Part 5

A „kis árva“, akit az asszony anyai szívére akart ölelni, egész fejjel magasabb volt Magdalénánál. Túl volt már első fiatalságán, de azért szép darab nő volt, olyanféle, mint a görög tragédia muzsája. Bár láthatólag az volt az igyekezete, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el vendégszerető rokonai házában, mégis olyan feltünő jelenség volt, hogy betöltötte az egész házat, sőt mondhatnók: a fél várost. A szegény kis Magdaléna ijedten lapult meg mellette.

Tihanyi Judit azokhoz a nőkhöz tartozott, akikről azt lehetne mondani, hogy kizárólag csak férfiaknak való nők. Az asszonyok ugyanis mindenkor leküzdhetetlen bizalmatlansággal fogadták, a férfiak azonban, az öregek épp úgy, mint a fiatalok, szívesen legeltették tekintetüket a klasszikus profilján és szívesen melegedtek a szép szeme tüzénél.

Judit Magdalénával szemben szinte alázatosan viselkedett.

Miklós úrral szemben a hideg és méltóságos tartózkodás modorával tüntetett. Ha magán érezte Miklós úr tekintetét, akkor valami mélabús mártir-vonás jelent meg arcán és ha Miklósnak érzékeny lett volna a lelkiismerete, akkor lelkiismereti furdalásokat érezhetett volna.

A vicispánné, aki nagyon okos asszonyság volt és szerette Magdalénát, egyszer így nyilatkozott:

– Lelkem, én kidobnám azt a lyányt a házamból.

– Már mért dobnád ki? – csodálkozott Magda.

– Azt nem tudom, lelkem, de azért mégis kidobnám.

Judit szintén nagyon szerette a hazát. Híres politikus-családból származott – az apjaura el is politizálta a dominiumát – és amit szépet és lelkeset valaha írtak a hazáról, akár versben, akár prózában, azt ő mind betéve tudta.

A vicispán – ellentétben élete párjával – nagyon szerette a leányt és azt mondta, hogy olyan, mint a Patrona Hungariae.

A Csapi-utcai politikus-vacsoráknak Tihanyi Judit lett a muzsájuk. Ha megjöttek az úri vendégek, kezet csókoltak Magdalénának, azután mohón körülnéztek: hol van a kis Patrona? Voltak az urak közt nagyállású férfiak, híres patrioták, akik félig tréfásan, de félig komolyan, közügyeikben véleményt és tanácsot kértek Judittól. Judit meg is felelt nekik – félig tréfásan, félig komolyan, leányzóhoz illő kedves elfogódással – és Miklós úr szeme ilyenkor fölragyogott. Láthatólag nagyon büszke volt az ő szép és eszes hugára.

Magdaléna, aki az ilyenfélékhez annyit se értett, mint a tyúk az ábécéhez, csöndesen a himzése fölé hajolt – örökösen himzett – és azt mondta magában: Jaj, Istenkém, de ostoba is vagyok én ezek mellett!

És szinte szepegett, hogy egyszer majd mások is meg fogják tudni, hogy milyen ostoba ő.

– Lelkem, én mégis kidobnám azt a lyányt! – súgta neki a vicispánné.

Egyszer azután különös dolog adta elő magát. Magdaléna ozsonnán volt a vicispánnénál. Abban állapodtak meg, hogy estefelé Miklós majd érte küldi a hintót. Mivel azonban a többi dámák korábban mentek szét, Magda nem várta meg a kocsit, hanem gyalogszerrel tipegett haza a Csapi-utcába. Hiszen nem is volt messzi.

Otthon keresztül sietett a lakáson. A Miklós ajtaja előtt megállott. Beszédet hallott belülről. A Judit zengő mély althangja:

– Vagy mindent, vagy semmit!

– Tehát: mindent! – szólt Miklós.

Magdaléna elmosolyodott. Micsoda bolondos dolgokat beszélnek azok?

Valamelyik cseléd megpillantotta az asszonyt és hangosan ráköszöntött. Mire Magdaléna benyitott a szobába, már egyedül találta odabenn az urát. Miklós ott állott az ablakban és nyugodtan szívta a meggypiros, karcsúnyakú tajték-pipáját.

– Ilyen korán véget ért az asszonydiéta? – kedélyeskedett a gazda.

Magda az ámbitusra szolgáló másik ajtót nézte…

– Egyedül vagy? – kérdezte elborult arccal.

– Egyedül, édesem. Egész délután a hétfői beszédemre készültem.

– És Judit hol van?

– Igazán nem tudom. Egész délután nem láttam. Talán a szobájában…

Magdát egyszerre hideg rémület és undor fogta el, mintha varangyot érzett volna a kezében…

Vacsoránál csak hárman voltak. Azok ketten vidámak és tüntetően fesztelenek voltak. Magdalénának azonban úgy rémlett, mintha Judit klasszikus vágású vonásait valami meleg, merengő kifejezés puhítaná meg, és mintha Miklós úr állhatatosan kerülné a huga tekintetét.

– Jézus Mária, mit akarnak ezek velem? – rémüldözött magában az asszony.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy nyiltan szóba hozza a délutáni dolgot. Megkéri őket, mondják meg neki, hogy mit akarnak vele. De persze még sem volt hozzávaló bátorsága.

Az éjjel nem igen aludt Magdaléna. Másnap azonban már tudta, hogy mit kell tennie. Az ura azelőtt többször is példálódzgatott vele, hogy jó volna egyszer Bécsben farsangolni. Magdaléna eddig hallani sem akart ilyesmiről, most azonban maga hozta szóba. Mégis meg kellene egyszer nézni azt a híres várost. Ott legalább „lát valamit“ az ember és Miklós is hasznos összeköttetéseket szerezhetne.

Miklós mindenbe beleegyezett. És ami furcsa volt: a dolog meg sem lepte.

– Amint akarod, kedves.

Később azt kérdezte:

– És – kit vigyünk magunkkal?

– Zsuzsit meg Palkót. Judit itthon marad és rendben tartja a házat.

– Jó lesz, nagyon jó lesz! – hagyta rá Miklós.

Judit sem mutatott semmi meglepetést, mikor beavatták a tervükbe. Maga pakkolta Magdaléna holmiját.

– Szép ruhákat vigyél, Magdaléna. Azt akarom, hogy egész Bécs beleszeressen az én Magdusomba.

Az asszony csak akkor sóhajtott föl megkönnyebbülten, mikor az ötlovas útihintó már elhagyta a pozsonyi várhegyet. Úgy érezte, hogy valami nagy veszedelemtől menekült meg.

Bécsben a Lammban vettek szállást, amely teli volt magyarokkal. Különben az egész város teli volt magyarokkal. És mivel Bécsben csak az ment úrszámba, akinek pénze volt és mivel minden magyar ember úrnak akarta magát érezni, tehát ész nélkül szórták a pénzüket.

Palkó, a Miklós huszárja, egyszer egy rózsaszínü papirra nyomatott névjegyet hozott a gazdájának.

_Br. Camillo Paulus._

Hát ez miféle szerzet?

– Csak nem az én pozsonyi tancmájszterom? – csodálkozott az asszonyka.

De bizony ő volt.

Aranygombos frakkot viselt, a fátermörderje a füle cimpájáig ért, a szalmasárga keztyüjében pedig ezüstszürke, bolyhos köcsögkalapot lengetett, midőn nagy gálánsan bepukedlizett az ajtón.

– Kisztihand, szép asszony, karsamadiner, tekintetes uram.

A nankingnadrágja olyan divatosan szük volt, hogy ijesztő volt reá nézni.

Miklós elkezdett kacagni.

– Hát maga hogy jutott ehhez a maskarához, Paulusz?

Kamilló úr a széles selyempántlikán függő monokliján keresztül végigmérte Miklós urat.

– Pardon, ez nem maskara, hanem legujabb párisi divat! Maskarában akkor jártam, mikor elhitettem a pozsonyiakkal, hogy én egy szegény táncmester vagyok… Azért követtem el akkoriban azt a bolondságot, hogy megbosszantsam vele édesapámat, báró Paulusz Egont, aki a cseh főnemesség leggazdagabb és leggőgösebb tagja volt… Svalizser-hadnagy koromban elköltöttem egypár százezer forintot és apám, hogy kigyógyítson a pazarlásból, koplaló-kurára fogott. De egy Pauluszt nem lehet megtörni! Nemrégiben meghalt az öreg úr… Az urodalmait és a várkastélyait nem vihette magával a családi kriptába és így én megint visszacseppentem az uraságba. A hernyó pillangóvá vedlett. A pozsonyi táncmester megint báró Paulusszá lett, a bécsi főrangú társaság kedvencévé, az udvari bálok előtáncosává, főhercegek bizalmas barátjává…

A szózuhany valósággal megdermesztette Nagy Miklósékat. Paulusz pedig tovább zuhogott és bugyborékolt:

– Hallottam, hogy itt méltóztatnak lakni a Lammban és mivel szomszédjuk vagyok, ide siettem, hogy fölajánljam baráti szolgálataimat… Én ismerem egész Bécset és Bécs ismer engem… Ha a tekintetes asszony főúri szalónokba kívánkozik, akkor meg fogom ismertetni keresztanyámmal, az öreg Lobkovicz hercegnővel és kuzinjaimmal, a kis Lichtenstein hercegnőkkel… Ha azonban jobban kedvelik a népies mulatságokat, akkor kimegyünk Kriauba, ahol nagyszerü mosónő-bálok folynak, vagy megnézzük a favoriteni bikaheccet, vagy elmegyünk a Sperlbe…

Miklós úr ugyan egy percig sem hitt a Paulusz Kamilló uraságában, de azért mégis megtűrte maga mellett, míg Bécsben voltak, mert mulatságosabb udvari bolondot és ügyesebb kalauzt keresve sem találhatott volna.

Paulusz legelső alkalommal, mikor Miklós tíz percre egyedül hagyta a feleségével, minden szó és bevezetés nélkül térdrevetette magát Magdaléna előtt. Az asszony igen megszeppent és csak akkor nyugodott meg, mikor Paulusz kétszáz forintot kért tőle. A csehországi jószágkormányzó felháborító pontatlansággal küldte a pénzt és Paulusz trik-trakon kétszáz forintot veszített Leopoldusz főhercegnek.

Paulusznak szerencséje volt, mert Nagyék nem vágyakoztak sem az öreg Lobkoviczné, sem a fiatal Lichtenstein hercegnő ismeretségére, akiknek vendégszeretetét a táncmester oly szívesen fölajánlotta nekik. Megelégedtek azzal, hogy Paulusz megmutassa nekik a császári kincstár drága csudáit és az udvari istálló aranyhintóit és hogy elvigye őket különféle mulatóhelyekre és boltokba.

És meg kell engedni, hogy Paulusz olyan jól ismerte a járást a bécsi Belváros görbe közei és átjáró házai közt, mint a róka a maga odujában.

A tekintetes asszonyka egyszer Würzlhez, a híres udvari ötvösmesterhez vitette magát. A kezében levő kis selyemszatyorból egy gyémántékszert vett ki és megbízta a mestert, hogy tisztítsa meg a köveit és reperálja meg a meglazult foglalatot.

A smukkot a gazdag Grálnétól örökölte Magdaléna néhai volt öregapja, ugyanattól a legendás vénasszonytól, akitől az egész Csákó-vagyon származott.

Würzl úr igen elismerőleg nyilatkozott a gyémántokról. Azt mondta, hogy rögtön lefizetne értük tízezer tallért.

Paulusz pedig az ékszer láttára olyan szent hevületbe esett, mint a keleti szent királyok, mikor megpillantották a betlehemi csillagot. Minden áron azt akarta, hogy Magda adja neki kölcsön a smukkját vagy egy félnapra, hogy megmutassa a vén Lobkoviczné hercegnének. Hadd lássa a gőgös német asszony, hogy Magyarországon nemcsak paprika terem… Magdaléna azonban egy ugyan-kérem-mel, meg egy kézlegyintéssel lecsitította a lelkes bárót.

Egypár nap mulva Paulusz azzal az ujsággal állított be a Lammba, hogy nagyszerü maskarabál készül a Sperlben. Ilyen még nem volt Mária Terézia halála óta. Az egész főnemesség ott lesz, egy csomó fiatal főherceg is ott lesz, persze szigorú inkognitóban. Nagyon nehéz oda bejutni, de Paulusz a főúri összeköttetései révén még tudna Nagyéknak billétákat szerezni.

Magdaléna hallani sem akart arról, hogy ő maskarába öltözzék – mit szólna hozzá a pozsonyi vicispánné, ha megtudná? – Paulusz azonban nem nyugodott, hanem négyszemközt ostromolta tovább a fiatal asszonyt.

– Jőjjön el, tekintetes asszony. Nem fogja megbánni. Ott fogja találni azt az embert, aki legjobban szerette magát életében. Még ma is betege a szerelmének.

– Az uramról beszél? – kérdezte Magdaléna szigorú arccal.

A táncmester furcsán elfintorította az arcát.

– Hogy az ura mennyire szereti, azt a tekintetes asszony jobban tudja, mint tudom én.

– Paulusz, – mondta Magdaléna, – Paulusz, ön kezd már igen magahitt lenni.

A sors könyvében azonban meg volt írva, hogy Magdalénának mégis el kell mennie a Sperl-féle maskarabálba.

Hogy ezt a célját elérje a sors, egyebet sem kellett tennie, mint hogy Miklós úrral egyszer künn felejtesse a piros szattyánbőr bugyellárisát az asztalon. Ezt a tárcát, amelyben állítólag fontos politikai dokumentumokat tartott, mindenkitől nagyon őrizte. Magda természetesen rögtön megnézte, hogy mi van benne. Egy papirból csinált kis kopertát talált, rajta két szónyi írást: _j’y pense!_ – benne egy fekete női hajtincset… Az írás és a haj Tihanyi Judité volt…

Hát így vagyunk? Hiszen addig is tudta, vagy legalább is sejtette az igazságot, de buzgó igyekezettel próbálta magát kapacitálni, hogy ami fekete, az mégis inkább fehér. Most azonban nem lehetett tovább hazudnia.

Miklós úr meglehetősen későn jött haza az este. Mikor meglátta a bugyellárisát az asztalon, fölszisszent és egy villámgyors pillantást vetett Magdalénára. De azután megnyugodott: az asszony mosolyog, tehát nem tud semmit.

Magdaléna azt mondta, hogy mégis szeretne elmenni abba a híres maskarabálba.

– Tegnap még nagyon ellene voltál, – csudálkozott Miklós.

– Tegnap? Az régen volt. Ma már el akarok menni. Egyszer ki akarom magamat mulatni kedvem szerint.

Az ilyesmi ugyan egy csöppet sem hasonlított Magdalénához, Miklós azonban nem kérte számon a különös jó kedvét, hanem mindenbe beleegyezett. Egy idő óta egészen leszokott arról, hogy vitába bocsájtkozzék a feleségével.

Magdaléna francia pásztorleánynak akart öltözni. A szoknya legyen nagyon kurta és a derék legyen mélyen kivágva, – mondta a varrónőnek. A rózsaszín harisnyájába arany méheket hímeztetett.

Mikor fölpróbálta a ruháját, maga is úgy találta, hogy nagyon csinos benne. De ha a pozsonyi vicispánné látta volna, az ugyancsak összecsapta volna a két kezét! Magdaléna egyszerre sírva fakadt a nagy tükör előtt. Nem a vicispánné miatt, hanem azért, mert olyan csinos volt. Nincs szomorúbb, mint mikor az asszony csinos és nem tudja, hogy kinek. Olybá vette, hogy ő már meghalt és a bálozó jókedve nem volt egyéb, mint kisérteties lidérctánc, amit a saját sírja fölött eljárt.

Miklós úrnak nem igen tetszett a francia pásztorleány. Ha már pásztorleány, hát miért nem magyar? – dohogta magában a honszerelmében soha nem lankadó férfiú. Ha Magda ráhallgatott volna, akkor inkább murányi Vénusznak, vagy legalább is Dobó Katicának öltözött volna, amely esetben igen összeillő pár lehettek volna, mert a tekintetes úr maga Zrinyi Miklós képében ment a Sperlbe. A jelmeze nagyon ékes volt, a tudatlan bécsiek azonban részben török basának, részben pedig oláh vajdának nézték.

Hogy főhercegek voltak-e a bálban, az nem tudódott ki, de azért volt ott elég látnivaló. Tollruhás vademberek és kócbundás medvék nevetséges táncot jártak egymással. Mindegyiküknek égő fáklya volt a kezében és azon mesterkedtek, hogy tánc közben ügyesen meggyújtsák egymás ruháját. Hogy nagyobb baj ne legyen belőle, vizes vödrök állottak készen, amelyekkel az égő embereket nyakon öntötték. A publikum ezen nagyszerüen mulatott.

Zrinyi Miklóst mindjárt karon csipte egy papagály-nőcske és a francia pásztorleány magára maradt. De nem sokáig. Egy fekete dominó szegődött hozzá.

– Ismerlek szép maszk! – kezdte a dominó a társalgást.

– Tudom, hogy így szokás kezdeni, – válaszolt Magdaléna, – de azért nem hiszem, hogy ismernél.

– Egyszer láttam életemben a szép kis lábadat és azóta százezer közül is kiismerném.

– Hol láttad?

– Ha érdekel, megmondom: Pozsonyban.

Magdaléna most már sejtette, hogy ki legyen az ízzószemű álarcos. Csanády, a szép gárdista, akivel Miklós úr duellumot vívott.

Az asszonykának kissé megdobbant a szíve, – mily különös találkozás!

Akkor is, mikor először látta, a lábán akadt meg a Csanády szeme. Azóta nagyot fordult a világ és Magda már nem sértődött meg a szép katona bókjain.

– Csodálkozom, hogy emlékszel még reám, hiszen itt Bécsben tengernyi a csinos lábú nő…

– A holtam napjáig nem felejtem el ezt a gyönyörű lábacskát, mert a szívemen gázolt.

Egy kis lócán ültek egymás mellett és a fekete dominó lehajtotta a fejét és mohón nézte az arany méhekkel kihimzett harisnyát. A furcsa az volt, hogy a hangja remegett a nagy felindulástól.

– Hogyan gázoltam volna a szíveden, mikor neked nincs is szíved? – ugratta Magdaléna, aki maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen veleszületett tehetsége neki a kacérság.

– Kell szívemnek lenni, mert sokszor fájt utánad, – szólt halkan a fekete dominó.

Ez is úgy hangzott, mintha egészen komolyan mondaná.

– Megbántottál, szép pásztorleány, – folytatta, – de nem haragszom, inkább sajnállak, mert tudom, hogy keservesen meglakoltál. Akinek kedvéért végiggázoltál rajtam, az ma a te szíveden tipor, még pedig sarkantyús csizmával.

(No lám, hát ez is tud már Tihanyi Juditról?)

– Bolondokat beszélsz, fekete dominó, de én nem haragszom, mert jó kis pásztorleány vagyok. És ha akaratomon kívül megbántottalak volna, megbékítelek most ezzel a szép piros rózsával.

A fekete dominó a mellére tűzte a virágot. Közbe összetalálkozott a pillantása Zrinyi Miklóséval, aki egy oszlop mellett állott és a rémülettől dermedten nézte a lócán susogó párocskát.

A pásztorleány is észrevette a szigetvári hőst.

– Leselkedik utánam! Féltékeny! – ujjongott magában.

Egyszerre mintha valami súlyos teher siklott volna le a szívéről… Egész eddigi életében mindig meggörnyedve járt, de most hirtelen kiegyenesedett és kéjesen nyujtózott, mint a kutyaanya neveltje, aki megtudja, hogy az ő ereiben oroszlánvér folyik. Hohó, neki csak akarnia kell és darabokra tépi ezt a hazafias fickót, akit eddig isteneként imádott!

Nagy röhej és visítás támadt a szálában: egy óriás papendekli-elefánt hátán, amelynek minden lábában egy-egy suhanc mozgott, a tatár császár tartotta bevonulását. Mellette néger rabszolgák marsiroztak, akik hosszúnyelvű pávalegyezőkkel legyezték a nagyúr arcát. A tatár császár a tarsolyából rózsaszagú cukorkát dobott a tömegnek, aki azonban evett belőle, az hamar megbánta, mert a tatár cukornak valami orvosi hatása volt és sok embernek sietve ott kellett hagynia a mulatságot.

Mikor a menet már elvonult, Zrinyi Miklós megint keresni kezdte éltepárját. De bizony az megugrott előle a fekete dominójával. Tűvé tette utána mind a termeket, végigtaszigálta magát az ámbitusokon, fölszaladt minden karzatra és beszaglászott minden sarokba. Akiket nagy sietségében fellökött, azok nevetve mondták: ez is evett a tatár csemegéből!

Kimondhatatlan félelem és mérhetetlen keserűség vett erőt rajta. Mit akar vele az asszony? Miféle pokol fajzatja az a fekete dominó? Bizonyos, hogy régen ismerik már egymást… Most utólag értette csak meg, hogy miért kívánkozott Magdaléna a maskarabálba… Amint beléptek a terembe, mindjárt egymásra ismertek, mindjárt összebujtak… És a piros rózsa!

Egyszerre fölfedezte Magdalénát. Egy kis teremben hegedűk szóltak és a fekete dominó meg a pásztorleány összeölelkezve, egymáshoz tapadva, mélyen egymás szemébe nézve, egymás lélekzetét szíva, forgott körben… Nem is tánc volt ez, hanem félig már házasságtörés.

Miklós úr a fogát csikorgatta.

– Holnap kilököm ezt a személyt a házamból! Ki én! – dübörögte.

Ekkor azonban a másik Nagy Miklós, aki a lelkében lakozott, a higgadt és okosan számító Miklós, rátette kezét a büszke és tüzes Nagy Miklós vállára.

– Honnan lököd ki az asszonyt, te? A házadból? Nincs neked házad, barátom. Semmid sincs, csak egy meggyszínűre szívott tajtékpipád és egy pár ezüst sarkantyús csizmád van. Azt elviheted magaddal, ha megint elmégy tyúkprókátornak.

Nagy Miklós nagyúri önérzete összeroppant. Most tisztán látta: ő mégis csak a Magdaléna teremtménye. Amely pillanatban a szeszélyes asszony elfordul tőle, ő megint a szegény kis jurátus lesz, a Huberné kvártélyosa.

Magda végül abbahagyta a táncot. Megpillantotta a szigetvári hőst és hozzálépett.

– Most már mehetünk haza!

– Amint akarod, kedves.

A hintóban egyikük sem szólt egy szót sem. Az asszony a kocsi sarkába dőlt és lehunyt szemmel, halkan dúdolta a táncmelódiát.

Egypár napig Miklós úr el sem mert mozdulni hazulról. Mindig az asszony arcát leste. De ez a szépszemű, duzzadtszájú kis arc néma és titokzatos maradt.

– Vajjon mit akar velem? – gyötrődött magában a tekintetes úr.

Bizony Magdaléna maga sem tudta, hogy mit akar vele. Egy piros keszkenővel kezében járt-kelt a szobában és egy forró kérdéssel izgatta önmagát: megtegyem, ne tegyem?

Mert ő a bálon, a tánc mámorában – ah, hogy tudott táncolni az a fekete dominó! – félig-meddig megigérte, hogy egy órát az életéből neki ajándékoz.

Egyszer majd, – hogy mikor, azt most még maga sem tudja, – egy piros keszkenő lesz a Lamm emeleti ablakában. Aznap délután zárt hintó fog várakozni a Schustergasse sarkán. Magdaléna majd arra sétál és beszáll a hintóba. A többi már nem az ő gondja…

Napjában tízszer is ott állott a Lamm ablakában, a piros kendővel a kezében. Megtegye, ne tegye? Miklós úr, akinek ösztöneit a félelme megélesítette, kidülledt szemmel bámulta a piros kendőt.

Az asszony tulajdonképpen nagyon szerette volna megtenni. A maskarabálon a gárdista egy pillanatra levette arcáról a selyemmaszkot. Magdaléna azóta mindig maga előtt látta a száját. Finom metszésü, szép férfiszáj volt. Jó volna, ha hozzátapaszthatná a maga örökké szomjas ajkát. Biztos, hogy utána nem bántaná a lelkiismerete. Egy pillanatig sem. Sőt egészen kellemes érzés lehet, ha az asszony egy édes és lealázó kis titkot rejteget magában, egy titkot, amely még vénasszony korában is melegít és világít a szívében.

Nagyon szeretné megtenni, érzi, hogy meg kellene tennie, bolond is volna, ha nem tenné meg, – és mégis tudja, hogy sohasem fogja megtenni. Nem az erény tartja vissza, nem a kötelesség, hanem valami egészen más. A Csákó kisasszony kényessége és finnyássága, amely nem fél a bűntől, Istenem, mi az a bűn? – csak irtózik a mocsoktól, akár a hermelin. Ez szomorú, ez bosszantó, sőt dühítő! Szegény Csanády igazán nem érdemli meg, hogy lóvá tegye… Magdalénát bántja a lelkiismerete, hogy szószegőnek fogják tartani, szégyeli magát, hogy gyáva, de minden hiábavaló, bárhogyan ostorozza és ösztökéli is a fantáziáját a gárdista legénylakása felé, mindig visszatorpad megint. Nem tudja megtenni!

És Magdaléna haragjában sírva, rongyokra tépi a piros keszkenőt és a kályhába veti. Miklós úr pedig kidülledt szemmel követi minden mozdulatát.

Egy meggazdagodott bécsi hadseregszállító – a Múzsa nem emlékszik már pontosan, hogy Kren vagy Kern volt-e a neve, de a rövidség okáért egyezzünk meg mégis Krenben, – zálogbirtokot szerzett Magyarországon és ennek ötletéből elhatározta, hogy maga is tagjává lesz a nemes és érdekes magyar nemzetnek. A magyarokat, épp úgy, mint a lengyeleket, akkoriban érdekes nációnak kezdték tartani Bécsben és Kren úr szeretett volna érdekes lenni.

A honcserét azzal kezdte, hogy egy vitézbajszú huszárt keresett a hintója bakjára, olyanféle nyalka legényt, amilyenek tucatszámra lopták a napot a bécsi Koháry-palota barokk kapujában.

Paulusz, aki mindenkit ismert, tehát Kren úrral is barátságban volt és aki mindenféle mesterséggel foglalkozott, tehát cselédszerzéssel is, Paulusz úgy határozott ebben az ügyben, hogy Nagy Miklós Palkóját kell Kren úr bakjára ültetni. A legény lusta volt, de marconább bajuszt az övénél nem sokat pödörgettek Bécsben. Palkónak ugyan derogált, hogy német gazdához szegődjék, de Paulusz megtörte ellentállását, megértetvén vele, hogy Kren egyetlen kisasszonyleánya szemet vetett reá és hogy okos magaviselettel még nagy szerencsét csinálhat.

Így persze Nagyék maradtak volna legény nélkül, de Paulusz nem az a férfi, aki cserbenhagyja megszorult barátait és Kren úr elcsapott kammerdienerjét protegálta be hozzájuk.

Miklós úrnak tetszett az ötlet, hogy őt borotvált képű német fogja kiszolgálni („a magyar inkább harcosnak született, semmint cselédnek“), mert a német inas akkoriban Magyarországon épp olyan nagyúri fényűzés volt, mint Bécsben a magyar huszár. Az új rendet megkönnyítette az a körülmény, hogy Paulusz németje ineg jól beszélt magyarul, lévén ő tősgyökeres magyar ember.

Nem volt már fiatal legény, de igen ügyes, értelmes és sima modorú cselédnek látszott.

– Csak azt nem szeretem, hogy olyan sápadt képe van, – mondta a tekintetes úr.

– Bécsben most éppen ilyen lakájpofák vannak divatban, – magyarázta Paulusz.

Az új kammerdienernek különben Videczky Flóris volt a neve.

– Videczky, Videczky? – elmélkedett a tekintetes asszony. – Volt egyszer egy ilyen nevű familia, amellyel a Csákók atyafiságot tartottak.

– Ugyan kérem! – fortyant föl Miklós úr, – csak nem képzeli, hogy cseléd rokonaink vannak?

Dehogy is képzelt ilyet Magdaléna.

Az asszony mostanában egyáltalában igen szelid és csendes viselkedésű volt. A farsangi láz egészen elmúlott róla.

Miklós úr egyszer észrevette, hogy könny csillog a felesége pilláján. Krisztusom, ez megint megtudott valamit! – ijedezett magában. Majd óvatosan tapogatódzni kezdett:

– Valami baja van?

– Nincs semmi bajom, – nyugtatta meg Magdaléna. – Ellenkezőleg, nagyon boldog vagyok. És szeretném, ha megint úgy beszélnénk egymással, mint régen. Mert azt hiszem, nekem kisbabám lesz.