Part 10

– Én még nem tudok inni.

– Hát azt tudod, mit kell mondani, mikor az urakkal koccintol?

– Hallja? Hogyne tudnám.

– Hát mit kell mondani?

– Hát koccintson, akkor mondom.

Nyújtottam a poharam.

– De ne kapja el – azt mondja.

– Jó, jó.

– Isten bizony?

– Isten bizony.

Mondom:

– Szervusz.

A szemembe néz szépen, azt mondja:

– Jó estét.

Mint egy kis lány, aki felel a vizsgán.

– Ezt mikor tanultad meg?

– A mult héten. Meg voltam egy társaságba híva. Hédivel együtt voltam meghíva. Hédit már előbb behívták, engemet ő hivatott meg.

– Mennyit kaptál a társaságtól?

– Mit kérdez ilyet!

– Úgy látszik, egy vasat se kaptál.

– De igenis, kaptam én is egy tízkoronás aranyat. Hédi ötven koronát kapott. Azért, mert Hédi el van ismerve társaságokban.

A levegőbe merengett. Odaki a teremben zengett az élet. Valami szép tisztelettel hallgatott el Manci. Biztos nagyon imponál neki Hédi.

– Mondd, mér van úgy elismerve Hédi?

– Mit? Mert Hédi egy elismert mulató nő. Tudja, ő mingyár részegnek csinálja magát, az urak meg büszkék, hogy be tudták rugatni. Hédi, az hagy magán röhögni, mért ne, nem igaz, hadd röhögjenek! Kijelentem magának, a Hédi még sohase volt berúgva. Milyen egy buták a férfiak. Mondja, milyen buták. Én nem értem, minek mulatnak.

Én értem? Tényleg, barátom, minek mulatnak? Vagy minek szenvednek? Van hogy az ember egy gyerektől vagy egy cselédtől hallja, amit magában gondol az ember, csak gyáva kimondani ilyen egyszerű dolgokat. És aztán az ember azt hiszi, hogy ő okosabb, mint egy ilyen Manci s derogál az embernek hangot adni a saját maga gyámoltalan kérdéseinek. Kínáltam:

– Igyál, Manci.

Neeem. Nem kellett a pezsgő neki. Hideg, azt mondja. Meg olyan savanyú. Ő nem tudja, mi jót találnak benne az urak. Bedugta a fejét Sári, előre tartva egy rózsacsokrot, a másik kezében vagy egy tucat szegfű volt.

– Szervusz, jó estét kívánok – így köszönt be, mert nem mert csak úgy csupaszon szervuszt mondani, mert páholyban ülök hölgygyel és most komoly kuncsaft vagyok. Vedd tudomásul, kérlek, hogy én a virágos lánynyal is tegeződtem a Casinóban.

Csakugyan van abban valami, hogy a vendégnek úgy elkomorodik az arca, mikor a virágot nyújtják neki. A pénzed, a pénzed akarom, azt mondja a Sári köszönése és a hízelgő nézése, mikor a vendég lelke Maxim-hangulatban lubickol és az élete prózáját javában felejti ott a zenében és a kacagások között. És kérlek, a Casinóban is dúl az érdek, a nyomorult üzlet, ott is mennyi mohó kis exisztencia tenyészik, a pénzedért tátog a szivarosgyerek, a jegyszedő, a programmárus, a ruhatáros, a portás, mindnek egy tenger húszfilléres nyüzsög a lelkében, mint álomkép, tolakodnak és nyújtják kitartott tenyérrel a jobbkezüket, mintha csak evvel a mozdulattal jöttek volna a világra, a két hatosodért! Csodálatos. És a termőföld másvilági ábrándja, a virág, látod, az se jelent itt mást, mint a Sári drága érdekét. Nekem oly mindegy volt különben. És szégyeltem volna, ha virágot nyújtanak, azt mondani: nem veszek. Sőt sokszor bántott, ha az utcán egy kofa csak öt krajcárt kért egy ibolyacsokorért. Én alkudtam vele, felfelé: hát tízér nem adná ide? Manci tiltakozott a virág ellen, direkt ki akarta dobni Sárit. Azt mondta neki:

– Nézze édesem, hanyagoljon el bennünket.

Egyetlenegy fehér szegfűt engedett venni. Azt is beledugta a gomblyukamba, mikor Sári kihúzta magát a páholyból.

Kinézett a rácson Sári után:

– Megint bement egy páholyba. Jaj, én nem tudnák virágot eladni!

Kijavítottam:

– Én nem tud_nék!_

– Maga se? Én se tudnák, isten bizony.

– Nem nem tud_nák_, hanem nem tud_nék_. Mi az, hogy tudnák? Igy kell magyarul beszélni?

– Hagyjon békemet, nem vagyok én miniszter.

Igen, ezt egy szavára el lehetett hinni. Csak egy futó tekintet Mancira s láthatta az ember, hogy Manci nem miniszter. És mit képzel a miniszterekről szegény, hogy azok milyen nagyon tudhatnak magyarul!

– Nem, – azt mondja – én itt nem tudnák a virággal menni. Kizárt dolog. Én sajnálnám eladni. Én mindet csak magamnak szeretném. Szavamra mondom magának.

Az abroszra volt az egyik keze téve. Azt néztem. A privátnak a keze jutott eszembe. Az nem ilyen kéz. Ez olyan egyszerű, olyan, mint a vajaskenyéren a símán elkent vaj. A privátnak a keze, az érdekes kéz. A Margó kezén erek mennek, mint kék folyók egy vidéken és sok-sok finom hasadás van a kezén és a Gerbeaud csillárja alatt fényessége van mindig annak a kéznek, mintha zománcok csillannának rajta, mintha finom, finom pici pikkelyek volnának ott, az egy érett kéz, egy asszonynak a keze! Jegygyűrű van a középső ujján, a mutatóujján meg egy nagy saphirkocka meg ágbogas briliánsgyűrű. Tüzel és villámlik az a kéz mindig rám és a körmei mélyen manikűrözve vannak és azok az ujjak oly izgatottak, sokszor elkezdenek táncolni azon a kis márványasztalon, tényleg, egy nesztelen balettnak látom mindig, ha dobol az ujjaival, mintha négy karcsú fehér tündér lebegne egymás mellett. Él az a kéz, álmodoz, érez, figyel, türelmetlenkedik. A kezéhez szerettem volna beszélni, a kezével tudtam volna kezdeni szépen, igazán. Te szép kéz, úgy érdekelsz, úgy szeretném minden titkodat! Oly jól esett volna a kezemnek a kezére felkúszni, az ujjaimat az ujjai közé illesztve úgy összekapcsolódni vele s melegedni az ujjaimnak a kézfejen és érezni az erekben a vére bukdosását.

Nem is vettem észre, hogy rátettem a kezemet a Manci kezére s szép lassan simogatom. A szemem betevődött. Azt képzeltem, hogy a Margó kezével barátkozom. És nyomogattam és szorítottam a kezét. Aa, milyen bolond voltam! Egyszer csak ugrik egyet a székén, kérlek, mint akinek egy remek ötlete van:

– Jaj, – azt mondja, – játszik vöröspecsenyét?

– Hogyne, ez a legnagyobb passzióm, vöröspecsenyét játszani.

Egész izgatott volt:

– Játsszunk, na, játsszunk! – Hogy ő hogy szeret vöröspecsenyézni. Az öccsével minden délben vöröspecsenyét játszik. Nagyszerű! Odaugortattam a székemet mellé. Azt akarta, hogy én üssek először, letette a két kezét a két tenyerembe, én az arcát néztem, hogy micsoda alattomos haditervtől mosolyog, hogy hogy figyel és vár és hogy el van mélyedve. Csak huzgáltam a kezem a tenyere alatt és élveztem, hogy rezzen és rezzen a két keze. Kacagott és dobolt a sarkával:

– Naa, üssön már!

Rá akartam az egyik kezére csapni, a levegőbe ment. A két keze felrepült, mint két madár.

– Most én!

Roppant ügyes volt, meg kell adni. Úgy vert, ahogy akart. Én diákkorom óta nem foglalkoztam vöröspecsenyével. Nevetett és felugrándozott a szenvedélytől és a diadaltól. Láttad volna az a két szemet, micsoda öröm és huncutság ragyogott ki a világba belőlük és micsoda detektív-kutatásokat végzett az én szemeimben, mikor az ő keze volt alul, hogy a szememből olvassa ki, hogy melyik kezére akarok vágni. Én is tűzbe jöttem és nem adtam volna egy vak lóért, mikor sikerült a kezét megütni. Úgy ültünk ott a Casinóban éjszaka, mint két óvodásgyerek. Egyszer aztán, mikor nekem kellett ütni, a szememmel a kezét céloztam és felkaptam a kezem és egy kis pofont adtam neki. Gyerekkorunkban mindig így lett vége a vöröspecsenyének: egyik képen kapta a másikat. Aztán néztük a kezünket, az enyém csupa vörös volt, az ő pracnija is rószaszín lett. Megint nem ivott. Az egész üveget magam ittam meg. Egy kicsit még konferáltam vele. Azt is megkérdeztem, kit szeret.

– Magamat – azt mondja. Ez is olyan trükk volt, ezt felelni. Ezt is hallottam már ezektől a nőktől. Nem kötik mindenkinek az orrára a szívügyeiket.

– Mondd, tényleg, szeretsz valakit?

– Kit? Kit szeretnék én itt, mondja. Úgy utálom az egész embereket itten.

Gondoltam, biztosan van valakije. Sokszor hallgattam már itt reggelig, hogy egy ilyen nő kimeséli a szívét. Most nem is voltam kíváncsi ezekre a csacsi regényekre. Azt se kérdeztem meg tőle, amit nem igen mulasztunk el kitudakolni egy ilyen Mancitól, hogy ki volt az első az életében. Hallatlan, milyen hamar beleesnek ezek a világba.

– Hány éves is vagy, te Manci?

– Én? Tizenhét. Koromhoz képest elég öreg vagyok.

– Ne hazudj. A nyáron a ligetben azt mondtad, tizenhat leszel.

– Az a nyáron volt, mit akar. Most augusztusban már tizenhét leszek.

És már tizenhetet mond. Milyen mohó egy ilyen olcsó kis ifjúság. Hogy henceg! Majd tíz év mulva ha kérdik itt: hány éves vagy, ne félj, majd tagadod lefele. Andrássy Tusinak már legalább nyolc évet kell csalni, mikor bevallja hogy huszonkét éves.

Még magyarázott:

– Tudja, azér nem jöhettem eddig a Casinóhoz, pedig már tavaly akartam jönni. De csak mikor tizenhat elmult az ember, csak akkor jöhet az ember a Casinóhoz.

Az ember. Már mint ő. Ödön bemosolygott. Jeleztem neki, hogy fizetek. Manci nem akart engedni, hova sietek, még csak három óra! Egy tízkoronást lebegtettem neki: kell? Elpirult, rettentő undorral nézett a pénzre és:

– Egye meg! – azt tanácsolta.

Nem kell neki a tíz ká. Egy szerencsekrajcárt kért. Tegyek egy krajcárt a reticulejébe. Mi lelte ezt a Mancit? Megyek. Csak fogja a kezemet és azt mondja:

– Meg se csókol? – de olyan bámulva, kérlek, mintha legalább is a feleségem volna, s mennék, tudom is én, Amerikába.

Hát szabad nekem most a Casinóban csókolózni? Szabad bolondozni nekem a csókkal? Hisz az már a Margóé, mind ami van az ajkaimban vagy a szívemben, ahonnan a csókok a szájra jönnek, édes, érthetetlen édes telegramm.

Annyit engedélyeztem magamnak, hogy homlokon csókoljam, úgy mint egy kedves fiút. Utána egy fricskát adtam az orra hegyére.

– Azt se tudod, ki vagyok, – mondom – te buta, hát neked mindegy, akárki csókol meg?

Felkapta a fejét és a reticulejét felém lökte, mintha el akarna maga elől söpörni:

– Hallja, jegyezze meg magának.

Mit jegyezzek meg magamnak, azt nem mondta, úgy hogy nem is jegyeztem meg semmit magamnak. Hanem engedett a hangja:

– Először is én nagyon jól tudom, maga kicsoda.

– Na?

– Béla. Lássa hogy tudom.

– Honnan tudod?

– Semmi köze. Tudom.

– Hát a másik nevem?

– Az mindegy.

Mindegynek mindegy. Kérdezte, mikor jövök megint. Mondom, újévkor, ha előbb nem. Hát már megyek, tényleg? Megyek. Utánam kiabált:

– Szerencsés felfordulást! – és szaladt be a terembe, lallázva a cigánynyal rögtön és láttam, hogy épen nekiszaladt a jó Zsantinak, úgy hogy majd fellökte. A jó Zsanti utána nézett és roppant haragudva csóválta a fejét és ajkai a zajban átkot rebegtek.

Te, valami van az orrodon. Ott. Feljebb. Nem, még arrébb. Egy kis korom, vagy ceruza? Ott, ott. Jól van, már nem is látszik. Folytatom, igen. Folytatom a komoly szerelmemet. Igen. Egyszer csak nagyon elkezdett gyötörni az, hogy ott bakkozok a Kerületi Körben. Dühösen felfogadtam, hogy beszüntetem a kártyázást. Ez is egy piszkos teher a lelkemen, ez, hogy minden nap a játéknál ülök, ez is lenyomja bennem az életemet és nem engedi, hogy valami szépet és nagyot tudjak érezni. Különben is úgy utáltam azt a Kört és sokszor diktáltam magamnak, hogy abbahagyom a játékot, csak persze soha nem fogadtam magamnak szót. És most azt mondtam, ettől függ az életed legnagyobb dolga: ne kártyázz! Mikor ilyen hősiesen elhatároztam magam, felmentem a Kerületi Körbe s a lépcsőházban olyan büszkeség fogott el, oly tisztának éreztem már magamat és úgy jött elő, mintha évek előtt lett volna az, hogy én ide jártam és átbakkoztam az éjszakákat. Pedig még azelőtt való éjjel is ott ültem az asztalnál. De barátom, hirtelen úgy sajnáltam magamat, hátha épen ma éjjel óriási pointeur-éjszaka lesz, ezer kát nyernék, vagy ezreket! Mindenki részegre fogja nyerni magát, csak én nem hozok el egy krajcárt se! Hátha ma annyit nyernék, hogy bankot adhatok és az egész társaságot kifosztom.

Persze nem történt csoda azon az éjszakán se, ahogy sohase történik csoda. Az a csúnya pohos mérleggyáros adta a bankot, mikor felmentem és a háta mögött állottak, mint a hiénák, azok az alakok, akik be szoktak adni neki a bankjába s ott sugdolóznak és veszekednek egymás közt és majd kiesik a szemük, amint a coup-kat lesik és olvassák folyton a téteket és számítják, mennyi van a bankban. Felültem egy magas székbe jó hátul az asztal mögött és néztem a játékot. Kijött egypár ember a kis játékteremből, ahol makaózni szoktak, olvasták a pénzt a kezükben, egyik épen azt mondta a másiknak:

– Szóval végeredményben vesztett.

Nem ismertem ezt az alakot és azt hiszem, az se ismerte, akihez szólt. Én is beszéltem már itt vele. Lenéztem rájuk és oly rettenetesek voltak ezek az emberek mind, akik be se mutatkoznak és diskurálnak és nincs köztük barátság vagy rokonszenv, sőt: csupa ellenség, akik egymás pénzére pályáznak itt és nem kérdik egymástól, honnan van a pénzük és nem csinálnak-e bajt avval, ha elnyerik azt a kínos pénzt. Nem, nem beszélnek soha másról, csak a játékról van szó, kártyanyelven beszélnek, egy szívtelen ország ez, egy más világ, mint ami odakinn van. Ezeknek itt semmi közük egymáshoz, csak ez, a kártya. A pohos szétnéz az asztalon, pislog, mint egy tyúk, a szivarvég hajlong a szájából, azt mondja: rien! és oszt és széthúzza a két lapját és azt mondják: ankárt! Te ott voltál, mikor egyszer a pohosnak kilence volt nyolc ellen és örömében úgy kicsapta a lapot az asztalra, hogy a manzsettája a kabátujjából felrepült a falra? És az az ovál zöld asztal és a finom kártyacsomag és a franciaságok és azok a fehér és kék és piros és sárga jetonok és azok a kis jelzőlapok a játékosok előtt, oly siralmasan hatottak, mintha rosszul éreznék magukat itten! Mindehhez plastronokat és hideg monoklit képzeltem mindig, finom néma urakat, spleeneseket, fantasztákat, könnyelműeket és bánatosokat, végzetes szerelmeseket és aztán nagyvilági szélhámosokat, akiben mindben rejtélyességet és halálos elszántságot tisztelhet az ember.

Ezek itt úgy néznek ki a klubban, mint mikor betörők mulatnak egy palotában, ez az egész vastag emberkoszorú az asztal körül. Pedig csupa sikerült polgár ez mind nappal, fiskális, orvos, mindenféle igazgató meg vállalkozó meg nagy boltosok, akiknek a cégtáblán üveg alatt nagy arany betük hirdetik a nevét, meg bírók meg jobb hivatalnokok, de vegyítve könyv- és bicikliügynökökkel, nyári színészekkel meg lógó exisztenciákkal, városi szegénylegényekkel, akiknek itt is kiáll a kabátjuk zsebéből a Magyar Turf, odakint a turfon meg biztosan a zsebükben van a jelzőlap az előző éjszakai bakkról, mert ezek semmi mással a világon nem törődnek, mint játékkal. Ezek tudják mindig, hogy tegnap éjjel a Lipótvárosi Kaszinóban a bankok nyertek, az Otthonban pedig őrült pointeur-tendencia volt és hogy milyen nevezések vannak a Nagy Alagira jövőre s Kottingbrunnban melyik ló sántult le a tréningben. Ha hallottam ezeket tárgyalni, elcsodálkoztam mindig rajtuk és mindig gondoltam, hogy azért ezek mikor le akarnak feküdni s leülnek az ágyuk szélére, a magányban biztosan ijedten néznek bele a sorsukba s olyankor megfordul az eszükben, hogy mégis jobb lenne tán a revolverrel a homlokukba lőni? Néztem és néztem a játékot, egy darabig nagy zúgás volt, mert nyertek az emberek és a pohos folyton meggyújtotta a szivarvéget és az megint csak kialudt, mert a vesztésben elfelejtette színi, csak lógatta a szájában és figyelte, hogy fizetik a téteket minden coup után és úgy pislogott a szeme, mintha bőgni készülne. Tényleg sokszor meg lehet egy ilyen bankárt sajnálni, hogy milyen árva ott a bankszékben, mily elhagyottan ül ott a privát bajával a nagy öröm közt, akik mellette ülnek kétfelől, nem hajolnak oda megsimogatni a kabátja ujját és mondani neki: szeegény! mert azok is pointeurök és azok is vígan vannak ott és rakják tornyokba maguk előtt a jetonokat. Az a sárga fejű doktor Zatz, aki mindig beadott a pohos bankjába, aki különben fehér volt, míg a pointeur-tendencia tartott, folyton ejtegette a fejét azok felé, akik röhögve diskuráltak és kiabálta nekik azon a bántó smirgli-hangján: nekem is jó kedvem vóna! Nekem is jó kedvem vóna! Micsoda gyűlölettel tud ez a pointeurökre nézni, mikor nyernek. Az arca hogy rángatódzik kétoldalt, mert nyomja, nyomja össze kegyetlenül a felső meg az alsó fogsorát a dühtől. A dühös emberek, mikor így csinálnak, emberhúst szeretnének rágni, nem? Véletlenül rám pillantott és elkapta a szemét. És még egyszer vigyázva visszapillantott rám. Úgy látszik észrevette, hogy figyeltem az arcát, hogy hogy mozog az állkapcsa. Istenem, itt ülök a lelketlen bakkszobában és nincs erőm, hogy leszálljak erről a székről és hazamenjek és többet ne jöjjek ide. Barátom, amellett eszembe jutott, hogy az egész vagyonom valami harminc ká, ez is kártyából van még és mit csinálok holnapután, ha elfogy? Ha nem kártyázom, soha nincs pénzem és ha kártyázom, mindig jön hozzám pénz, még ha folyton vesztek is. Most is tartozom egypár olyan alaknak, akinek visszaköszönni se szeretek meg a főpincérnek is jövök megint kétszázzal. Miből adom majd meg, ha nem kártyából? Nekem is tartoznak itt egypáran, utálom kérni tőlük és maguktól úgy elfelejtik megadni, mintha fejtífuszt kaptak volna közben s a memóriájuk meggyöngült volna. Pfuj, hogy el vagyok züllve. Hiszen nem is hagyhatom abba a kártyát. Mikor kezdek el egy korrekt szép életet? Vagy mi kell nekem, semmi, boldogság! Annyi programmom van az életre, mint egy darázsnak, mikor kijön a napra és még sovány és tűzszine van! Jaj, a szerelem! Betettem a homlokom a tenyerembe s nyomkodtam a két szememet az ujjaimmal és Illetőnének az alakját kaptam a sötétbe magam elé és nagyon, nagyon akartam őrá gondolni, fájdalommal és vadul, mint egy vadember és mosolyogtattam az arcát és aztán képzeltem, hogy bontja a haját magas meztelen karjaival és aztán hogy ölelni nyitja elő a karjait és aztán úgy néztem, hogy hirtelen körbe fordul, mintha táncolni akarna s a szoknyája ellobban a bokáin, mint egy Carmennek. És amellett nem tudtam boldogságot érezni, a nő mindig eltűnt a szememből, mint egy rossz moziban a kép el szokott sötétülni és a fülemben ott volt az az undok zaj az asztaltól és úgy zavart, gondolni se tudtam igazán a nőre, akarat nélkül is füleltem amit hallok: pássz, nyert, kérem ez az én tétem, olvasni, olvasni, minden bemegy és tessék tenni és megint csend és ankárt, lehet igazítani és csütörtökön nincs annonce és erre röhögést. Pfuj! Tudod, hogy csalni szoktak az annonce-szal, nem fizették be a vesztett coup-t ha a croupier elfelejtette kérni, s egyszer valakinek az annonce-át egy csütörtökön avval utasította vissza a bankár, hogy: csütörtökön nincs annonce és azóta a gyanus annonce-tevőknek pénteken is azt kiabálják, hogy csütörtökön nincs annonce!

Aztán bágyadtan kezdtem nézni az öreg Gliednek a koponyáját, úgy állott az a pár szintelen hajszál a fején, mint a felfagyott földön az ott maradt fűszálak. Istenem, ez a vén ember túl van a nyolcvanon és itt ül a baccarat-nál mindig hajnalig, egy koronát tesz és jegyzi a coup-kat, pedig alig látja a kis plajbászát felvenni mindig avval a két gyulladt és nedvező kék kis szemével. Igen, az az öreg, akit úgy híttak: az aradi vértanu. Te nem tudtad, hogy Gliednek híják? Én se tudtam és egyszer mikor mellette ültem, roppant nagy tisztelettel megkérdeztem, hogy talán tényleg ő is küzdött negyvennyolcban, azért emlegetik itt per aradi vértanu? Az öreg mérgesen nézett rám és azt mondta, vegyem tudomásul, hogy az ő neve Glied. Nem tudom ki nevezte el aradi vértanunak, csak azért, mert ő a legöregebb pointeur a Körben.

Mért bakkozik itt az aradi vértanu? Ez az ő szép öregsége, hogy itt nyomják és dörzsölik folyton egész éjjel, akik a háta mögött tolakodnak és a vállán át teszik fel a tétjeiket? És az üvegszemű doktor Csuzli, aki itt a kedélyt képviseli, rá szokott ütni hátulról a fejére s mikor az aradi vértanu megfordul, doktor Csuzli a hüvelykujjával egy másik pointeurt mutogat neki és kacsingat a jó szemével, hogy az ni, az volt, aki a fejére ütött. És hogy röhög mindig az asztal, mikor az aradi vértanu veszi a lapot és azt mondja pássz helyett, mintha morogna: morodok. És utána csinálják a morgást: morodok, morodok. És ez az öreg hagyja bántani magát és csak rendezi a fehér jetonokat úgy, mint mikor egy gyerek játszik kavicsokkal és oly iszonyukat köhög sokszor, hápogva és hörögve mélyről, mintha földrengés támadt volna benne s fuldoklik és a szeme majd kifordul olyankor. Hogy nézhet ki a szive ennek az öregnek? Olyan lehet, mint egy összement spongya a Kardhordó Árpád kirakatában a Váci-körúton. Mi lesz velem itt Pesten, ha így megöregszem? Nekem is ez marad, bakkozni koronákban ebben a Körben és nem élvezni az élet utolján tiszteletet és csendes csibukozást egy napsütött tornácon? Az jött a fejembe egyszer, mikor az aradi vértanu mellett ültem, hogy merényletet követek el ellene, a fülébe kiabálok hogy: nők, gyönyörű forró nők! Elpityeredett volna erre vagy nevetett volna asztmatikusan, khöhhöhö, hogy én milyen egy bolondos vagyok?