Part 7
Talán azt várta, hogy a tekintetes asszony most a homlokára fogja tenni a kezét és azt fogja mondani: Szegény Kain!
Csak akkor emelte föl a fejét, mikor valaki vállon ütötte.
Szuronyos katonák…
A kis auditor izgatottan keringett a szobában.
Mikor jöttek ezek ide?
– Megvagy, gazember, megvagy! Meg kell kötözni – jó erősen! A bűnjelek együtt vannak… A kés, a tolvajkulcsok… Rablógyilkosság – az eset egészen világos! A rablással már elkészült, a szomszéd szobában fölfeszítette a szekretárt és kilopta a gyémántsmukkot… A gyilkosságot még jókor megakadályoztuk… Előre, gazember!
A katonák talpra ráncigálták a megkötözött embert és az ajtó felé taszigálták. A küszöbön még egyszer megfordult Flóris és hosszan nézett a tekintetes asszony szemébe.
*
Paulusznak szerencséje volt. Éppen kilesett az ablakon, mikor a rendőri patrul belépett a kapun. A táncmester gyors elhatározással kinyitotta az ablakot, kiugrott az utcára és mivel senki sem állotta útját, ész nélkül elfutott, máig sem tudni, hogy hová. Annyira sietős volt az útja, hogy a tekintetes asszony gyémántjait sem vitte magával, hanem otthagyta a szekretáron, amit később bizonyára igen nagyon megbánt.
Mivel az auditor úr semmit sem tudott Pauluszról, tehát a lopást is Flóris számlájára írta. Flóris láthatólag nem is nagyon bánta.
Ez a Flóris különben a legmegátalkodottabb és legszemérmetlenebb bűnös volt, akivel az auditor úr életében jegyzőkönyvet vett föl.
Azt mondta, azt merészelte mondani, hogy a smukkot a tekintetes asszony ajándékozta neki. És mivel a dolognak így nem lett volna formája, hozzátette, hogy a tekintetes asszony neki szeretője volt. Azért adta neki a smukkot.
Az auditor ezen úgy fölháborodott, hogy a rab fejéhez vágta a kalamárist. Nem csoda, hiszen Temesvár legelőkelőbb és legerényesebb dámáját merte a nyelvére venni egy zsiráfba ojtott majom!
Flóris cinikusan röhögött.
– Kérem, az asszonyoknál sohasem lehet tudni… Engem is megcsalt, mást is megcsalhatott.
A rendőrség előtt a sima, csendes és hideg kammerdiener duhaj haramiává vedlett.
Nagy Miklós, aki éppen jókor jött meg Csanádból, tajtékzott dühében.
– Megölöm a kutyát! – mennydörögte.
– Sohase fárassza magát a tekintetes úr, – válaszolt a policájfőnök. – Majd ellátja annak baját a rögtönitélő bíróság.
El is látta, amennyiben kimondta Videczky Flóris fejére a halálos itéletet.
*
Az utolsó éjtszaka…
Flóris a siralomházban virrasztott, a pislogva égő olajmécses fénye mellett. Magdaléna pedig a puha ágyában, a diszkrétül horkoló ura oldalán…
– Reggel hatkor vége lesz! – mondta magában a rab. És várta a szürkületet.
Óh, milyen lassan múlnak az órák!
A lelkiismerete nem bántotta. Hogy ő rabolni, gyilkolni akart volna, arra jóformán már nem is emlékezett. Ő csak arra emlékezett, hogy Magdaléna valami rettenetes és kegyetlen árulást követett el ellene. Hízelegve közeledett hozzá, azután mérgezett kést ütött beléje. Ez már szinte fölösleges kegyetlenség volt, kevesebbe is belepusztúlhat az ember.
A szíve, az agya, minden idegszála fájt, égett és sajgott. Mert hiszen tudta, most már tudta, hogy Magdaléna csapdát állított neki. Délben már a rendőrségen járt…
Őt nem bántotta a lelkiismerete, csak egyet sajnált: hogy nem ölte meg. Azt még sajnálni fogja a bitófa létráján is…
Magdaléna azalatt nyitott szemmel feküdt a tekintetes úr oldalán.
A teste mozdulatlan volt, a lelke azonban rémülten cikázott ide s tova… Most a siralomházban volt… Leborult Flóris elé, szepegve odasimúlt hozzá.
Jaj, édes Kain testvérem, én nem így akartam… Nem is tudom, hogy mit akartam, hiszen én egy szegény, együgyű asszony vagyok…
De miért is öltöztél rablónak és gyilkosnak? Hiszen te egyik sem vagy!
Hogy te a smukkomat akartad volna ellopni? Hát ha a tied volna a tatár császár minden kincse, hová raknád, ha nem az én lábam elé?
És hogy te a véremet szomjaztad volna? Óh, szegény Kainom, ha neked tíz életed volna, mind a tízet odaadnád egy mosolyomért vagy egy könnycseppemért…
A nyugtalan lélek megint visszatért a hálószobába. Óh, ha én becsületes lélek volnék, akkor most fölverném az uramat… Kelj föl, ember, szaladj, rohanj az auditorhoz, mondd meg neki, hogy Flórisnak nem szabad meghalnia… Mindennek én vagyok az oka és Flóris igaz ember… Lopni akart, igaz, ölni akart, – de ha tudnátok, hogy miért akarta megtenni… És hogy azt hazudta: a szeretője voltam? Óh, Istenem, hát ki tud ehhez? Hitványabb embernek már különb asszony szeretője is lehetett…
Tízszer is fölemelte a sápadt kezét, hogy vállon ragadja az urát, de a keze gyáván lehanyatlott megint és Nagy Miklós tovább horkolt. Még álmában is – a holdvilágban tisztára látható volt – ott volt a tekintetes úr arcán a férfias fölháborodás kifejezése. Hogyan tudná neki Magdaléna megmagyarázni azt, amit ő maga sem értett?
A püspöki óra elütötte az ötöt. Negyedhat. Félhat. Háromnegyed… A Magdaléna szíve minden óraütésnél lassabban vert.
– Hat órakor egészen meg fog állani a szívem, – mondta magában az asszony.
És nem is bánta, hogy úgy lesz.
*
Ez volt a Magdaléna második élete.
Hogy melyik volt az igazi és melyiket álmodta meg, az ma, mikor mind a két élete már végleg elmúlott, egészen mindegy.
VÉGE