Part 6

És ekkor már fuldokolva zokogott. De a könnyei nagyon édesek voltak.

Hát soha még kisbaba alkalmasabb időben nem jelentette be az érkezését. Magdaléna az alázatos boldogság súlya alatt roskadozva fogadta az angyali híradást. Most már csak egy érzése és gondolata volt: a gyermek! – A szép gárdista? Volt, nincs! Szegény úgy eltünt, mint a denevér, ha fölkél a nap.

Miklós úr letiprott és összelapult önérzete megint fölemelkedett, kifeszült és megnövekedett, mint a duda. Megint biztos talajt érzett a sarkantyús csizmája alatt. Mert nagy hatalom ám az ilyen kisded. Meg sem született még és már a vállára veszi a tekintetes urat. Mint valami fordított Kristóf-szobron a kisded viszi a nagy legényt a megdagadt vizeken keresztül.

– És hol akar lakni? – kérdezte Miklós úr. – Bécsben maradjunk?

– Nem, dehogy… – tiltakozott Magdaléna vérvörös arccal. – Elmegyünk innen messzire, inkább ma, mint holnap.

– Pozsonyba?

– Nem, nem, nem! – heveskedett az asszony. – Tudja, hol szeretnék lakni? Temesváron. Hiszen arrafelé vannak a birtokaink.

– Jó lesz, kedves, tehát Temesvárra megyünk.

Ez rendben is volt: aki úr, az a maga birtokán szokott megszületni és Miklós szerette volna, hogy az ő születendő fia – mert fiúnak kell lennie! – igazi nagyúr legyen.

Még a pakkolással voltak elfoglalva, mikor levél érkezett Tihanyi Judittól. Ezúttal Magdalénának írt. Igen udvarias, bár kissé hűvös hangon megköszönte az eddigi szíves vendéglátást és bejelentette, hogy a jövőre nézve elfogadta hevesmegyei rokonainak meghívását és velük fog lakni.

Nagy Miklósék egypár nap múlva már útnak indultak Temesvár felé.

Tavasz volt. A kék égen fecskék kergetőztek. A nagy útihintó vidám ostorpattogás és harangcsengés közepett döcögött végig az Alföldön, amely úgy teli volt apró sárga virágokkal, mint csillagokkal az égboltozat.

Magdaléna mohón szívta a tavaszi levegőt. A szíve telve volt enyhe békével és édes reménységgel és nem is sejtette, hogy a hintója bakján a halál ül.

Pedig ott ült. Kokárdás köcsögkalappal a fején, sokgallérú köpenyeggel a vállán, összefont karokkal ült a bakon Videczky Flóris, az új kammerdiener.

Mert mialatt a házaspár a kocsiban a jövendő életére vonatkozó terveket szövögette, addig Flóris a bakon azon gondolkozott, hogyan fogja legközelebb meggyilkolni a tekintetes urat és a tekintetes asszonykát…

Régi kedves terve volt már, hogy megölje és kirabolja valamelyik uraságát, hogy kiszabadúljon a cselédsorból és független emberré legyen.

Mikor Pálffy János grófnál szolgált, mindent szépen előkészített a gyilkossághoz, már a napot is megállapította. A hirtelen haragú nagyúr azonban valami csekélység miatt egy aranyhalakkal telt kristályköcsögöt vágott a fejéhez és az önérzetes Flóris, aki nem tűrhette az ilyen bánásmódot, rögtön elhagyta a Pálffy-palotát és így abbamaradt a terve. Kren urat is meg akarta ölni, a kisleányával együtt. Ha két héttel tovább maradhat a Kren-házban, alkalmasint meg is teszi. De Krent megmentette az a bogara, hogy neki bajuszos magyar legény kell.

Flóris nem tudta volna megmondani, hogy mikor határozta el magát a gyilkolásra. Az emésztő vágy, hogy egy nagy, véres cselekedettel föléje kerekedjék a sorsának, együtt nőtt föl vele. Ő sokat szenvedett és nyomorgott életében, a gazdái részéről sok megalázásban és bántalomban volt része, pedig ott izzott a lelke mélyén a tudat, hogy nemesi ház sarjadéka. Ha nem lett volna meg benne a meggyőződés, hogy egyszer majd másképp lesz, talán nem is bírta volna el az életet. Ez a meggyőződés azonban símává, alkalmazkodóvá, alázatossá és szolgálatkésszé tette.

Ő tulajdonképpen két különböző életet élt. A cselédélete merő tettetés és komédia volt. Őszinte akkor volt, ha magában maradt. Olyankor mindig a kedves tervével foglalkozott. Akkor szárnyra kelt a fantáziája, tűzbe borult a vére, édes és nagyszerű mámor fogta el és előre kiélvezte a véres tett minden gyönyörűségét.

Ha pénzt akart volna, csak pénzt, azt talán vér nélkül is megszerezhette volna, mert a gazdái mindig nagyon megbíztak benne. Ártalmatlan, kissé mulya embernek hitték. De ő nem volt tolvaj, neki vér kellett. A tett maga jobban izgatta, mint a préda. Lehet, hogy harcias ősök ösztönei züllöttek benne.

Nagy gonddal, sok elmeéllel készült a nagy napra. Úgy akarta végrehajtani a gyilkosságot, hogy őt magát soha a gyanú árnyéka se érhesse. És meg volt róla győződve, hogy ezt el is tudja érni. Ő rendszeresen gondolkozó gyilkos volt és midőn most az útihintó bakján ült, az esze nyílsebesen dolgozott, mint a pók lába, és szövögette a láthatatlan szálakat új gazdái körül.

Nagy Miklósék nem fogják elkerülni a sorsukat. Flóris máris túlsokat habozott. Most már becsületbeli kötelessége, hogy a végére járjon a dolgának…

A kocsi egy kis akácfaligeten kocogott keresztül. A fák telve voltak bódító illatú virágokkal és a mélyen lelógó, hűvös fehér fürtök végigvágtak Flóris arcán.

– Megálljunk, megálljunk! – ujjongott a tekintetes asszony a kocsiból. – Flóris, édes Flóris, szedjen nekem egy csomó virágot!

A kammerdiener szolgálatkészen fölpattant és telirakta a tekintetes asszony ölét akácfavirággal.

– Köszönöm, Flóris! – sóhajtotta Magdaléna édes hangon és édes mosollyal.

– Milyen szép szeme van! – mondta magában Flóris. – Majd sötétben végzek vele.

Valami kis emberi ellágyulást érzett, aminőt néha őzlesen érez a vadász. Ez azonban nem komoly dolog, inkább még fokozza a vadászat kegyetlen gyönyörűségét.

A tekintetes úr nem szeretett Temesváron lakni. Mindene megvolt itt, valamit azonban fájdalmasan nélkülözött, valamit, amit semmi más nem pótolhat: a hazát.

A városban katonák, beamterek, német és rác polgárok laktak, akik exerciroztak, dolgoztak, kupeckedtek és sörözgettek, de nem törődtek a hazával. És egy ágyúlövésnyire a vártól minden deszka és léc fekete-sárgára volt mázolva, amit nehéz elviselni a honfikebelnek.

Miklós úr tehát, amikor csak tehette, kocsira kapott és egy-egy restauráció vagy követválasztás kedvéért elment Csanádba, ahol a feleségének szintén birtoka volt és ahol lelkesen megtapsolták a férfiasan remegő baritonhangját.

Magdalénát nem bántották ezek a mind sűrűbben ismétlődő hazafias expediciók. Minden idejét betöltötte és minden vágyát teljessé tette a reménysége. Annyira asszonynak és anyának született, hogy máris teljesen rabjává lett a gyermekének, amely még meg sem volt.

A nyár elején váratlanul megjelent Temesváron Paulusz Kamilló. Mostanában nem folytatta a báróságot, hanem megint csak egyszerű táncmester volt és egész podgyászát egy kékpettyes zsebkendőbe kötözve hozta magával.

Temesváron azt híresztelte Paulusz, hogy ő politikai üldözés áldozata. Részleteket nem árult el, az éleseszüek azonban így is sejthették, hogy egyik igen nagy állású úr, aki féltékeny volt reá – persze minden komoly ok nélkül, tette hozzá diszkrétül, – annyira ragadtatta magát, hogy elkoboztatta Paulusz sok vihart látott csehországi birtokait és számüzetésbe küldte a birtokok gazdáját.

Magdaléna nem hallott erről, ő egyáltalában maga elé sem bocsájtotta Pauluszt, de annál többet hallott Flóris, a kammerdiener, akinek baráti kebelén a táncmester kisírta bánatát.

Magdaléna, akit a tekintetes úr akkoriban sokat hagyott magára, állandóan egy figyelő szempár tekintetét érezte magán. Egy kidülledt, szürke, nagy szempárét. Mintha homályon és ködön keresztül egy távoli planéta élete csillogott volna feléje, kíváncsian és titokzatosan. A szempár a Flóris kammerdieneré volt.

Ha hárfázott az asszony – és alkonyatkor rendesen ott ült aranyhárfája mögött, – akkor Flóris nyurga és össze-összecsukló alakja mindjárt megjelent a szomszéd szoba ajtajában. A zene vonzotta, mint a pókot. Nesz nélkül, mint a kaszás pók, osont ide s tova, mindig talált magának valami munkát, hogy az asszonya közelében lehessen.

Magdaléna eleinte ösztönszerűen félt a kammerdiener különös tekintetétől. Mivel azonban mostanában olyan gyöngéd hangulatban volt, hogy nem volt szíve bántani az orra körül zümmögő szunyogot sem, tehát elhitette magával, hogy az ő ösztönszerű irtózata nagy igazságtalanság a derék, jó Flórissal szemben…

– Flóris, szereti maga a muzsikát? – kérdezte egy ízben édesen.

– Szeretem, ha úgy muzsikálnak, mint a tekintetes asszony, – válaszolta furcsán meggörnyedve az inas.

– No, úgy látszik, nem sokat ért hozzá. De mindegy. Ha szereti a játékomat, akkor megengedem, hogy mindig hallgassa, valahányszor játszom.

Csákó Magdaléna különben nem volt az az asszony, aki komázott volna a cselédjeivel. Flóris pedig akkor sem tetszhetett volna neki, ha nem kammerdiener, hanem temesi gróf lett volna. És most néhanapján mégis úgy viselkedett Magdaléna, mintha diszkrétül kacérkodnék a furcsa vén legénnyel. Mert ez a Flóris határozottan valaki volt. Férfi volt. Nem szép, nem előkelő, nem is rokonszenves, de mégis férfi volt. Ha ott állott az ajtóban, a mellén összefont karokkal, akkor Magdaléna érezte, hogy nincs egyedül. A Flóris kidülledt, szürke szemén keresztül a férfinemzet figyeli, bírálja és csodálja őt. És ezért érdemes megválogatni a szavait és a mozdulatait, a dalt, amit a hárfán penget és olykor a ruhát is, amit magára vesz.

Flóris szeme az asszony nyakán, a bársonyos fehér bőr alatt pihegő ütőeret kereste.

– Ha azt átvágnám, akkor forró, piros vér csorogna ki és vége volna, – mondta magában.

Csak elképzelte és már valami nagyszerű és fájdalmas gyönyörűséget érzett, – milyen lehetne még a valóság?

*

Paulusz, akinek saját bevallása szerint kutya rossz sora volt Temesváron, minden vasárnap délután vizitába jött a cselédszobába. Az időjárásról beszélgetett és közbe egészen másvalamire gondolt.

Egyszer mégis kitudódott, hogy mire gondol.

– Flóris úr, – kérdezte, – látta ön már a tekintetes asszony gyémántsmukkját?

– Hogyne láttam volna, – válaszolt a komornyik.

– Tudja, hogy mennyit ér? Legalább tízezer tallért. Éppen elég volna kettőnknek. Magának is, nekem is.

Paulusz mekegve nevetett, mint aki nyitva akarja hagyni magának azt a hátsó ajtót, hogy hiszen csak rossz vicc volt. De azért nagyon figyelte a Flóris arcát.

A komornyik arca azonban olyan volt, mint a frissen meszelt fal; azon semmit sem lehetett látni.

Paulusz más oldalról próbált közelebb férkőzni. Elkezdett filozofálni.

– A szegény legény nem is ember, hanem kutya. Akinek pedig pénze van, attól senki sem kérdezi, hogy honnan vette.

Flóris fanyarul mosolygott.

– Dehogy nem kérdezik. Olykor még a policájauditor is kérdezi.

– Akkor, ha ügyetlenül csinálják! Csak hogy ügyesen is lehet ám az ilyet csinálni… Persze csak úgy, ha ketten vannak hozzá. Két elszánt, kemény fickó, aki érti egymást és egymás kezére dolgozik…

Ez ugyan semmiképpen sem egyezett a Flóris elméletével. Ő éppen ellenkezőleg azt tartotta, hogy a siker csak akkor biztos, ha az ember nem avat be a tervébe senkit. De most mégis megkérdezte Paulusztól:

– Magának volna kedve hozzá?

A táncmester kissé elhalványodott.

– Miért ne, ha magának is volna?

Jó ideig egymásba fúródott a tekintetük, azután két inas kéz egymás felé nyúlt és egymásba kapcsolódott az asztal fölött.

Nagy sülyedés volt a komoly és intelligens Flóris részéről, hogy összeállott ilyen szélkakassal. Szégyelte is magát érte. De azért mégis meg kellett tennie, mert különben biztosan abbamarad az egész vállalat és ő az élete végéig padlót kefélhet. Szüksége volt valakire, aki a háta mögött áll és előre ösztökéli, a maga emberségéből már nem tudná megtenni, annyira megpuhította és levette a lábáról az asszony nagy szívjósága.

Mikor susogó hangon rátértek a részletekre, Paulusznak egyszerre égnek meredt a kondor haja. Ez az ember vért akar, minden áron vért!

– Nézze, édes Flóris, nincs erre semmi szükség. Szárazon is el lehet intézni, – mondta szeliden.

A kammerdiener azonban egészen megvadult. A szürke hideg szeme most vészes tűzben lobogott.

– Én nem játszom babra! Vagy – vagy! Egész munkát akarok!

Világos volt, jobban kívánja a vért, mint a smukkot…

Paulusz, bár nem szívesen, végül mégis beadta a derekát.

– Hát amint akarja, édes Flóris. De ezt már magának kell elvégeznie. Én nem vagyok arra való ember. Ládát feszíteni: igen, édes örömest; de ölni: nem, az nem nekem való.

– Lopni vagy ölni egészen mindegy. És vizet tölteni, vagy ajtót nyitni, vagy embert ölni is mindegy: csak a mozdulatban van a különbség. És aki már állatot ölt, legyet vagy csirkét, az embert is ölhet, mert egyik élet olyan semmi, mint a másik.

Ez a Flóris saját-külön bölcsészete volt.

– Lehet, hogy igaza van, – hagyta reá Paulusz békülékenyen, – de az embernek vannak gyöngéi és babonái. Az egyik nem tud földiepret enni, a másik a ráktól irtózik, én magam meg olyan vagyok, hogy nem bírom el az embervér látását.

Úgy látszott, hogy Nagy Miklós el fogja érni élete célját: megválasztják követnek.

A csanádmegyei maradipárti nagyurak legalább neki szánták az egyik mandátumot.

Miklós urat ugyan eddigelé a haladók tartották a maguk emberének, most azonban, mikor már nemcsak szónoklásról, hanem tettekről volt szó, most férfias nyiltsággal bevallotta magának, hogy a párt elnevezése egészen mellékes valami, a fő az, hogy szeressük a hazát, mert hiszen egy nemzet fiai vagyunk valamennyien. Szóval konzervativvá vedlett.

Egy karneolgombos új mentével, egy Éljen a haza! fölírású ezüstfokossal és egy máriásokkal megtelt tarisznyával szállott föl temesvári háza előtt a négylovas hintójára, hogy átlépve, nem ugyan a Rubikont, de a Maros folyót, majdan megvesse lábát a magyar kapitóliumon.

Magdaléna megint egyedül maradt a cselédekkel.

Másnap a szobaleánya krétafehér arccal és vacogó fogakkal támolygott asszonya elé.

– Jaj, drága tekintetes asszonykám, szörnyűséges dolog történt! Flóris úr és az a féleszű Paulusz ma éjszaka ki akarják rabolni a házat.

Hogy a derék, jó Flóris –?! Na, ez a leány tisztára megbolondult. Az azonban egész okosan beszélt.

– A saját szájukból hallottam, kezit csókolom… Már régóta fúrt a kíváncsiság, hogy mit susognak azok ketten, mikor bezárkóznak a Flóris úr szobájába… Az a féleszű Paulusz azt mondta, hogy rólam beszélnek és azt is mondta, hogy feleségül venne, ha volna ötven tallér hozományom… Mintha nekem kellene az ilyen gólyalábú német! Az imént az utcai ablakból láttam, hogy erre tart megint és akkor beszaladtam a komornyik úr szobájába és mi tagadás benne, bemásztam az ágy alá… Ketten jöttek a szobába, magukra zárták az ajtót, azután diskurálni kezdtek, gyors, hadaró beszéddel. Úgy féltem, hogy majd meghaltam az ágy alatt, de azért minden szavukat hallottam. „Meglesz ma éjszaka?“ kérdezte Paulusz. „Tovább már nem várhatunk“, mondta Flóris úr. „Mikor jőjjek ide?“ kérdezte megint a német. „Mikor a püspöki templom elüti a tizenkettőt, se előbb, se később! A kapu nyitva lesz. Én az udvaron várom magát. Azután beeresztem a nappaliba. Az ékszer ott van a szekretár fiókjában, harminc perc ideje van, addig magának el kell készülnie…“ „Legyen nyugodt“, válaszolt Paulusz, „én tíz perc alatt megleszek a magam dolgával. Ami időm azonfölül még marad, azt majd arra használom, hogy összeszedjek egyetmást az arany- és ezüst-holmiból is…“ Még egyebet is beszéltek, amit már elfelejtettem. Csak egyre emlékszem még: Paulusz azt kérdezte, hogy mit fog csinálni Flóris addig, míg ő a szekretáron dolgozik. „Én az asszonynál leszek“, szólt Flóris úr és ezt olyan hangon mondta, hogy nekem hideg futott végig a hátamon.

Mondanunk sem kell talán, hogy Magdaléna nagyon megrémült.

Azzal az ürüggyel, hogy elkisérteti magát a vecsernyére, hamar felöltözött és elment a szobaleányával a rendőrségre.

Az auditor urat, a temesvári policájfőnököt, miközben végighallgatta a tekintetes asszonyt, boldog izgalomba ejtette a gondolat, hogy a temesi apró csirkepörök sovány talajából végre-valahára egy igazi, terebélyes szép bűnügy nőtt ki. Ezért majd érdemes lesz jegyzőkönyveket írni! A fakóképű kis ember szinte megnőtt. Úgy járt-kelt, intézkedett és parancsolgatott, mint a hajóskapitány a viharban.

– A szobaleány reggelig itt marad, hogy el ne járjon otthon a szája… Otthon azt kell majd mondani, hogy kimenőt kapott a mehalai búcsúra… A tekintetes asszonyka azonban menjen nyugodtan haza és tegye ugyanazt, amit máskor szokott tenni… Vacsorázzék meg és rendes időben feküdjék ágyba. Semmitől ne féljen, én mindenért felelek. Az én embereim és én magam is figyelni fogjuk a házát. Olyan biztosságban lesz, mintha az ég tízezer angyala őrködnék lángpallossal az ágya körül… A legfontosabb az, hogy a gazemberek ne gyanítsanak semmit. Abban a pillanatban kell őket elcsípnünk, mikor éppen hozzá akarnak fogni a gyalázatos munkájukhoz. Akkor kezünkbe kerülnek a bizonyítékok is, a tolvajkulcsok és a fegyverek…

Megjegyzendő: Temesben akkoriban statárium volt és az auditor úr, aki ambicionált hivatalnok volt, meg akarta ragadni ezt a szép alkalmat, hogy egész munkát végezzen. Egész munkát pedig akkor végez, ha Bunkó hóhér kezébe tudja juttatni Flórist és Pauluszt.

Magdaléna tehát hazament.

A délután és az este úgy telt el, mint máskor. Vacsora után leült az asszony hárfája mellé és alig hogy a lágy és édes hangok halvány, színes tűzfonalakként világítottak a szoba homályában: már megjelent az ajtóban Flóris, a muzsikális kaszáspók.

Volt Magdalénának egy régi székely éneke, egy miriszlói kis cselédleánytól tanulta, azt szívesen énekelte hárfakíséret mellett. Nagyon szerette a kedvesen fontoskodó, mélabús melódiáját.

Kizöldült a diófa, Elterült árnyéka. Három árva ül alatta, A nagyobbik mind azt mondja: „Öljük meg a kisebbiket…“

Százszor elénekelte már, de most tünt föl neki első ízben, hogy milyen furcsa szövege van. Ezek a mesebeli árvák, akik vérszomjasan egymásnak esnek, mint a farkaskölykök, borzalmasan emberiek. Kain gyermekei.

Az asszony meg nem állhatta, hogy meg ne mondja Flórisnak. Miközben az ujjai könnyedén végiglibbentek a húrokon, azt mondta:

– Ez furcsa nóta, ugy-e, Flóris?

A kammerdiener szemei úgy világítottak a homályban, mint két hegyi kristály.

– Én azt hiszem, nincs semmi értelme, kérem alássan, nincs semmi értelme az ilyen rigmusnak, éppen csak hogy csönög, – hebegte.

– Dehogy nincs értelme, Flóris! Mi földi emberek mind ilyen árvák vagyunk. Együtt ülünk szomorú árvaságunkban és mind azon törjük a fejünket, hogyan pusztíthatnók el magunk között a kisebbiket…

Magdaléna még tovább is beszélt, de most már nem a kammerdienernek, hanem általánosságban a szobát betöltő enyhe esthomálynak.

– Kár az emberekért… Sajnálni kell őket, nemcsak a kisebbiket, akit megölnek, hanem a nagyobbikat is, aki öl…

Flóris fölkapta a sápadt fejét.

– Hát lehet a gyilkost sajnálni? – kérdezte gyanakodva.

– Lehet. Én Kaint jobban sajnálom, mint Ábelt, mert Ábelnek csak a teste vérzett, Kainnak a lelke.

A komornyik világító kristályszeme egyszerre kavicsszemmé homályosult. Az asszony pedig buzgón tovább énekelt:

A nagyobbik mind azt mondja: „Öljük meg a kisebbiket.“ „Édes bátyám, ha megöltek, Vegyétek ki a szivemet, Mossátok meg ürmös borba’. Takarjátok lenruhába, Vegyen minden példát róla: Hogy jár az árváknak dolga.“

Magdaléna fölkelt. Mára elég lesz.

– Állítsa a hárfát a helyére, Flóris. Megyek aludni.

A kammerdiener mély meghajlásban összecsuklott, azután kinyújtott pókkarjaival az arany hárfa felé surrant.

Magdaléna a szobájában gépiesen vetkőzni kezdett. Kisleányos rendszeretettel rakosgatta a ruháit, közbe halkan dudolgatta:

Vegyétek ki a szivemet, Mossátok meg ürmös borba’, Takarjátok lenruhába…

Talán nem is volna rossz: túl lenni mindenen. Szép csöndesen feküdni és aludni, aludni… Mindjárt meg is próbálta az ágyban, a hátára feküdt és összekulcsolta a kezeit a mellén, mint a halott.

Talán nem is volna rossz… Valami kéjes, puha halálvágy fogta el és a pillája megnedvesedett.

A püspöki templom órája tizenegyet ütött.

– Még egy óra! – mondta magában Magdaléna és szinte türelmetlen lett.

Ekkor váratlanul valami lármát hallott. A hálószoba ajtaja nyikorgott a sarkában. Valaki belépett. Ő volt, Flóris. A balkezében égő gyertyát hozott, a jobbját a hátán tartotta. Az arca fakó volt, a szeme zavaros tűzben égett, mint a részeg emberé.

Az auditor úr, aki nagyon okos ember volt, mindenre gondolt, csak éppen arra nem, hogy a gazemberek megváltoztathatják a tervüket és egy órával korábban láthatnak munkának. Hogy miért tették, azt nem tudni, de hát megtették. A rendőrség elmés csapdája most már tizenkettőkor össze fog csukódni, de hol lesz már akkor a két jómadár!

– Flóris, maga az? – kérdezte remegő hangon Magdaléna.

A komornyik hangja még jobban remegett, mint az asszonyé. Azt mondta:

– Egy szót se, tekintetes asszony! Egy szót se, mert különben…

A jobbjában megvillant az acélpenge…

Magdaléna tágranyitott szemekkel ült az ágyában.

– Mit akar, Flóris?

– A tekintetes asszonynak most meg kell halnia…

Ez olyan túlzottan és álomszerűen rettenetes volt, hogy már szinte kómikus is volt és Magdaléna nem is tudott igazán félni. Ez olyan volt, mint a gyerekmese. A farkas azt mondja: ham, megeszlek! Ha a kisleány megveregetné farkas bácsi bozontos pofáját, talán nem bántaná…

– Miért akar megölni, Flóris bácsi? Hiszen én sohasem bántottam magát.

A farkas nem akadt fönn a bácsi megszólításon, hanem fájdalmasan üvöltő hangon mondta:

– Sohasem bántott a tekintetes asszony, mindig jó volt hozzám… Szeliden beszélt velem, mosolygott reám, olykor meg is simogatott a tekintetével… Ezt a kutyával is megteszi. Igen, én kutya voltam ebben a házban. Egész életemben mindig csak kutya voltam. De már elég volt! Most vért akarok látni, most széttépem az uraságot!

Egyszerre – hogyan lehetséges ez? – a fagyos halálfélelmen keresztül édes és forró reménység nyilalt keresztül a Magdaléna szívén… Óh, ő élni fog! A gyerekre gondol és ez a gondolata erőt, éleslátást és ravaszságot ad neki. Nem, nem, ez a szegény, jó Flóris nem öl meg senkit.

Halkan mondja, miközben szepegő kiváncsisággal nézi a kést:

– Jól van, ha meg akar ölni, tegye meg. Csak egyre kérem: ne a torkomba, hanem a szívembe…

Flóris szemére boruló véres ködön keresztül fehér asszonyi húst lát világítani. Azután egy szeliden panaszkodó hangot hall:

– Mielőtt meghalok, mondok valamit… Ha nem leszek már, akkor ráér rajta gondolkozni és akkor meg fogja érteni, hogy igazat beszéltem, Flóris.

– Ne szaporítsuk a szót! – sarkantyúzta önmagát Flóris.

A gyertya és a kés azonban már nem is remegett, hanem táncolt a két kezében.

Magdaléna csendesen bólintott feléje.

– Kár, Flóris, nagy kár, hogy késsel a kezében jött hozzám. Igy, bármit mondjak is, azt fogja hinni, hogy a félelem mondatja velem… Pedig én nem félek magától, sem a haláltól! Nézzen a szemembe, lássa: tudok mosolyogni…

Valóban tudott mosolyogni.

– Ha fegyvertelenül jött volna hozzám, akkor így szóltam volna: Tudom, hogy ki vagy! Te Kain vagy, az én gőgös és boldogtalan testvérem. Sajnállak, Kain! Térdepelj le a szőnyegre, hadd teszem kezemet a forró homlokodra… Attól meg fog olvadni a gőgöd és meg fogod érteni, hogy a te gyilkos haragod nem egyéb, mint tévútra jutott szerelem… Miért nem vallod be, szegény Kain, hogy szeretsz?

Egy kis szünet támadt. Az asszony most már biztosan tudta, hogy nem lesz baja. Kettőjük közül ő az erősebbik. Az esze villámgyorsan járt.

– Akinek olyan ura van, mint a tekintetes asszonynak, olyan szép és híres ura, – dohogta Flóris, de aztán hirtelen elhallgatott, a fakó arca pedig vérvörös lett.

Magdaléna egy mosolyt harapott el, mintha azt akarná mondani: Lám, lám!

– Az én uram! – sóhajtotta keserűen, és a keserűsége őszinte volt. – Az én uram nem gondol velem, az csak önmagával gondol… Azt maga is tudja, Flóris! Velem csak egy ember gondol. Éjjel, nappal, ébren és álmában mindig velem gondol, érzem, – a gondolatai egyszer mint selyemtollas galambok hízelegnek körül, egyszer meg mint vérszomjas farkascsorda csattogtatják rám a fogukat, – de mindig körülöttem vannak a maga gondolatai, Flóris. És ha maga nem volna, akkor olyan egyedül volnék, mint az eltévedt gyermek az erdőben.

Flóris hirtelen kiejtette kezéből a kést, azután összecsuklott és térdre esett az ágy előtt. Arcát a két tenyerébe fogta és zokogni kezdett.