ha abba a kicsi gödörbe illeszthette volna a sóvár ajakát, a mely még nem érzett édesebb mézet a méhcsinálta méznél; ha megsimogathatta volna, az arcához szorithatta volna azt a hullámvonalas, dombos kis kézfejet, ő, aki a bársony puhaságát is csak ünnepen élvezte. Biztos volt felőle mámoros fejével, hogy ott menten megszakad a szive, ha az a szépséges királynő csókra nyujtja a kezét…

Istenem, hát az a néhány pohár bor okozta volna, hogy az alatt a rövidke pár perc alatt olyan szerelmes lett, mint valami huszesztendős diákgyerek?

Aztán hirtelen elkapta a pillantását a kicsi kézről és a pohár felé nézett. Mert még gyanakodnának, ha látnák, hogy azt bámulja…

Hát titka is volt már, édes, fájó titka az Ádám szürke lelkének. Ijedten nézett körül, hogy nem figyeli-e valaki, és örült, amikor látta, hogy senki se vet rá ügyet. Mindenki mulat, lármázik, még annak az édes, kacér asszonynak a férje is, ott a tulsó végen. Hogy oly sokáig el tud maradni a felesége nélkül…

Mintha megbillent volna egész életének az egyensulya, ugy érezte. Hát itt marad reggelig, mulat, tönkreteszi magát, hisz ugyse látja többet az ő szép asszonyát, soha többet! És nem bánja, ha elaluszsza az időt nem megy többé hivatalba, elzüllik, és csapszékekben fogják összeszedni minden este. Mert összeroppant, megdőlt az egész világ, amiért férje van az ő szép asszonyának.

És elhatározta, hogy őrüljön meg, haljon belé, de megcsókolja azt az asszonyt. Föláll, átöleli és megcsókolja. Aztán verjék agyon, dobják ki, nem bánja.

Majd csöndesebb lett a lelke. Ravaszul lehajolt az asztal alá, mintha leejtett volna valamit és lenn, ahol idegesen, a cigány nótájának a taktusára mozgatta aprócipős lábacskáját az asszony, finoman, ugy, hogy még ő is alig érezte, megcsókolta a térdén a suhogós selyemszoknyáját. Talán nem is ért hozzá az ajaka, de neki elég volt a tudat, hogy megcsókolta…

Aztán fölkelt és szó nélkül, köszönés nélkül ment hazafelé. Csak kiment a kertből az utcára, senkise kérdezte, hová megy. És ment a sötét éjszakában, a házak tövében, majd hogy nem surolta a falat tintás, kitisztogatott kabátjával. Mit bánta, ha meszes is lesz, hiszen csak azért volt érdemes élni, hogy azt az asszonyt lássa az ember. De tovább már nem birta.

Ment, sietve ment hazafelé és a mint a széles, lámpavilágos, kávéházas utcából az ő kis utcájába fordult, ahol a sötétségben messze pislogott a lámpa, Ádám előbb szepegett, majd rángatózni kezdett az ajka széle, aztán kitört belőle a sirás keservesen, nagy, sürü könnyekkel, amelyek végigsiklottak az arca barázdáin, a szürke bajuszán és lehullongtak a gondosan kitisztogatott fekete kabátjára.

És nagyon sirt Ádám, az adóhivatalnok, akár csak valami bolondos szerelmes huszéves diák…

A BŰN.

Lenn, éppen az ablakunk alatt valaki becsapta a vasrácsos kertajtót. Az asszony volt, a házigazdánk kis felesége. Becsapta maga után az ajtót és megállott előtte a napsugaras utcán. Begombolta a csöpp fehér keztyűjét, billegette az ujjait, megforgatta néhányszor a kezét, hogy elég formás-e benne, aztán kifeszitette a napernyőjét, balkezével fölkapta a világoskék ruháját és megindult előre, be a város felé, a templomba, és vissza se nézett ránk, akik az ablaknál állottunk. Pedig jól tudta, hogy mindannyian szerelmesek vagyunk belé.

A vasárnap délelőtt csöndes, unalmas hangulata szállott a mi napsugaras kis utcánkra. A kékruhás kis asszony után messze porzott az utca és mi néztünk utána mind, semmire másra nem gondoltunk abban a percben. Még ott csillogott az utcavégen a fehér selyemernyője a napon, aztán eltünt.

És üres lett az utca, csöndes. Kocsi se járt rajta és fölhallatszott a kertből a méhek zsongása. Az ablakpárkányon fényes zöld legyek sütkéreztek lustán, mintha ők is unatkoztak volna. És megjöttek a másik utcából a halászok, kattogó facipőben, fura járással, amin meglátszott, hogy szétterpesztett lábbal szoktak állani a csónakban. Lányok is jöttek nagykendőkkel, kék ruhában, piros ruhában és ki volt cifrázva a hajuk, mintha egész héten azt kenegették, csavargatták, simitgatták volna.

Olyan furcsa figurák voltak a halászok a napsugaras utcában.

És visszaültünk a helyeinkre mind az öten, kosztos fiuk, akik ott laktunk a tanár ur házában, és igen nagyon hallgattunk, mi kosztos fiuk.

Aztán az egyik, aki szőke volt, végigsimitotta a homlokát és igy szólt:

– Most a tanár ur sincs itthon, ő meg templomba ment…

Eddig mondta és senki sem volt kiváncsi a folytatására. Mindenki a fehér napernyőre, meg a világoskék fodros kis szoknyára gondolt. Azért mégis folytatta:

– Senki sincs itthon és én gondoltam már, hogy meg lehetne nézni…

– Mit?

– Hát az ágyat.

– Kinek az ágyát?

Megint az izzadó homlokát simogatta, aztán nehezen kinyögte:

– Az övét.

Csönd volt. És tovább beszélt a szőke:

– Én megyek is. Kibontom az ágyát és megnézem. Hamar, mig vissza nem jönnek. Mert én meghalok…

És fölkelt, megindult az ajtó felé. Mi, szegény fiuk, akik olyan nagyon szerelmesek voltunk bolond tizennyolc éves fejünkkel, egyszerre fölkeltünk és mentünk utána. Egy szó se hangzott, csak mentünk hallgatag. Le a lépcsőn, osonva, görnyedve, minden roppanásnál halálra ijedve. A szőke remegő hangon beszélt:

– Nem kell félni. Még most a rendes uton megyünk. Hátha a szalonba akarnánk menni, nem erre mennénk?

Azért mégis féltünk és csöndesen léptünk a szalonba. Az is az ő parfümjével, az ő nevének a kezdőbetűivel és az ő arcképeivel volt tele. A szőke borzasztó izgatott lehetett, mert zongorázni kezdett.

– Csak menjetek be – suttogta – én vigyázok. Ha abbahagyom a zongorázást, baj van.

És vakon tolongtunk előre a hálószoba ajtaja felé. Az egyik, aki piktor volt, azt mondta, hogy ő csak viccből jön velünk. Semmi köze az asszonyhoz, látott ő már hálószobát.

Borzasztó nagyot pattant az ajtó, amikor kinyitottuk. Végigszaladt rajtam az ijedtség és éreztem azt az érzést, ami máskor, esténként elfogott, a mikor az asszony aludni ment. Akkor éppen igy pattant az ajtó.

Óh, csak egyszerü két vaságy volt és ott lógott fölöttük a feszület a falon.

Egyszerre elhallgatott a zongora és a szőke megjelent a küszöbön.

– Nincs baj, de én is látni akarom…

És nem gondoltunk már arra, hogy rajtakaphatnak, mert megittasultunk ettől az izgalmas gyönyörtől, itt a párnás szobában. A szőke odament az ágyhoz és levette róla a takarót. Fölül két paplan volt, azt is le kellett emelni, csak alatta voltak a vánkosok.

Egymáshoz szorulva, kimeredt szemmel, visszafojtott lélekzettel néztük a párnákat. A szőke tovább kutatott. Aztán egyszerre lekapta a fejét az egyik vánkosra és azt mondta, hogy ez a tanár uré, mert ennek dohányszaga van. A másik illatos az asszony hajától és az az övé. Az ott a rózsaszinü szalaggal. És beleásta a fejét a szalagosba és szitta-szitta az illatát.

– Hát ez?

Fölkapta a fejét és odanézett. Gondosan összehajtogatott pici ing volt. Finom a fogása, mint a selyemé, vagy a bársonyé, még annál is finomabb. És mind fogtuk, az arcunkhoz simogattuk az ingecskét. Akkor a nagy csöndben, hogy mindenki hallotta a saját szive dobogását, megszólalt akadozva köztünk a legkisebb:

– Én… én azt hiszem, hogy ez bün…

Nagyon az arcába néztünk és megfontoltuk, amit mondott. A szőke elpirult és hirtelen visszarakosgatta az inget, a párnát, a paplant. A takarót én tettem a helyére.

Mély megvetést éreztünk a szőke iránt, de éreztük, hogy ámbátor csunyaságot tett, amikor ide csábitott, igen jól tett.

Kilopóztunk mind a szalonba, a szőke leghátul. Az ajtó roppant és megint ő pirult el. Aztán elővette a zsebkendőjét, letörölte az arcáról a veritéket és a zongorához ült. Pár nagy, erős akkordot játszott, aztán abbahagyta.

– A helyére tettél mindent? – kérdezték.

– Igen, – felelt és becsukta a zongorát. Kiment a kertajtó felé, az utcára. Utána mentünk. A nagy forróságban aludt künn az élet. És az előszobán már hangos léptekkel jöttünk ki. A legkisebb künn az utcán elnézett a város felé, ahonnan a déli harangkongás szállott felénk a nagy csöndességben és szólt:

– Nem volt szép tőlünk… bün volt.

Mind éreztük, hogy igaza van és mind örültünk, hogy vétkeztünk. A szőke az egyik pici lábnyomot mutogatta:

– Az övé…

És mintha csókolta volna a szemével, ugy nézett rá. Aztán meglökték az oldalát:

– Jönnek.

Mintha valami lopott dolgot, titkot akart volna elrejteni, hirtelen ráállott a csöpp lábnyomra a nagy cipőjével és szétnézett:

– Kik jönnek?

És már akkor lassan, csöndesen, a napon szikrázó forró utcán megjelent a tanár ur, a karján a feleségével. A kicsi asszonynyal. Jöttek, lassan jöttek és a tanár ur levette kopasz fejéről a kalapját, melege volt.

Csak a szőke tudott mosolyogni. És sorfalat állottunk a vasrács előtt.

A PIERRE MADARA.

I.

Amikor már Páris felé közeledett a vonat, az a kartonruhás tanitónő, aki velem együtt szállott még Dijonban a harmadik osztályu kocsiba, képéből kikelve jött át az én kupémba.

– Borzasztó ott a katonák közt… a Pierre már az ölembe ült…

És igazgatta még egy ideig a ruháját, aztán elővette a sárgafödelü könyvét és olvasni kezdett belőle. De már alkonyodott és különben is szomoru idő volt künn a mezőkön. Hullott a csöndes, őszi permeteg és köd ült a pirostetejü kis francia házakon; a mezőkön, a ligetek fái közt foszlányosan lengett. Hullámvonalas, szelid emelkedésü dombok olvadtak szürkés kékbe az esőfátyol mögött.

Kop… kop…

A rozoga vaggonba becsöpögött az eső.

II.

Pierre valami furcsa nevü kis falunál szállott föl a vonatra. Kicsi katona volt, igen fiatal, bajusztalan szőke fiu, olyan pirosnadrágos kicsi katona, akinek könnyezni szokott a szeme, ha az édesanyjáról beszélnek neki.

Amikor délután ott megállott a fáradt, tüsszögő mozdony azon a kis állomáson és tompa csörrenéssel tódultak egymásnak a vaggonok, nagy csönd volt. Az én szakaszomban egy öreg bácsi aludt, annak a horkolása hallatszott csupán. Künn a kavicsos térségen locsogott az eső, és az állomásfőnök az eresz alól bámulta a világot.

Aztán hirtelen ropogni kezdett a a kavics, és a kocsisor előtt megjelent Pierre. Piros nadrágban, szürke köpönyegben, piros sapkával. Sietett, sietett, alig ért a nyomába az az öreg, fakóruhás parasztasszony a tarka esernyővel. Aztán a kalauz kinyitotta a szomszéd kupé ajtaját, ahová át lehet látni, és Pierre fölkapaszkodott a kocsiba, mert már ültek ott katonák, négyen, vagy többen is, akik éppugy a szabadságukról utaztak a párisi kaszárnya felé, mint a bajusztalan, szőke Pierre. Aztán becsapták az ajtót és a Pierre mamája, a fakóruhás, öreg parasztasszony sikoltozni kezdett:

– A madarat, Pierre, a madarat…

Pierre kihajolt az ablakon és átvette a madarat. Kalitkában volt szegény és piros kendővel volt átkötve. Letette az ülésre. Az öreg parasztasszony egy skatulyát nyujtott föl.

– Az eleség… el ne feledj neki adni fiam, mert megdöglik… Susannet tisztelem, csókolom… mondd, hogy egy félesztendeig kuporgattam a krajcárokat, amig megvehettem neki a kanárit… a kalitkába nádpálcácskákat tegyen, abban benne marad a bogár… vigyázz rá, fiam, hogy örüljön neki a szegény beteg Susanne… azt is megmondhatod, hogy irhatna már a szegény öreg anyjának, irja meg, jó helye van-e, sok-e a dolog… nem felejted el, Pierre?

Pierre csak bámult ki a perronra, az anyjára, a tarka esernyőre, a fák mögé, ahol a pirostetejü kis házak rejtőztek.

A kalauz előjött, irásokat rakosgatott a zsebébe.

– No menj, fiam… a madárra vigyázz, fázik a lelkem…

És már lassan, egyenletesen ment is előre a vonat. Az öreg asszony mellette tipegett egy ideig.