Part 9

Redő Oszi pletykált a nőnek asszonyokról, akik ott ültek a Hangliban, úgy berregett mint egy ventillátor, nekem meg muszáj volt a vörössel csevegni a bakkról és a chemin de ferről, mert a vörös is emlékezett a cifferblattomra a Kerületi Körből és rögtön érdeklődött, hogy fönn voltam-e tegnapelőtt, mikor egész éjjel öntötték a pénzt a pointeurökbe. Ő persze fenn volt és ezerötszáz kát nyert, pedig a legnagyobb tétje harminc ká volt. És míg járattuk a szánkat egymásnak, folyton átpillantott a vörös a nőre s mintha mindig kapott volna valamit a nőtől, olyan édes lett az az okkerbarna szeme, ami különben némely pillanatban pirosnak rémlett és köhintett ilyenkor a vörös inkább gőgjéből mint gégéből és úgy nézett rám, mint akinek egész máson jár az esze. Nem is rám nézett, hanem a hajam fölött nézett el és fujkálta felfelé a cigarettafüstöt.

Az egyik térdét folyton rezegtette s oly otromba kövér volt a combja a feszülő nadrágban. Ez a vörös biztos fess fiúnak tartja magát. Istenem, egy ilyen vörös, hogy mer ez élni! És kérlek, nézd, aranylánc van a csuklóján, aranyláncot csatol erre a szeplős kézre! És arany fonálon csüng egy monokli a kabátjára a hajtókája alól! És milyen egy kövér arany tűje van leszúrva abban a zöld divatnyakkendőjében. Csuda hogy két nagy boutont nem hord a fülében. Mint két láng, olyan piros füle van neki! És ez a megőrült vörös haj a fején! Nem is haj, hanem sörte! Hogy látszik, hogy göndör akart lenni, akármilyen gőzhengerrel van a választéka kétoldalt levasalva! Micsoda szemtelenség ezek alól a sárga szempillák alól a nőre nézni! A képe is oly dagadt és fehér szeplős, mint a keze. Úgy néztem rá: te ronda, te ronda te, tagadod, hogy göndör vagy? Mit keresel ennél az asztalnál? Nem is sejted, milyen lehetetlen, hogy egy ilyen vörös fizikum ehhez a nőhöz közel merjen jönni? Nem szaladsz azonnal Vörösországba a szeplővirágok közé? És a nő vizet kér és ez kapja fel a tálcáról a pohár vizet és adja a nőnek és a nő kinyújtott kisujjal issza a vizet. Én azt se szeretem, hogy a nő így tartja a kisujját, mikor a poharat megfogja. S oly gyöngéd szemekkel néz a vörösre, míg kortyol és aztán egy szép lélekzettel súgja neki nedves szájjal: köszönöm. Hogy dobom ki majd ezt a pillanatot emlékemből, hogy radírozom ki ezt a vörös alakot is a nő életéből, hisz itt ül mellette, látja, érintkezik vele. Hisz ez a pillanat, amelyikben olyan vidáman nézett rá s szólt hozzá: köszönöm, bár csak egy pohár vízről van szó, mégis benne van már a nő életében örökre, mint egy múzeumban. Hát ez semmi? Ez úgy zavar engem! Ez annyira nem szép! Az se, hogy épúgy érdeklődik minden ajtónyílásra s épúgy forgatja a fejét a nő, mint a többi hangliasszonyok, akik folyton mértéket vesznek köröskörül mindenkin a szemükkel és egymás súlyát emelgetik a nézésükkel és szúrják és nyomják és gázolják és ássák és lelegelik és isszák egymást mint a kávét, a szemükkel. Micsoda kéj, micsoda élet ezeknek egymást nézni! Egész foglalkozás és művészet, egy programm az egész életre! Hat két ismeretlen nőt egymással szembe ültetnének egy kis távolságban, azt hiszem ott vénülnének meg egymást mustrálva tetőtől-talpig és vissza.

Emlékszem, a nő felállott, mondta hogy telefonozni kell neki az urának. Utána néztünk mind a hárman, míg be nem ment a telefonfülkébe. A Hangliban mindig telefonoznak a nők. A nőnek az asztalon volt a muffja s a muffon rajta volt a reticuleje, matt bőr reticule volt egy kis magyar hímzéssel, amilyen akkor divat volt. Redő Oszi kivett a tárcájából egy szalmavégű cigarettet és rágyújtott és a gyufát úgy oltotta el, hogy alulról a kisujjával megbökte a gyufaszálat. A vörös elkezdte a társalgást. A Redő Oszi cigarettáját nézte:

– Te, hol veszed ezeket a szalmásokat?

– Én, kérlek, egy ügynök jött hozzám, hogy rendeljek. Rendeltem kétezret.

– Mennyibe jön ezre?

– Névvel százharminc krondoksz.

– Szóval kétezer az kétszázhatvan krondorfi.

– De nem kell kifizetni. Én is részletre kaptam. Az ügynök megkapja a tizenkét percentet, neki az a fő.

– Liapopoulo?

– Liapopoulo. Nem mind szalmás, aranyvégű is van közte meg parafavéggel is van egy pár száz.

Én is beleszóltam:

– És jók ezek?

– Naccerű! Kóstolja. Itt van ez a parafavégű.

Kivettem a tárcájából, bár enyhén undorodtam Redő Oszitól, egy parafavégüt. A szép préselt cigarettára oldalt kékkel volt nyomtatva: Redő Oscar.

A vörös azt mondta:

– Én az Andersennél szoktam rendelni. A Black and White-ot szívom. Száza nyolc krondorfi, de nagyon nett cigaretta.

– Én nem birom színi. Kemény.

– Én szeretem.

Én szeretem. Szeretem? Nem szeretem? Az a kettő ott politizált tovább a cigarettákról s szívtak és fujkáltak és ütögették le a hamut, a vörös mindig hátratartotta a karját mint egy mágnás, mikor a hamut le akarta verni s én a telefonfülke ajtaját néztem és mintha szűkölni kezdett volna egy kutya a szivarzsebem mögött, mélyen a szívem pincéjében. Hát szeretem én? Nem szeretem? Hát akkor mit akarok tőle? Mi az, hogy az imént is ráragadt a szemem a nyakára elől, ahol ki van hajtva a modern blúz rajta s úgy lázadtam s az ínyem úgy követelte, hogy beleharapjak a nyakába? S hogy hiányzik hirtelen, hogy nem ül itt a székén és hogy szeretnék a helyére ülni s a muffjába beledugni a két kezemet és lenyomni arra a lágy muffra az arcomat és csókolni s csókolni behúnyt szemmel.

Feleszméltem. Redő Oszinak felém volt az arca s másodszor kérdezte, hogy ízlik-e ez a parafavégű?

– Pardon, hogyne. Remek.

És lelkesedtem, hogy ebből okvetlen rendelni kell és Redő Oszi megigérte, hogy legközelebb elküldi hozzám az ügynököt és felvilágosított, hogy igérjek ötvenkoronás részleteket és megmondta, hogy név nélkül tíz krondokszszal olcsóbb ezer Liapopoulo.

Liapopoulo, Liapopoulo, valamilyen meleg szép görög kikötővárosba menni a nővel, ott lakni hotelben ismeretlenül, mindig csak idegeneket látni, kiknek szép az életük és sétálgatni s kocsizni vonzó utcákban és hajókat figyelni a mólóról és alkonyatkor halkan csónakázni s este mindig ugyanabban a sarokban ketten ülni egy étteremben, ahol nézegetnek bennünket és találgatnak mint egy idegen nyelven írt levelet és a pincérek odaállanak asztalunkhoz és tisztelve figyelnek és mély szimpátia van a hangjukban, mert képzelik, hogy egy hatalmas szerelem hallgat ebben a külföldi párban. Vagy Egyiptomba utazni vele hajón, ott járni s élni s égni vele szerelemben, Egyiptomban, a levegőnek is olyan az íze, mint a Gianaklisnak és a horizont aranybarna mindenütt, mint a Dimitrino skatulyáján és minden óránkra pálmafa hajlik és az arabok a homokban ülve sötét gyönyört hegedülnének folyton a fülünkbe s khakiruhában járnánk és a nő mindig nagy fehér fátyollal járna s a szfinksz árnyékában megállanánk egy hosszú csókra, mely ott mindig az örök mámor volna s ott egy éj nagyobb volna, mint itt egy élet és a számról a mámor úgy folyna, mint a kék füst a cigarettám végéről.

Kijött a fülkéből és mondta, hogy az ura jön érte mindjárt, vacsorára mennek tudomisénkiékhez. A vörös megnézte az óráját és fizetett és ment, a nő neki is épen olyan jó mosolylyal mondta: pá, drága Lux, ahogy nekem szokott pát mondani, én odaültem a Lux meleg székére, hogy közelebb legyek a nőhöz. Egyszer csak megnyomják a cipőmet. Csak egy kicsit. Figyelsz, kérlek? A cipőmet nyomják az asztal alatt. Elhúztam a lábom, ránéztem Redő Oszira s mondtam:

– Pardon.

Redő Oszi rám néz:

– Tessék?

A nő köhintett: ehn, hn. És azonnal beszélt Redő Oszihoz, valamelyik asszonyról valamit. És a cipőmön megint éreztem a nyomást. Nem tudtam mit csinálni, rákiáltottam az ujságos gyerekre, hogy hozzon friss vizet. És rögtön kiittam egy állott pohár vizet a tálcáról. Nem mertem a nőre nézni. Csak nem ő… iszonyú szamár fejjel szíttam ott a cigarettámat és fel volt fordulva bennem a világ, vagyis a Hangli, tényleg mintha odafenn ültek volna a plafondon az asszonyok és mind odafenn zsinatolnának. Amellett a lábnyomás oly kellemes meleg szorítást csinált a szívemen! A nő elusztatta a tekintetét az arcomon és aközben mintha belécsent volna egy mosolyt a szemembe, de én nem voltam tisztában vele, mit akar, paf voltam, az voltam kérlek: paf. És egy kába hevületet éreztem, egy lubickoló diadalt, egy jajdejót! Nyomja a lábomat a nő! És rögtön azt a hideg gyanut, hogy hátha Redő Oszi talpa van a cipőmön, véletlenül, vagy talán a nő cipőjét akarja nyomni, csak eltévesztette, mert a cipőjén nincs szeme. Vagy esetleg a nő nyomja a Redő Oszi lába helyett az én lábomat tévedésből. Képzelheted, milyen vegyes érzelmekkel ültem azon a széken. És a világért nem próbáltam volna az asztal alá kukkantani. Szinte akaratlanul elhúztam a cipőm a másik cipő alól és mikor húzni kezdtem, a másik cipő még egyet nyomott, mintha tartóztatni akarná s szép lassan az is visszavonult. A nőt néztem, ő épen akkor oly nyugodtan szólt Redő Oszira: na és?

Nem akartam megvárni, míg az ura megjelenik, azt mondtam színházba megyek, fizettem és elmentem. Nem mentem el, csak odakinn járkáltam a Hangli vasrácsa előtt és néztem befelé mindig az izzadt ablakon, nem tudtam látni senkit és semmit, csak a villanykörték ragyogtak ki s az ülő testek és a pincérszaladgálás és a kassza s azok a pálmák ott a kassza előtt mind úgy el voltak fátyolozva. Jól esett az erős levegőt szívni s örültem, hogy kijöttem a fülledtségből és a zsivajból, ahol az emberek hátulról kezdik a lapot olvasni, mert hátul van a tőzsde s kontremineken és konjunktúrákon izgulnak ott, ami mind nem tud engem lelkesíteni s azok az asszonyok ülnek ott velük és ezt hallgatják, vagy ruhákról csobognak egymás közt, meg szemeznek egyvalakivel egy távol sarokban meg összehajolva szinte ájtatosan simfelnek más asszonyokat, akiket két asztal választ el őtőlük. De benn ült Illetőné is, aztán meg oly vonzó volt így nézve a sötét kertben a világos Hangli. Egy kioszk. Elfogott ez a szó hogy kioszk és mintha magamban tanulnám, hogy mi az: kioszk, úgy gondoltam sokszor egymásután, hogy kioszk, kioszk és úgy hangzott bennem, mintha zenélnének és úgy kezdtem nézni, mintha messzebb volna, messze s kívántam indulni a Hangli felé, ahol egy drága, kedves világ mulat és ott találom a közepén az én hódító gyönyörű asszonyomat. A kioszk név neked nem adott az ifjúságban ilyen varázst? Ugye? És ha hallottam vagy leírva láttam azt, hogy gloriett, meg azt hogy pavillon, ennek is valami álma volt mindig, egy gyöngéd és előkelő szép élet, amit én meg nem ismerhetek.

És észrevettem, hogy jön Illető. A Lánchíd felől jött, sietett, cilinderben és avval a hatalmas persianer-gallérrel a nyaka körül a bundájában oly tömzsi volt, mint egy fekete hóember és a botját forgatta s ott szelelt el mellettem és sietségében jobbra s balra hintált a fejével és hallottam, hogy dünnyög vagy dúdol magában és néztem a hátát, amint ment be a kertbe. Mit merenghet most magában egy ilyen férj és speditőr? Oly komikusnak találtam a cilindert a fején, hogy úgy hordja, mintha az mind az ő feje volna, pedig állhatna abban a magas sötétségben a cilinderben egy csirke a feje búbján vagy egy nagy stósz fuvarszámla. Aztán mindjárt jöttek ki, mind a hárman, jött velük Redő Oszi is. Hátrább sétáltam, felmentem a járdára a korlát mellé.

Ők a Bristol felé mentek. Illető ott kapkodta a két lábát balfelől a nő mellett és belekarolt a jobbkarjával és forgatta a botját és a feje a nő felé volt dülve. Beszélt a nőhöz. Az én szememben mindig oly brutálisan közönséges volt az ilyen férj, aki belékarol mint egy vak az utcán a feleségébe és akkor mégis hogy irígyeltem, hogy ő érzi a nő karját és hogy fájt, hogy ő beszél hozzá, utánuk szerettem volna szaladni s lekapdosni azokat a buta szavakat Illető szájáról, hogy ne menjenek a fülébe a nőnek és az én szavaimat adni neki helyettük, az én beszédemet, nem tudom mit, mert nem tudnék belőle leírni egy szót se, ha például le kellene írni, de egy asszony mellett sétálva biztosan ki tudnék mindent mondani egyszer, azt, hogy az ember fiatal és az egész ég és mind a virágágy kell az embernek! És míg látni lehetett, figyeltem a nőnek a karcsú derekát a két bunda közt és magamat úgy láttam, hogy rohanok és félkézzel felkapom Redő Oszit, mert egyszer azzal hencegett, hogy neki zsokésúlya van és a korláton át belehajítom a Dunába.

*

Körülbelül mindennap töltöttem egy kis órát így vele, legtöbbször a Gerbeaudban. Úgy jártam már oda hozzá, mintha hivatalba mennék és bár rendesen Redő Oszival meg a vörössel együtt kellett ott ülnöm, mert a vörös is odaragadt már az asztalához, valami megelégedett hangulatom volt már a nő mellett, olyanforma, mint mikor az ember a gyorsvonaton a pamlag sarkában jól elhelyezkedik és keresztbe teszi a lábát és szíja a cigarettáját és utazik. Pedig nem utaztam, a pályaudvaron állt velem a vonat. Néha észrevettem, hogy odanéznek és mirólunk tesznek megjegyzéseket. A hiúságot mint egy szellőt éreztem elfutni bennem, áhá, azt hiszik, hogy van valami köztünk, persze. És kihúztam magam, hogy csak nézzenek, ne is habozzanak eldönteni, hogy a három alak közül én vagyok a nő barátja. Azt az attitude-öt vettem fel, mintha lustán és elbizakodottan ülnék a nőnél és emlékszem, füstkarikákat próbáltam fellehelni s meresztettem a szemem a plafondra. Nem tudtam milyen arcot kell csinálni egy úriasszony barátjának. Közben nagyon bántott, hogy a füstkarikák nem akarnak sikerülni. Azt is elárulom neked, hogy kezdtem vigyázni arra, hogy lyuk ne legyen soha a harisnyám orrán. Gondoltam, áh, nem tudom mit gondoltam, csak azt éreztem, hogy nem illik már hozzám az ilyen kamasz hanyagság. Azelőtt nem igen törődtem vele, ha észrevettem, hogy ki van lyukadva az orrán a harisnya, mikor kivettem a szekrényből. Érdekes, te, anyám belém akarta nevelni diákkoromban ezt, hogy lyukas harisnyát fel ne húzzak, azt mondta, mindig arra gondoljak, hogy egyszer isten őrizz elüt egy kocsi s a mentők ott az utcán lehúzzák a cipőt a lábomról, hogy fogom magam szégyelni s ő is, hogy fogja magát szégyelni hogy látják a lyukas harisnyát rajtam. Szegény mama. Aztán a bankban sokszor elgondolkoztam, kártyázáson és mindenfélén, mikor ott ültem lustálkodva s hallottam valakit hogy azt mondja: a margóra írja oda! Vagy: hagyjon kérem nagy margót! És akkor a nőre fordult az eszem és egy blankettára kezdtem írni: Margó, Margó, Margó, teli lett a blanketta a nevével, mire észrevettem magam és megnéztem a papirt és összenyomkodtam a markomban és ledobtam a papirkosárba. Jól esett tudni, hogy így firkáltam a nevét, de nem birtam visszagondolni, hogy mit is gondoltam, míg a nevét írtam magam elé ötvenszer vagy mennyiszer. Sprung akkoriban lett vőlegény a Pusztits-lány ellen és a duplafedelű órájába ragasztotta a menyasszonyának az arcképét. Mikor megláttam, úgy tetszett nekem ez a szokás! Azt terveztem magamban, hogy elmegyek Enyhe-Tébolyihoz a modern műterembe, ahol a kirakatban ki van téve Illetőnéről egy felvétel és kicsalok valahogy tőle egy ilyen kisebbített reprodukciót és én is beleragasztom az órámba hátul. És majd nézegetem, suttyomban az asztalfiókban tartva az órát. Kérlek, abban a száraz teremben mit tudok nézni, hogy jól essen? A vezérnek az arcképe csüng a falon velem szembe díszmagyarban. Ha felnézek, a vezérnek azt az almakoponyáját nézhetem meg azt a hiú fehér császárszakállát. Azt a vén karakterbaba-fejet, azt a parcellázott szép szakállat, azt az unalmat! Hát hogy tudjon ott kinőni bennem a gyönyörű szerelem! De nem mentem el Enyhe-Tébolyihoz a fényképet kicsalni. Elhanyagoltam a dolgot. Aztán kiment a fejemből. De annyira kezes lett már a szívem, annyira kapható volt minden gyöngeség részére. Ha mentem az utcán, a kirakatban egy anzikszkártya, melyen csókolóznak, megállóhely volt nekem vágyakozni és képzelődni a nő felől. Akkor teli volt minden trafik díszanzikszokkal, ezüst holdfény meg aranyozás volt édes kis tájakon és lugasban, meg sétányon mentek összeborulva ketten meg a tengerparton támolyogtak, meg egész szeries volt sorba rakva mindenféle buta párokból, amelyek szerelmet játszanak el a megismerkedéstől a csókig és mindegyiken bajuszos és pakombartos udvarlók vigyorogtak a boldogságtól és mind szmokingban voltak és egy nagy piros rózsa volt a szmoking gomblyukában. Milyen vadul fájt ezeknek a borbélyoknak vagy miknek a szerelmessége az anzikszon! És meglepett, hogy nem az Illetőné arca van a képeslapokon, amelyeken női szépségek vannak reprodukálva. S az is olyan idegen jelenség lett, hogy más nőkkel látok menni a járdán embereket és hogy azoknak ezek a nők kellenek, mintha Illetőné nem is volna a világon! Igazán, úgy volt, mintha nem érteném, hogy más nők is élnek. És kezdett szánalmas lenni nekem, ha az újságban a házasság-rovatot láttam és ha az apróhirdetés-oldalon a levelezésre esett a szemem. Azelőtt, kérlek, úgy érdekelt ebben is minden nő, aki névtelenül árulkodik magáról és minden férfiőrjöngés meghatott és izgatott és sokszor volt a fejemben, hogy én is próbálok ebben a sötét pesti álarcosbálban szerepelni, írni jeligével csábító dolgokat, nyomozni valaki után, keresni, szerezni nőt, mint aki a föld alól is pénzt akar előkeríteni. Most úgy eltompult, úgy elhallgatott a rengeteg ismeretlen nő élete bennem, mint mikor leteszi az ember a Telefon-Hirmondó kagylóját, amelyben a Gambrinus zenéjét és zaját hallgatta.

Várj csak, még milyen tünetekre emlékszem. Igen. Menés közben el voltam mosolyodva néha az utcán, véletlenül oldalt pillantottam egy kirakat tükrébe, úgy vettem észre hogy mosolygok. A nő volt a fejemben. És rebbent az ajkam, mikor így mosolyogva mentem, mintha beszélnék hozzá. Mintha csókot adott volna s én azt mondanám: köszönöm. Milyen az íze egy ilyen képzelt csóknak, talán csak a virág színeivel lehet kimondani. Aztán, kérlek, a hangja játszott bele a fülembe s alig hallottam konfliszörgést és villamoscsöngetést és rikkancsordítást, vittem a nő hangját a fülemben és nem tudom már, képzeltem-e hozzá valami összefüggő beszélést, csak úgy magától jövögetett vissza a fülembe mindenféle semmi, amit hallottam tőle s közbe-közbe kacagott a hangja. A nőnek a hangját én nagyon szépnek találtam. Élveztem, mikor beszélt, valami kis dalolás jött mindig a torkából, legalább úgy tetszett nekem. Egyszer a hangjától a malagaborra gondoltam, olyan jó meleg édességet éreztem a hangjában. De mikor így az utcán a fülemben volt a hangja, beleszemeteltek szavak, ezen a drága hangon, kérlek, ilyen szavak: kekk, frech, randa, undok meg hogy: na ja, meg: nekem mondja? meg hogy: a gálája menjen ki, meg: orficsek, meg: rendicsek, ezek kínoztak! Az utálat futott el bennem, hogy ez a nő is használja az ilyen ordináré viccességeket és kiszalasztottam a számon hangosan: fuj. Aki szembejött velem, azt hihette, bolond vagyok. Jelzem, a fujt Mindignére értettem, eszembe jutott Mindigné, hogy a nő biztosan őtőle tanulta el ezt a modort. Mindigné bohémasszonynak tartotta magát, én nem tudom milyen alapon, mikor már egyáltalán nincs bohémélet a világon, és szent kötelességnek vette, hogy az orfeumot orficseknek ejtse s ahelyett hogy: rendben van, azt mondja: rendicsek! És én nem tudom még miket! Csak sokszor elnéztem a szájáról, mikor evvel a gusztustalan kabaré-szókincscsel brillírozott.

Az is roppant bántott, hogy a nő szeret frivolságokat meghallgatni. Redő Oszinak az is egy kvalitása volt, frivol vicceket könnyeden leadni a nő előtt. A nőnek úgy örültek a szemei s közelebb rándította a széket maga alatt, ha Redő Oszi odakönyökölt és elkezdte: hát ezt hallotta már, kedves Margó? Szerettem volna elrúgni onnan Redő Oszit vagy a szájára csapni tenyeremmel, de se el nem rúgtam, se nem csaptam a szájára egyszer se. Csak elfordultam és kínlódtam magamban és aztán direkt unalommal néztem Redő Oszi fejét, mikor a nő kacagott a viccen és oda volt, hogy nahát, ez milyen remek! és nahát, zseniális! Azért egy kicsit irígyeltem a Redő Oszi sikerét és izgatott, hogy a nő mindent megért, hanem éreztem, hogy én őtet nem merném ilyen alantas dolgokkal mulattatni. Szégyellném magam! Egyszer meg az Abbaziában ültem késő este s bejöttek Illetőék Feltünésinével és Feltünésivel, színházból jöhettek. Ott vacsoráztak az Abbaziában. Ez is hogy fájt, hogy kávéházban látom! Még nekem is mintha szégyenem lenne, hogy kávéházba járok. Kívántam, hogy bár sülyesztő volna alattam, hogy lesülyedjek a pincébe! Ott ültem Frédiékkel hátul és alsóztunk, mert aznap nem volt baccarat a Körben. Emlékszel, hogy egy héten egyszer szünetelt a baccarat. A nő észrevett, mikor egyszer odalestem. Köszöntem és a nő hívott a fejével, hogy üljek oda hozzájuk. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Sőt egy perc mulva otthagytam a játékot, azt mondtam, fáj a fejem, hazamegyek.

Megint fenn voltam a Casinóban. Az a Manci meglátott az outsider-asztaltól, mikor bejöttem és elébem szaladt, mintha épen engem várt volna:

– Pá, mi újság?

Hallottál ilyet? Referáljak neki, hogy mi újság! Észrevettem, hogy egy fél fejjel megnőtt a nyár óta. Körülnéztem, egyedül voltam, úntam magamat, gondoltam, egy kicsit elmulatok evvel a Mancival. Még mindig fogta a kezemet.

– Nem ereszted el a kezem?

– Nem. Akkor mindjárt itthagy.

Megszorítottam a kezét, mintha az erőmet akarnám megmutatni neki.

Engedte.

– Csak szorítsa, szorítsa. Azt hiszi, fáj?

Örülve nézett a szemembe, pedig jól megfogtam azt a gyönge kezet!

– Na, most én! – azt mondja s a száját kitátotta s sziszegett és forgatta a szemét és végre nevetni kellett neki:

– C, sz maga nem is érzi!

Kihúzta a kezét, rácsapott egy kicsit az én kezemre:

– Hol volt egy hétig? Már egy hete, hogy itt volt! Hol volt?

– Mi közöd hozzá. Nem vagy meghíva páholyba?

– Én? Most szöktem ki egy szeparéból. Otthagytam a társaságot.

– Mi az, olyan büszke nő vagy?

– Nem vagyok büszke, csak nem ülök kopaszokkal. – Nevetett. – Három urak ülnek bent, mind a három kopasz. Egynek azt mondtam: tartsa csak! oszt odahajoltam megigazítani a hajam, mintha tükör volna a feje. Hogy meg volt sértve, látta volna! Kiszöktem. Engem ne ültessenek be kopaszokhoz. Mi vagyok én?

Felrándult a két válla gőgösen, mint egy királykisasszonynak, akinek a kérők nem tetszenek.

– Énvelem leülsz egy kicsit?

– Magával leülök.

Ott van az a kicsi páholy a sarokban, amelyiknek a nyílása be van rácsozva s mousselinfüggöny van a rácson. Beültem vele oda.

– Akarsz pezsgőt?

– Ahogy magának jól esik.

– Akarsz vagy nem akarsz? Milyen pezsgőt akarsz? Magyart? Vagy jó neked franria is?

Nevetett, azután nagyon komoly képet csinált:

– Nézze, én nem bukok a maga pezsgőjére. Hozasson egy teát, nekem az is jó.

– Majd otthon teázhatsz. Ha páholyba ül valaki, pezsgőt kell hozatni. Ennyit se tudsz még? Ezért vagy a Casino tagja?

– C, törődöm én!

Kiabáltam Ödönért. Ödön mindjárt kikapja a zsebéből a hangerlit, mintha a zászlót akarná meghajtani, ha páholyba ül be az ember. És olyan nagyot hajol, amilyent csak tud hajolni egy ilyen gömböc pincér. És olyan ünnepélyes és olyan boldog, mint egy kis házasságszerző a lakodalmon. Kisztihand, – úgy üdvözli a nőt a legédesebb tisztelettel és húzza az abroszt egyenesre s legyezi a hangerlivel az asztalt, mintha egy Ödön azon a hófehér asztalon is még mindig látna valami leporolni valót. Hogy? A hangerli kérlek az a szerviettet jelenti, pincérnyelven.

Megkérdeztem őnagyságát:

– Szereted az Irroyt?

– Mi az?

– Pezsgő.

– Olyan sok pénze van?

Leintettem:

– Kérlek, légy komoly és előkelő.

Ödön hozta az Irroyt. Manci befogta a fülét, mikor Ödön nyitotta az üveget és még így is drukk volt az arcán, míg a dugó fel nem repült. Még a dugórobbanást se szokta meg! Aztán töltött Ödön és visszavonult. Oly komikusnak találtam, hogy itt ülök mint mulató gavallér evvel az outsiderrel. Emeltük a poharat. Manci rám nézett. Várta, hogy koccintok. Mondom:

– Ragaszkodol hozzá, hogy koccintsunk?

– C! – Felkapta a fejét és úgy próbált rám lenézni, mint egy büszke spanyol.

– Na, szervusz – mondom és nyújtottam a poharam, hogy koccintok. Adta a poharát, erre visszakaptam a poharam és ittam.

Elkacagta magát.

– Mit bolondozik velem?

Aztán ivott, de csak annyit, mint egy cinke szokott a kalickában. És utána megrázta egy kicsit a fejét.

– Nem jó?

– Mit tudom én. Én nem értek hozzá.

– Hát nem ízlik neked?