Part 1

MOLNÁR FERENC

MAGDOLNA

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

RANSCHBURG GUSZTÁV

1898

«Magyar Nők Lapja» nyomdája, Budapest.

_Braun Sándornak szeretettel._

MAGDOLNA.

I.

Egy csillagos tavaszi estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb elé vonszolta puha karosszékét és csöpp lábait egymásra rakva, félig lehunyt szemével valami bolondos, forgó, messze csillagba mélyedve gondolkozni kezdett egynémely dolgokon.

Lenn a köruton fecsegve, zajjal tért haza a munkásnép. A durva csizmáik kopogtak az aszfalton, az épülő házak tót munkáslányai vihogva, kacagva kergetőztek, és ha valamelyiket elfogta a többi, kórusban nevette ki a lassan vonuló, cammogó tömeg. Az apró gyerekek az anyáik után kiáltoztak.

Az anyáik után…

A Magdolna asszony anyja éppen akkor halt meg, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Egyedül maradt az apjával, aki járt a dolga után és minden jóakaratával gondoskodott az anyátlan kis lányról, de nem tudta pótolni az asszonyt. A pici lányból nagy kisasszony lett. Regényeket olvasott és teleszítta magát azoknak a bölcseségével. Olvasta a rossz asszonyok történetét, angyalok bukását és olykor elmélázva csukta be a könyvet, hogy elgondolkozzék azon, vajjon miképpen viselte volna magát ő abban a helyzetben…

Aztán egy szürke novemberi napon az apja példálózni kezdett előtte és nemsokára bemutattak neki egy fiatal embert, aki később a férje lett. Egyszerü, köznapi ember volt. Nem találta meg benne a regények ideálját, álmainak héroszát és mivelhogy nem volt anyja, elkeseredett.

A férje udvarias, előzékeny ember volt, de csak ennyi. Az asszonyt bálokba vitte, szép ruhákat csináltatott neki és nem vigyázott rá. És történt, hogy egyszer csak megtalálta a regényei hősét és elbukott ő is, mint a regények asszonyai, akik küszködnek, sirnak, szenvednek, menekülnek a férjükhöz, a gyermekükhöz, az anyjukhoz és végtére is csak elbuknak. Hogyne bukott volna ő el, aki nem menekülhetett a férjéhez, nem csókolhatta meg a gyermekét és nem hajthatta földi szenvedélyektől izzó fejét az anyja kebelére.

Elbukott és oly naiv volt, hogy sohasem gondolkozott az élete során. Mint valami tizenhatesztendős leány, aki csókolózott a jogászgyerekkel az imént és minden mélyebb erkölcsi kritika nélkül tér meg este az apjához, ugy tért ő meg a férjéhez, mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy ő szeret valaki mást és szereti a férjét – is. Csak éppen azt az izgatottságot érezte a férjével szemben, amit a kis leány az apja előtt.

És csak nagyon későn, amikor az a másik egy tervvel állott elő, jutott eszébe, hogy mélyebben megfontolja a dolgot, s éppen ezért egy csillagos tavaszi estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb elé vonszolta puha karosszékét s csöpp lábait egymásra rakva félig lehunyt szemével valami bolondos, forgó, messze csillagba mélyedt és gondolkozni kezdett.

II.

Először rendezni kezdte a képeket, amelyek egymásra tolultak a lelkében. Az első az a kedélyes, téli este volt amikor először hazudott a férjének. Azt mondta, hogy rosszul van, s küldte, hogy menjen egyedül arra a lakodalomra, a hová meg voltak hiva. A jó ember elment és az asszony titokban fogadta a regények hősét. Azon a napon érezte először, hogy nincs anyja. A második kép már olyan volt, mint a harmadik, s az meg olyan, mint mindvégig valamennyi, csak a legutolsó volt különb.

Ma délután volt. Ott ültek a szobában, az asszony a pamlagon, a hős előtte a földön, maga alá szedve a lábait és az ő puha ölébe nyugtatva a fejét. Beszélt, suttogott édes szavakat és mintha a gondolatával nem tudta volna eléggé meggyőzni önmagát, szinte szónokolt – önmagának. Az asszony hátradőlt a pamlagon, egy-egy szóra megborzongott, aztán ismét édes, meleg zsongás járta át a lelkét, amint a férfi festette előtte a jövő képét. Érzett a beszédéből, hogy nemcsak az asszonyt akarja meggyőzni, megnyerni a tervének, hanem önmagát is. És hogy annál inkább elérje célját, kiválasztotta, élénken megrajzolta azokat a vonásokat, amelyek neki tetszettek, s amelyek kedvező alakba formálták a terv bizonytalan anyagát. És fölhevülve beszélt, majd fölállott és minden lelkét szavaiba lehelve suttogott sablonos dolgokat:

– Igen, Magdolna, csalódtunk mind a ketten. Ön a férjében, én a világban. Abban csalódtam, ami körül a világ forog, s amiről azt mondják, hogy mozgatja a napot és minden csillagát a végtelen kozmosznak – a szerelemben. Ön megtalálta az ideálját, az álmai hősét… ugy-e…?

Az asszony csak mosolyogva szoritotta meg a kezét.

– No lássa, és én is rátaláltam az első, az igazi nagy szerelmemre, amely ur a lelkemen, s amelynek alá van rendelve minden gondolatom, egész létem…

Aztán ügyes átmenettel, mézes burokban adta be a beteg asszonynak az izgató, vérpezsditő orvosságot, amelyről előbb kell, hogy leolvadjon az édes, sablonos burok, hogy éreztesse jelenlétét az a mag, amely izgalmat gyujt, lángba boritja a gondolkozó észt és megejti a gyöngeséget.

– Lám, egymásra kellett volna találnunk régen – szólt – még akkor, amikor az egymáséi lehettünk volna… Én a férje…

Ez volt a burok. Aztán előszedte a cilinderéből a keztyüit, szótlanul felhuzta mind a kettőt, kezet csókolt az asszonynak és bucsuzóul csak ennyit mondott:

– Ki tudja, talán még nincs is későn.

Ez volt a mag. A mag, amely megfészkelte magát az asszony lelkében, hogy mérges csiráit felbocsássa a higgadt agyvelőbe, hogy ott megrontsa a józanságot…

– Mit ért ez alatt…? szólt hirtelen az asszony.

A férfi elmosolyodott és szeretettel kezdte simogatni a cilinderét.

– Hogy mit értek alatta?… Istenem, amikor olyan egyszerü! Váljon el az urától és én…

– És ön?…

– Hát nőül veszem!

Magdolna asszony csak bámult ebbe az uj, kavargó, káprázatos világba, amit a férfi megnyitott előtte. Hozzálépett és megragadta a karját:

– Azt értem, hogy _ön_ nőül vesz… de _te_…

És végtelen mélység lakozott abban az egy szóban.

III.

Csak bámult a forgó, pislogó csillagba és gondolkozott. Gondolkozott, ugy a maga gyerekes módja szerint, a neki tetsző motivumokkal érvelve. Elgondolta, hogy mint a hernyó szines pillangóvá válik, hogy a por helyett, amit eddig ismert, megszeresse a virágok édes birodalmát, megizlelje a kábitó mézüket, megittasuljon az illatuktól, olyanképpen válnék ő ki a köznapi élet porából, hogy helyet foglaljon abban a csodás, szerelemtől izzó, gyöngédségtől illatos világban, amit az a másik festett előtte.

– Igen – szólt halkan, – mint hernyóból a pillangó… porból a virágkehelybe…

Arra nem gondolt, hogy a két legnagyobb, legöntudatosabb szinésze a világnak egy szerelmes asszony és az ő szeretője. Hazudnak a világ előtt és hazudnak egymás előtt. Van egy közös titkuk, amit csak ők ketten tudnak és van egy másik, a nagyobb, a féltettebb, amit csak egyedül tud mindenik, külön-külön. Titkolja, takargatja egyik a másik előtt a prózai tulajdonságait. Néha látta, figyelte, a mint a férfi kerülte a szalonban a prózai állásokat, ülésmódokat. Bármilyen fáradt volt, férfiasan tartotta magát, hazudva a testével. Lám, a férje ilyenkor levetette volna a szalonkabátját és kényelmesen dőlt volna hátra a karosszékében.

Lám, a férj megvakarja a kezefejét, ha viszket, mig a szerető az ajkához simitja, vagy titokban a szék karjához dörzsöli.

Hazudik a hangjával, a tekintetével, az egész lelkével, hogy ébren tartsa az illuziót, az ideált, amit az asszony róla alkotott. Hová lesz, hová tünik mindez, ha egyszer a férje lesz és a birását többé nem a saját lénye szerzi meg neki, hanem a törvény…? Hová lesznek az ideális, de kényelmetlen öltözékek, apró titkai, láthatatlan s mégis öntudatos láncszemei annak a hazugságból kovácsolt láncnak, amely most összetartja őket…?

– Bizony, bizony – gondolta – csak szivarra fog gyujtani, ha kedve tartja…

Aztán kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Lent, az utcza gázlámpája alatt látta, amint a varrólány bucsuzik az imádójától. Hosszasan egymásra néztek; a kezeik, mintha nem tudtak volna elválni egymástól s végül, amikor a lány lopva, óvatosan körülnézett, hogy nem figyelik-e őket, hirtelen szenvedélyes csókba tapadtak az ajkaik…

Izgatottan ugrott föl erre a látványra és végigheveredett a pamlagán. Hullámos szőke haja szétfolyott a vállain, nagy fonatékai ott tekergőztek a himzett vánkosok között. És éppen rendbe akarta szedni, amikor kopogtattak az ajtaján. A férfi lépett be.

– Nos, Magdolna… határozott?

És szegény gyönge Magdolna, az ideges asszony, aki előtt ebben a pillanatban, hogy maga előtt látta a szép, férfias alakot, hogy hallotta a csengő, határozott hangját, hogy érezte forró érintését a csókjának, hogy elveszett a haldokló pillantása az ő nagy nyilt szemeiben, aki előtt ebben a pillanatban hitvány párává foszlott minden szkepszis, minden ellentmondó gondolat – a gyönge, az ideges Magdolna a szeretője nyaka köré fonta puha karjait, megkereste szomjas ajakával az ő ajkait és egy hosszu, büntől izzó csókba fulladó hangon mormolta:

– Igen… a tiéd leszek…

IV.

Éppen az esküvőjük előtt való napon történt, hogy a férje, a _volt_ férje veszedelmesen beteg lett.

Fönn, az uj lakásban folyt a mulatság, bucsuztatták a vőlegény legénységét, a menyasszony rövid, pár hónapos leányságát; csengett a pohár, kacagott a zene, és a sok szép asszony a pezsgőtől mámorosan táncra perdült az egyik teremben a mohó férfinépséggel.

– Rosszul bánt vele a férje… mondogatták a tudatlanok.

– Régóta szerették egymást… szóltak a beavatottak.

– A szeretője volt… vélték az asszonyok.

Magdolna nem táncolt. Azt mondta hogy fáj a feje a sok izgalomtól és félrevonult az erkélyes szobába, magára zárta az ajtót és ugy, mint akkor este, az erkély nyitott ajtaja elé ült és bámult ki a haldokló délután hangulatába. A szomszéd szobákból áthallatszott lüktető, finom melódiája a keringőnek, zavaros, bugó hanglármába szürődött az asszonykacagás, a pohárcsengés, a nagybőgő ritmikus brümmögésével.

Csak nézett ki az utcára és a volt férjére gondolt. El akarta üzni magától a képét annak a csöndes embernek, aki nyugodtan, minden izgatott szó, mozdulat nélkül vezette az oltárhoz, tette feleségévé, s aki éppen oly nyugodtan, izgalom nélkül bocsátotta el magától, valami melankolikus mosolylyal az ajkán, amikor kijelentette, hogy válni akar tőle.

– Legyen – szólt – visszaadom a szabadságát, Magdolna, ha nem szeret…

Üzte, kergette maga elől a képét, hiába. Elébe tolakodott az arca, amint ott nyugszik csöndesen a betegágyon szegény, azzal az ő melankolikus mosolyával az ajkán. Hangosan ismételgette:

– Nem fogok gondolni a férjemre… a volt férjemre. Nem fogok a férjemre gondolni…

És hátrahajtotta zugó fejét, miután végignézett az uszályos, a fehér, a második menyasszonyi ruháján, amely ott omlott végig az ágyon, előkészitve a holnapi esküvőre… Óh, mennyi ábránddal, titkos boldogsággal viselte az elsőt! Mintha az a régen ismert, megvarrott, százszor megpróbált ruha ezer édes titkot rejtett volna a selymes csillámu ráncai között, mintha egyre mondta volna a suhogása:

– Mi lesz…? Mi történik ezután…? Asszony vagy, az leszel ma… holnap…

Ez a második mást beszélt. Mintha azt mondta volna, hogy:

– Óh, tudom, tudod, hogy mi lesz…! Asszony vagy, az vagy, már régen! Hol az az édes, titkos remegés, amely akkor elfogott először, amikor a vőlegényed megölelt? Óh az uj vőlegényed már a férjed volt valaha… sokszor… Hol vannak az első csók édes rejtelmei, amikor már százával szaggatta ajkaidról a virágot a vőlegényed? Hiszen már vétkeztél is a vőlegényeddel…! Hiszen már ismeri minden perzselő titkát a testednek, a lelkednek ez az ember. Mit fogsz érezni, ha egyedül maradtok, hogy szerelmesen zárjon a karjai közé… százegyedszer…!

– Vagy nem fog-e mérhetetlen szégyen elfogni, ha el akarod hitetni önmagaddal, hogy szent ez a bünös kötelék, amit most, ha más formában is, de folytatsz csupán…

– És nem leszel-e féltékeny arra, aki oly kitünően keritette hálóba a más feleségét? És nem lesz-e féltékeny ő, aki legjobban tudja, hogy bünös, csaló asszony voltál és hazudtál a férjednek a lelkeddel?

– És nem tudod-e, hogy már holnap szerte fog foszlani az illuziód, – hiszen nem jár mindig szalonkabátban az az ember és vörösre dagad a szeme, borzas a haja, kuszált a bajusza, ha fölébred reggel az ágyában?

– Hová lesz a hazugságon épült boldogságod, ha megismered a prózai valót…?

Az volt a szerencsétlensége a vőlegénynek, hogy ebben a pillanatban nem lépett be a menyasszonyához, mint akkor, amikor az – határozott…

Magdolna asszony fölugrott ültéből, magára kapta nagy, sötét köpenyét, a fejére illesztette fekete csipkekendőjét, és hátul, az elhagyott szobákon keresztül kiosont az udvarra, az utcára… Onnan még visszanézett és látta, hogy az egyik szoba ablakán már le van eresztve a rózsaszinü függöny…

És amint haladt, sietett az utcán a beteg férje, a volt férje lakása, az ő lakásuk felé, korrekt mondatokba szedte, amit majd mondani fog:

– Én édes, én egyetlen uram, itt vagyok, eljöttem, mert utálom a hazugságot és csak a te becsületes, őszinte szivedet szeretem. Dobj ki, kergess el, ölj meg, de itt vagyok és szerelemmel csókolom az ajkadat; megigazitom a párnádat, igy ni…

Mivelhogy bizonyára nem volt, aki megigazitsa szegénykének a feje alatt a párnát…

A CSÓK.

Amikor kiértünk a fasorba, arra a városliget felé, világosodni kezdett az égbolt. Ott az ormótlan fekete lombtömegek fölött valami átható, lilába olvadó kékkel derengett a hajnal. Festő ember pirosat, kéket, rózsaszint, meg ezer szint látott volna rajta. Ott derengett, mint ahogy mérhetetlen tengerek fenekére világol a nap. Mintha valami óriási, nagyon vastag kék üvegen tört volna át a sugár. A fák, épületállványok konturjai vad feketeséggel meredtek erre a halvány alapra. Távol pedig, ahogy hosszu sorban, hangtalanul állottak egymás mellett a házak, szürkés, halványlila köd pihent az utcán és sejtelmes gőzkörrel tette határozatlanná a messze tornyok, házormok vonalait.

Egyre világosodott és az itt-ott pislogó gázlámpák kezdtek tulságosan sárgán világitani. Aztán jött az ember és hosszu botjával elpiszkálta a lángot.

Szilveszter megállott és megfogta a karomat.

– Hallja… pszt…

És nyakát előre nyujtotta, ujját csöndet intve emelte föl; figyelt valami titokzatos neszre.

– Nem hallja?

– Mit?

– A hajnal himnuszát… hát mit mást? Ott susog a falevelek közt, ott búg a foszlányos páraködben… hallja… most csöndesen suttog, hogy ne egyszeribe költse föl a világot. Aztán emelkedik a nap ott lenn… látja, hogy szórja a szikráit végig a világon… moraj kel a levegőben, megremegnek a frissen fakadt falevelek, suhog a pára, zendül a harmónia a bokrok közt, előbb búg, aztán erősbbödik, harsog, üvölt és fölzengi a világokat ébresztő hangjával. És ott jön a király, hogy fényt, nagy világosságot áraszszon ehhez a születéshez… hallja…?

Ott állottam csöndesen és bámultam a bokrok közt foszlányokra szakadó párákra, a fölszálló napkorongra.

– Ezt irtam én meg… óh én hallom az egészet… kiveszem a melódiát és megértem a lombok susogásának harmóniáját… nos, most már érti, hogy miképpen született a hajnal himnusza…?

A hajnal himnusza.

Ez volt szegény Szilveszternek a nagy munkája, amit császárok, királyok előtt adott elő, amiért csillogó érdemrendeket aggattak a beteg, szük mellére. El sem fért rajta valamennyi. Járt városról-városra, világrészről világrészre a zenekarával és mindenütt a hajnal himnuszát játszották, hogy őrjöngött belé a világ és utána szöktek a hiszterikus asszonyok.

– Igy született a hajnal himnusza… most már érti, ugy-e?

És boldogan, táguló orrcimpákkal szivta a hajnali levegőt; bámult tovább a napba, a ködbe, a bokrok közé.

Aztán egyszerre fölrezzent.

– Maga nem tudja az én csókhistóriámat?… Majd elmondom. Tudja, ilyenkor szoktam elmondani, mert benne vagyok a hangulatban.

Lassan mentünk előre és Szilveszter beszélni kezdett.

– Mert az asszony mind hiszterikus és bolond. Ha az ember érdekes, meg ilyen, hát vége. Hiszen jól tudja. Azóta nem muzsikálok, ami szintén benne van a históriában.

Egy nagy városban voltunk éppen a zenekarommal. Hogy hol, az mindegy. Muzsikáltunk és óriási volt a hatás. Vittek a társaságokba, uri szalonokba, grófokhoz, bárókhoz, meg hercegekhez is… Az asszonyok elkezdték… Nem is kényelmes dolog az, ha az ember odaül a társaságba és minden asszony az ő fejét bámulja, mindenki előtt, a férje előtt.

Pedig nem is vagyok könnyen lobbanó ember… És lássa, mégis belebolondultam az egyikbe. Száz városban muzsikáltunk, – leveleket irtak, randevut kértek és mosolyogtam rajtuk. Aztán jött ez az egy és megbolondultam. Nagyon szép volt… a férje is fiatal, erős, szép ember. Olyan gyönyörü pár volt együtt ez a kettő, hogy fájt belé a szivem.

Hozzájuk is jártam és a tiszteletemre mindig nagy társaság volt együtt. Egyszer aztán, ugy a hatodik koncert után azt mondta, hogy ma nagy vacsorát rendez. Hogy jőjjek el én is, meg aztán ők mind elmennek a koncertre. Együtt megyünk majd hozzájuk és jól fogunk mulatni.

Ott is voltak. Szerencse, hogy a karmester háttal áll a publikumnak, mert kiesett volna a kezemből a pálca. Nagyon ideges voltam és ő nagyon szép volt.

Az urával jött. Az frakkban volt, deli szép fiu… Szépen megfésülködött és oroszosan fölkunkoritotta a bajszát. Karonfogva vezette a feleségét és odaültek az első sorba. Csak éppen azt láttam, amikor fölmentem a hegedük közé, hogy mosolyogva integet felém a fejével. A férje is.

Tudja isten, ha minden édes mosolygása helyett egy pillantást vetett volna rám, de azt aztán titokban, ugy, hogy az ura ne lássa, megőrültem volna a boldogságtól…

Aztán ugy volt mint máskor. Őrjöngtek, tapsoltak. Az andante maestosót megismételtük, meg ráadásul a scherzót is.

Hogy vége volt, a pódium köré rohant mind, asszony, férfi, hogy az arcomat lássa. Én siettem és magamra vettem a bundámat. Kimentem az utcára és ott már vártak.

– Menjünk kocsin – szóltak néhányan.

– Helyes… hé, fiakker!

Aztán az asszony, az én asszonyom hátra fordult és azt mondta, hogy:

– Nem. Gyalog megyünk. Szép az idő és ennek a bundás urnak jót tesz a friss levegő most… Hiszen nincs messze!

Beleegyeztek. A karomba kapaszkodott és elindultunk. Valami frázissal kellett kezdeni a beszédet:

– Remek volt; már hetedszer hallom és mindig oda vagyok – szólt.

– Hát bizony ez sikerült, hála Istennek – mentegetőztem. Igy szoktam.

– Boldog ember maga, és olyan zseniális feje van.

Még beszélt a nagy ünnepeltetésekről, az érdemrendjeimről, amelyeket szerettem volna odahajigálni a pici lábához és én már nem figyeltem rá. Lassan formálódott, érett bennem a gondolat, hogy egyszerre megmondok mindent. És elárulva, hogy eddig egy szavára sem figyeltem, hirtelen, még a teremből magammal hozott, idegességemben magamhoz szoritottam a karját, szinte durván megrántottam és a fülébe susogtam:

– Szeretem.

Aztán vártam, hogy mi történik.

A kékszalagos legyezőjét megforgatta és az ajaka gunyos mosolyba szökött. Egyideig hallgatott, aztán csöndesen szólt, ugy, hogy csak én hallottam.

– Maga is?

– Igen.

– Nem hittem volna. Hiszen ugy szeretik az asszonyok.

– Nekem egy se kell.

– Nos, és a müvészet, a hirnév, a dicsőség?

– Mind eldobnám, odaadnám egy csókjáért…

Ez csupa banalitás volt, de ezt igy szokták. És én mégis átéreztem, igazat mondtam, a lelkemből téptem ki a szavakat.

– Egy csókért? Istenem, hisz az olyan semmi! Az egyik ember odailleszti az ajkát a másik ember ajkához és megvan a csók. Még cuppantani sem kell, mert az parasztos. Semmi…

– És mégis.

– És mégis? kedves Szilveszter, ön bolond… Hát mi az: egy csók?

És folytatta a nyakatekert okoskodását, egyre élesztve bennem a vágyat. Nem tudtam, hogy mi lesz a vége.

– Csupa konvenció az egész! Istenem, hiszen minden csak konvenció a világon… Nézze csak Szilveszter, ha ugy a társaságban valaki csak a kis ujjával is a derekamhoz nyulna, halál lenne ott azon a napon… És a bálban?! Boldog, boldogtalan átöleli az embert. Hiszen Szilveszter, gondolja meg, hogy császárnék, királynék, minden halandó asszonyok elsői, akik az udvari termek előkelő publikuma előtt a pici bokájukból egy centiméternyit sem mernek megmutatni, a tengeri fürdőn mindenki szeme láttára sétálnak… és elég szellős jelmezben… Hát kell, hogy okos ember meghódoljon ezeknek az ostobaságoknak?

Csak odavágtam, türelmetlenül, izgatottan:

– Nem.

És ekkor kezdtem érteni, hogy ez a beszéd előzetes védbeszéd volt a mellett a csók mellett.

– Egy csókomért… Szilveszter, ön nem tudja, hogy milyen semmi az. Eldobná érte mindenét? Megértem. De vissza is kivánná abban a pillanatban, amikor szétválnának az ajkaink. Ha egyszer már megkapta…

– Könyörüljön meg rajtam!…

– Ugyan… Nézze csak, ön okos ember és meg fogja érteni, amit mondok. Én olyan asszony vagyok, akiben nincs meg az ideges csira, amelyből az ilyen tilos szerelmek, bünös viszonyok fejlődni szoktak. Azoknak a tápláló talaja egy sokat szenvedett, érzékeny lélek, amely ha elérzékenyül, olyan mint a viasz és annak a karjai közé kergeti az asszonyt, akit legelőször lát meg a könnyein keresztül. Énnekem egész életemben nem volt bánatom… Jómódban éltünk, a szüleim még most is élnek, az uram szép, jó, okos ember, a gyermekeim egészségesek, semmi hiányt nem szenvedek és mindennél fogva valami kéreg nőtt a lelkemre, jólétből, megelégedésből és a jóllakott ember lustaságából összekeménykedve… Óh Szilveszter, ezért fogom én fel természetrajzilag a csókot s ezért érdeklődöm, de nem érzékenyülök el a regényhősök szomoru sorsát olvasva.

– Borzasztó – szóltam mélyen impresszionálva.

– És éppen ezért, Szilveszter, olyan vagyok, – bocsánat a rossz hasonlatért – mint valami nagystilü courtisane, akit sem szerelemmel, sem pénzzel, sem semmivel ezen a világon meghóditani nem lehet és aki annak adja a szivét akinek akarja…

– Tehát…

– Semmi tehát. Türelem. Egy vágyam azért van. Azaz nem is annyira vágy, mint szeszély. Holnap talán már őrültségnek fogom mondani. És ajánlom, hogy kapjon rajta, mert, ha csak egy pillanatig is gondolkozik fölötte, elszáll…

– Nos?

– Nos, hát maga ugy-e, ezrekért muzsikálja a hajnal himnuszát és sok dicsőségért… no vallja be, ártatlan bárányka, mit szerénykedik?

– Ezrekért… dicsőségért…

– És Szilveszter, ha maga eljön az ablakom alá akármelyik hajnalon és kopott, feltürt galléru kabátban, rongyos kalappal a fején, a Stradiváriuszán eljátszsza a hajnal himnuszát, mint valami bolondos, szerelmes trubadúr…

– Nos?…

– Megcsókolom.

És éppen ekkor érkeztünk meg. Akik előbb jöttek, már zajjal, csörömpölve helyezkedtek el az asztalnál. Karonfogva léptünk be, én levettem a kabátkáját a válláról. Megigazitotta a fürteit a tükör előtt és leült a főhelyre. Én mellette ültem. Az ajtó pedig kinyilott és a nagy, zajos fecsegés, tányér-, kés-csörömpölés, kacagás zajában igénytelenül, szerényen jelent meg a háttérben a fölszolgáló cseléd…

*

No és már másnap megmondtam a hotelben, hogy éjfélután egy órakor költsenek föl. Föl is keltem és magamra kapkodtam a legkopottabb kabátomat, hónom alá csaptam a Stradiváriuszt, nem törődve azzal, hogy megereszkedik a hur a hajnali párázatban, elrohantam az ő villájuk ablaka alá… Látja, éppen ilyen csodálatos hajnal volt, azért jut most az eszembe az egész. Odaálottam a függönyös ablaka alá. Egy ideig hallgatóztam. Csönd volt.

És magam sem tudom, miért, az ablakra meresztettem a szememet, mintha keresztül akarnék látni a függönyön, egészen arra a XV. Lajos korabeli stilü ágyra, ahol ez az érzéketlen, szépséges asszony alszik álomtalan álmot; érzéketlen, de azért szép, kivánatos és én ugy éreztem, hogy egyszeribe megőrülök, beütöm az ablakot és bemeredek a tekintetemmel feléje…

És izgatottan, az álmatlan éjszaka után, reményében annak a csóknak, amelynek még a gondolata is remegésbe hozta nyomorék, beteg testemet, a vállamra illesztettem a hegedümet és ajkamba harapva, lehunyt szemmel belekezdtem a hajnal himnuszába.