Part 3

Azt mondta Hubernénak, hogy Istennek tetsző dolgot vél művelni, ha keresztény házába fogadja az apátlan árvát.

Mikor ezt mondta, a tekintete végigkalandozott Magdaléna gömbölyödő vállán…

Huberné elsírta magát, annyira meghatotta Fieber úr önzetlensége. Magdalénát nem is kérdezte senki. Ő pedig nem mert hozzászólni a dologhoz. Mit is szólhatott volna? Mindenki olyan természetesnek tartotta, hogy két kézzel kap a nagy szerencse után. Sőt ő maga is természetesnek vélte.

A mézeskalácsos azt mondta, hogy nem kell kelengyét varratni, megvan még a meghalt asszony minden fehérruhája, majd azt viselje Magdaléna.

Huberné, akin akkoriban valóságos lakodalmi mámor vett erőt, egypárszor átvitte a leányt a Fieber-házba. A mester a pincétől a padlásig mindent megmutogatott nekik. A francia király sem lehetett büszkébb a házára, mint a mézeskalácsos volt a magáéra. Édességet hozott nekik és bevezette őket a hálószobába. Egészen sötét szoba volt, fanyar birsalmaszag érzett benne. A rámás két ágy egymás mellett állott. Az ágy fölött szent kép függött a falon, Szűz Máriát ábrázolta, éles kardokkal a vérző szívében.

Magdaléna biztosra vette, hogy a lakodalomig még történni fog valami, valami, ami elhárítja tőle a veszedelmet. Néha imádkozott is a Boldogasszonyhoz, hogy segítsen rajta, bár maga sem tudta, hogyan volna ez lehetséges. Az esküvő napjáig azonban nem történt semmi.

Délben kellett volna a templomba menniök és Fieber úr korán reggel már magára vette acélgombos ünneplő kaputját és átjött a menyasszonyához.

Egyedül találta Magdalénát és ekkor erőszakkal a szájára tapasztotta sárgafogú, vizes száját. Magdaléna a birsalmaszagú szobára gondolt és a vérző szívű Szűz Anyára, azután ellökte magától Fieber urat és az ajtó felé szaladt.

– Hová mégy? – csodálkozott a mézeskalácsos.

– A templomba. A csodatevő Mária-képhez… Egyedül akarok ott imádkozni.

Az istenfélő Fiebernek tetszett az ötlet.

– Eredj. Ma utoljára imádkozol egyedül, mert ezentúl mindig együtt megyünk a templomba.

A leány azonban nem a templomba ment, hanem megint leszaladt a Dunához. Pedig előre tudta, hogy hiába megy, ma sem meri megtenni. Nem is tette meg, csak nézte a vizet, miközben gyors léptekkel szembe szaladt a vízfolyással. Hamarosan a Várhegy alatt volt és kiért a városból.

A vámon túl kis csapszék állott, a csapszék előtt hatalmas, sárga postakocsi vesztegelt. Valami baja eshetett a kocsinak, mert egypár ember foglalatoskodott körülötte. Az utas is ott állott és úgy lármázott és toporzékolt, mint valami nagyúr. Magas ember volt, bolyhos köcsögkalapot és sokgallérú, dohánybarna felöltőt viselt.

Most egyszerre sarkonfordult és Magdaléna meglátta az arcát – a leány azt hitte, hogy menten meghal boldog rémületében – az ő jurátusa volt, Nagy Miklós…

Az utas is észrevette a leányt. Az arca egyszerre csupa mosoly lett, megemelte a kalapját és délceg táncléptekkel közeledett feléje…

Nem, nem Nagy Miklós volt, de hasonlított hozzá. Nem is nagyon, csak éppen felületesen, első látszatra… Az utasember nagyobb, izmosabb és öregebb volt, mint a jurátus. A viselkedése és a hangja is egészen más volt. Egészen más.

– Hová siet, bájos kisasszony? – kérdezte az idegen.

Magdaléna megállott előtte és ráemelte szomorú, nagy szemét.

– Nem tudom, – mondta halkan.

– Nem tudja? Akkor engedje meg, hogy egy nemesember, akinek nevét egész Európában tisztelik és becsülik, fölajánlja önnek lovagias szolgálatait. Ha nem tudja, hogy hová megy, akkor mindegy, hogy hol van. Lássa, én a pillanatnyi elhatározások embere vagyok. Ne csodálkozzék tehát, ha azt az ajánlatot teszem önnek, hogy jőjjön velem Bécsbe.

– Bécsbe? Oh, Istenem, mit csináljak én Bécsben?

A híres, nagy város gondolatától is elszédült a kis leány.

– Ugyanazt, amit itt csinál. Ha egyéb dolga nincs, akkor társalkodónőmnek szerződtetem.

Magdaléna lehajtotta a fejét.

– Én egyszerű varróleány vagyok. Meg sem értem, amit nekem mond.

– Az nem baj. Nálam a társalgás abból áll, hogy magam beszélek. Nagyon szeretek beszélni, különösen a postakocsiban. Önnek nem lesz egyéb dolga, mint hogy türelemmel hallgassa a fecsegésemet.

A kocsis időközben már nyeregben ült. Egy borotváltképű lakáj lépett a dohánybarna úrhoz és mély kracfusszal jelentette:

– Báró úr, kérem, a kocsi rendben van.

A báró a hintóhoz lépett és Magdaléna felé nyujtotta kezét.

– Nos, kisasszony, velem jön? Vagy talán olyan szálak kötik Pozsonyhoz, amelyeket nincs ereje elszakítani?

Magdaléna a mézeskalácsos sárga fogaira és a birsalmaszagú szobára gondolt… Azután lehunyta két szemét, mint aki fejest készül ugrani a vízbe és kissé elhalványodva mondta:

– Megyek.

A következő percben már vidám kürtszó mellett ügettek a bécsi országúton.

Olyan volt, mint az álom…

– Mi az ön neve, bájos gyermekem? – kérdezte később a báró.

Magdaléna megmondta.

– Többet nem is kérdezek. Ön szeretett, csalódott és bánatában világgá szaladt, punktum. Az árnyalatok jelentéktelenek és azért nem is érdekelnek. Sokkal fontosabb, hogy ön megtudja, ki vagyok én. Én báró Paulusz Kamilló vagyok. Ha azt mondom, hogy báró vagyok, ez azt jelenti, hogy legalább is ezer tallér van a zsebemben. Ha kevesebb a pénzem, akkor csak lovag vagyok. Ha meg üres a zsebem, akkor egyszerűen csak hallja maga Paulusz a nevem. Bevallom, hogy tegnapelőtt még szerény táncmester voltam Pozsonyban. A sors azonban úgy akarta, hogy az este éppen abban a pillanatban nyissak be a követek korhelytanyájára, mikor egy kártyás nagyúr, aki már únta a játékot, azt kérdezte a társaságtól, hogy ki tartja egy kártyalapra a bankot. „Tartom én!“ – mondtam. Ha veszítettem volna, kidobattam volna magamat, mert, miként szerencsém volt említeni, egy vörös garas sem volt a zsebemben. Én azonban nyertem és most abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy négy lóval mehetek Bécsbe és Pozsony legszebb szemű leányát tisztelhetem utitársamként. Ennyiből is tudhatja, hogy ki vagyok. Az élet katonája, aki örökös párviadalt vív a szerencsével. Olykor földre terít a vak istennő, olykor azonban én kerekedem felül. Reménylem, hogy most Bécsben végre döntő győzelmet fogok aratni. És reménylem, hogy ön, kedves Magdaléna, ebben nagy segítségemre lesz.

– Én? – csodálkozott Magdaléna. – Hiszen én nem értek semmihez, én csak afféle ostoba, vidéki leány vagyok.

– Ön nem ostoba, csak tapasztalatlan. A tapasztalatlansága csak úgy sugárzik minden pórusából. De ez megfizethetetlen tulajdonság. A tapasztalatlanság bizalmat kelt és nekem szükségem van az emberek bizalmára, mert az én mesterségem az, hogy készpénzre váltom föl embertársaim bizalmát.

Magdaléna nem igen értette ezt a dolgot, de a báró úr nem is magyarázta tovább, hanem se szó, se beszéd, egyszerre csak szájon csókolta a leányt.

– Szükséges, hogy megbarátkozzunk egymással, – magyarázta.

Magdaléna úgy vélekedett, hogy az ő mostani helyzetében illetlenség vagy legalább is furcsaság volna, ha büszkének akarná magát mutatni. Nem is volt hát büszke. Sőt mivel sikerült magával elhitetnie, hogy báró Paulusz mégis csak hasonlít az ő egykori juristájához, könnyes szemmel, de mohó ajkkal vissza is adta neki a csókjait.

Bécsben a Lammban vettek szállást. Paulusz ki akarta bérelni az egész emeletet és csak nagynehezen elégedett meg három szobával.

– Pozsonyban ellopták feleségemnek, a bárónénak nyolc kufferját, – panaszolta a fogadósnak. – Tetőtől talpig ujra föl kell ruháznom. Hozzanak divatárusnőket és varrónőket. Kalapokra, főkötőkre, ruhákra, fehérneműre, csipkére, selyemre, harisnyára és cipőre lesz szüksége… A fodrásznő is jőjjön és az esernyőcsináló is… Női órát, karpereceket és gyűrűket is kell vennünk. Mindent, amire szüksége van egy arisztokrata hölgynek, hogy meg ne szólják az udvarnál.

*

Báró Paulusz Kamilló derék és kellemes úriember lett volna, ha mindig lett volna pénze. Sajnos azonban a tallérok olyan hirtelen olvadtak el a kezében, mint a májusi hó és ha nem volt pénze, akkor többnyire igen alávaló fickónak mutatta magát. Ezért azonban az törjön fölötte pálcát, aki megpróbálta már a nyomorúságot és akkor is meg tudott maradni kellemes embernek.

Ő állandó harcban volt az élettel és mivel az élet nem igen válogatott a bunkósbotokban, amelyekkel fejbe ütötte, tehát Paulusztól sem lehetett megkövetelni, hogy kifogástalan lovag módjára vívjon.

A báró szeretett hamisan kártyázni, de azért a szélhámosság egyéb mesterfogásait sem vetette meg. Mielőtt összeállott volna Magdalénával, széles körben ismert házasságszédelgő volt, mellékesen öreg dámáknak ifjító italt adott és pörlekedő polgároknak udvari protekciót igért, olykor pedig mint a szerelmesek alkalomszerző pártfogója lépett föl.

Tulajdonképpen azért csalta az emberiséget, mert nagyon szeretett volna becsületes ember lenni. Volt egy kedves álma: összeharácsolni annyi pénzt, hogy földbirtokot szerezhessen és hogy tisztességes emberként élhessen tisztességes emberek társaságában.

Egyszer-kétszer már olyan magasra fölkapaszkodott a parton, hogy még csak egy lépést kellett volna tennie és örök időkre szárazon lett volna. Az utolsó lépést azonban sohasem tudta megtenni, a döntő percben mindig visszacsúszott megint a pocsolyába. És szomorú szívvel elülről kezdte megint a kapaszkodást, hazudozásait és szélhámoskodásait.

Bizonyos, hogy az ilyen ember tehetségében valami hiba van. Paulusznak az volt a baja, hogy túlságosan eszes és nagyon is ügyes volt. Ha idegen emberekkel ismerkedett össze, akkor úgy elárasztotta őket a szeretetreméltóságával és az elmésségével, hogy azok azt mondták magukban: no, ez valami nagy lókötő lehet. Ha meg leült kártyázni, akkor olyan szédítő ügyességgel osztotta a lapot, hogy hideg borzongatta végig a partnerei hátát.

Szegény Paulusz úgy járt, mint az egyszeri álarcos ember, akinek valami gazkópé a hátára írta a nevét. Hiába maszkirozta magát bárónak és nagyúrnak, a vízfejű nyárspolgárok is mindjárt tudták, hogy kivel van dolguk. Hiszen ha egy kicsit ostobább és ügyetlenebb lett volna, akkor alkalmasint jobban boldogult volna.

A vidám császárvárosban igen változatos életet éltek ketten Magdalénával. Paulusz leginkább a magyar földesurak társaságát kereste, akik azért jöttek Bécsbe, hogy túladjanak a gyapjú árán. Ha Kamilló úr a kártyaasztal mellé kaphatta őket, akkor nagyon hamar ellátta a bajukat és akkor patakokban folyt a _sampányer-bor_ és Magdaléna gyémántsmukkot kapott…

Kártyán rendesen nyert a báró, billiárdon azonban többnyire vesztett. A Két törökhöz címzett kávéházban katonatisztek tanyáztak, azok tíz tallérral fogadtak meg egy-egy lökést és gyakran egy éjszakán át elszedték a pénzt, amit Paulusz egy héten át összenyert a magyaroktól. Paulusz nagyon szeretett a tisztek közé járni, mert kámerádnak szólították és úgy tettek, mintha elhinnék neki, hogy ő is szolgált a svalizsereknél.

Ha a báró vesztett, akkor Magdaléna gyémántjai megint a zálogoshoz vándoroltak. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy a báró a pénztelenség napjaiban rettenetesen gorombán bánt a hölgyével.

Magdaléna persze sokkal tudatlanabb volt a világ dolgaiban, semhogy figyelemmel tudta volna kísérni Paulusz hódító hadjáratának győzelmeit és vereségeit; de Paulusz szemében éppen a tudatlansága volt a legnagyobb erénye. A merengőszemű, duzzadtszájú, ártatlan kis birkaarca állandó alibiként és enyhítő körülményként világított a Paulusz Kamilló cinikus és elmés kalandorpofája mellett.

Mindenszentek napja emlékezetes lett Magdaléna életében, mert akkor verte meg első ízben a báró.

Ennek az ifjú Hohenstein herceg volt az oka. A herceg egypár napig úgy viselkedett, mintha szemet vetett volna Magdalénára és Paulusz ezt a biztató körülményt úgy kívánta fölhasználni, hogy a szállóbeli lakásán pezsgős vacsorát és utána egy kis faraó-bankot rendezett a herceg tiszteletére.

Hohenstein megette a vacsorát, megitta a pezsgőt, megnevette Paulusz élceit, egypár bókot is súgott a Magdaléna rózsás fülébe, mikor azonban a házigazda a kezébe vette a kártyát, a hercegnek hirtelen eszébe ötlött, hogy a nagynénje várja és sietve elvonúlt.

Paulusz tajtékzott dühében és mivel úgy vélekedett, hogy Magdaléna riasztotta el ügyetlen viselkedésével az aranyfácánt, a föntebb említett erélyes rendszabályhoz nyúlt.

Egypár nap múlva egy Csanády nevezetű magyar gárdistát mutatott be Magdalénának.

– Reménylem, most ügyesen fogsz viselkedni, – mondta Paulusz. – Ez is gazdag fiú, ha nem is olyan gazdag, mint a herceg.

Afféle nótás magyar volt, szakasztott olyan tremolás baritonja volt, mint Nagy Miklósnak, a pozsonyi jurátusnak. Abban is hasonlított a jurátushoz, hogy bátor és bánatos dolgokat beszélt a haza állapotjáról.

Magdaléna akkoriban a szép gárdista képével aludt el és ébredt föl. Egy nagyszerű, forró és ostoba rögeszméje támadt: hogy Csanády, aki annyira más volt, mint mind a többi ember, meg fogja menteni Paulusztól.

Akkoriban megint sokat gondolt a pozsonyi házra, amelynek csillagos buzogány volt a tetején…

Kamilló bárónak, aki föltétlenül megbízott a barátja gavallérságában, nem volt kifogása ellene, ha Csanády olyankor is tisztelgett a báróné előtt, mikor a báró maga nem volt otthon. És a szép gárdista hasznára fordította Paulusz nemes bizalmát. Gyakran nótázott Magdalénának, még gyakrabban a magyar hazáról beszélt neki.

Egyszer megcsókolta. És ekkor megint bekövetkezett a tavi rózsa csodája. A kis virág hirtelen fölbukott a víz színére és boldogan odakinálta magát a vakítóan lángoló nyárnak.

A nyári dicsőség vagy két hétig tartott. A szép gárdista, aki rendes és komoly ifjú volt, becsületszóra kétszáz tallért adott kölcsön Paulusznak, egy garassal se többet, azután, mivel újabban a katonai szolgálat nagyon is igénybe vette, nem mutatta magát többet a Lamm-fogadó emeletén. Pedig hogy várta Magdaléna, de hogy várta!

A báró megint dühös és goromba volt.

A farsangon egy álarcosbálon voltak a Sperlnél. Paulusz török basának öltözött, Magdaléna pedig francia pásztorleánynak. Magdaléna nem akart táncolni, pedig sokan kérték, hanem keresgélve járt a tarka sokaságban.

Végül megtalálta azt, akit keresett: a szép gárdistát.

Egész csapat katonatiszttel állott együtt a terem sarkában és elmélázva nézte a táncot. Oly szép volt, oly előkelő és ah, oly mélabús.

Magdaléna, a fekete bársonymaszkkal az arcán, dobogó szívvel odasuhant melléje.

És ekkor különös véletlen adta elő magát. Az urak éppen őróla beszélgettek. Hallotta, amint Csanády a nevét említette.

– Magdaléna?… Igen… Egészen kedves… Egy kis rongy; se több, se kevesebb… Hanem azért egészen kedves…

Egy órával később – fagyos, szeles éjszaka volt, – egy francia pásztorleány botorkált végig a Wien folyó partján. Olykor megállott, mereven nézte a hideg vizet, aztán megint tovább ment. Mikor rákiáltott az éjjeli őr, megszeppent és azt kérdezte, hogy hol van a Lamm-fogadó, mert ő ott lakik, de eltévesztette az útat.

*

A magas arisztokráciával és a katonatisztekkel nem lehetett semmi komolyabb dolgot kezdeni, Paulusz úr tehát a bécsi polgársággal kezdett barátkozni.

A gazdag háziurak fiai között voltak becsületes és stupidus gyerekek, akik kitüntetésnek vették, ha tegeződhettek a báróval és ha megcsókolhatták a báróné jószagú kis kezét. Sok pénzt ugyan nem kaptak a szigorú erkölcsű apáiktól, egypár tallér erejéig azonban mégis eret lehetett rajtuk vágni, egy kis baráti kölcsön vagy egy szerény pikéjáték címén.

Paulusz Kamilló keserű szívvel kopasztgatta a burgercsemetéket. Úgy érezte magát, mint a medve, mikor málnát szed.

A tavasszal lecsapott az istennyila.

Kamilló úr parancsot kapott, hogy haladéktalanúl jelentkezzék a rendőrfőnöknél. Egy fölháborodott apa, akinek fia zálogba vitte a családi levesmerőkanalat, hogy az árából virágot vehessen Magdalénának, tette meg ellene a följelentést.

A hatalmas rendőrfőnök _Jupiter tonans_ zordon fenségével fogadta a bűnöst.

– Ön Paulusz Kamilló?

– Parancsára, kegyelmes uram.

– A bejelentő-lapon ön így írta a nevét: Br. Camillo Paulusz. Mit jelent a Br.?

– Br. Brunót jelent, kegyelmes uram. Ez a bérmaapám neve.

– Ön ellen az a vád, hogy jogtalanul használja a bárói címet.

– Tévedés, kegyelmes uram, én sohasem neveztem magamat bárónak.

– De mások annak nevezik. Az egész város bárónak nevezi.

– Ez nekem is föltünt már, kegyelmes uram, de erről én nem tehetek.

– Dehogy nem tehet! Nagyon is tehet! Tisztességes ember tiltakozni szokott az olyan címzés ellen, amely nem illeti meg!

– Bocsánatot kérek, kegyelmes uram, én önt már egy féltucatszor neveztem kegyelmes úrnak, anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. Pedig ön nem kegyelmes úr.

A rendőrfőnök úgy elámult Paulusz szemtelenségén, hogy nyitott szájjal, mereven kinyújtott kezekkel maradt előtte, mint az útmutató. A jegyzőkönyvet vezető irnok pedig halálos ijedtségében a kalamáris fölé görnyedt, mintha bele akarna bújni.

A nagyúr végül mégis levegőhöz és szóhoz jutott.

– Takarodjék! – mennydörögte.

Paulusz borús sejtelmek között vonúlt a szállására. Tudta, hogy a kegyelmes úrral való ügye még nincs elintézve.

Az elintézést megkapta egy óra múlva, mikor is a rendőrség arról értesítette, hogy Magdalénával együtt örök időkre kitiltja a székvárosból. Huszonnégy órájuk maradt a pakkoláshoz.

Paulusz gondolataiban szemlét tartott a nagyobb európai városok fölött. A szemle eredménye lesujtó volt. Alig volt hely, ahol már baja nem akadt volna a rendőrséggel. Végül mégis eszébe jutott valami.

– A temesi bánságba megyünk! Az új ország, sok gazdag ember él ott és senki sem ismeri közülök a nevemet.

Egy nem kicsinylendő geográfiai előnye is volt a bánságnak: közel esett a török határhoz, ha az ember valami nagyobbszabású dolgot művelt, egy-kettőre biztonságba hozhatta a bőrét.

Most már nekiláthattak az útikészülődésnek. A készülődés abból állott, hogy Paulusz eladta Magdaléna ruháit, – az ékszerein már régebben túladott, – hogy némi utipénzhez jussanak.

Keményen rázó parasztszekereken kocogtak végig nagy Magyarországon. Magdaléna útközben azt tapasztalta, hogy Kamilló – talán a sors által reámért megpróbáltatások léleknemesítő hatása alatt – igen jól bánik vele és szépen beszél hozzá.

– Semmit sem ér az ilyen élet, Magdaléna. Torkig vagyok vele… Tudod, mi kellene nekünk? Valahol vidéken egy csinos kis ház, kerttel, baromfival… Rendesen megesküdnénk a pap előtt, azután békében élnénk… A multat elfelejtenők, arról sohasem volna szó… Jóbarátságban élünk Istennel és az emberekkel és tisztességes embereket nevelünk a gyerekeinkből… Ez kellene nekünk, ugy-e, Magdaléna?

Magdaléna nem szólt semmit, a szeme száraz maradt, de a szíve könnyezett. Hát persze, hogy ez kellene neki!

A régi álmai már széttöredeztek, bemocskolódtak, elkallódtak, – de talán még össze lehet szedni belőlük egyetmást, a törmelékekből talán föl lehet még építeni valamit…

*

Mikor már közel érték Temesvárt, stációt tartottak egy faluban. Kamilló úr egyelőre otthagyta Magdalénát és egyedül ment be a városba. Körül akart nézni.

Mire másnap visszajött, már tisztában volt a tervével. Ezúttal nem fog babra játszani. Ezúttal nem fogja a szerencsét sokáig körüludvarolni és körülhajlongni, hanem egyetlen gyors és goromba fogással üstökön ragadja, aztán usgye, ki az országból!…

A támadás a város leggazdagabb polgárának fog szólani, Videczky Flórisnak. Azok után, amiket Paulusz róla hallott, nagyon alkalmas médium. Az ilyen magában élő különc gyanakodó természetű; Paulusznak azért a színfalak mögött kell lappangania, az egész komédia Magdaléna szólója lesz.

Magdaléna, mint tudjuk, vállalta a szerepet. Eleinte úgy mozgott és úgy beszélt, ahogyan a láthatatlan rendező parancsolta. De azután kezdte magát nagyon jól érezni Flóris úr házában. A tisztaság és a nyugalom oly jólesően körülvette, mint az átfázott embert a meleg fürdő. Szeretett volna alámerülni és eltünni ebben a kellemes elemben, hogy Paulusz sohase találjon többet reá.

Sajnos, ez lehetetlen volt. A kalandor keze hosszú és kemény volt és Magdaléna mindig ott érezte ezt a rettenetes kezet a nyakán.

Paulusz addig szorította és taszította előre, míg Magdaléna el nem jutott a temesvári siralomház kecskelábú asztala mellé.

A város három különböző helyén három gyertya viaskodott a sötétséggel és három ember virrasztott az éjszakában. Magdaléna, az auditor és Videczky Flóris.

A két úr a maga puha ágyában feküdt, Magdaléna pedig a siralomház kecskelábú asztalára hajtotta a fejét.

A három emberi test csendesen pihegett. A gondolataik azalatt lázasan cikáztak a holdfényes égboltozat alatt, olykor össze is találkoztak, összeütköztek, kergetőbe vették egymást és menekültek egymás elől, mint az éjjeli madarak.

Az auditor, aki becsvágyó és lelkiismeretes hivatalnok volt, még egyszer, újra átgondolta a bűnügy minden részletét. Visszalépett a multba, mint a festőművész, hogy objektiv távlatból szemlélhesse a kész festményt. Minden rendben volt; a bizonyítékok és a vallomás világosan beszéltek; a bűnös az édesanyjától örökölte a romlottságot, aki csavargó komédiásasszony volt.

Persze, persze, szép lett volna, ha Pauluszt is a rögtönitélő bírák elé állíthatta volna, de mikor az auditor a kezébe kapta az ügyet, sajnos, akkor a kalandor már túl járt a török határon.

Hajnalra a bűnös majd a hóhér kezébe, az irományok pedig a levéltárba kerülnek és a Csákó Magdaléna bűnügye annak rendje és módja szerint el lesz intézve. Ez a gondolat kellemes megnyugvással töltötte be a rendszerető hivatalnok szívét.

Egy pillanatra mégis megjelent előtte Magdaléna ijedt és bájos arca… Az auditor elnéző gyöngédséggel símogatta meg ezt az arcot. Szegény kicsike! Ő igazán jó ember volt és tudott sajnálkozni az ilyenféléken. Vannak jószívű mészárosok, akik gyöngéden megveregetik a kis bocit, mielőtt elvágnák a torkát. De azért persze a mészáros nem hagyhat föl a mesterségével, a boci pedig arra való, hogy elvágják a torkát.

Mikor az auditor ebben megállapodott, édesdeden el is szenderedett…

És Magdaléna –? Ő nem értett meg semmit és nem látott be semmit. Sőt nem is haragudott senkire, inkább megtisztelésnek vette, hogy annyi komoly nagyúr írt, beszélt és tanácskozott az ő dolgában.

Az ő együgyü lelke szakadatlanul önmaga körül keringett, mint a dongó az üvegharang alatt, és kereste a kivezető útat. Tudta, hogy nem fogja megtalálni, de azért csak tovább forgott, egyhangú, síró zümmögéssel. Végül úgy beleszédült és belefásult a sírásba, hogy azt sem tudta már, miért is sír tulajdonképpen.

Ismerős, régi képek siklottak el mellette… A Három perec-utca, a baritonhangú szép jurátus, a pozsonyi fehér ház a búgó galambokkal, a gyermekét szoptató asszony… Mit is akart ő tulajdonképpen ezekkel? Mit is keresett?

Igen, most már tudta, hogy mit: a fehér ház pitvarában akart ülni, a szép jurátus pedig álljon mellette, füstölő tajtékpipával a kezében, és nézze vele együtt a kis pólyásgyereket, akit Magdaléna a térdén tart.

Mikor ezt kisütötte, boldogan elmosolyodott, mert úgy érezte, hogy most már nincs is semmi baj, minden rendbe jött… De azután körülnézett és föleszmélt, Bunkó hóhérra gondolt, aki most valahol a cigánysoron köszörüli a pallosát és ekkor megint szepegni és sírni, keringeni és keresgélni kezdett:

– Mi lesz velem, jaj, Istenem, mi lesz velem!

A virrasztók közül a harmadik, Videczky Flóris, szenvedett legtöbbet. Nyitott szemmel feküdt ágyában, az éjjeli szekrényén két gyertya égett, akár a koporsó mellett.

Mereven nézte a faliórát, a mutatója ijesztő gyorsasággal forgott körbe. Az óra érces, mély zengéssel ütötte a negyedeket. Most háromnegyed öt volt. Most öt. Egynegyed hat…

Flóris valami kegyetlenül fájó feszülést érzett a szívében. A fájdalom minden óraütéssel fokozódott. Irgalmas Isten, meddig tarthat ez még? Meddig bírja ki? Hat óráig! Pontban hatkor – ezt biztosan tudta, – megszakad valami a mellében. A gyötrelmének akkor vége lesz, de neki magának is vége lesz. Abban a pillanatban, mikor Bunkó pallosa lecsap, Videczky Flóris is utolsót sóhajt.

Háromnegyed hat! Még egy negyed óra, még tizenöt perc…

A két gyertya már leégett és kialudt. Flóris valami jéghideg lehelletet érzett. Egész testében reszketett. A foga is vacogott.