Part 4

És ekkor egyszerre úgy érezte, hogy Valaki van mellette. Nem látta, de érezte. Valaki, aki erősebb mindenkinél. Aki mindent tud és mindent megért és kezében tartja az ő és Magdaléna sorsát. A mult és jövendő ura.

És a lázban szepegő ember viaskodni kezdett ő vele, mint Jákob az angyallal.

Ő pedig enyhén engedett.

– Legyen a kívánságod szerint, ember. Engedek nektek egy második életet. Kezdjétek újra.

Valóság, vagy lázálom volt a második élet? Vagy talán az első volt az? Ha elmúlt – és ma már elmúlt az első és a második is – akkor mindegy, akár valóság, akár álom volt.

*

Azon a hajnalon Videczky Flóris és Csákó Magdaléna álmaiba ugyanegy régi kép világított bele halvány mécsesfénnyel.

Egy szigorú asszonyság, a gazdag vén Grálné, úgy, ahogyan a családi képek ábrázolják, a bőrkarosszékében ül és fehér harisnyát köt… Mellette a kopasz vén papagálya rosszkedvűen mondogatja: filou!

Az asztalnál két engedelmes kis fiú ült és csámcsogva itta a csokoládékávét. Közbe lelkes pillantásokat vetettek az ezüstkosárban levő holipnikre.

Grálné hol az egyik, hol a másik fiúcskát nézte. Szegény kis atyjafia volt mind a kettő és ő elhatározta, hogy egyiket közülök úrrá fogja tenni és ráhagyja a nagy Grál-vagyont.

De melyiknek hagyja, Videczky Péternek vagy Csákó Pistának? Egyik lehet csak örököse, mert a Grál-vagyonnak együtt kell maradnia.

Végül is azt a kivezető útat találta, hogy döntsön a sors közöttük. A földre ejtette a kötőpamutját. Amelyik fiú fölveszi és visszaadja neki, azé lesz a vagyon.

A pamutgombolyag végiggurult a szőnyegen. A kis Videczky nem látta meg, ő éppen kíváncsian és némileg megszeppenve nézte a kövér darázst, amely a csokoládés csészéje körül zümmögött. A kis Csákó azonban tüstént meglátta a gombolyagot, föl is vette, oda is adta a néninek.

– Isten így akarja! – mondta Grálné.

És mivel egy kissé mégis sajnálta a kis Videczkyt, a kijáró két holipni mellé még egy harmadikat is adott neki.

A kopasz papagály is beleszólt a dologba, mondván: filou! – Ez Videczky Péternek szólt, aki boldogan majszolgatta a holipnijét.

Csákó Pista kissé irigykedett a rokonára. Persze, akkor még nem tudta, hogy ő a holipniért három városi házat, öt bánáti tanyát, készpénzben pedig hatvanezer tallért fog kapni.

Ötven esztendővel az emlékezetes csokoládés ozsonna után kezdődött:

Magdaléna második élete

A pozsonyi városi árvagyám beszólította özvegy Huber Gáspárnét a Három perec-utcából.

– Mondja, Huberné, tud maga gyerekkel bánni?

Ez a kérdés tulajdonképpen sértő lett volna egy tisztes polgárasszonyra nézve, aki megszokta, hogy embertársai igénybe vegyék az ő segítségét a születés első pillanatától elhalálozásuk órájáig, Huberné azonban mégis erőt vett magán, mert tudni akarta, hová akar kilyukadni az árvagyám.

Ennyit válaszolt csak:

– Hogy tudok-e gyerekkel bánni? Én, aki Isten segedelmével öt gyereket neveltem föl? Nézze meg őket, tekintetes úr, ha nem hisz a szavamnak, valamennyien itt vannak Pozsony városában, egészséges, szófogadó, istenfélő gyerekek, a legkisebbik is maga keresi már a kenyerét, inas a Zapfl uram suszterműhelyében, igaz, hogy többet tehetnének az édesanyjukért, de hát a mai fiatalságnak más jár az eszében, hiszen a példaszó is azt mondja…

Az árvagyám az asztalra csapott.

– Hallgasson már!

– Van talán egy örökbe fogadni való árva? – kérdezte Huberné meghökkenve.

– Van egy árvánk, de az nem örökbe fogadni való, legalább nem magának való, Huberné, mert a híres nemes Csákó-familiából való és bár még csak karonülő baba, mégis nyolcezer tallér évi jövedelme van. Érti?

Huberné összecsapta a két kezét.

– Jézus Mária, hát mit csinál az a szegény féreg annyi pénzzel?

– Az az én gondom lesz, – válaszolt a gyám szigorúan. – A kisleányt az én feleségem fogja fölnevelni. A feleségem a csallóközi Csupor-familiából való leány, szegről-végről rokona is a Csákó-családnak és a pozsonyi gróf úr meg a prépost úr tisztességesnek tartják, hogy a kis árva rokonháznál nevelkedjék. Most az a kérdés, Huberné, hogy el akar-e maga szegődni hozzánk a kis leány mellé. Pesztrája van már a gyermeknek, magának csak az volna a dolga, hogy a pesztrára vigyázzon.

Huberné polgárasszony volt, sőt egy kis háza is volt a Három perec-utcában, midőn azonban megértette, hogy minő szép bért kinálnak neki, megalkudott patricius önérzetével és elfogadta az árvagyám ajánlatát. Azt mondta, hogy nem is annyira a bérért teszi, mint inkább a túlvilági jutalomért, melyet a vallás az árvák érdekében buzgólkodóknak kilátásba helyez. Mellékesen pedig már fortyogott benne a buzgalom, hogy ráncba szedje a pesztonkát, akit ugyan nem ismert, de akit előlegezett bizalmatlansággal máris bestiának minősítette.

Hárfás úr, a városi árvagyám, bevezette Hubernét a feleségéhez.

A kis Csákó Magduska ott feküdt a diványon. Mellette állott a pesztra és fenkölt arccal legyezte a gyermek arcát. Huberné összecsapta a két kezét és olyan hangon, amelyen nagymisén a haleluját éneklik, kiáltotta:

– Jézus Mária, Szent József… hát ez gyermek? Hiszen ez nem földi gyermek, hanem mennybéli angyal! Szakasztott olyan, mintha a nagytemplom oltárképéről szökött volna ide! Éppen olyan szőke és olyan édes. És milyen kövér a kis combja! Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy ennek a gyönyörűséges kis jószágnak nincs már se apja, se anyja…

Nem folytathatta, mert Hárfásné asszony berohant az ajtón és újdonsült nevelőanyai tisztjének első buzgalmában így szólt Hubernéhoz:

– Hát megbolondult maga, asszonyság, hogy így kiabál? Nem tudja, hogy árt a gyermek egészségének, ha megzavarják az álmát?

Huberné különben önérzetes, sőt harcias asszonyság volt, de egyszersmint igazságszerető is volt és mivel érezte, hogy ezúttal hibázott, hát nem is vette föl az eléje dobott keztyűt, hanem töredelmesen sóhajtott és ég felé emelte a szemét, mintha bocsánatot akarna kérni a jó Istentől, hogy szinte majdnem megzavarta egy apátlan, anyátlan árva álmát.

*

Hárfás uram a következő hónapban lemondott a városi hivataláról. Nem lehet egyszerre két urat szolgálni, mondta és a kis árva vagyonának gondozása valóban sok dolgot is adott neki.

Úgy látszik, hogy Hárfásék akkoriban valami ismeretlen rokonuk után örökséghez jutottak, mert kezdtek urasan élni. Nem szórták a pénzt, de urasan éltek. A tekintetes asszony selyemruhában járt, a tekintetes úr pedig fogatot tartott.

A kis árva ugyan igen jó színben volt, Hárfás azonban, aki féltő gonddal vigyázott nevelt leányának egészségére, mégis úgy találta, hogy a vastag városi levegő nem jót tesz neki és azért húsz esztendőre kibérelte a Csapi-út elején levő kis kastélyt.

Ez a ház, amelynek pitvarára vastag szőlőtő kúszott föl és tetőgerincét csillagos buzogányok ékesítették, régóta lakatlan volt már, a gazdája valami hőbörtös mágnás volt, aki állandóan Bécsben élt.

Itt cseperedett föl a kis Magdaléna. Meg kell engedni, hogy Hárfásék tejben-vajban fürösztötték és a széltől is megóvták volna kis arany csibéjüket. Ha kocsikázni vitték, akkor a hintóban mellette ült a nevelőanyja, szemben vele Huberné, a bakon pedig a pesztonka.

Ha szeszélyei lettek volna Magduskának, azokat is teljesítették volna, a kisleánynak azonban nem voltak szeszélyei, csodálatosan szerény és szelid gyermek volt. Egész Pozsony városa ismerte és szerette. A prépost úr lelkipásztori kötelességének tartotta, hogy időközönkint meglátogassa a kis árvát. Ilyenkor mindig ajándékot hozott neki, hol virágot vagy gyümölcsöt a kertjéből, hol mézet a méheséből.

Később mestereket járattak Magduskához. Nem tanult valami könnyen, de szorgalmas és rendes gyermek volt és egypár esztendő múlva már tűrhetően fecsegett németül és franciául és jól is zongorázott.

Legtöbb kedve és tehetsége a tánchoz volt. Olyan könnyedén, olyan kecsesen és annyi szenvedéllyel táncolt, mint valami holdvilág-tündér. A tánc különben öröklött tehetsége volt, mert az édesanyja a bécsi opera ballerinája volt, persze csak addig, míg Csákó úr, aki ifjú éveiben a nemesi testőrségnél szolgált, meg nem szerette, feleségül nem vette és földesasszonyt nem csinált belőle. (Ez különben családi titok volt, amelyről mostanában csak Hárfásék tudtak, ők pedig óvakodtak attól, hogy tovább adják, mert hiszen ilyen dolog tönkretehetné egy leányzó egész jövőjét.)

Magduska táncmestere egy Paulusz Kamilló nevű ember volt, egy kalandos léhűtő, aki sokféle vizeken evezett már és legújabban Pozsonyban jutott zátonyra. Paulusz ártalmatlan ember volt, csak sokat hazudozott, azt állította, hogy ő valaha svalizsertiszt volt és fogadkozott, hogy egyszer még földesúr lesz belőle. Magduska sokat nevetett rajta és olykor egy fél tallért ajándékozott neki, vagy beprotegálta Hárfás bácsinál egy-egy viseltes kabát erejéig.

Magdaléna igazi élete a tizenhetedik születésnapjával kezdődik.

Ezen a napon egy láthatatlan tündérkéz megérintette a leány szívét, a szíve ekkor édesen zengeni kezdett, a harmónikus zsongás, amelytől a kisleány eleinte nagyon megszeppent, dallá erősödött és ez az élet dala volt.

A nevezetes napon, – ah, mily gyönyörű, nyári verőfényben ragyogó nap volt! – Hárfásék a nevelt leányuk tiszteletére majálist rendeztek az Au-ban.

A tekintetes úr gavallérember volt és táncosoknak meghívta az országgyűlési ifjúság szinejavát. Bécsből két magyar gárdista is jött extrapostán. (Ezt Fieber mézeskalácsosmester jelentette Hubernének, aki a szomszédja volt a Három perec-utcában.) A gazdag leány híre, mint a hársfavirág szaga, messziről vonzotta a méheket.

Huberné adta reá „az ő gyönyörűségére“ a soktunikás fehér tüllruhát, amelyet a híres pozsonyi Katzbauer-nővérek külön a majálisra varrtak…

A derék Huberné akkor persze már nem volt Magdaléna dadája, hanem megint a Három perec-utcában lakott és jurátusokat tartott kvártélyon, nevezetes napokon azonban, így disznóöléskor, a tekintetes úr nevenapján vagy szappanfőzéskor, mindig megjelent a Csapi-úti házban, hogy tettel és jó tanáccsal bizonyítsa szolgálatkészségét és hogy végül egy fazékkal vagy egy batyúval a hóna alatt vonúljon haza az urasági konyhából a Három perec-utcába.

Huberné kiszedte a papilottokat Magduska loknis hajából, azután összecsapta a két kezét és az ő halelujázó hangján úgy elkezdett visítani, hogy a legények odakünn az oltóvödrök után szaladtak, mert azt hitték, tűz van.

– Jaj, édes gyönyörűségem, milyen szép vagy te! Isten bocsássa meg a bűnömet, de le tudnék előtted térdepelni, mint a festett Szent Cecilia előtt a főtemplom oltárán. Ha meglát így az én kvártélyos jurátusom, szegény Nagy Miklós, megszakad a szíve a szomorú boldogságtól. Szegény ördög már is úgy oda van a sok epekedéstől, meg a nagy szerelemtől, hogy nem tudom, mi lesz még vele. Nincs annak se éjjele, se nappala, mindig csak verseket ír, néha meg egész nagy papiríveket telifirkál a te neveddel, Magda, Magdaléna, Magduska, lángoló szíveket és szomorú fűzfákat rajzol melléje, ha meg megereszti a szép hangját, akkor olyan szomorú nótákat énekel, hogy sírva fakad minden vászoncseléd a Három perec-utcában.

Huberné azzal hirtelen fölkapott vagy négyet-ötöt a szoknyái közül, az utolsónak zsebéből kivett néhány aranyszegélyű, rózsaszínű papirlapot és odaadta Magduskának.

– Na, lelkem, egypárat megint elcsentem a versei közül.

_Magdalénához, Egy érzéstelen szép márványképhez, Reménytelenség búcsúsóhaja_ volt a költemények címe.

A versek nagy művészettel voltak leírva, a sorok kezdőbetűit piros tintával rajzolta a szerző.

Látásból Magdaléna jól ismerte a Huberné kvártélyos úrfiát. Alkonyatkor vagy vasárnap délután csak ki kellett néznie az ablakon, hogy ott lássa a ház előtt a szép és szomorú arcú ifjút. Úgy állott ott, mint valami hirdetőtábla, a homlokára volt írva: én szerelmes vagyok.

Azelőtt megesett, hogy a fiatal úr holdvilágos éjszakán ott nótázgatott a Magduska ablaka alatt, a tekintetes úr azonban nem szerette az ilyeneket és egy ízben szigorú trombitahangján lekiáltott a szerelmesnek, hogy hallja, öcsémuram, becsülje meg jobban az én tisztes házamat.

A jurátus familiája ellen ugyan nem eshetett kifogás, mert a híres nagybükkönyi Nagyok közül való volt, a baj ott volt, hogy már a hetedik nagyapja túladott a dominiumán és az ilyen szegény fráter ne vesse a szemét a város leggazdagabb leányára.

– Ő is ott lesz? – kérdezte Magdaléna halkan.

Mert ha egyebet nem is, valami forró és részvétteljes kíváncsiságot mégis csak érzett a jurátus iránt.

– Persze hogy ott. A tekintetes úr meghívta mind a jurátusokat. Két napja fényesíti már a csizmáját és ma délutánra odarendelte a Havranek borbélyt, hogy fölsüsse a haját. Aranyrojtos új nyakravalót is vett magának…

Mikor Magdaléna a bácsi és a néni kíséretében az Au-ba érkezett, a vendégek megéljenezték, a cigánybanda pedig rázendítette a gránátos-indulót. Sok embert mutattak be neki, de ő egyiket sem látta, ő egyáltalában nem látott, nem hallott semmit, csak irult-pirult és rettenetesen szégyelte magát, mert ez volt az ő első szereplése a nyilvánosság előtt.

Csak akkor szedte össze magát és akkor kezdte gyors és alamuszi leánypillantásokkal a fiatal urakat mustrálgatni, mikor már ozsonnánál ültek a nagy lombsátor alatt, amelyet a tekintetes úr építtetett külön ez alkalomra.

Ozsonna után, miután a prépost úr egy könnyfakasztó, szép orációval köszöntötte Magdalénát, megindult a tánc és az ünnepelt leányzó első táncosa ő volt, a Huberné kvártélyos jurátusa. Igazán csinos fiú volt és az aranyrojtos nyakkendője, meg a göndörre sütött haja jól illett a barna magyar arcához. Jól is táncolt, bánatosan, elmerengő méltósággal, miként ez egy hona állapotján búsúló jurátushoz illik. Nagy Miklós különben úgy meg volt hatva, hogy egy okos szó nem jött ki a száján, csak sóhajtozott és forgatta a szomorú, nagy szemét.

Magdaléna második táncosa egy bécsi gárdista volt, egy Csanády nevezetű. Ő is szép fiú volt, a párducbőrével (akkoriban a gárdisták bálban is alkalmatosnak találták a párducbőr-viseletét) és az Apolló-combjaival jobban is tetszett Magdalénának, mint a Huberné kvártélyos jurátusa.

Paulusz Kamilló is ott volt a majálison, persze csak mint néző, – maga is eljöhet, amice! mondta neki azelőtt való nap a tekintetes úr. A táncmester a muzsikusokkal ült egy asztalnál. A siker, amit tanítványa aratott, oly büszkévé tette, hogy később tökéletesen leitta magát. A bőgőhordó cigány vitte haza a hátán.

Az Au-ban tartott majális talán mint az esztendő legsikerültebb pozsonyi mulatsága élt volna tovább ama nemzedék emlékezetében, ha éjfél táján sajnálatos botrány nem történt volna, ami sok izgalomra, pletykára, sőt még véres duellumra is alkalmat adott.

Vacsoránál ugyanis Csanády, a szép gárdista, akinek mindössze csak két napi szabadsága volt és akinek ennélfogva igen sietős lehetett a dolga, rajta-rajta! tempóban kezdett udvarolni Magdalénának. Ő a gáláns Bécs tanítványa volt és azt a bevált módszert alkalmazta, hogy sorra vette hölgyének egyes testrészeit és azokat költői hasonlatok segítségével kellő világításba helyezte.

Azt mondta:

– A nagysám haja olyan, mint a selyemféreg fonatja. A szeme bogara olyan, mint az esthajnali csillag, a bőre olyan, mint a liliom levele…

Nagy Miklós, aki Magduska balján ült, növekedő fölháborodással hallgatta vetélytársának ledér bókjait. Szerelmi bánatát még gyötrelmesebbé tette hazafias keserűsége, mert ebben a hetyke katonában ő a gonosz Ausztria-Bécs megszemélyesítőjét látta.

Csanády azalatt fokozatosan lejebb haladva, végül elérkezett a Magduska lábacskájához. És az ő merészsége még ettől sem riadt vissza.

– Olyan parányi lábának tetszik lenni, mint a piskóta, – mondta.

De ezzel már betelt a mérték. A jurátus, aki eddig némán és szomorúan ült a helyén, most a haragtól bíboros arccal fordult Csanády felé.

– Tiszt uram, – mondta élesen, – ilyesmi divat lehet a bécsi német dámák közt, de nem divat magyar honleányok körében. Mert a magyar hölgy büszkesége nem a lába, vagy valamely egyéb testrésze, hanem nemes lelkületének eszményisége.

Erre a rendreutasításra már akkor készült, mikor Csanády még a Magduska karjánál tartott, tehát volt ideje elmélkedni és azért is sikerült olyan szépen a mondása.

A gárdista elsápadt, majd a párduckacagánya alá nyúlt és egy zsinóron függő négyszögletű üvegdarabot vett elő, amelyet a jobbik szeme elé tett és nagy művészettel fogott meg a pofacsontjával és a szemöldökével. Azon keresztül nézte le a jurátust, miközben így szólt:

– Ejhah! Ez az ifjú tintanyaló talán leckét merészel nekem adni?

– Olyan leckét is kaphat ön a tintanyalótól, hogy nemcsak tinta, de vér is folyik a porondon, – mondta sötéten a jurátus.

– Helyes, – mondta a gárdista, – tudok egy csöndes helyet a pozsonyi szőlők fölött, ott holnap reggel közös sétát tehetünk.

A jurátus hideg főhajtással válaszolt.

Ebből föltünés lett. Az urakat fölizgatta, a hölgyeket megijesztette az eset.

Másnap egész Pozsony a Hárfásék majálisán történt skandalumról beszélt. Sokan, – különösen azok, akik joggal elvárhatták volna, hogy a tekintetes úr őket is meginvitálja, ami azonban érthetetlen módon nem történt meg, – sokan eltúlozva és kiszínezve mondták tovább az esetet.

Hárfás uram már korán reggel elment Csajághy követ úrhoz, aki mellett Nagy Miklós patvaristáskodott, hogy jelentést tegyen neki a dologról. A nagyhatalmú férfiú egyébként igen gorombán bánt a patvaristájával, azt azonban semmiképpen sem volt hajlandó eltűrni, hogy más is bántsa az ő jurátusát, azért lángoló haraggal rohant a policájra, hogy a Tripartitumnak a nemes ember testi épségére vonatkozó szakaszait idézze és hogy sűrű asztalcsapkodás között követelje a duellum megakadályozását.

A policáj megtette azt, ami tőle telt: egy városi darabontot állított a Nagy Miklós perec-utcai kvártélya elé. Mivel azonban meg volt írva a sors könyvében, hogy Magduska piskóta-lábáért mégis vérnek kell folynia, tehát a jurátus reggel átmászott a Fieber szomszéd udvarába, onnan kisurrant a hátsó utcába, onnan pedig kiment a szőlőhegyre, amelynek egyik félreeső helyén megtartották a páros viadalt.

A lovagias mérkőzés ugyan a gárdista győzelmével végződött, de a győzelem gyümölcseit mégis a jurátus szedte.

Nagy Miklós ugyanis a duellumban olyan érdekes sebhelyet kapott a homlokára, amelynél érdekesebbet semmiféle regényhős nem kívánhatott volna magának. A vágás, amelyre ő később fürtjeinek diszkrét elrendezésével irányította a közönség figyelmét, kecses ívalakban futott végig a homlokán és némelyek azt a megfigyelést tették, „hogy bíborvörös lesz, valahányszor indulatba jön az ifjú.“

– Egy hölgyért kapta, – mondták az emberek az utcán, miközben könyökön taszították egymást, – egy hölgyért, akinek becsületét megvédte egy pökhendi katonatiszttel szemben.

A bikahangú Csajághy szinte büszke lett az ő jurátusára.

– A kölyök jól odamondogatott annak a bécsi harkálynak. Igaz magyar fi ilyen hangon beszéljen a bécsiekkel! Nem is tanulhatott egyebet az én házamban.

Az esetet idővel még kiszínezték és kimélyítették. A távlatból szegény Csanády a feslett és zsarnoki Ausztria, Nagy Miklós pedig a lovagias magyar nemzet bajvívójává lett.

Miután ő szent felsége legkegyelmesebb elhatározásával szétkergette a pozsonyi országgyűlést, Csajághy uram hazafias szereplésének színhelyét áttette szülő vármegyéje gyűléstermébe, a jurátusa azonban elszegődött bojtárnak egy pozsonyi fiskális mellé és a városban maradt. Nem tudott ő már Magdalénától távol élni.

A rákövetkező farsangon a jurátusbál volt az első pozsonyi mulatság. Nagyon szép bál volt, csak a kvádrillnál támadt némi zavar, ami érthető is, mert nem Paulusz rendezte a táncot. Paulusz Kamilló még az ősszel összekerült egy csomó italos követtel, akik nem ismerték és úrnak nézték, azoktól egypár ezer tallért nyert kártyán, azóta báró lett és Bécsben élt.

Magdaléna a jurátusával táncolta a négyest.

– Hej, Magda nagysám, miért nem szegény leány nagysád! – sóhajtotta Nagy Miklós.

– Mért szeretné ön, ha szegény leány volnék?

– Mert akkor mondhatnék nagysádnak valamit.

– Érdekelne megtudni, hogy mit mondana nekem ön?

– Ha szegény leány volna, egészen szegény – bocsásson meg a vakmerőnek tetsző föltevésért – ha bár cselédleány volna, akkor azt mondhatnám nagysádnak: légy az én királynőm, az én istennőm…

Magdaléna mélyen elpirult, de nem a haragtól. Kissé elgondolkozott.

– Nagy úr, én ugyan nem vagyok szegény leány, de azért megengedem önnek, hogy úgy beszéljen velem, mintha az volnék.

Egész Pozsony helyesléssel fogadta a szerelmi regény megnyugtató befejezését, az egy Hárfás bácsi kivételével, aki annyira dühbe jött, hogy majd megütötte a guta.

Egy hétig mindig azt kiabálta, hogy ő tiltakozik a házasság ellen, Magdalénának három-négy esztendő előtt gondolnia sem szabad a férjhezmenetelre és hogy a jurátus egy ravasz pénzvadász, Magduska pedig háládatlan kigyó.

Ezt senki sem értette, pedig a tekintetes úr szempontjából nézve a házasság tényleg korai volt még, mert ő, mint Magdaléna gyámja, ugyan elég csinos birtokot szerzett magának Sopronmegyében, de új kastélyt is szeretett volna építeni és ahhoz legalább is még három-négy esztendőre lett volna szüksége. Most már mehetnek az ócska kúriába lakni.

Az esküvő azonban mégis megvolt.

A prépost úr eskette az ifjú párt és a pozsonyi gróf is megjelent, aranyos üveghintón, fullajtárokkal és papagályzöld huszárokkal. A városi céhek pedig, Fieber mézeskalácsos vezetése alatt, sorfalat állottak a főtemplomtól a Csapi-út elejéig. És mindenki azt mondta, hogy sohasem látott még olyan összeillő szép párt.

Az esküvő után Nagy Miklós azt a gyöngédtelenséget követte el, hogy meg akarta tekinteni Hárfás bácsi számadási könyveit – micsoda könyveket? hördült fel a tekintetes úr, – mintha a gyám nem is magyar nemesember, hanem holmi fizetett cseléd lett volna.

Ezen örökre összevesztek és Hárfásék, a háládatlanság fullánkjával a szivükben, elvonultak a sopronmegyei birtokra.

Az ifjú házasok a Csapi-úton levő kis kastélyban rendezkedtek be.

Magdaléna a közhangulat nyomásának engedve, lett a Nagy Miklós felesége, az esküvő után azonban nagyon beleszeretett az urába. A szerelem, mint valami gyönyörü meglepetés jött reá és a fiatal asszony testét-lelkét lenyügöző, forró és ujjongó boldogsággá fokozódott.

A föld, amelyen eddig járt, hirtelen megnyilt a lába alatt és ő édes rémülettel, ész nélkül zuhant a tüzes mélységbe, ahol minden semmivé lett, csak a szerelem lobogott és világított titokzatosan.

Olyan boldog volt, hogy szinte megrémült a túlnagy boldogságától. Hogyan érdemelte ő ezt meg?

Miklós is szerette az asszonyt, nagyon szerette, de azért nem feledkezett meg a hazáról sem. Ez neki mindig nagy gyöngéje volt. Sőt mivel most már szögre akaszthatta a prókátorságot és nem kellett tyúkpörök után futkosnia, az ideje javát a közügyeknek szentelte. Sűrűn szónokolt a vármegye termében és a közönség szívesen hallgatta, mert a szép baritonhangja kellemesen rezgett a honfibútól, a kondor fürtöktől körülfogott homlokán pedig nemes ihlet világított. A leglelkesebb hallgatója persze Magdaléna volt, aki a boldog hitves büszke alázatosságával ült a karzaton.

A Csapi-úti házban akkoriban sűrűn láttak vendégeket. A vármegye híres férfiai – egy izben a pozsonyi gróf is eljött – körülülték Magdaléna asztalát, sokat ittak és politizáltak és senki sem kételkedett benne, hogy Nagy Miklósból egyszer még nagy ember lesz.

Két évig igen boldogan éltek. Magdaléna mind szerelmesebb lett, Miklós úr pedig meghízott egy kissé.

Két év mulva megjelent náluk Tihanyi Judit.

Judit távoli rokona volt Miklósnak. Valószínü – bár ez a kérdés sohasem tisztázódott – hogy süldőleány korában szerelmes volt a délceg jurátusba, sőt nem lehetetlen, hogy gyerekfővel el is jegyezték magukat egymásnak. Később azonban, mint mondani szokás: „az élet elválasztotta őket egymástól“.

Magdaléna akkor hallotta először a leány nevét, mikor az hirtelen árvaságra jutott.

– Mi lesz most már a nyomorulttal? Adósságnál egyebet nem hagyott reá az apja, – mondta Miklós úr.

– Istenem, hát mi legyen vele? – heveskedett Magdaléna. – Hozzánk fog jönni, punktum.

Akkoriban így szokták megoldani az árvaügyeket és Magdaléna boldog volt, hogy eltalálta urának egy gondolatát.